A kiszabadítás.

Azt a helyet, a hol a löveg elsülyedt, pontosan ismerték. De nem volt szerszám ahhoz, hogy megfogják, s a tenger felszínére húzzák. Azokat előbb ki kellett eszelni, aztán megkészíteni. Az amerikai mérnököknek ez csak gyermekjáték volt. Hahogy horog és gőzerő áll rendelkezésökre, bíztak abban, hogy a löveget újra felszínre hozzák súlyának daczára, mely egyébiránt a körülötte levő víz miatt úgyis csökken.

Ámde nem volt elég, hogy felhúzzák, hanem gyorsan is kellett cselekedniök. Akkor remélhetik, hogy életben találják még.

– Úgy van, — mondogatá Maston szünetlenül oly bizalommal, hogy az mindenkire ráragadt, — a mi barátaink ügyes emberek ; bizonyára nem estek úgy le, mint holmi tökfilkók. Élnek ők még, de sietnünk kell, hogy feltalálhassuk őket. Élelmiszer és víz dolgában nem szorulnak meg. Hosszú időre van nekik készletben. Hanem levegő! Abból hamar kifogynak. Azért hát gyorsan . . . gyorsan!

Gyorsan is intézkedtek. A Susquehannat az új rendeltetésre fölszerelték, gépeiket is alkalmasakká tették arra a czélra. A löveg csak 19,250 font súlyú volt, oly súly ez, mely csekélyebb vala az Atlanti-oczeánon átvivő kábel súlyánál, melyet éppen így emeltek ki. Az egyedüli nehézség abban állott, hogy sima falai nehezen akadhattak belé bárminemű kampóba.

E czélból Murchison mérnök, a ki nyomban S.-Franciscóba jött, önműködő óriási horgonyokat készíttetett, melyek ha erős fogaikkal a lövegbe kapaszkodnak, többé nem eresztik el. Parafa-ruhákat is készíttetett, melyeket a búvároknak kellett felölteniök, hogy a tenger fenekét felkutathassák. Hasonlóképpen a Susquehanna fedélzetén is fölállíttatott egy igen elmés, összesajtolt légtartalmú készüléket. Üreges tartók voltak, melyeket víz segélyével bizonyos edényekben nagy mélységbe alá lehetett ereszteni. Efféle készülékek S.-Franciscóban is éppen készletben valának, mert ott egy tengeralatti töltés készítésére használták. Szerencsére, hogy készen voltak, mert előállításuk nagy időbe került volna.

És mégis, e kitűnő készülék és közreműködők lángelméje daczára sem látszott egyáltalában biztosnak a művelet sikere. Mennyi bizonytalan eshetőségre lehetett számítani abbéli fáradozásuknak közepette, hogy a löveget húszezer láb mélységből felhúzzák! És akkor, ha esetleg felhúzzák a víz fölszínére, hogy állhatták vájjon ki az utasok azt a rettenetes lökést, melynek csökkentésére talán a húszezer lábnyi mély víz sem volt elegendő?

Végül is a lehető leggyorsabban kellett hozzá látniok a munkához. Maston J. T. sürgette éjjel-nappal. Kedve szottyant arra is, hogy felölt! a búvár-öltönyt, a lég-készüléket megpróbálja, hogy merész barátjainak a sorsa felől valamit megtudjon.

És mégis elmúlt öt nap, ámbátor a legnagyobb sietséggel készítették a gépeket, s az állam a Gun-clubnak igen nagy összeget bocsátott rendelkezésére ... öt év... öt század! Csak ekkor készültek el. Ez alatt az idő alatt az általános érdeklődés tetőpontra hágott. Az egész világ telve volt sürgöny-váltással. Barbicane, Nicholl és Ardan Mihály megmentése nemzetközi ügy volt. Mindazok az államok, a melyek aláírtak volt a Gunclub felszólítására bizonyos összegeket, résztvettek az utasok megmentésének ügyében is.

Végre a lánczokat, a lég-kazánokat, az önműködő horgokat a Susquehanna fedélzetére szállították. Maston, Murchison, s a Gun-club követei kabinjaikban voltak. Minden indulásra készen állott.

Deczember 21-dikén, esti 8 órakor, átható hideg és északkeleti szél mellett elindult a korvette. S.-Francisco összes lakossága a kikötőben tolongott, tele izgatottsággal, mégis némán takarékoskodva a hurrah-kal majd akkorra, ha visszatérnek.

A gőzerőt a végsőig fokozták, szörnyű sebességgel röpült ki a hajó a kikötőből.

Nem szükség a fedélzeten levő utasok, tisztek és hajóslegények beszélgetése tárgyáról megemlékeznem : egij gondolatja volt mindenkinek, ugyanaz a részvét dobogtatta meg mindenkinek a szívét.

Míg ők segélyökre sietnek: vájjon mit csinálnak Barbicane és társai? Mi történt velők? Tehettek-e merész kísérletet menekülésökre? Senki sem tudta megmondani. Tényleg nem volt semmi segítő eszközük. Két lieure alant a vízben, ércz-börtönbe zárva kárbaveszett volna a foglyok minden fáradozása.

Deczember 23-dikán reggeli 8 órakor, gyors haladás után meg kellett a Susquehannak a szerencsétlenség színhelyére érkeznie. Tizenkét óráig kellett még vámiok, hogy pontos fölvételt eszközölhessenek. A horgonyt, melyre a zsinór végét kötötték, még''nem találták meg.

Tizenkét órakor Blomsberry kapitány és tisztjei a Gunclub képviselőinek a jelenlétében megcsinálták a számadatokat. Egy pillanatig kínos feszültség fogta el mindnyájokat. Pontos meghatározás szerint a Susquehanna nyugatra néhány pillanatnyi távolságra volt attól a helytől, hol a löveg a hullámok között eltűnt.

A korvettet tehát éppen arra a helyre irányították. Tizenkét óra után 47 perez múlva észrevették a horgonyt. Ép volt és bizonyára csak kevéssé változtatta meg a helyét.

– Végre! — kiáltott fel Maston J. T.

– Hozzá kezdjünk? — kérdé Blomsberry kapitány.

– A nélkül, hogy csak egy pillanatot is elvesztegetnénk, — viszonzá Maston.

Intézkedéseket tettek, hogy a korvette lehetőleg mozdulatlanul álljon.

Mielőtt a löveg felhúzásához láttak volna, Murchison elnök előbb a löveg helyzetét akarta kipuhatolni a tenger mélyében. A földalatti készülékeket, melyek e czélra valók voltak, megtöltötték levegővel. E gépek kezelése veszélylyel jár. Mert 20,000 láb mélységben a felszín alatt s oly rendkívüli nyomásnak kitéve, repedés, robbanás állhat be, melynek rettenetes következményei lehetnek.

Maston J. T., Blomsberry és Murchison mérnök nem tövédve a veszélylyel, a légkamrákba mentek. A pallón álló kapitány vezette a munkálatot, készen tartván a lánczot leeresztetni, vagy felhúzatni az első jeladásra. A csavart megeresztették és a gépek összes erejét arra fordították, hogy a lánczot lecsavargassák ; arra is alkalmassá volt az téve, hogy a készüléket rögtön felhúzza.

Délután egy óra huszonöt perczkor megkezdődött az aláereszkedés és a légkamra, víztartói által aláhúzatva eltűnt a tenger fölületéről.

A fedélzeten levő tisztek és hajóslegények kétszeres aggodalmat állottak ki: a lövegben és a légkamrában levők sorsa miatt.

Ez utóbbiak önmagukról megfeledkezve, a nyílások ablakaihoz bilincselve vizsgálták a mélység vizét.

Igen gyorsan haladtak alá. Két óra tizenkét perczkor Maston társaival a tenger fenekén volt. Dehát egyebet nem láttak pusztaságnál, melynek sem faunája, sem flórája nem volt. Erős reflektorokkal fölfegyverzett lámpásaik fényénél a vízrétegeket meglehetős nagy távolságra beláthatták. Hanem a löveget sem nem látták, sem nyomára nem bukkantak.

A merész búvároktürelmetlenségét leírni nem lehet. Minthogy a búvárkészüléket a korvette-tel villamoscsengő kötötte össze, előre megállapított jelt adtak s a Susquehanna egy mérfölddel tovább haladt, a légkamra pedig nehány méterrel odább a tenger fenekén.

így kutatták végig a tenger fenekének síkját. Gyakran tévútra vezette őket optikai csalódás, úgy, hogy a szívok vérzett belé. Itt egy szikla, amott holmi talajemelkedés úgy tűnt fel előttük, mint a sóvárgva keresett löveg. S ha aztán tévedésükről meggyőződtek, bátorságuk csökkent.

– De hát hol vannak? hol lehetnek? — kiáltott föl Maston.

A szegény ember hangosan kiáltozta Nicholl, Barbicane, Ardan Mihály nevét, mintha szerencsétlen barátja az áthatolhatatlan környezetben meghallhatták volna.

Ily körülmények között a kutatás addig tartott, míg a romlott levegő a búvárokat kényszerítette, hogy visszatérjenek.

Este hat óra tájban kezdődött a felszállás és éjfélig tartott.

– Holnap tovább megyünk, — mondá Maston J. T., — midőn a korvette fedélzetére kilépett.

– Jól van, — feleié Blomsberry kapitány.

– Más irányban.

– Értem.

Maston J. T. nem kételkedett a sikerben, de társai, kikben nem tartotta a lelket az első felbuzdulás, már fontolóra vették a vállalat minden nehézségét. A mit S.-Franciscóban könnyűnek tartottak, az az oczeán hátán megvalósíthat!annak mutat-

kozott. A sikertelenségről mindinkább meggyőződtek, s még csak valami csodálatos véletlenben reménykedhettek, hogy a löveggel összetalálkoznak.

Másnap, deczember 24-dikén, az előbbi nap nehézségei daczára újra hozzáfogtak a munkálathoz.

Egész napon át hiába keresgéltek. A tenger feneke üres volt. Deczember 25-dikén is így történt. Hasonlóképpen 26-dikán.

Kétségbeejtő helyzet vala, ha arra gondoltak, hogy e szerencsétlenek 26 nap óta vannak a lövegbe zárva. Talán ebben a pillanatban fulladoznak, ha ugyan szerencsésen túlélték az alázuhanás veszélyeit! Levegőjük kifogyott, s ezzel együtt bizonyára bátorságuk és reményük is.

– A levegőből meglehet hogy kifogytak, de bátorságukból soha! — viszonzá Maston J. T.

Két hosszú nap múlva, deczember 28-dikán a remény utolsó szikrája is kialudt. A megmérhetetlen tenger fenekén parány volt a löveg! Le kellett arról mondaniok, hogy megtalálják.

De Maston J. T. hallani sem akart róla. Nem akart a helyről elmozdulni a nélkül, hogy barátainak legalább a sírját lássa. Ámde Blomsberry kapitány nem maradhatott tovább ott, s az érdemes titkár minden ellenvetése daczára is ki kellett az indulásra a parancsot adnia.

Deczember 29-dikén délelőtt 9 órakor a Susquehanna északkeleti irányban S.-Francisco felé elvitorlázott.

Tíz órakor, midőn a korvette csekély gőzerővel mintegy akarata ellen eltávozott a szerencsétlenség színhelyéről, a hajóslegények, a kik az árboczfákra felmásztak, hogy a tenger felszínét figyeljék, hirtelen felkiáltottak:

– Egy horgony keresztben a hajóval.

A tisztek a megjelölt irányba néztek. Távcsöveikkel fölismerték, hogy csakugyan a horgonyhoz hasonlít a jeladó tárgy, melylyel a kikötők folyó vizeit szokták jelezni. De különös, az 5—6 lábnyira kiemelkedő horgony-féle csúcson zászló lengett. Ügy ragyogott a nap sugaraiban, mintha ezüst lemezből volna.

A kapitány, Maston J. T. s a Gun-club követei a pallóra siettek, s nézegették a hullámokon ringatózó tárgyat.

Lázas izgalommal nézte mindenik, de némán. Senki sem merte azt a gondolatot szavakba öltöztetni, a mely agyában felvillant.

A korvette két kábelnyire közeledett a tárgyhoz.

A legénységet borzalom töltötte el.

Az amerikai lobogó volt!

Ebben a pillanatban valósággal oroszlán-ordítás hallatszott. Az érdemes Maston J. T. úgy lezuhant a földre, mint egy tuskó. És megfeledkezve egészen arról, hogy karja helyett csak vaskampója van, agyvelővel teljes koponya helyett csak érczlemezes gutta-percha ült a nyakán — iszonyúat csapott a homlokára:

– No de háromszoros marhák! Négyszeres tökfilkók! Ötszörös bárgyúk vagyunk mi mégis!

– Mi az? — kiáltának mindenfelől.

– Hogy mi?

– Beszéljen hát!

– Tökfilkók! — bőgött a rettenetes titkár — hát az, hogy a löveg csak 19,250 font súlyú.

– Nos?

– És hogy 56,000 font súlyú víz férne el benne, tehát szükségképpen úszik a víz fölületén.

Jaj, s hogy megnyomta az érdemes férfiú ezt az «úszik a víz fölületén»-t. És igaza volt. Senki, úgy van, senki sem gondolt e tudós férfiak közül arra az alaptörvényre : hogy t. i. csekély fajsúlya a löveget, minekutána a tenger fenekére sodródott az aláesés következtében, a természet törvénye szerint ismét fölhajtja a fölületre. Most pedig nyugodtan úszkál oda, hova a hullámok viszik . . .

Leeresztették a csolnakot. Maston J. T. és társai rohantak le. Az izgatottság tetőpontját érte el. Minden szív dobogott, míg a csolnak a löveg felé haladt. Élnek-e még vagy meghaltak? Élnek Barbicane és társai! ha a zászló kitűzése óta meg nem haltak.

Síri csend vala a csolnakban. Elszorult minden szív. Szemeikre homály borult. A löveg egyik ablaka nyitva volt, a keretben maradt üvegdarabok arra mutattak, hogy az ablakot betörték. És a nyílás most 5 lábnyira volt a tenger felszínétől.

A csolnak odaért. Maston J. T. a bezúzott ablakhoz rohant . . .

Ebben a pillanatban vidám, harsány hangot hallottak. Árdán Mihály kiáltá diadalmasan :

– Barbicane, mindkét részen fehér.

Barbicane, Ardan ^íihaly es Nicholl — — — — —

dominóztak.