Három percznyi késéssel indultunk; mindenekelőtt pedig pontosnak kell lenni. Az olyan tudósító, a ki nem pontos, ahhoz a földmérőhöz hasonlít, a mely elmulasztja a számításait a tizedik tizedig folytatni. Ez a három percznyi késés lehetővé tette a németünknek, hogy még velünk jöhessen. Azt hiszem, ez az ember még bő tápot fog szolgáltatni a tollamnak; de hát egyelőre ez csak amolyan puszta sejtelem.

Az itteni szélességi fok alatt délután hat órakor még egészen világos van. Szereztem egy menetrendet és most azt tanulmányozom. A mellékelt térkép állomásról állomásra mutatja a vonat utját Tiflis és Baku közt. Ha nem tudnám, mely irányba prüszköl végig a vonat, éjszakkeletre robog-e fel, vagy délnyugatra száll-e le, az tisztára elviselhetetlen lenne rám nézve, annál is inkább, mert az éj leszállta után már ugy sem fogok látni semmit, mert nem vagyok sötétben látó, mint a bagoly, uhu, denevér vagy a macska a háztetőn.

A menetrendem legelsőbben is arra tanit meg, hogy a sinhálózat az országut közelében, Tiflis és a Caspi-tenger között huzódik el s eközben Sachanlongot, Poilyt, Elisavetpolt, Karascalt és Aliat összeköti Bakuval a Kura-völgye által. Egy vasútnak nem lehet megengedni az udvariassági látogatásokat. Annak lehetőleg egyenes vonalban kell haladnia. Nos, a transgeorgiai vasút ilyen. Az állomások között, a melyeket a vasút érint, van egy, a melyet nagyon szerettem volna jól megnézni s ez Elisavetpol; a «XX. század» sürgönye előtt azt terveztem, hogy egy hetet fogok ott eltölteni. És most, a mikor a városnak legcsábosabb leírásait olvastam, csak öt perczig fogok ott maradhatni, hajnali két és három óra között.

A helyett, hogy ezt a várost a ragyogó nap fényében nézhettem volna meg, csak bizonytalan összbenyomást szerezhetek róla a hold halvány világa mellett!

Hiány idáig!

A menetrend tanulmányozásának befejezése után kezdtem szemügyre venni utitársaimat. Négyen levén, természetes, hogy a szakasznak négy szögletét foglaljuk el. Én a vonat haladása irányában ülök.

A két túlsó szögletben két útas ül egymással szemközt. Alig, hogy beszálltak, azonnal szemükre huzták sapkájukat és beburkolták magukat takaróikba. A mennyire képes vagyok megitélni, georgiaiak, de azon utazók kivételes osztályához tartoznak, kik a vasúton aludni tudnak és nem is fognak felébredni, mig meg nem érkezünk Bakuba. Az efféle emberekből semmit se lehet kicsikarni. Rájuk nézve a waggon nem kocsi, hanem ágy.

Velem szemközt egy egészen másféle és teljességgel nem keleti jellegű útas ül. Harminczkét-harminczöt éves, vöröses körszakáll, nagyon élénk szemek, szimatoló orr, beszélni szerető száj, s olyan kezek, a melyek mindig készen állnak a kézszorításra, - ime ilyen ő; egy magas, erőteljes, széles vállu, hatalmas ember. A mint elhelyezkedett, s miután elrakta böröndjét és nyakáról lecsatolt tarka uti táskáját, rögtön megismertem benne az angol-szász «travelert»-t, a ki megszokta a hosszú utazásokat; a ki gyakrabban található a vasúti vonatokon és a gőzhajókon, mint kényelmes «otthonában», ha ugyan van otthona. Kereskedelmi utazónak kell lennie. Észrevettem, hogy sok ékszerrel parádézik; az újján gyűrűket visel, a nyakkendőjében melltűt, a kézelőjén arany gombokat fotografiákkal, az óralánczán mindenféle csörgő csecsebecsét.

Noha nincs függő a fülében, sem karika az orra czimpájában, még se volnék meglepetve, ha amerikainak, sőt többet mondok, yankeenak bizonyulna.

Ez nekem való ember. Nem a reporter kötelességei közé tartozik-e megtudni, már csak az interviewok szempontjából is, kik és mik az utitársai, honnét jöttek, hova mennek? A szemközt ülő utitársnál fogom tehát kezdeni a dolgot. Ugy hiszem, nem lesz nehéz. Eszébe se jut aludni, vagy a tájat nézni, a melyet a nap utolsó sugarai még megvilágítanak. Ha nem csalódom, ép annyira vágyik nekem felelni, mint én vágyom őt kérdezni - és viszont.

Hozzá akarok fogni... Egy félelem visszatartóztat. Hátha ez az amerikai - és fogadni mernék, hogy yankee - szintén hirlaptudósító, a ki a «World», vagy a «New-York-Herald» számára ír és meg van bízva, hogy utazza be a nagy Tulsó-Ázsiát? Megpukkadnék dühömben. Mindent inkább eltűrök, mint egy vetélytársat!

Habozásom nem szünik. Megkérdezzem?... ne kérdezzem? Az éjszaka már közeleg... Végre épen szólni készültem, mikor utitársam megelőzött.

– Ön franczia, ugy-e bár? - szólított meg franczia nyelven.

– Az vagyok, uram, - felelém neki angol nyelven.

Határozottan arra voltunk teremtve, hogy megértsük egymást.

A jég megtört és a kérdezősködés megindult.

Mindenki ismeri a keleti közmondást: «Egy bolond többet kérdez egy nap alatt, mint egy bölcs egy egész év alatt.»

De miután sem az utitársam, sem én nem követeltük magunknak a «bölcs» czímet, szabad folyást engedtünk a kérdezősködésnek, összevegyítvén a különböző nyelveket.

– Wait a bit!¹ - mondá az amerikai.

Hangsúlyozom ezt a szójárást, a mely gyakran fog ismétlődni, mint a lökés, a mely a hinta kötelét mozgásba hozza.

– Wait a bit! Tizet tennék egyre, hogy ön reporter?

– És megnyerné a fogadást!... Igen, reporter vagyok, a «XX század» küldött ki.

– És ön Pekingig utazik?

– Pekingig.

– Mint én, - viszonzá utitársam.

Ez az, a mitől féltem!

– Ön talán kollega? kérdém, nagyon kevéssé barátságos módon szedvén ránczokba homlokomat.

– Nem... Legyen nyugodt, uram... Nem ugyanazon portékát áruljuk...

– Nevem Bombarnac Klaudius, Bordeauxból és valóban igen örülök, hogy együtt utazhatom önnel.

– Az én nevem Ephrinell Fulk, a Strong Bülbül és társa czég megbizottja, New-Yorkból (A. E. Á.)²

Valóban hozzá tette, hogy «A. E. Á.»

Most már kölcsönösen be voltunk mutatva egymásnak. Én újdonságok ügyében utazom; - hogy ő mi dologban utazik, azt még ezután kell megtudnom.

A beszélgetés tovább folyt. Könnyen elgondolható, hogy Ephrinell Fulk körülbelül mindenütt utazott már, sőt, a mint megjegyezte, «még messzebb is.» Ismeri mind a két Amerikát és csaknem az egész Európát. De ázsiai földre most lép először. Beszél... folyvást beszél és kifogyhatatlan szaporasággal ismétli Wait a bit-jeit. Talán a Hudson folyónak is olyan nyelv-oldó hatása van, mint a Garonnenak?

Mindebből az következett, hogy álló két óráig hallgattam elbeszéléseit. Alig hallhattam az állomások neveit, a melyeket a vonatvezető minden megállapodásnál kikiáltott. Pedig szerettem volna megtekinteni a holdsugarak által enyhén megvilágított tájat és nehány megjegyzést beiktatni jegyzetkönyvembe.

Szerencsémre, utitársam már beutazta egy ízben Georgia keleti részeit. Megnevezte a helységeket, a folyókat és a láthatáron emelkedő hegyeket, a melyekből alig láthattam valamicskét... Átkozott vasútak! Az ember elindul, megérkezik és semmit se látott útközben!

– Nem! - kiáltám, - nem úgy van már, mint régen volt! Manapság az utazás nem bir többé a posta-kocsin, trojkán, tarantaszon való utazások varázsával. Vége a váratlan meglepetéseknek, a fogadók eredetiségének, a posta-kocsisok fecsegésének, a jemcsikek wutkizásának... nem találkozunk többé jóravaló rablókkal, a kiknek a faja végre is ki fog veszni...

– Bombarnac úr, - kérdé tőlem Ephrinell Fulk, - komolyan sajnálja ön mindezeket a szép dolgokat?

– A legkomolyabban, - felelém. - A vasút egyenes előnye mellett elvesztettük az egykori országútak vonalainak és girbe-görbe kanyargásainak festői hatását. És lássa, Ephrinell úr, a tulsó-kaukáziai útleírások, a melyek ezelőtt negyven évvel jelentek meg, csakugyan sajnálkozást keltenek a mult idők eltünése felett. Vajjon fogok-e csak egyetlen egyet is látni ama faluk közül, a melyekben kozákok laknak, a kik katonák és parasztok is egyúttal? Látom-e majd ama népies mulatságokat, a melyek egykor szinte elbűvölték az utazókat? Fogok-e láthatni egy «dsikitovkát», a melyben a lovasok a paripáik hátán álltak, a kardjaikat a levegőbe hajigálták, a pisztolyaikat sütögették és az utazót messzire el is kisérték, ha valamely magasrangú muszka hivatalnok, vagy katonatiszt társaságában utazott?

– Kétségkivül elvesztettük ezeket a szép dolgokat, - viszonzá az én yankeem. - De aztán az is igaz, hogy csakis a vassineknek köszönhetjük, a melyek végre is úgy be fogják abroncsolni földtekénket, mint egy boroshordót szokás, hogy tizenhárom nap alatt eljuthatunk Tifliszből Pekingbe. Ennélfogva, ha ön úti kalandokra számított - szórakozás czéljából...

– Minden esetre, Ephrinell úr!

– Nos hát, illuziókban ringatta magát, Bombarnac úr. Semmi sem fog történni sem önnel, sem én velem. El lehet készülve a legegyhangúbb, legprózaibb, legunalmasabb utazásra, a mely oly lapos lesz, mint a Kara-kum-sivatag, a melyet az ázsiai vasútvonal Turkesztánban, vagy mint a Gobi-sivatag, a melyet Khinában szel keresztül.

– Majd meglátjuk, - felelém, - mert én az olvasóim gyönyörködtetése czéljából utazom...

– Mig én kizárólag a saját ügyeim érdekében.

E nyilatkozat hallatára az jutott eszembe, hogy Ephrinell Fulk aligha olyan útitárs lesz, a milyent magamnak képzeltem. Neki eladó árúi vannak és én nem vagyok vevő. Előre látom tehát, hogy találkozásunkból a hosszú utazás alatt nem fog kellő bizalmasság kifejlődni. Ő bizonyosan azon yankeek közé tartozik, a kikről azt szokták mondani, hogy ha egy dollárt tartanak a fogaik közt, lehetetlen azt onnét kiragadni. Ebből az emberből semmit se fogok kicsikarhatni, a minek valami értéke volna!

Azonban, habár tudom is, hogy a new-yorki Strong Bülbül és társa czég megbizásából utazik, még mindig nem tudom, hogy miféle czég ez. Ha az ember ezt az amerikai ügynököt beszólni hallja, azt hinné, hogy a Strong Bülbül és társai czéget az egész világnak kell ismernie. De akkor hát hogyan lehetséges, hogy én ne ismerjem; én, egy reporter a Chincholle iskolájából, a ki mindnyájunk nagymestere! Én, úgy látszik, elmaradtam a világtól, mert soha semmit sem hallottam a Strong Bülbül és társai czégről.

Feltettem tehát magamban, hogy megkérdem ez iránt Ephrinell Fulk urat; de e pillanatban ő fordult hozzám a következő kérdéssel:

– Volt ön már az amerikai Egyesült-Államokban, Bombarnac ur?

– Még nem, Ephrinell ur.

– Eljön-e valamikor mi hozzánk is?

– Talán.

– Akkor hát el ne feledje tanulmányozni a Strong Bülbül és társai czéget.

– Tanulmányozni?...

– Ugy van. - Ez a helyes kifejezés!

– Jól van. Nem fogom elmulasztani.

– Ön ott az új világrész egyik legnevezetesebb ipartelepével fog megismerkedni.

– Nem kételkedem benne, de szabad-e tudnom...

– Wait a bit, Bombarnac úr, - vágott közbe Ephrinell Fulk neki melegedve. - Képzeljen egy óriási műhelyt, roppant épületeket, melyekben a gépek alkatrészeit készítik, szerelik, ezerötszáz lóerejü hajógépeket, szellőztető készülékeket, a melyek perczenkint hatszázszor fordulnak meg a tengelyök körül, gőzfejlesztőket, a melyek naponkint száz tonna szenet fogyasztanak, négyszázötven lábnyi magas kéményt, roppant raktárakat gyártmányaink számára, a melyekkel elárasztjuk mind az öt világrész piaczait, egy főigazgatót, két aligazgatót, négy titkárt, nyolcz altitkárt, ötszáz hivatalnokból és kilenczezer munkásból álló személyzetet, egy egész légió utazót, a kik, mint az ön alázatos szolgája, bejárják Európát, Ázsiát, Afrikát, Amerikát és Ausztráliát, végre évenkint pár millió dollárt meghaladó üzleti forgalmat... És mindez arra való, Bombarnac úr, hogy gyárthassuk milliardonkint, ismétlem, milliardonkint a...

E pillanatban a vonat kezdi önműködő fékjei segélyével a gyorsaságát csökkenteni... s aztán megáll.

– Elizavetpol!... Elizavetpol!... - kiabálják a vonatvezetők és az állomási hivatalnokok.

Beszélgetésünk félbeszakad. Lebocsátom a kocsi ablakát, kinyitom az ajtót, s kiszállok, hogy megmeredt lábaimat kissé mozgathassam. Ephrinell Fulk nem mozdul a helyéről.

Itt járkálok fel s alá a meglehetősen megvilágított pályaház előtt. Mintegy tíz útas már elhagyta a vonatunkat. Öt vagy hat georgiai a kocsik lépcsői körül sürög-forog. Tíz percznyi megállapodás Elizavetpolban; a menetrend nem enged hosszabb pihenőt.

A legelső harangjelre visszatérek kocsimhoz, belépek és a mint az ajtót becsuktam magam után, észreveszem, hogy helyem el van foglalva. Igen... az amerikaival szemközt egy utazónő ül, a ki ott azzal az angolszász fesztelenséggel helyezkedett el, a mely ép oly kevéssé ismer határt, mint a végtelenség. Vajjon fiatal-e, vagy öreg, csinos-e, vagy rút? A homályban nem itélhetem meg. A franczia udvariasság tiltja visszakövetelnem helyemet, leülök tehát a hölgy mellé, a ki még csak nem is mentegetődzik.

A mi pedig Ephrinell Fulkot illeti, úgy látszik, hogy elaludt, és ennélfogva még mindig nem tudom, mit gyárt a Strong Bülbül és társai czég New-Yorkban milliárdonkint.

A vonat elindult. Elizavetpol elhagytuk. Vajjon mit láttam e húszezer lakossal biró szép városból, a mely Tiflisztől százhetven kilométernyire a Gandsacsai, a Kura egyik mellékfolyója mellett fekszik és melyet megérkezésem előtt szorgalmasan «tanulmányoztam»?... Semmit se láttam a zöld lombok alá rejtőző és téglából épült házaiból, semmit az érdekes romokból, semmit a pompás mecsetből, a mely a XVIII. század elején épült. A felséges platánok közül, a melyeket a varjuk és a rigók annyira kedvelnek és a melyek a rekkenő nyári hőséget némileg enyhítik, alig láttam egy pár lombkoronát a halvány holdvilágnál. És a patak partján, a melynek ezüstös vize végig csörgedezik a fő utczán, alig különböztethettem meg a kertek közt egy-két házat, a melyek falkoronával diszített apró fellegvárakhoz hasonlítanak. Csupán egy homályos árnykép maradt meg emlékemben és ezt is csak futtában pillantottam meg a mozdonyunk gomolygó füsttömegén keresztül. És miért vannak e házak folyvást védelmi állapotban? Azért, mert Elizavetpol hajdan, mint erősség, gyakori megtámadtatásoknak volt kitéve a sirváni lesghek részéről és e hegyi lakók, a legjobban értesült történészek szerint, Attila hun harczosainak egyenes ivadékai.

Körülbelül éjfél lehetett. A fáradság alvásra csábított, de mint jó reporter csak fél szemmel és fél füllel akartam aludni.

Mindazonáltal abba a félálomszerű szendergő állapotba merültem, a melyet a robogó vonat szabályos rezgése idéz elő és éles füttyök, a dörzsfékek robaja és két egymással találkozó vonat zakatolása szakít félbe. Hallottam, a mint a rövid megállapodások alkalmával az állomások neveit kiáltották és a kocsiajtók kinyiltak és nagy zajjal becsapódtak.

Egymás után hangzottak a következő nevek: Zsérán, Varvara, Udsarri, Kjurdamir, Klurdán, Karaszul, Navagi... Felegyenesedtem; de mivel már nem abban a szögletben ültem, a melyből olyan rövid úton kiszorítottak, lehetetlen volt kitekintenem az ablakon.

Ekkor azon kezdtem tünődni, hogy mit rejteget az a nagy, halmaz fátyol, takaró és szoknya, a melyet bitorolt helyemen látok letelepedve? E kérdésemre nem tudtam felelni. Vajjon ez a hölgy utitársam lesz-e a vasútvonal végső pontjáig? Fogok-e vele barátságos üdvözlést váltani Peking útczáin?... Utitársnőmről visszatértek gondolataim utitársamra, a ki szögletében úgy horkol, hogy megirigyelhetnék tőle Strong Bülbül és társai czég szellőztető készülékei. És vajjon mi az ördögöt gyárt az az óriási gyártelep? Vashidakat, aczélhidakat, mozdonyokat, hajópánczél-lemezeket, gőzkazánokat, vagy bányaszivattyúkat?... Azok után, a miket az amerikai beszélt, azt kell képzelnem, hogy Creusottal, Cokerillel, vagy Essennel versenyez. Bizonyára egyike lesz az amerikai Egyesült-Államok legóriásibb gyártelepeinek. Hacsak nem füllentett... mert épen nem látszik «zöld»-nek, a mint az ő hazájában szokták mondani, - a mi azt jelenti, hogy Ephrinell Fulk korántsem olyannak látszik, mintha együgyű volna!

Mindazonáltal úgy rémlik előttem, mintha mély álomba merültem volna. A külső benyomásoktól megszabadulván, még yankeem stentori horkolását se hallottam többé. A vonat az aliati állomásra érkezik és ott tíz perczig időzik a nélkül, hogy csak észre is vettem volna. Sajnálom, mert Aliat egy kis kikötő és ott megpillanthattam volna már a Kaspi-tengert és megláthattam volna ama vidékeket, a melyeket Nagy Péter czár elpusztított... E tárgyról két hasábnyi tárczaczikket lehetne írni, egy pár kevésbbé ismert munka segélyével, historicophantastikus modorban... Noha ezen országból semmit se láttam, sőt a fővárosából sem, mégse volna nehéz dolog lendületet adni képzelő tehetségem szárnyainak...

– Baku! Baku!...

Ez az ismételt kiáltás ébresztett fel a megállapodó kocsiban.

Reggeli hét óra van.