Következő két napot azzal töltöttem el, hogy Radvánszky Ferenccel végigjártam az egész várost. Sétaközben sokat beszélgettünk, és lassanként meleg barátság fejlődött ki közöttünk. Különösképpen érdeklődtem a magyarországi viszonyok felől s barátom sok érdekes dolgot beszélt el a hazai viszonyokkal kapcsolatban. Annak ellenére, hogy - mint egész családja - lelkes, forró szeretettel ragaszkodott hazájához, mégsem volt elfogult nemzetével szemben. Dícsérte a magyarság jó tulajdonságait, de meglátta a hibáit is. Főként a magyarok egymással való összeférhetetlenségét tartotta a nemzet legnagyobb szerencsétlenségének.

Beszélgetés közben gyakran gondoltam - akaratom és szándékom ellenére - Storitz Vilmosra. Tehát itt Zimonyban lakott a nagy német tudós fia. Mert hiszen kétségtelen volt már előttem, hogy az a szőke, magas, német férfi, akivel együtt utaztam a hajón: Storitz Vilmos. Most már gyülölködő tekintete, kihívó magatartása sem volt előttem olyan érthetetlen, mert hiszen a táskámról valószínűleg elolvasta a nevemet és így tisztában volt azzal, hogy Vidal Márknak vagyok a bátyja. Sőt valószínűleg azt is sejtette, hogy miért jövök Újvidékre? Hiszen öcsém és Radvánszky Mária eljegyzéséről és megkötendő házasságáról már az egész vidéken beszéltek.

Bár Storitz Vilmos, mint említettem, nagyon foglalkoztatta a fantáziámat, csak annyit tudtam meg róla, hogy Hermann nevű szolgájával teljesen egyedül lakik magányos, komor külsejű házban. Egyébként Hermann sem volt közlékenyebb, sem barátságosabb természetű, mint gazdája. Sőt még arcán is ugyanaz a zord kifejezés ült, szemének tekintete is olyan éles, egyben rideg.

Az volt az érzésem, hogy Hermann, a hűséges szolga állandóan szemmel tart mindkettőnket, már mint öcsémet és engem. Ám ha így volt, meg kell hagyni, hogy Hermann ugyancsak óvatos és ügyes volt, így gyanúm csak gyanú maradt, mert a látszatot mindig meg tudta őrizni és viselkedése sosem volt olyan feltűnő, hogy beleköthettem volna. Sőt gyakran, ha hátrafordultam, sétám közben, senkit sem láttam, aki követett volna, mégpedig olyankor sem, mikor ház, vagy épület, fa, vagy bokor nem volt a közelben, ahová a leselkedő behúzódhatott volna. És mégis, teljesen az az érzés fogott el, hogy valaki állandóan figyel, minden lépésemet követi.

Öcsémnek nem szóltam semmit a dologról. Minek is izgattam volna? Sőt még azt sem említettem meg, hogy Storitz Vilmos itt van a városban és hogy mi ketten, Ferenc meg én, találkoztunk is vele. Nem akartam derűs boldogsággal teli napjait megzavarni. Ám azért magamban gyakran foglalkoztam a kikosarazott kérővel és őszintén szólva, szívemből sajnáltam, hogy Storitz Vilmos nem maradt Németországban s hogy éppen a házasságkötés előtti napokban kell neki Zimonyban tartózkodnia. De azért abban reménykedtem, hogy a lakodalomig talán mégis csak elutazik. Hiszen ha csakugyan szerette Máriát, akkor neki is kellemetlen ott lenni a városban, amikor a szeretett leány más férfinek fogad hűséget.

Eh, mirevaló a töprenkedés?!... Storitz minden valószínűség szerint hamarosan el fog utazni, hiszen neki is kellemesebb, ha elmegy a vidékről.

Május tizenhatodikán, jókor reggel, éppen mikor elkészültem a reggelivel, Márk öcsém kopogtatott be az ajtón. A délelőttöt arra akartam fordítani, hogy nagyobb sétát tegyek, nem is magában a városban, hanem a környékén, mert nagyon érdekelt minden, mi a magyar viszonyokra vonatkozik.

– Rengeteg dolgom van, kedves Henry, - mondta Márk - s úgy-e nem haragszol meg, ha ma egész nap magadra hagylak és csak este találkozunk Radvánszkyéknál?

– Á, dehogy! - feleltem. - Légy csak nyugodt, egész jól megvagyok én magamban is. Egyébként nagy kirándulást tervezek a mai napra, hogy megnézzem a szántóföldeket és hogy megismerjem a város környékét.

– Ferenc nem jön érted? - kérdezte Márk.

– Nem beszéltük meg tegnap, - feleltem - de légy nyugodt, egyedül is nagyon jól érzem magam.

– Mégis bosszant, hogy egyedül kell töltened a napot, - mondta Márk. - De mit csináljak, rengeteg dolgom van ma. Mindenesetre Henry, ne felejtsd el, hogy este hétkor Radvánszkyéknál várunk, és kérlek, légy pontos, ne késsél egy percet se. S tulajdonképpen ma azért is szóltam be hozzád, hogy mégegyszer emlékeztesselek, - hiszen tudom, hogy szórakozott vagy - ne feledkezz meg a holnaputáni estélyről.

– Nagyon kedves vagy, Márk, de én azt hiszem, hogy kettőnk közül te vagy a feledékeny, különösen pedig az utóbbi időben. Légy nyugodt, napok óta emlékezetemben tartom a holnaputáni estélyt s már nagy örömmel nézek elébe.

– Én is ugy hiszem, minden kitünően fog sikerülni és egyébként annak is örülök, hogy megismerkedhetsz a város előkelő társaságával.

Kezet szorítottam öcsémmel s megindultam lefelé a lépcsőn. A legalsó fokoknál legnagyobb meglepetésemre összetalálkoztam Radvánszky Ferenccel. Mi mindig előre meg szoktuk beszélni, ha Ferenc értem jött, de most annál is inkább meglepett a dolog, mert előző nap Ferenc már előre bejelentette, hogy nem töltheti velem a napot, mert valami fontos ügyet kell elintéznie.

– Isten hozott, kedves Ferenc. Ez aztán a kedves meglepetés! - És mindkét kezemet feléje nyujtottam.

Némi megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy barátom máskor olyan harmonikus kifejezésű arca most komor, szinte gondterhelt. Csak ennyit mondott:

– Kedves Henry, bocsánatot kell kérnem, hogy ilyen alkalmatlan időben állítok be hozzád. De apám arra kéret, ha időd engedi, szentelj neki egypár percet. Azért jöttem most érted, ha nincs valami fontos dolgod, akkor gyere velem együtt haza.

– Természetesen a legnagyobb készséggel állok édesapád rendelkezésére. - Igyekeztem nyugodtan beszélni, de most már én is izgatott lettem s mindketten gyors lépésekkel megindultunk Radvánszkyék háza felé.

Útközben Ferenc egy szót sem szólt. Némán, összeszorított szájjal, elkomorult arccal ment mellettem és tapintatom visszatartott attól, hogy hiábavaló kérdésekkel zavarjam.

Hiszen az öreg Radvánszky ugyis elmond majd mindent, - nyugtattam meg magam. De vajjon mi lehet az, amit velem tudatni akar? Talán Márk és Mária házasságáról?... Istenem, csak nincs valami baj?!...

És szívem nyugtalanul kezdett dobogni.

Megérkeztünk Radvánszkyékhoz. Az inas ajtót nyitott s egyenesen bevezetett bennünket Radvánszky doktor dolgozószobájába.

Radvánszkyné és leánya már elindultak délelőtti sétájukra, melynek során apróbb bevásárlásaikat is el szokták intézni. Ám azonfelül most, a házasságkötés előtt különösen sok volt a dolog, az elintéznivaló és Márk valószínűleg elkísérte őket. Így hát csak Radvánszky doktor, Ferenc és én voltunk a lakásban.

Akármi is lehet az, amit Radvánszky el akar nekem mondani, - gondoltam magamban - annyi biztos, hogy Márk még mitsem tud róla. Hiszen reggel még olyan vidám, olyan gondtalan volt.

Radvánszky barátságos üdvözléssel fogadott, kezet szorított velem, aztán helyet mutatott az egyik nagy, kényelmes karosszékben. Leültem, ő is helyet foglalt, csak Ferenc maradt állva a kandalló mellett, karjait összekulcsolva mellén, változatlan, gondterhes arckifejezéssel.

– Nagyon köszönöm kedves Henry, - kezdte Radvánszky, - hogy kérésemre ilyen készségesen eljöttél hozzám.

– De hát ez csak természetes, - kiáltottam fel. - Őszintén szólva azonban nagyon izgat a dolog, mert úgy érzem, valami fontos ügy miatt hivattál ide, kedves bátyám.

– Igen, az ügy eléggé komoly és mindenesetre nem kellemes, - mondta a doktor.

– Mária és Márk házasságáról van talán szó?

– Körülbelül. Az ügy ugyanis éppen ezzel a megkötendő házassággal van kapcsolatban. De hát mit kertelgessünk, - folytatta - jobb, ha mindent elmondok neked. Mindenesetre előrebocsátom, hogy sem feleségem, sem leányom, sem pedig Márk mitsem sejtenek az ügyről. Egyedül Ferenc fiam és te leszel beavatva a dologba.

Némán hajtottam meg magam, hogy megköszönjem a doktor bizalmát.

Ám mielőtt Radvánszky doktor rátérhetett volna a beszéd tulajdonképpeni tárgyára, villámgyorsasággal cikázott át agyamon egy gondolat. Vajjon az a dolog, amely most szóbakerül, nem áll-e összefüggésben Storitz Vilmossal való találkozásommal? Magam sem tudom mért, de ösztönösen az volt az érzésem, hogy a két ügy között valami összefüggés van.

– Tegnap este, - mondta Radvánszky - feleségem és Mária szerencsére elmentek hazulról, rendelőórám alatt váratlanul beállított Storitz Vilmos... Te talán nem is tudod Henry, hogy ő?...

– Mindenről értesülve vagyok, - vágtam közbe, hogy a magyarázgatást megelőzzem.

– Akkor tehát tudod, hogy körülbelül hat hónapja Storitz Vilmos megkérte leányom kezét, mi pedig kikosaraztuk. Ám ő, a helyett, hogy belenyugodott volna a visszautasításba, mégegyszer és teljesen hivatalos formában megkérte Mária kezét. Én természetesen, miután leányom hallani sem akart róla, megint csak visszautasítottam.

Mialatt Radvánszky doktor beszélt, Ferenc türelmetlen, hosszú léptekkel járt fel és alá a szobában. Néha-néha odalépett az ablakhoz és kinézett az utcára.

– Hallottam egyet-mást erről a dologról, - feleltem. - Azzal is tisztában vagyok, hogy Storitz jóval Márk fellépése előtt kérte meg Mária kezét.

– Úgy van. Pontosan három hónappal azelőtt.

– S így tehát Storitzot semmiesetre sem azért utasították vissza, mert Márk vetélytársa volt, hanem mert sem te, kedves bátyám, sem pedig Mária nem találtátok ezt a házasságot kívánatosnak.

– Úgy van. Sem nekem, sem feleségemnek nem volt szimpatikus Storitz és az a magányos, furcsa, titokzatos életmód, amelyet folytatott. De egyébként, ha mi még nem is elleneztük volna ezt a házasságot, Mária semmi szín alatt nem ment volna hozzá, mivel felette ellenszenvesnek és kellemetlennek találta. Már pedig akarata ellenére én még ezerszerte előnyösebb házasságba se kényszeríteném leányomat. Így hát a dologról szó sem lehetett.

– Egyébként - folytatta Radvánszky - Storitz, úgy mondják, tekintélyes vagyonú ember, így hát nem külső okok késztettek a házasság visszautasítására, hanem ami a személyét illeti...

– Ismerem őt, bátyám.

– Hogyan? - kiáltott fel meglepetve Radvánszky.

Erre aztán röviden elmondtam neki, hogy Pestről Vukovárig együtt utaztam egy magas, szőke és nyilvánvaló német származású férfival, ki az egész utazás alatt nagyon barátságtalanul viselkedett velem szemben. Később megtudtam, hogy ez volt Storitz Vilmos. Egyébként nagyon meglepődtem, mikor néhány nap mulva itt láttam a városban, mert hiszen tudomásom szerint Vukováron kiszállt a hajóból.

– Szóval itt is találkoztál vele? - kérdezte a doktor érdeklődve.

– Igen, - feleltem, - Ferenccel együtt, egy sétánk alkalmával éppen akkor mentünk el háza előtt, mikor Storitz szolgájával együtt kijött az utcára. Ekkor állapítottam meg, hogy a Dorottya hajó utasa azonos a nagy német tudós fiával.

– Különös - és Radvánszky elgondolkozott. - Itt azt mondták, hogy néhány hete már elhagyta a várost, és azt hittem, hogy csak tegnap érkezett vissza.

– Hiszen egész biztosan távol volt, - szólt közbe Ferenc - Henry máskülönben hogy is utazhatott volna együtt vele?

– Nos, - folytatta Radvánszky - őszintén bevallom, hogy ez az ember a lehető legnagyobb mértékben ellenszenves előttem. Egész lényében, viselkedésében és minden egyes cselekedetében van valami titokzatos, valami megfoghatatlan! Mindig azt a benyomást teszi reám, mintha semmi köze sem volna az emberi társadalomhoz s mintha önmagára nézve nem fogadná el azokat az erkölcsi törvényeket, melyek mindnyájunkra nézve kötelezők s melyek a társadalom alapjai.

És pár pillanatnyi hallgatás után még hozzátette:

– Egyébként az apja, Storitz Ottó, nagy tudós létére is, furcsa hírben állott kortársai előtt.

– Igen, erről már én is hallottam, sőt olvastam is egy újságban, mégpedig, ha jól emlékszem, még Budán. Ez az újság abból az alkalomból emlékezett meg Storitz Ottóról, hogy szülővárosa, mint minden évben, megünnepelni készült a nagy tudós születésnapját. Jól emlékszem, a cikk írója azt állította, hogy Storitz Ottó az alacsonyabb néposztály körében, főképpen pedig szülővárosában, még mindig boszorkánymester hírében áll, sőt a babonás sprembergi lakosság még a halottat is felruházta az élő Storitz titokzatos hatalmával. Minden évben valami különös eseményt várnak a sprembergiek, mely szerintük Storitz születése évfordulóján fog majd megtörténni s a különös, fantasztikus eseménynek a temető lesz színhelye.

– Nos tehát, ha minderről hallottál, sőt többet hallottál mint én, - mondta Radvánszky doktor - te is természetesnek találod, hogy nemcsak én és családom, de zimonyi barátaim közül is jó néhányan meglehetős ellenszenvvel kezeltük Storitz Vilmost, aki éppen olyan zárkózott, furcsa, különcködő ember, akárcsak apja volt, a nélkül, hogy annak nagy tehetségét örökölte volna. Ámbár - tette hozzá - kétségtelen, hogy ő is éleseszű, értelmes ember... Tehát, hogy a dologra térjek, tegnap, legnagyobb meglepetésemre, beállított hozzám és újból megkérte Mária kezét.

– Hogyan? - kiáltottam fel. - Lehetséges? Ez az otromba erőszakoskodás...

– Úgy van, - bólintott Radvánszky. - Mondhatom, engem is nagyon, nagyon különösen érintett megjelenése. És most úgy érzem, részletesen el kell mondanom, mi is történt Storitz látogatása alatt. Azt hiszem, csak így láthatod teljesen tisztán a helyzetet, Henry.

Mikor Storitz Vilmost az inas bejelentette, egy pillanatig haboztam. Vajjon fogadjam-e egyáltalán ezt az embert? Nem volna-e jobb, ha egyszerűen kiüzenném, nem vagyok itthon, s ebből megértené, hogy nem óhajtom a vele való találkozást.

– Mindenesetre sokkal jobb lett volna, édesapám, - mondta Ferenc - ha nem fogadod. Végül is kétszer megmondtuk neki, hogy kérése teljesen hiábavaló, Máriát nem adjuk hozzá feleségül, s az olyan férfi, aki újra felveszi az érintkezés fonalát a családdal, ahol az úri modor keretén belül mindenféle lehetséges módon megmutatták, hogy nem akarnak vele érintkezni, az az ember szerintem semmiféle elnézést, semmiféle kíméletet és semmiféle jóindulatot nem érdemel.

– Lehet, hogy igazad van, - bólintott Radvánszky - de én mégsem akartam a dolgokat a végletekig vinni. Az embernek nagyon nehezére esik, hogy valakit, aki a házába jött, megsértsen. Aztán, őszintén szólva, attól is tartottam, hogy ez a különc alak még arra is képes, hogy botrányt csap. Már pedig arról egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk édes fiam, hogy nemcsak mirólunk, hanem édesanyádról és Máriáról is szó van. Az ő érdekükben, amíg csak lehetséges, kerülni kell mindenféle botrányt és feltűnést, és ha csak egyetlenegy mód van reá, a dolgokat szépen, simán kell elintézni.

Helyeslőleg bólintottam és így szóltam:

– Teljesen osztom véleményed, kedves bátyám. Nem lett volna helyes dolog Storitzot kiutasítani a házból.

– Már pedig én úgy tettem volna, - kiáltott fel Ferenc - és mondhatom, most is tudnék rá módot, hogy a dolgot egyszerűen és végérvényesen elintézzem.

Szeme haragosan villogott és keze ökölbe szorult.

– Tudom, kedves fiam, - mondta Radvánszky és szeretetteljes mosollyal nézett fiára. - Éppen azért, mert ismerem heves természetedet, éppen azért hívattam ide Henryt, akivel együtt nyugodtan, megfontoltan megbeszélhetjük hármasban a teendőket. De hát most hadd fejezzem be mondanivalómat.

Radvánszky doktor ezzel röviden elmondta a Storitz látogatása alatt történt dolgokat.

Storitz-cal dolgozószobájában találkozott. Helyet mutatott neki és udvariasan ugyan, de mégis félreérthetetlenül kifejezte csodálkozását a váratlan látogatás felett. Storitz erre kijelentette, hogy neki fontos oka volt erre a látogatásra, ő még mindig szerelmes Máriába, nem tud és nem akar lemondani a kezéről. Hangja nyugodt volt ugyan, de látszott rajta, hogy csak nagy erővel uralkodik magán. Radvánszky erre rendkívül hidegen azt felelte, hogy Storitznak bizonyára nincs tudomása leánya eljegyzéséről, mert feltételezi, hogy ellenkező esetben nem is tett volna újabb házassági ajánlatot. Storitz erre vakmerő, kihívó hangon mondta, hogy igenis tud az eljegyzésről, de azt egyáltalán nem veszi komolyan. Misem könnyebb, mint egy eljegyzést felbontani s a maga részéről ragaszkodik ahhoz, hogy Mária a felesége legyen.

Hivatkozott apja érdemeire, saját vagyoni helyzetére, de a doktor félbeszakította, mondván, hogy az e tárgyú beszélgetésnek tulajdonképpen értelme sincsen, mert hiszen leánya Vidal Márk menyasszonya, s miután szereti vőlegényét, aki derék és becsületes ember, semmi ok sincs, hogy ezt az eljegyzést felbontsák.

Erre Storitz önuralmának is vége lett. Dühbe jött és szinte magából kikelten kiáltotta:

– Nos, lehet, hogy Mária nem lesz az én feleségem, de esküszöm, Vidal Márk sem lesz a férje és megkeserülik keservesen mind a ketten, hogy engem kikosaraztak!

– A szemtelen, alávaló! - kiáltott fel Ferenc, s dühösen járt fel és alá a szobában. - Bárcsak itthon lettem volna, hogy kiebrudaljam az orcátlant!

Ha az a két ember, Storitz Vilmos és Ferenc barátom összetalálkoznának, bizonyára nem lenne jó vége a találkozásuknak, gondoltam magamban, s bensőleg teljesen egyetértettem Radvánszky doktorral, aki láthatólag azon volt, hogy a két férfi közti összetűzésnek elejét vegye.

– Mikor Storitz Vilmos kimondta ezeket a szavakat, - folytatta Radvánszky - felálltam helyemről, ezzel is jelezve, hogy nem óhajtom folytatni a kínos beszélgetést. Mindössze ennyit feleltem neki:

– Mária esküvőjét néhány nap mulva meg fogjuk tartani.

– Nem fogják megtartani, sem néhány nap mulva, sem később! Mária nem lesz a Vidal Márk felesége.

– Uram, - mondtam - azt hiszem, befejezhetjük beszélgetésünket s az ajtóra mutattam. Mindenki más megértette volna, hogy kiutasították, ám ő még mindig ott maradt. Lehajtotta a fejét, egy percig hallgatott, aztán szelídebbre vált hangon kezdett beszélni s arra kért, hogy legalább halasszam el a házasságkötést s adjak neki valami csekély kis reményt.

Hiába mondtam neki, hogy ne folytassuk tovább a beszélgetést, mert úgyis teljesen hiábavaló minden. Végül a csengőhöz mentem s meg akartam rázni, hogy az inas bejöjjön s így vége legyen ennek a kínos látogatásnak. Ekkor újra dühroham fogta el látogatómat. Hozzám rohant, megragadta karomat és magánkívül, eltorzult arccal kiáltotta.

– Esküszöm, hogy Mária nem lesz Vidal felesége! A fenyegetésem nem üres szóbeszéd! Hatalmamban áll, hogy ezt a házasságot - ha akarom - megakadályozzam. Már pedig akarom! A szép szó, úgylátszik mitsem ért, most hát fenyegetőzöm! És hogy fenyegetőzésem nem üres szó, nem léha fecsegés, azt majd meg fogják látni!

– Magam sem emlékszem pontosan, hogy mit kiabált még, csak azt tudom, hogy szinte magánkívül, dühtől remegve rohant ki szobámból, nagy feltűnést keltve a szomszéd teremben várakozó betegek között.

– Nos tehát, - folytatta Radvánszky - ez történt Storitz Vilmos tegnapi látogatásakor, s most csak arra kérlek kedves Henry, és téged is Ferenc, ne szóljatok egy szót sem Márknak, sem pedig az asszonyoknak. Nem akarom őket izgatni a dologgal. Téged pedig Ferenc mégegyszer figyelmeztetlek és kérlek arra, hogy tudtom nélkül semmiféle fegyveres módon ne intézd el ezt az ügyet.

– Rendben van édesapám, a te kedvedért még ezt is megígérem. De most én kérdezek tőled valamit. Mi lesz, ha ez a szemtelen fráter köt majd belénk, illetve Márkba? Akkor aztán kikerülhetetlen lesz a botrány.

Radvánszky doktor összehúzta szemöldökét, mint mindig, ha mélyen elgondolkozott.

– Mindenesetre leghelyesebb dolog, amit tehetünk, a várakozás. Őszintén szólva nem hiszem, hogy Storitz beváltaná nagyhangú fenyegetését. Aztán meg mit is tehetne ellenünk? Legfeljebb Márkba köthet bele. De éppen ezért hívattam ide Henryt, hogy öccsét lehetőleg szemmel tartsa, és hogy szükség esetén tudtára adja Storitz terveit. Ami pedig Máriát illeti, mindenesetre vigyázni fogok, hogy még véletlenségből se találkozzék össze Storitz-cal, s a cselédségnek a legszigorúbban megtiltom, hogy azt az embert valaha még beengedjék házunkba. Ez az, amire az óvatosság kötelez bennünket. Hogyha Storitz még tovább szemtelenkednék, akkor aztán tényleg nem tehetünk mást, mint, ha botrány árán is, de elégtételt veszünk magunknak az erőszakos fráteren.

Radvánszky Ferenc tekintete felvillant, egész arckifejezése elárulta, hogy szeretné, ha az óvatosság már semmire sem kötelezné és kihívhatná a németet.

Beszélgetésünk meglehetősen hosszúra nyúlt, időközben Radvánszkyné és Mária is hazaérkeztek, ebédhez ültünk s így tehát kirándulásomat délutánra halasztottam.

Természetesen volt gondom rá, hogy ottlétemet Márk előtt kimagyarázzam. Egyébként öcsém annyira el volt foglalva saját dolgaival, hogy jóformán rá se hederített szavaimra.

Az ebéd kellemes társalgás közben folyt le. Mikor felálltunk az asztal mellől, Mária így szólt:

– Kedves Henry, nagyon csalódsz, ha azt hiszed, hogy mi elengedünk. Most már a mi foglyunk maradsz egész napra.

– És mi lesz a kirándulásomból? - kérdeztem.

– Nos, hát, együtt rándulunk ki, - felelte Mária.

– De én messzire akartam menni, - vetettem ellent.

– Sebaj, mi is messzire megyünk.

– Gyalog?

– Gyalog... De hát muszáj olyan messzire menni? Egész biztos, hogy még a ligetet sem ismered jól. Mi lenne, ha kimennénk a ligetbe?

– Nagyszerű, - lelkesedtem. - Csakugyan nem néztem még meg a város egyik nevezetességét. Igaz, holnap akartam oda menni.

– Hát akkor holnapra csinálsz majd más programmot, - fejezte be a vitát Mária.

A délutánt a ligetben töltöttük, Radvánszkyné, Mária, öcsém és én. De tudja Isten, annak ellenére, hogy mindhárman élénkek s jókedvűek voltak, én valahogy nem tudtam teljesen átadni magam a gondtalan beszélgetésnek. Gondolataim egyre elkalandoztak, emlékezetemben egyre felidéződtek Radvánszky doktor szavai... Nem attól féltem, hogy Storitz Vilmossal találkozunk útközben. Nem, ez egy pillanatig sem aggasztott. Hanem a fenyegetés nyugtalanított. Az a fenyegetés, melyet Storitz Vilmos Radvánszky szemébe vágott: «Meg tudom és meg akarom akadályozni Mária és Vidal Márk házasságát!»... Vajjon csakugyan van-e Storitz hatalmában olyan titokzatos eszköz, mellyel ezt a házasságot meg tudja akadályozni? Vajjon valóra tudja váltani szavait, vagy pedig üres fenyegetés volt az egész? A józan ész a mellett döntött, hogy Storitz dühében fenyegetőzött, a nélkül, hogy jóformán tudta volna, mit mond? De hiába igyekeztem megnyugtatni magamat, lelki nyugalmam nem állt helyre. És aznap délután többször is átsuhant agyamon hajóutamnak emléke s a kiszállás előtt elhangzott titokzatos fenyegetés.

De ez a nap s a következő is minden incidens nélkül, nyugodtan telt el. Storitz nem mutatkozott. Ám azért a várost nem hagyta el. Visszahúzódott magányos házába. Egyszer, mikor arrafelé jártam, találkoztam Hermann nevű szolgájával, aki éppen kifelé jött. Ugyanakkor Storitz Vilmos keményvágású arca is megjelent az egyik emeleti ablakban. Tekintete Radvánszkyék háza irányába nézett.

Ám május tizenhetedikéről tizennyolcadikára virradó éjszakán különös, váratlan esemény történt.

Márknak és Máriának, mint házasulandó feleknek neve már napok óta ki volt függesztve a templomban. Tizenhetedikén még ott volt a papír, ám tizennyolcadikán annak ellenére, hogy a templomban egy árva lélek sem járhatott, mert hiszen ajtaja ráccsal volt elzárva, ezt a papírt valaki letépte helyéről.

Reggel vették észre a dolgot s az eltépett papírdarabfoszlányokat ott találták a földön. A dolog mindenkit rendkívül meglepett, de természetesen a jegyesek nevét újból kifüggesztették. Ám ekkor még csodálatosabb, még megmagyarázhatatlanabb esemény történt. Egy óra leforgása alatt a papírt újra letépte valaki és a harmadjára kiakasztott cédulával ugyanez történt, ámbár a sekrestyés és mi is figyeltük az arra járókat és senki még csak a hirdetési tábla közelében sem járt. Végül is Radvánszky Ferenc tanácsára a házasulandók névsora elé sűrű vasrácsot tettek.

Természetesen ez az ostoba támadás egy ideig ugyancsak foglalkoztatta a város pletykás vénasszonyait. De miután senki sem tudta megmagyarázni a dolgot és senki sem gyanította, hogy valami komoly háttere is lehet, nehány nap mulva mindenki megfeledkezett róla. Ám Radvánszky doktor, Ferenc és én, mi hárman bensőleg sokat foglalkoztunk a dologgal, sőt egy ízben közösen is beszéltünk róla és egyikünk sem kételkedett egy pillanatra sem abban, hogy itt valahogy a Storitz Vilmos keze játszott közre. Úgy látszik, hogy ellenségünk megkezdte titokzatos támadásait.

Igen, mi már mindhárman éreztük, hogy Storitz Vilmos háborút, kérlelhetetlen, könyörtelen harcot indított ellenünk.