Természetesen mihelyest első ízben letépték a kihirdetést, azonnal értesítettük a dologról Radvánszky doktort. Később aztán mind a hárman, már mint Radvánszky, Ferenc és én összegyűltünk a Nagyszállóban, hogy ott titokban, a család tudta nélkül meghányjuk-vessük a teendőket.

Abban egyikünk sem kételkedett egy pillanatig sem, hogy Storitz Vilmos volt a tettes. Hiszen kinek másnak is juthatott volna eszébe ez az ostoba és ízléstelen dolog? Ám azt is tudtuk mind a hárman, hogy Storitz Vilmos a kihirdetés letépésével nem fejezte be szereplését. És teljes bizonyossággal vártuk, hogy ellenségünk - mert hiszen most már nyíltan annak mutatta magát, - folytatni fogja támadásait.

Radvánszky Ferenc egészen magánkívül volt a dühtől.

– Oh a gazember! - mondotta és keze fenyegetően szorult ökölbe. - Úgy-e, hogy mondtam édes apám, a legjobb dolog lett volna fegyveres elégtételt kérni tőle pimasz magaviseletéért. Akkor aztán elejét vettük volna ennek az egész ügynek.

Radvánszky doktor igyekezett lecsendesíteni fiát.

– Ferenc, ne feledkezzél meg, hogy mit ígértél nekem s hogy mivel tartozol hugodnak? Hidd el, hogy a mi helyzetünkben nem az a hősiesség, ha fegyveres útra tereljük a dolgot, hanem ha azon igyekszünk, hogy az ügy szép csendben elsimuljon. Nekünk édes fiam az a kötelességünk, hogy amennyiben csak lehetséges, elkerüljük a botrányt, amit Storitz Vilmossal való összetűzésed csapna s ami biztosan nagyon kellemetlenül érintené édesanyádat és Máriát.

– Igen, igen, kedves Ferencem, - vetettem magam én is közbe - látod, jó magam sem mondhatok mást, mint hogy a legokosabb dolog türelemmel várni. Igen, türelmesnek kell lenni s egyben óvatosnak, végtelenül óvatosnak.

Radvánszky doktor helyeslőleg bólintott.

– Látod fiam, Henry is egy véleményen van velem. Pedig hát ő is ugyancsak érdekelt fél a dologban.

Radvánszky Ferenc egy pillanatig hallgatott, aztán így szólt:

– Kedves jó apám, hiszen tudom, hogy te mindig csak mindnyájunk javát akartad és akarod. És amit te mondasz, az bizonyára mindig helyes és jó. De látod, én attól tartok, ha erélyesen nem lépünk fel, ez az ember még szemtelenebb lesz és esetleg aztán olyasmit csinál, ami...

– Légy nyugodt fiam, - és Radvánszky doktor hangja most nagyon kemény lett, - légy nyugodt, hogy akkor aztán én is arra foglak kérni, hogy fegyverrel fenyítsd meg ezt a veszedelmes embert. Az én álláspontom a kővetkező: amíg a házasságkötés meg nem történik, mindenesetre a lehető legnagyobb óvatossággal fogunk eljárni. Nem hiszem ugyan, hogy Storitz fenyegetései valóban oly veszedelmesek lennének, de azért te, kedves Henry, mindenesetre ügyelj arra, hogy Márk este egyedül ne járjon a város elhagyott részén, annál is inkább, mert Storitz nincs egyedül. Úgy mondják, hogy szolgája, Hermann, vakon követi ura parancsait. Ami pedig a mi házunkat illeti, a cselédségnek már egyszer megmondtam, hogy Storitzot semmi körülmények között be ne engedjék. Most még egyszer ki fogom adni a legszigorúbb utasítást. A házasság megkötése után Storitz kénytelen a megváltozhatatlanba belenyugodni. Hogyha pedig most, a mátkaság ideje alatt még egyszer nyíltan fellépne, mert hiszen ezzel a kifüggesztési históriával végeredményben csak gyanúsítjuk, és gyanúnkon kívül semmi más bizonyítékunk nincsen, - hogyha - ismétlem - a mátkaság ideje alatt Storitz nyíltan fel merne lépni, akkor, kedves fiam, nekünk sem marad más hátra, mint hogy a legerélyesebben járjunk el vele szemben.

Mialatt mi hárman izgatottan tárgyaltunk, a Radvánszky-házban jókedvűen készülődtek az esti nagy ünnepségre. Százötven embert hívtak meg, és tekintettel arra, hogy Radvánszkyék milyen népszerűek voltak nemcsak az egész városban, hanem a környéken is, biztosra vették, hogy a meghívottak közül senki sem fog lemondani. Természetesen már előző nap megkezdődött a munka, hogy a vendégeket méltóan fogadhassák. A ház elég nagy volt ahhoz, hogy mindenki számára kényelmesen legyen hely. A nagy szalonban, az ebédlőszobában és Radvánszky dolgozószobájában akarták a vendégeket fogadni. A várószobából pedig kirakták a bútorokat és felszedték a szőnyeget, hogy a fiatalságnak legyen hol táncolni.

Mikor estefelé megérkeztünk, Radvánszkyné és Mária a lakószobában tartózkodtak. A háziteendőkkel már mindketten elkészültek. Az óriási lakás fényesen ki volt világítva. Radvánszkyné és Mária is ragyogó estélyi toalettben voltak.

Néhány perc mulva bejött Radvánszky doktor is. Díszmagyarba volt öltözve és arcán nyoma sem látszott a nehány óra előtti felindulásnak.

– Azt hiszem, nagyszerűen fog sikerülni ez a mai est, - mondta Mária. - Igaz, hogy a háziaknak szerénytelenség ilyesmit állítani, de kitűnő cigánybanda fog játszani és barátnőim, meg én is már előre örülünk a táncnak. Aztán mosolyogva kérdezte Márktól: Hogy tetszik a ruhám?

– Gyönyörű! - felelt Márk elragadtatással és szeme csodálattal siklott végig menyasszonya bájos, karcsú alakján.

Egy pillanatra az ablakhoz léptem, hogy kinézzek az utcára, mert mint hogyha közeledő kocsi zaját hallottam volna. Nem, senki sem érkezett, de a legnagyobb meglepetésemre, sőt megdöbbenésemre egy magas férfialakot vettem észre, aki fel és alá járt a ház előtt. Egy pillanatra megállott és arcára most rávetődött a világosság visszfénye. Felismertem. Storitz Vilmos volt.

Nagyon kellemetlenül érintett, hogy az az ember itt leselkedik, ólálkodik a ház körül. Annál is inkább, mert kora délután, mikor öcsémmel együtt lementünk a szállodából, összetalálkoztunk vele. Hogy véletlenül, vagy szándékosan járt-e arrafelé, azt igazán nem tudnám eldönteni. Ám annyi bizonyos, hogy komor, sőt fenyegető tekintettel mérte végig öcsémet. Aztán egy-két lépést közeledett, mintha csak hozzá akart volna rohanni. Márk is megállt s hideg tekintettel mérte végig a németet. Ám Storitz mintha meggondolta volna magát, összeszorította a száját, továbbsietett a nélkül, hogy egyetlenegy szót szólt volna. Mikor néhány lépésnyire eltávolodtunk tőle, Márk felém fordult:

– Ismered ezt az embert? Tudod, ki volt?

– Tudom, - feleltem - Storitz Vilmos.

– Hát ismered? - kiáltotta meglepetten.

– Igen, Ferenccel egyszer találkoztunk vele. - S lelki szemeim előtt újra felmerült Storitz sápadt, komor tekintetű arca, fenyegetően összeszorított keskeny szája.

– Különös, igazán különös. Én azt hittem, hogy ez az ember már elutazott a városból.

– Úgy látszik azonban, hogy tévedtél és itt maradt. Vagy pedig talán elutazott s visszajött útjáról, - feleltem és minden erőmmel azon igyekeztem, hogy hangom gondtalannak lássék. - Azt hiszem, - folytattam - mindkettőnknek komolyabb dolga van, minthogy ezzel az úrral foglalkozzunk.

– Igazad van, - felelte öcsém, s ezzel a dolog elintéződött.

De most, hogy Storitz alakját újra megpillantottam, emlékemben felidéződött a nehány órával ezelőtt történt találkozás.

Kilenc óra felé kezdtek szállingózni a vendégek. Ez az estély tulajdonképpen ünnepélyes jellegű volt, mert hiszen Mária és Márk ma este szándékoztak házassági szerződésüket aláírni.

Tíz óra felé már jóformán mindenki megérkezett, és érdeklődésemet most teljesen lekötötte a vendégekkel való foglalkozás.

Most láttam csak, hogy öcsémet mennyire szeretik a városban. Az urak barátságos, örömtől sugárzó arccal üdvözölték és hamarosan teljesen elszakadtunk egymástól. Ő a nagy szalonban volt, én pedig a doktor komolyabb vendégeivel, nehány idősebb férfival a dolgozószobában tartózkodtam.

A szomszéd szobában rázendített a cigányzenekar. Már Franciaországban sokat hallottam a magyar népdalról és a cigányokról, akik a magyar nótát csodálatos művészi szépséggel játsszák a hegedűn. De most, hogy egy egész banda játékát hallottam, minden várakozásomat felülmúlta a valóság. Már a vásáron hallott cigánymuzsika is megkapott. Pedig azok csak egyszerű, falusi cigányok voltak, Radvánszkyék estéjén azonban elsőrendű banda játszott.

Igazi művészek, kik úgy tudják előadni a magyar nép lelkéből fakadt mélabús és szomorú dalokat, hogy még az idegen lelkét is azonnal megveszik vele. Míg ezt a muzsikát hallgattam, úgy éreztem, hogy mindig itt éltem ezen a földön, itt van népem, fajom, itt élnek véreim, hozzátartozóim. Nem is voltam már vendég, a Párizsból ideutazott Vidal Henry. A nóta, a magyar nóta, - mintha engem is magyarrá varázsolt volna.

Később, mikor a cigányok friss, lüktető tánczenébe kezdtek és a fiatalok táncra perdültek, a hangulat nagyon vidám és eleven lett. Fiatal párok nemes szépséggel, fiatalos kecsességgel járták a magyarok nemzeti táncát: a tüzes csárdást.

– Na mi az, Henry? - nevetett Ferenc, aki olyan jókedvűnek, olyan gondtalannak látszott, mintha délelőtti beszélgetésünk meg sem történt volna, - no mi az, hát te megveted a táncot?

– Ugyan, hogy gondolsz ilyet rólam? Én is éppen olyan szenvedélyes táncos vagyok, mint jómagad, csakhogy a csárdáshoz bizony nem értek, és akinek nincs vérében ez a gyönyörű tánc, az ne is vállalkozzék reá, mert különben nevetséges lesz. Majd meglátod, a francia négyesnél és keringőnél én is ugyancsak megállom a helyemet. Utána is nézek, hogy merre van Mária, mert a második valcert nekem ígérte, s emlékezetébe akarom juttatni, nehogy megfeledkezzék róla.

– Csak a másodikat, - incselkedett velem Ferenc. - Mért nem az elsőt?

Én is belementem a tréfába.

– Ugyan kérlek, hogy is kérdezhetsz ilyet? Nem tudod, hogy az első tánc mindig a vőlegény jogos tulajdona? Csak nem akarod, hogy véres viszályba keveredjek az öcsémmel?

Az első valcernek vége volt. A cigánybanda éppen egy kis szünetet tartott és már-már felzendült a második valcer dallama, mikor hirtelen valami furcsa, idegenszerű hang zavarta meg a zenekar ütemeit. A cigányok maguk is zavartan abbahagyták a játékot, a vendégek kíváncsian fordították hátra a fejüket, mindenki azt hitte, hogy valami meglepetésről van szó, a háziakat kivéve, akik nem tudták mire vélni a dolgot? Mert kívülről, egyre erősödve, egy idegenszerű dallam hangzott fel. Egy mély férfihang énekelt teljes erővel és mint hogyha az éneklő egyre közeledett volna a folyosó felől a termek felé, az énekhang egyre erősebb lett.

– Mi ez? - kérdeztem meglepetve a közelemben álló Ferenctől. Halk hangon beszéltem, nehogy a körülállók meghallják.

– Sejtelmem sincs róla, - felelt meglehetősen izgatott hangon.

– De hát egyáltalán, honnan jön ez az ének? Az utcáról?

– Nem igen hinném...

Igaza volt, mert hiszen a hang egyre erősödött, mintha valaki közelebb és közelebb jött volna a termekhez.

Ferenc karonfogott és gyors lépésekkel mentünk ki a folyosóra, le egészen a kert ajtajáig.

Sehol sem láttunk senkit. Mindkettőnknek megmagyarázhatatlan volt az eset, de azért uralkodtunk magunkon, hogy a vendégek ne vegyék észre izgalmunkat.

– A verandán maradunk, - mondta Ferenc, s míg látszólag gondtalan beszélgetésbe merültünk, élesen, minden erőnket megfeszítve figyeltük a kertet és a nyitott ajtókon át a termeket.

Egy pillanatra Radvánszkyné is kijött a szalonból és kérdő pillantást vetett Ferencre.

Fia tagadó fejmozdulatára tüstént vissza is vonult; szemmelláthatólag sem ő, sem pedig a vendégek nem tulajdonítottak különösebb fontosságot az egész esetnek.

A hang egyébként most már el is hallgatott.

A háziasszony jeladására a cigányok játszani kezdtek, a valcer ütemeire néhány fiatal pár kecsesen, könnyedén forgott a táncteremben. Az ajtóban megjelent Mária karcsú, gyengéd alakja, kedves mosollyal hívott magához és így szólt:

– Nos Henry, mi lesz a valcerünkkel?

Odaléptem hozzá, meghajoltam, karomat nyujtva neki, hogy átvezessem a szomszéd terembe.

Ám ebben a pillanatban újra felharsant a titokzatos hang. Vad gyűlölségtől izzó ének szakította meg a vidám, gondtalan mulatozást... Mintha a közvetlen közelségben énekelt volna valaki. Igen, most már egész tisztán hallatszott, nemcsak a dallam, de az ének is. A titokzatos valaki a Gyűlölet himnuszát énekelte, ezt a gyűlölséggel teli és szerencsétlenségre hirhedtté vált éneket.

A cigányok zenéje elhallgatott, a vendégek rémülten hagyták abba a beszélgetést. Rettenetes volt látni az imént még jókedvű, gondtalanul vidám arcokat, melyekre most ráült a rémület torz vonása.

Mert az ének most már a szalón közepéről hallatszott, de az éneklőt senki sem látta.

Az a rejtelmes, megfoghatatlan dal, ez a láthatatlan valaki, aki a dühtől és gyűlölségtől izzó szavakat beleharsogta a terembe, valóságos pánikot idézett elő. A nők egypár pillanatig mozdulatlan félelemmel, dermedten ültek helyükön, de aztán ijedt sikoltással ugráltak fel. Radvánszkyné kétségbeesett sikoltással tördelte a kezét, Mária halálsápadtan roskadozva támaszkodott az ajtónak, egyedül Radvánszky doktor őrizte meg nyugalmát, önuralmát.

– Nyugalom, hölgyeim és uraim, - kiáltotta harsány hangon, - csak hidegvér és nyugalom, hiszen valószínűleg csak valami ostoba tréfáról van szó. Kérem csak csendesen, felnőtt úri emberek ilyen csekélység miatt igazán nem vesztik el a fejüket.

Bámulnom kellett Radvánszky doktor fegyelmezettségét. Mert jól láttam, hogy teljes erejére szüksége van, hogy önuralmát megtartsa. Arca halálsápadt volt.

A fiatal Radvánszky Ferenc tűzben égő, villogó szemmel rohant végig a termen s egyik kezét kinyújtva, mintha ezzel a kézzel akarná megragadni a titokzatos valakit, az alávaló merénylet elkövetőjét.

A Gyűlölet himnusza már elhangzott. Csönd volt...

És akkor láttam... Igen, láttam... De nemcsak én, de mindnyájan, akik ott voltunk...

A házassági szerződés oda volt téve a kandalló párkányára, egy nagy virágcsokor mellé, melyet Márk ma adott menyasszonyának.

Most egy láthatatlan kéz hirtelen megragadta a házassági szerződést a virágcsokorral együtt és darabokra tépte mind a kettőt.

Virágszirmok és papírdarabok repültek a földre és mi, kik a rémülettől dermedten álltunk helyünkön, világosan hallhattuk, hogy egy láthatatlan láb reátapos a lehullt virágszirmokra.

Pánikszerű félelem lett úrrá az egész társaságon. Ez a rejtelmes, megfoghatatlan dolog még a legbátrabb szíveket is megrémítette.

Az emberek teljesen elvesztették a fejüket és egy-két dermedt pillanat mulva mindenki azon volt, hogy mentül gyorsabban elhagyja az elátkozott termet.

Radvánszky Ferenc hozzám sietett és felindulástól remegve ragadta meg karomat...

– Ez Storitz volt, - mondta dühtől fojtott hangon.

– Storitz? - mondottam és már a gondolatra is egész testemet hidegrázás borzongatta meg.

És ebben a pillanatban olyan dolog történt, mely még csak fokozta megdöbbenésemet és már-már azon a ponton voltam, hogy elveszítsem józan eszemet.

Igen, ez nem káprázat. Tisztán, világosan láttam, hogy Mária mirtuskoszorúját a kis fehér selyempárnáról egy láthatatlan kéz felemeli és a koszorú, a nélkül, hogy bármiféle élőlényt látnánk mellette, végiglibeg az egész termen, ki az üveges verandára s végül pedig eltűnik a kert fái között.

– Nem, nem, - kiáltott fel Radvánszky Ferenc - ezt már igazán nem tűrhetem. - És ezzel mint az őrült rohant a kertbe, onnét ki az utcára.

Én pedig utána. S mind a ketten lélekszakadva rohantunk Storitz magányos háza felé.

Lihegve álltunk meg a kertajtónál. A házban, úgy látszik, még ébren voltak, mert az egyik emeleti ablakból halvány világosság szűrődött ki. Radvánszky Ferenc teljes erejével megrázta a kilincset.

A nélkül, hogy teljes világossággal tudtam volna, hogy mit teszek, én is segítettem neki és egyesült erővel ráztuk az ajtó kilincsét.

Ráztuk a kilincset, döngettük az ajtót, de az erős vaszár nem engedett. Már néhány perc óta folytattuk sikertelenül az ostromot és a sok izgalom, a hiábavaló idegfeszültség miatt teljesen elvesztettük önuralmunkat.

Ám egyszerre a kertajtó kinyílt. Radvánszky a nagy megdöbbenéstől szinte hátrahőkölt. Mindketten tévedtünk, mikor Storitz személyében kerestük a bűnöst. Storitz nem hagyta el a házat. Storitz otthon volt, mert hiszen ő nyitotta ki az ajtót, ő maga állt ott előttünk.