Így pusztult el tragikus módon Storitz.

Sajnos, halála túlságosan későn következett be. Az egész Radvánszky-családot a legnagyobb kétségbeesésbe döntötte és ez a kétségbeesett helyzet most Storitz halálával sem javult, Máriáról most sem tudtunk semmit. Sőt ellenségünk halála még az utolsó lehetőséget is elrabolta tőlünk, bezárta előttünk azt az egyetlen utat, mely a fiatal leány megtalálásához vezethetett volna. Mert hiszen Storitz konokul, makacsul megőrizte Mária rejtekhelyének titkát.

Radvánszky Ferenc agyán is átvillanhattak ezek a gondolatok, mert komoran összeszorított szájjal nézte halott ellenségünknek még a halálban is dacos, merev arcát. Sokáig állt így szegény barátom és nézte-nézte a halottat, végre azután egy kétségbeesett, lemondó gesztust tett kezével. Ez a gesztus mindennél jobban, ékesszólóbban fejezte ki Ferenc kétségbeesett lelkiállapotát, mert hiszen most már számolnunk kellett azzal a körülménnyel, hogy a szerencsétlen fiatal leány örökre elveszett számunkra.

Végre azután lassú, vontatott léptekkel megindultunk hazafelé, mert hiszen Radvánszky doktort és feleségét előbb-utóbb úgyis értesíteni kell a történtekről.

Én magam ott maradtam a helyszínen Székely rendőrfőnökkel, aki az utolsó pillanatban szinte csodálatos módon jelent meg az imént. A házat rengeteg ember vette körül, a rendőrség még mindig ott időzött a romok körül, ám a nép is gyülekezni kezdett, mert valami módon tudtukra jutott már a «boszorkánymester» halála. A rendőrfőnök elsősorban is négy embert bízott meg azzal, hogy Storitz holttestét szállítsák el a rendőrségre, azután pedig felém fordult és így szólt:

– Kedves Vidál ur, legelső teendőnk most az lesz, hogy minél előbb megkeressük a titokzatos folyadék rejtekhelyét. Nem szabad megkockáztatnunk, hogy ő utána esetleg más is birtokába vegye és használja ezt a folyadékot, hiszen ki tudja, akadhat nála gonoszabb és aljasabb ember is, aki még sokkal alávalóbb módon élhet vissza titokzatos hatalmával.

Helyeslőleg bólintottam és a rendőrfőnök tovább folytatta:

– Úgy hiszem, nem lesz nehéz dolog a rejtekhelyet megtalálni, mert hiszen ön is és embereim is látták, hogy merre dolgozott Storitz láthatatlanul a romok között. Őszintén szólva nekem az a szándékom, hogy ezt a folyadékot megsemmisítem. Vesszen Storitz-cal együtt ennek az átkozott találmánynak a titka is.

Teljes mértékben osztottam a rendőrfőnök véleményét. Kétségkívül Storitz Ottó felfedezésének nagy a tudományos értéke és engem, mint mérnököt, különösképpen érdekel, viszont ez a találmány annyi bajt okozhat az emberiségnek, annyi szerencsétlenséget zudíthat ártatlanokra, hogy kétségkívül az a legjobb, ha megsemmisül.

A rendőrök nekikezdtek a munkának és négy-öt perc mulva a kövek alatt egy négyszögletes alakú vaslap lett láthatóvá. Felemeltük a vaslapot, alatta keskeny, kanyargós lépcső vezetett le a mélységbe.

Éppen azon voltunk, hogy behatoljunk az üreg mélyébe, mikor egyszerre csak egy kéz ragadta meg a karomat és egy panaszos hang német nyelven így szólt: «Kegyelem! Kegyelem!»

Hátrafordultam, ám senkit sem láttam sem mellettem, sem mögöttem. Ám a kéz még mindig ott volt a karomon és a hang továbbfolytatta a könyörgést.

A rendőrök is abbahagyták a munkát, én pedig két kezemet kinyujtva tapogattam a levegőt. Egy-két pillanat mulva egy emberi testet éreztem az ujjaim alatt, másik magasra emelt kezem pedig könnyektől áztatott archoz ért.

– Ki az? - kérdeztem, izgalomtól fojtott hangon.

– Én vagyok, uram, Hermann, - felelt remegőn a hang.

– Mit akarsz?

Néhány szaggatott mondatban Storitz láthatatlan szolgája elmondta, hogy hallotta a rendőrfőnök tervét, aki meg akarja semmisíteni a titokzatos folyadékot.

– Uram, - siránkozott a szolga - mi lesz akkor velem, szerencsétlennel? Hiszen akkor nekem örökké láthatatlannak kell lennem. Mert ha nem iszom ki azt a másik folyadékot, akkor soha, sohasem nyerhetem vissza emberi alakomat. Könyörgöm, engedjék meg, hogy a rejtekhelyen lévő palackok egyikét kiihassam, akkor aztán megint visszanyerem emberi alakomat.

A szolga siránkozása mindannyiunkat meghatott és a rendőrfőnök megengedte, hogy Hermann kiihassa az egyik palackot.

– Természetesen, - tette hozzá - hogy a rendőrség is jelen lesz, mert hiszen Hermannak még van egy és más elintézetlen ügye velünk.

Így tehát négy izmos rendőr megfogta a szolgát, úgy hogy lehetetlen lett volna elszabadulnia. Azután megindultunk lefelé a lépcsőn, először a rendőrfőnök, utána én, végül pedig a négy rendőr között a láthatatlan Hermann. A keskeny kis lépcső pincehelyiségbe vezetett. Ez a helyiség homályos volt, csak alig-alig világította meg a csapóajtón át beszűrődő fény. A pince falánál faállvány állott, rajta a palackok, az egyik felük egyes, a másik felük pedig kettes számmal ellátva.

– A kettős számú palackból kérek egyet, uram, - szólt Hermann panaszos hangon.

A rendőrfőnök odalépett a polchoz, levette az egyik üveget és odanyujtotta a szolgának.

És akkor legnagyobb bámulatunkra, - ámbár hiszen el lehettünk készülve erre a látványra - ámuló és csodálkozó szemeink előtt egy emberi alak jelent meg lassan. Csodálatos látvány volt ez, mert hiszen először csak az üveget láttuk felemelkedni, mintha valaki a szájához emelné és inna, azután ahogy a folyadék testébe ömlött, Hermann alakja lassan és fokonkint kezdett láthatóvá válni. Egy-két perc mulva az öreg szolga már rendes alakjában állott előttünk.

Mihelyt Hermann visszanyerte látható alakját, a rendőrfőnök egy intésére két rendőr leszedte a polcon levő üvegeket és egytől-egyig földhöz vágta őket. A földre ömlött, különös illatú folyadék néhány perc mulva már el is párolgott.

– Most pedig, mihez fogunk, Rendőrfőnök úr? - kérdeztem tőle, mikor felfelé mentünk a lépcsőn.

– Elsősorban is utánanézek, hogy Storitz holttestét elszállították-e már a rendőrségre?

– Nem volna-e jobb talán titokban vinni el a holttestet?

– Nem, - felelte határozott hangon a rendőrfőnök. - A város lakossága mindaddig nem fogja elhinni, hogy Storitz tényleg halott, amíg csak holttestét saját szemükkel nem látják. Éppen azért el is rendelem, hogy a rendőrségen állandó felügyelet alatt tartsák a holttestet és ha a lakosság közül bárki is meg akarná nézni, bemehessen.

Így hát a rendőrfőnök és embereinek egy része átvitték a halottat a rendőrségre. Én pedig Ferenc két barátjával együtt a Radvánszky-ház felé tartottam.

Ferenc édesapja mellett volt. Radvánszky doktor már értesült ellenségünk haláláról, mikor beléptem, felállt, melegen megszorította a kezemet:

– Kedves Henry, fiammal együtt úgy határoztunk, hogy feleségemnek mitsem szólunk Storitz haláláról. Mostani súlyos állapotában nem szabad őt semmivel sem izgatni. Hogy Márknak szóljunk-e vagy sem, annak az elbírálását reád bíztuk. Mindeddig még semmit sem tud a történtekről.

– Azt hiszem mégis jobb volna megmondani neki, hogy Storitz elpusztult. Idegeinek szörnyű feszültsége talán engedne valamit, ha megtudná, hogy ellenségünk halott.

De nemsokára fájdalommal kellett beismernem, hogy csalódtam. Azt vártam, hogy szegény öcsémet, ha egy kissé is, de legalább valamennyire mégis megnyugtatja, hogy alávaló ellenségünket utólérte méltó büntetése. Ám szegény Márk, mikor meghallotta, hogy Storitz meghalt, hogy Radvánszky Ferenc kezétől pusztult el, kezeibe temette arcát és keservesen felzokogott:

– Meghalt, meghalt, magával vitte a titkot és szegény Máriám örökre elveszett.

Igyekeztem megvigasztalni, amennyire csak erőmből tellett.

– Nem szabad lemondanunk a reményről. Igaz, hogy Storitz meghalt, de szolgája, Hermann él és a kezünk között van. A szolga egész biztosan tudni fogja, hogy hol van Mária, hiszen Storitz minden titkába beleavatta. Ki fogják vallatni és ő egész bizonyára el fogja árulni Mária rejtekhelyét. Miért is ne vallana, hiszen, ha megmondja az igazat, akkor szabadon eresztik és ezt ő nagyon jól tudja. Nem szabad aggodalommal agyongyötörni magunkat, Mária egész biztosan vissza fog kerülni és egészsége is hamarosan helyreáll majd a gondos, szeretetteljes ápolás alatt.

De szegény öcsémet nem lehetett megnyugtatni. Egyre csak azt hajtogatta, hogy Storitz meghalt és magával vitte titkát. Nincs semmi reményünk már, hogy Máriát megtaláljuk. A szerencsétlen fiatal leány el fog pusztulni. Storitz még halálában sem ismert könyörületet.

Hiába igyekeztem lecsillapítani, megnyugtatni Márkot, éreztem, hogy szavaim teljesen hiábavalók. Némán ültünk hát egymás mellett és aggodalomtól dobogó szívvel néztem testvérem sápadt, feldúlt arcát, réveteg tekintetét, megtört szemét.

Néhány percig ültünk így egymás mellett szótlanul és mind a ketten gondolatainkba merülten. Ám egyszerre csak nagy zaj riasztott fel bennünket. Az ablakhoz léptem, óriási tömeg kísérte a rendőröket, akik Storitz holttestét szállították. Az emberek kiabáltak, ujjongtak, oda voltak az örömtől, hogy a félelmetes, szívós ellenség, a rejtelmes «boszorkánymester» meghalt. A kiabálás behallatszott a nyitott ablakon keresztül:

– Ott viszik ni! Ott viszik a boszorkánymestert! Most már nem tud láthatatlanná válni! Utólérte Isten büntető keze!...

Márk az ablakhoz rohant. Fájdalmas arccal, tágranyílt szemmel nézte ellensége holttestét, ellenségéét, aki magával vitte a halál birodalmába a titkot, melytől mindannyiunk boldogsága függött. Éreztem, hogy szegény öcsém mindent, mindent odaadott volna, ha ezt a hideg és véres halottat újra életre kelthetné. Ha néma és makacs száját megszólalásra bírhatná.

Így állt mozdulatlanul, szinte dermedten, és nézte, nézte, hogyan tűnik el a menet a messzeségbe. Azután kétségbeesett kiáltással temette arcát két keze közé és hangos zokogásra fakadt.

Minden reményünk abban összpontosult, hátha sikerül Hermanntól megtudni, hová is rejtette ura Radvánszky Máriát? Öcsém teljesen össze volt törve. Fásult, kétségbeesett állapot vett erőt rajta. Én azonban bíztam abban, hogy a vizsgálat alkalmával majd csak megtudjuk Hermanntól Mária rejtekhelyének titkát.

Egy óra mulva Radvánszky Ferenc el is ment a városházára, mert jelen akart lenni Hermann kihallgatásánál. Izgatott várakozásban töltöttem az időt. Igyekeztem ugyan megnyugodni, igyekeztem mással foglalkozni gondolatban, de azért egyre és egyre visszatértem ahhoz a gyötrő, kinzó kérdéshez:

– Vajjon sikerül-e megtudni Hermanntól Mária rejtekhelyét?

Öcsém most már teljesen elvesztette lelki egyensúlyát. Valóságos rögeszméjévé vált a gondolat, hogy siessünk Mária megkeresésére, hogy ne is várjunk Hermann vallomására, mert annak úgysem vehetjük hasznát. Erőszakkal kellett őt visszatartanunk és alig bírtam rávenni arra, hogy legalább addig várjon, amíg Ferenc vissza nem tér a városházáról.

Radvánszky Ferenc négyóra tájt érkezett meg barátja kíséretében. Ahogy belépett az ajtón, rögtön láttam, hogy rossz hírt hozott. Arca sápadt, vonásai megnyúltak, szeme alatt két mély karika.

És valóban. A helyzet teljesen reménytelennek látszott. Hermannt a legszigorúbban fogták vallatóra. Maga Székely rendőrfőnök vezette a kihallgatást, sőt még a főispán is megjelent. Hiába! Az öreg szolga nem tudott semmit. Akkor azután más módszerhez folyamodtak. Megígérték Hermannak, - a főispán szavát adta - ha elárulja Mária rejtekhelyét, semmi bántódása nem lesz, nem fogják bezárni, szabadon visszamehet hazájába.

Ám az öreg szolga mitsem tudott Mária elrablásáról. Gazdája említette ugyan neki még régebben, hogy van valami ilyesfajta szándéka, de azután soha többé nem beszélt a dologról. Neki pedig nem is jutott eszébe kérdezősködni, annál is inkább, mert megszokta, hogy Storitz minden lényeges dolgot tudtára ad. Nyilvánvaló, hogy Hermann teljesen őszinte volt s hogy a legnagyobb jóakarattal és buzgalommal szeretett volna a rendőrségnek kezére járni, mert hiszen ezúton remélhette szabadonbocsáttatását. Ám, sajnos, nyilvánvaló volt az is, hogy az öreg szolga éppen erről az egy dologról mitsem tudott.

Hermann vallomása után utolsó reménységünk is elveszett. Most már magam is éreztem, magam is tudtam, hogy le kell mondanunk a szerencsétlen fiatal leány megtalálásáról. Emberi erő itt kevés, Isten keze segíthet csak rajtunk.

Kétségbeesetten töltöttük el ezt a napot. Az órák csigalassúsággal haladtak. Szótlanul ültünk egymás mellett. Mit is mondhattunk volna? Vannak fájdalmak, melyekre minden szó hiábavaló.

Nyolc óra tájban bejött az inas, meggyujtotta a gyertyákat. A nagy szalónban csak Ferenc, öcsém, Ferenc két barátja és én ültünk. Radvánszky doktor, felesége mellett volt, kinek állapota egyre aggasztóbb lett.

Az óra éppen nyolcat kezdett ütni, mikor a szalón ajtaja kinyílt, s a nélkül, hogy bárkit is láttunk volna belépni, az ajtó becsukódott s azután hang hallatszott. Egy hang, mint az estélyen, mikor a Gyűlölet himnusza zavarta meg a békés, derült ünnepséget. De ez a hang nem volt érdes, nem volt kemény, hanem tiszta, csengő, puha és édes női hang.

A mi édes, drága Máriánk hangja.

– Márk, - mondta a hang - Henry és te, Ferenc, mit csináltok itt? Miért üldögéltek olyan szomorú arccal? Csak nincs valami bajotok? Na gyertek, menjünk vacsorázni. Nyolc óra van és én már odavagyok az éhségtől.

Igen, ez a Mária hangja volt. Máriáé, aki meggyógyult, aki íme visszanyerte újra öntudatát. Mintha csak a szobájából jött volna ki, hogy rendes szokás szerint átmenjen az ebédlőbe vacsorázni. Igen, ez a hang Máriáé volt, Máriáé, aki látott bennünket, bár a mi szemeink nem látták őt.

Rémülettel, dermedten ültünk a helyünkön, a csodálkozás és a megdöbbenés szinte megbénított mindannyiunkat. Az a tudat, hogy Mária itt van közvetlen közelünkben és mi nem láthattuk és nem láthatjuk, rettenetes gyötrelmes érzéssel töltött el bennünket.

De hát vajjon hogyan került a házba? Vajjon hová rejthette el az a gonosztevő? Az is igaz, - gondoltam magamban - hogy így láthatatlanul akár az egész városon is keresztüljöhetett volna és senki nem veszi észre. Viszont - vetettem ellent magamnak, - az ajtók csukva voltak, és így tehát...

Nem. Nemsokára megtudtuk, hogy Mária nem az utcáról jött be. Egész egyszerűen szobájából jött ki, ahol Storitz láthatatlanná tette. És akkor, mikor mi mindenütt kétségbeesve kerestük, kutattuk a fiatal leányt, mikor végigkutattuk a ház összes szobáit, mikor rémülten rohantunk a rendőrségre, a fiatal leány ott feküdt láthatatlanul ágyában, ott feküdt némán és mozdulatlanul, teljesen eszméletlenül huszonnégy órán keresztül. És egyikünknek sem jutott eszébe az a gondolat, mellyel annyi fájdalomnak és annyi szenvedésnek vehettük volna elejét, az a gondolat, hogy Storitz a láthatatlanná tévő folyadék segítségével elrejtette ugyan Máriát szemeink elől, de ott hagyta szobájában.

Ám az is bizonyosnak látszott előttem, hogy Storitz előbb-utóbb magával vitte volna a teljesen tehetetlen fiatal leányt. Magával vitte volna, mihelyt az első veszélynélküli alkalom kínálkozik.

Ha gonosz ellenségünk Ferenc kezétől meg nem hal, nem állt volna meg félúton, hanem elköveti legnagyobb, legförtelmesebb gaztettét is.

De most Mária itt volt újra közöttünk. Itt volt épen és egészségesen, teljesen visszanyerve öntudatát, ki tudja - gondoltam - talán éppen annak a folyadéknak a hatása alatt?

A fiatal leánynak nyilvánvalóan sejtelme sem volt arról, hogy mi nem láthatjuk. Gyanútlanul beszélt tovább egy-két percig, majd aztán csodálkozva így szólt:

– De mi van veletek? Hiszen nem is feleltek nekem! Dehát mondjátok, mi történt? Érzem, hogy valami nincsen rendben. Istenem, csak nincs anyusnak valami baja? Máskor mindig itt szokott lenni, most seholse látom. Én magam sem tudom, de valami furcsa, különös eseményre kezdek emlékezni... De nem tudom tisztán felidézni magam elé az eseményeket.

Mielőtt még felelhettünk volna, kinyílt az ajtó és Radvánszky doktor lépett a szobába.

– Drága jó apám! - kiáltott fel Mária, és felé szaladt, hallottuk lépteit, - mondd meg nekem őszintén, hogy mi baj van? Márk és a többiek is olyan különösek.

Radvánszky doktor a meglepetéstől mozdulni sem tudott. Úgy állt ott a küszöbön, sápadtan, szótlanul, de tekintete elárulta, hogy egy pillanat alatt megértett mindent.

Ám Mária továbbfolytatta:

– Az Istenért, csak nincs anyusnak valami baja? Mondd meg, beteg anyus?

Most már Radvánszky doktor is visszanyerte önuralmát.

– Anyádnak semmi baja sincsen, gyermekem. Rögtön jön ő is. Most valami dolga van a szobájában. Maradj kislányom, maradj. Ne menj be hozzá, majd kijön.

Öcsém felállt és tétova léptekkel megindult a hang irányában. Aztán egy-két ügyetlen tapogató mozdulat után sikerült megfognia Mária kezét. Kézenfogta és gyöngéden a pamlaghoz vezette, maga mellé ültetvén.

Mária hallgatott, apja megnyugtató szavai ellenére is érezte, hogy valami baj van és úgy látszik, várta a magyarázatot.

– Mária, édes, drága szerelmem! Igen, itt vagy mellettem! Ó, csakhogy itt érezhetlek újra magam mellett. Úgy-e, édes mindenségem, most már nem hagysz el többé? Nem hagysz el engem soha, soha, - lelkendezett öcsém.

– De Márk, édes Márkom, én igazán nem értem. Mindannyian olyan kétségbeesettek, olyan furcsák vagytok. Mintha valami nagy bajotok lenne s mintha valamiért zavarban lennétek előttem. Én magam sem tudom már... de félek, apám, mondd meg, mondd meg őszintén nekem, hogy mi van itt?

És Mark érezte, hogy a fiatal leány feláll helyéről, öcsém gyöngéden visszatartotta Máriát.

– Nem, drágám, nyugodj meg, nincsen semmi baj. Semmi, semmi baj sincs, és mindnyájan boldogok vagyunk, hogy itt vagy mellettünk, hogy halljuk drága hangodat. Édes, drága Máriám...

Igen, Mária itt ült közöttünk, hallottuk a hangját, mozdulatait, ruhája suhogását, lépteinek könnyű, halk neszét, hallottunk mindent, ám látni nem láthattuk. Igyekeztünk uralkodni arcvonásainkon, de mindannyiunkat halálosan kínzott, gyötört a szörnyű tudat, hogy Mária örökké láthatatlanná vált, mert hiszen az, aki újra vissza tudná adni neki látható alakját, elköltözött az élők világából.