«Bombarnac Klaudius, a «XX. század» tudósítója. Tulsó-Kaukázia.

Tiflis.»

Ezzel a czímmel volt ellátva az a távirat, melyet május 13-án való megérkezésemkor kezemhez adtak Tifliszben.

A távirat szövege a következő volt:

«Bombarnac Klaudius minden egyéb dolgát abbahagyva, folyó hó 15-én az uzun-adai kikötőbe, a Kaspi-tenger keleti partjára érkezik. Itt az európai határ és a mennyei birodalom fővárosa közt levő túlsó-ázsiai vasútvonalra szálljon. Uti tapasztalatait irja le tárczaczikkek alakjában, interviewolja meg a kiválóbb egyéniségeket, a kikkel utközben találkozik és jelentsen minden legcsekélyebb eseményt levélben vagy táviratilag, a jó hírlapi tudósítás pillanatnyi igényei szerint. A «XX. század» számit levelezőjének buzgalmára, értelmességére, tevékenységére és korlátlan hitelt nyit neki.»

Ugyanaznap reggel tehát, a mikor Tifliszbe érkeztem, szándékom volt, hogy ott három hetet fogok tölteni, aztán meglátogatom Georgia tartományait, hirlapom és a mint reméltem, hirlapom olvasói megelégedésére is; így húzta keresztül a villamos drót minden számításomat.

De hát ilyen váratlan fordulatokban bővelkedik egy vándor hirlaptudósító élete!

Akkoriban az orosz vasutak már egybe voltak kötve a potitiflisz-bakui georgiai vonallal. Hosszas és érdekes utazás után a déli oroszországi tartományokon keresztül, átkeltem a Kaukázuson és azt hittem, hogy ki fogom magamat pihenhetni Tulsó-Kaukázia fővárosában... És ime a «XX. század» nagyigényű szerkesztősége csak fél napi pihenési időt enged e városban! Alig hogy megérkeztem, kénytelen vagyok tovább utazni, a nélkül, hogy időm volna a podgyászomat csak fel is bontani! De mit lehet ez ellen tenni? Meg kell felelnem a hirlapi tudósítás és az interviewolás modern igényeinek.

Pedig jól előkészültem a transkaukáziai vidékek tanulmányozására és bőven el voltam látva az e helyekre vonatkozó földrajzi és népismei munkákkal. Tessék aztán nagy fáradsággal megtanulni, hogy a turbán alaku prémes süvegnek, a melyet a hegyi lakók és a kozákok viselnek, «papakha» a neve, és hogy a derékon összeszorított és ránczokba szedett kabátot, a mely oldalt tölténytartókkal van ellátva, némelyek «cserkeszká»-nak, mások «besmet»-nek nevezik! Tessék abban a helyzetben lenni, hogy teljes bizonyossággal állíthassa, hogy a georgiaiak és az örmények czukorsüveg alakú süveget viselnek, a kereskedők pedig «tulupá»-t, vagyis birkabőrből készült ködment és hogy a kurd, vagy a parszi még mindig viseli a «burkát», a guba-szövetből készült köpenyt, a melyet bizonyos leleményes eljárás segélyével vízhatlanná tesznek.

Mit beszéljek most már a szép georgiai nők fejdiszéről, a «tassakravi»-ról, a mely egy könnyű szalagból és fátyolból van alkotva és a szép arczokat mintegy keretbe foglalja, mit beszéljek élénk szinű, kissé nyitott újjú ruháikról, a derékon összecsatolt felöltőjükről, prémes téli bársony bekecseikről, a melyek boglárokkal és kösöntyűkkel vannak diszítve, fehér, pamutszövetű nyári köpenykéikről, a «csadrá»-ról, szóval mindazon divatokról, a melyeket oly lelkiismeretesen följegyeztem hirlapirói jegyzetkönyvembe?

Hiába tanultam meg, hogy a nemzeti zenekarok sipító flótákból állnak, a melyeknek a neve «zurna», rikácsoló klarinétokból, a melyeknek a neve «szalamuri», drót húrokkal felszerelt gitárokból, a melyeket tollal pengetnek, «csiamurik»-ból vagyis hegedűkből, a melyeket a zenészek függélyes irányban tartanak és czimbalomszerű «dimplipitók»-ból, a melyek úgy csörömpölnek, mint mikor a jégeső az ablaktáblákat verdesi!

Hiába jegyeztem fel, hogy a «saska» nem egyéb, mint kard, a melyet a vállon átvetett és ezüst himzésekkel diszített kardkötőn hordanak, hogy a «kindjal» vagy «kandsar» egy hosszú tőr, a mely az övbe van beledugva és hogy a kaukázusi csapatok fegyverzetét egy damaszk csövű és vésett érczlemezekkel kivert hosszú puska egészíti ki.

Semmi hasznát se vehetem abbeli tudományomnak, hogy a «tarantasz» egy hintóforma és meglehetősen ruganyos kocsi, a mely középmagasságú és egymástól meglehetősen távol álló kerekeken nyugszik, hogy e járművet a «jemcsik» igazgatja, a ki az első ülésen foglal helyet és kezeli a három ló gyeplőjét, és végre, hogy mellette egy második kocsis, a «faléter» segédkezik olyankor, mikor szükségessé válik befogni egy negyedik lovat, a melyet a «szmatrityel», a kaukázusi utak postamestere ad.

Mit használt megtanulnom, hogy a «verszt» hosszúsága egy kilométer és hatvanhét méter, hogy a tulsó-kaukáziai kormányzóság nomád népei a következő törzsekből állnak: kalmukok, az eleuthák ivadékai, számszerint tizenötezeren, muzulmán eredetű kirgizek nyolczezeren, kundrovi tatárok tizenegyezeren, szartovi tatárok száztizenketten, nogáji tatárok nyolczezerötszázan, turkománok közel négyezeren.

Ime, tehát egy ukáz kényszerít elhagynom Georgiámat, melyet olyan alaposan tanulmányoztam! Még csak arra se lesz időm, hogy meglátogassam az Ararat-hegyet, a melyen a vizözön negyvenedik napján fennakadt a Nóé bárkája, a hires patriarkha e kezdetleges hajója! És le kell mondanom arról, hogy közrebocsáthassam utazási emlékeimet Tulsó-Kaukáziából, a tollamban fog maradni legalább ezer sornyi kézirat, a melyhez a franczia nyelvnek a franczia akadémia által megállapított, elismert és elfogadott harminczkétezer szavát mind fölhasználtam.

Biz ez szomorú dolog volt, de nem lehetett rajta segíteni.

Mindenekelőtt tehát hány órakor indul el a vonat Tifliszből a Kaspi-tenger felé!

A tifliszi pályaudvar három vasúti vonalnak a csomópontja: itt egyesül a nyugati vonal, a mely a Fekete-tenger partján, Potinál végződik, a hol az Európából érkező utasok szállnak partra; a keleti vonal, a mely a Balkánig tart, a hol azok az utasok ülnek hajóra, a kik a Kaspi-tengeren akarnak átkelni, végre az a százhatvannégy kilométer hosszuságu vonal, a melyet az oroszok Innenső- és Tulsó-Kaukázia közt építettek. Vladikavkastól Tifliszig és a mely négyezerötszáz lábnyi magasságban átkelvén az Arkoth hágóján, Georgia fővárosát egybeköti déli Oroszország vasutaival.

Futok az pályaházba és az indulási oldalon levő jegykiadási pénztárhoz rohanok.

– Hány órakor indul a vonat Bakuba?

– Ön Bakuba utazik? - kérdé a hivatalnok.

És a pénztárablak nyilásán keresztül azt az inkább katonai, mint polgári pillantást veti reám, a mely örökké és változatlanul csillog a muszka katonai és hivatalnoki sapkák ernyője alól.

– Ugy hiszem, - felelém talán kissé élénken, - hogy nincs megtiltva Bakuba utazni.

– Nincs, - felelé a hivatalnok nyersen, - ha ön el van látva szabályszerű útlevéllel.

– Lesz szabályszerű útlevelem, - vágtam vissza a mogorva hivatalnoknak, a kiben, mint minden orosz hivatalnokban, a hivatalnokkal a zsandár is egybe van forrva.

Aztán még egyszer megkérdeztem, hogy hány órakor indúl a vonat Bakuba.

– Este hatkor.

– És mikor érkezik Bakuba?

– Másnap reggel hétkor.

– Még elég jókor érkezik az Uzun-Adába induló hajóhoz?

– Elég jókor.

És ezzel a hivatalnok üdvözlésemet gépies pontosságú üdvözléssel viszonozta.

Az utlevéllel nincs mit törődnöm; a franczia konzultól meg fogom kapni mindazon bizonyítványokat, a melyeket az orosz hatóságok követelhetnek.

Este hatkor - és már reggeli kilencz óra! Ej, mit! ha bizonyos utazási könyvek szerint alaposan meg lehet nézni Párist két, Rómát három és Londont négy nap alatt: igen rendkivüli dolog volna, ha Tifliszt nem lehetne ép oly alaposan megtekinteni fél nap alatt, és megjegyzem, hogy én mindent a saját szemeimmel akarok látni. Az ördögbe; vagy reporter az ember, vagy nem az!

Felesleges mondanom, hogy a hirlapom nem küldött volna el Oroszországba, ha nem beszélnék folyékonyan oroszul, angolul és németül. Tulságos dolog volna egy hirlapi tudósítótól azt követelni, hogy jártas legyen mindazon nehány ezer nyelvben, vagy tájszólásban, a mely az öt világrészben az eszmecserét közvetiti. Ezenfelül az említett három nyelvvel és hozzá a francziával, az ember két világrészben elég messzire eljuthat. Igaz, hogy hátra volna még a török, a melyből nehány mondatot megtartottam emlékezetemben, és a khinai, a melyből egy árva szót sem értek. De azért nem félek attól, hogy tátott szájjal fogok állni Turkesztánban, vagy a mennyei birodalomban. Tolmácsokban nem lesz hiány útközben, és bizton remélem, hogy a Túlsó-ázsiai vonalon való átutazásomnak egyetlen részlete se fog veszendőbe menni. Én tudok látni és fogok látni. Miért titkolnám? Azok közé tartozom, a kik úgy vannak meggyőződve, hogy e világon tárczaczikk-tárgy minden, hogy a föld, a hold, az ég, a világ-egyetem csak azért alkottatott, hogy anyagot szolgáltasson hirlapi czikkek számára, és tollam bizonynyal nem fog pihenni utközben.

Mielőtt Tifliszt megtekintenők, végezzünk az útlevélügygyel. Szerencsére nem kell azt a «poderozsnáját» kieszközölnöm, a melyre hajdan feltétlen szükségük volt mindazoknak, a kik Oroszországban utaztak. Akkor még az előfutárok és a postalovak ideje járta, és a hivatalos utazási engedély rendkivüli hatalma elhárított minden akadályt, biztosította a leggyorsabb előfogatokat, a postakocsisok legszeretetreméltóbb előzékenységét annyira, hogy a jó ajánlatokkal ellátott utas nyolcz nap és öt óra alatt megtehette azt a kétezerhétszáz versztnyi utat, a mely Tifliszt Szent-Pétervártól elválasztja. De mennyi fáradságba került ilyen útlevél kieszközlése!

Ma egy egyszerű utazási engedély is elég. Az ilyen engedélynek azt kell bizonyos mértékben bizonyítania, hogy az illető nem orgyilkos, még csak nem is politikai elitélt, hanem olyan, a kit művelt országokban becsületes embernek szokás nevezni. A tifliszi franczia konzul segélyével csakhamar rendben leszek a muszka hatóságokkal.

Az egész csak két óra és két rubel dolga. Aztán szemeimmel, füleimmel és lábaimmal teljesen a georgiai főváros megtekintésének szentelem időmet, vezető nélkül - a kiktől irtózom. Igazában képes lettem volna bármily idegent elkalauzolni e jó eleve oly vasszorgalommal tanulmányozott főváros tömkelegén keresztül. Ez nálam egyszerűen természeti adomány.

Csak amúgy találomra a következőket ismertem meg: mindenek előtt a «dúmá»-t, vagyis a városházát, a hol a «golova» vagyis a polgármester székel. Ha szerencsém lett volna az olvasót kisérhetni, elvezettem volna őt a Krasznaja-Gora sétány felé, a Kura balpartján. Ez Tiflisz Champs-Elyséeje - olyanforma, mint a Tivoli Kopenhágában, vagy a vásár a párisi Boulevard de Bellevillen, nagy számú «kacsélik»-kal, vagyis felséges hintákkal, a melyeknek tudományosan kombinált mozgásától az ember okvetlenül megkapja a tengeri betegséget. A piaczi bódék útvesztőjének közepette mindenütt ünnepi ruhákba öltözött nők sétálnak födetlen arczczal, ezek tehát valamelyik keresztény hitet valló georgiai vagy örmény nők.

A mi a férfiakat illeti, ezek valóságos belvederei Apollók, noha kevésbbé egyszerű öltözetben. Valamennyit egy-egy herczegnek lehetne tartani, és csakugyan azt kérdezem magamtól, vajjon nem herczegek-e mindannyian? Hiszen leszármazásukat visszavezetik egész... De hagyjuk későbbre a családfát. Folytassuk utunkat a városban nagy lépésekkel. Egy vesztett percz tiz sornyi tudósítással ér fel és tiz sornyi tudósítás honorariuma... No, ez a hirlap és a hirlapkiadók nagylelkűségétől függ.

Gyorsan el a Karaván-szerajba. Itt tanyáznak az ázsiai szárazföld minden pontjáról ide csődülő karavánok. Épen most érkezik egy, a mely csupa örmény kereskedőkből áll. Egy másik pedig indulni készül. Ennek tagjai mind persiai és oroszturkesztáni kalmárok. Szerettem volna az egyikkel megérkezni és a másikkal elutazni. De ez lehetetlen, a mit nagyon sajnálok. Mióta a túlsó-ázsiai vasutak kiépültek, alig lehet már hébekorban találkozni a lovasok, gyalogosok, paripák, tevék, szamarak és a szekerek e festői és végtelen proczesszióival. De sebaj! Azért nem tartok tőle, hogy utazásom Közép-Ázsián keresztül érdektelen lesz. A «XX. század» reportere képes lesz azt érdekessé tenni.

Itt vagyunk a bazárnál, a mely teli van Persia, Khina, Törökország, Szibéria, Mongolia áruczikkeivel. Roppant halmaza a teheráni, siraszi, kandahari, vagy kabuli szöveteknek, e bámulatos szövésü és szinű szőnyegeknek és selyemkelméknek... a melyek nem érnek fel a lyoni selyemszövetekkel.

Vásároljak valamit? Nem! Podgyászszal terhelni magamat útamon a Kaspi-tengertől a mennyei birodalomig?... Soha! A kis kézi táska, a vállról aláfüggő útitarsoly és az úti-ruha teljesen elég. A mi a fehérneműt illeti... azt majd szerzek utközben, angol szokás szerint.

Álljunk meg a hires tifliszi fürdők előtt, a melyeknek ásványvize lehet vagy hetven Celsius hőfokú. Itt gyakorolják legtökéletesebben a massaget, a gyömöszölést úgy, hogy a gyömöszölteknek csontjai is ropognak tőle. Emlékszem, mit mondott róla a nagy (az idősbb) Dumas, a kinek vándorlásai soha se szűkölködtek kalandokban. A gőzerővel való hirlapi tudósítás e lángeszű kezdeményezője szükség esetén tudott kalandokat ki is gondolni. De nekem nincs időm magamat massziroztatni, sem a csontjaimat megropogtatni.

Lám, lám! «Hôtel de France». Hol nincs egy «Hôtel de France?» Belépek, reggelit rendelek, természetesen georgiai reggelit, füszerezve bizonyos kachéliai borral, mely abban a hirben áll, hogy az ember soha se részegszik le tőle, ha csak ivás közben nem szagolja és nem azon öblös nyilású palaczkokból iszsza, a melyekbe az orr behatol, mielőtt az ajkak érintenék. A Kaukázuson túli benszülöttek azonban ezt az utóbbi módot kedvelik. A rendszerint józan oroszok azonban, úgy látszik, beérik a theával, a mennyiben az bizonyos mennyiségű «vutkival» a par excellence muszka pálinkával van vegyitve.

Én franczia, sőt gascognei létemre, megelégszem azzal, hogy az elém tett palaczk kachéliai bort úgy igyam, a mint a «Chateau Lafitte»-ot ittuk ama feledhetetlen időkben, mikor a nap még szőlőket érlelt Pauillac dombjain. Valóban ez a kissé savanykás kaukázusi bor igen kellemesen öblögeti le a rizszsel párolt csirkét, vagyis mondjuk inkább a «pilaf»-ot. Ha így nevezzük, akkor bizonyos különleges zamatot fedezhetünk fel benne.

A reggelin is túlestünk volna. És most vegyüljünk ismét ama hetvenezer lakos közé, a mennyit jelenleg Georgia fővárosa számlál. Hatoljunk be a kozmopolita népesség közepette az útczák tömkelegébe. Sok zsidót találunk, a kik az árjai fajokkal ellenkezőleg ruháikat jobbról balra gombolják be, ép úgy, a mint jobbról balra irnak. Talán Izrael fiai nem annyira urak ebben az országban, mint másutt? Ez kétség kivül onnét van, mert a helyi közmondás szerint hat zsidó kell hozzá, hogy egy örményt megcsaljon és az örmények ugyancsak nagy számmal vannak a tulsó-kaukáziai tartományokban!

Egy homokos térre érkezem, a hol a tevék előrenyujtott fejjel, és maguk alá hajlott első lábakkal százanként heverésznek. Hajdan ezrenként heverésztek. De a Kaspi-tavon túli vasút kiépitése óta, a mi nehány évvel ezelőtt fejeztetett be, e púpos teherhordók száma nagyon szembetünőleg leapadt. Tessék egyszerű teherhordó állatoknak versenyezni a tehervonatok raktár-kocsijaival!

Az útczákon lefelé haladva, a Kura rakpartjaira jutok. E folyó a várost két különböző kiterjedésü részre osztja. Minden oldalon egymáson túl ágaskodó házak emelkednek. Mintha minden háztulajdonos csak arra törekednék, hogy a szomszédja háztetején keresztül láthasson. A vizparti városrészekben élénk kereskedelmi forgalom uralkodik. Itt van a gyülőhelye a borkereskedőknek, a kik áruikat duzzadó tömlőkben kinálják és a vizárusoknak, a kik a vizet elefánt orrmányhoz hasonló csövekkel ellátott és bivalybőrből készült edényekben tartják.

Aztán találomra bolyongok tovább. Errare¹ humanum est szokták mondani a bordeauxi diákok, mikor a Gironde partjain kószálnak.

– Uram, - szólit meg egy barátságos kis zsidó, egy házra mutatva, a mely valóban nagyon közönségesnek látszott előttem, - ön idegen, ugy-e bár?

– Teljesen idegen vagyok.

– Akkor tehát ne menjen el e ház előtt a nélkül, hogy meg ne állapodnék egy pillanatra és meg ne csodálná...

– És ugyan mi csodálatraméltó van rajta?...

– Itt lakott Satar, a hires tenorista, a ki mellből énekelte a kontra f-et... És mennyit fizettek neki érte!

Azt kivánom a derék patriarkhának, hogy énekelje a kontra f-et, és fizessenek érte még többet, aztán indulok felfelé a Kura jobb partján levő magaslatokra, hogy az egész városon végig tekinthessek.

A dombtetőn, egy kis téren, a hol egy szavalóénekes heves taglejtések közt recitálja Szaadi, a kedves perzsa költő verseit, teljesen átengedem magamat a túlsó-kaukaziai főváros szemlélésének. A mit itt jelenleg cselekszem, ugyanazt szándékozom cselekedni két hét mulva Pekingben. De mig a mennyei birodalom pagodáit és jamenait láthatnám, Tifliszben a következőket szemlélhetem: várfalakat, különböző vallásfelekezetek templomainak tornyocskáit, egy székesegyházat, melyen kettős kereszt van; orosz, perzsa és örmény stilben épült házakat, kevés háztetőt, hanem annál több terraszt, kevés diszített házhomlokzatot, hanem annál több, az emeletekhez illesztett verandás erkélyt; továbbá két élesen elkülönített zónát, az alsót a mely georgiai maradt és a felsőt, a mely újabb szabású, és a melyet egy hosszú boulevard szel ketté. E boulevard szép fákkal van beültetve, a melyek közül kiválik a Bariatinsky herczeg palotája... Az egész kép rendetlen, szeszélyes, meglepetésekben gazdag, hátterében a nagyszerű hegység emelkedik.

Öt óra közel van. Nincs időm átengedni magamat a magasztaló leirások jövedelmes áramlatának. Siessünk az indóház felé.

Itt jókora a tolongás. Örmények, georgiaiak, mingréliak, tatárok, kurdok, zsidók, Kaspi-tenger melléki oroszok sürögnek-forognak. Némelyik egyenesen Bakuba vált vasúti jegyet, (hova lettél oh, kelet póézisa!), mások a közbeeső állomásokra.

Hiányzik a könyvből!

Átvettem a Bakuba szóló első osztályu vasuti jegyet. Kimentem a pályára, hogy a vasutra felülhessek. Régi szokás szerint arra ügyelek, hogy kényelmesen elhelyezkedjem a vasuti kocsi egyik sarkában. Velem együtt beszáll még több utas is, mig a kozmopolita raj ellepi a második és harmadik osztály kocsijait. Miután még a jegyeket is láttamozták, becsapják az ajtókat. A gőzmozdonynak egy utolsó éles füttye jelzi, hogy a vonat nyomban indulni fog...

Hirtelen hangos kiáltás hallatszik, a melyből egyformán érzik ki a düh s a kétségbeesés és hallom a német szavakat:

– Megállni!... Megállni!

Kinézek a lebocsájtott ablakon.

Egy magas kövér úr fut lelkendezve. Kezében a táskája, sisakszerü kalapja a fején, a lába pedig belebonyolódva hosszu felsője ránczaiba. Elkésett.

Néhány vasuti alkalmazott fel akarja tartóztatni... De próbálja meg valaki, hogy röptében felfogja a bombát. Épp oly kevéssé lehetett ezt ebben az esetben.

A teuton bomba egy nagyon szerencsésen kiszámított ívben belepottyan éppen a szomszédos fülkébe, a melyet egy szives utas nyitva tartott.

Ugyanabban a pillanatban a vonat elindul, a mozdony kerekei végig siklanak a sínen s a gyorsaság növekszik...

Elindultak.