Storitz házának leégése után a lakosság felizgatott kedélyhangulata némileg lecsillapult. Az emberek széltében-hosszában azt beszélték, hogy a «boszorkánymester» a lángok martalékává lett, sőt néhány öreg asszony meggyőző erővel bizonygatta, hogy ők hallották is jajveszékelését.

Ám hogy az igazat megvalljam, a rendőrség, mely a ház leégése után alapos kutatást tartott, semmi olyan maradványt nem talált, amely arra szolgálhatott volna bizonyítékul, hogy ott bent, emberi lény is elégett volna.

Már pedig ha Storitz Vilmos láthatatlanul ugyan, de benn volt házában, a csontjait mégis meg kellett volna valahol találni. Így tehát csak azt az egyetlenegy magyarázatot fogadhatjuk el, hogy Storitz, úgylátszik, nem volt bent, mikor lakhelyét felgyujtották. Vagy pedig az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie.

Ám hogy Storitz nem tartózkodott Sprembergben, azt újabb hírek kétségtelenné tették. Sem ő, sem Hermann nevű szolgája nem voltak szülővárosukban. Sprembergben egyébként mitsem tudtak arról, hogy Storitz jelenleg hol tartózkodik. Valószínűnek tartották, hogy Magyarországon él.

Ha a város hangulata némileg le is csillapodott, korántsem állíthatom ezt a Radvánszky-házról. Szegény Mária állapota még egyre aggasztó volt. Öntudatát nem nyerte vissza, még mindig nem ismerte fel övéit, még mindig nem tudott visszaemlékezni semmire. A fiatal leány rendkívül legyengült a hosszas betegségben, ám azért az orvosok állítása szerint élete nem forgott veszélyben. Néha-néha, ha megpróbálták fekvő helyzetéből felemelni, ha szülei, vagy Márk az ágya körül állván beszéltek hozzá, a fiatal leány arca fájdalmas kifejezést öltött, szeme könnyel telt meg és halk, kétségbeesett hangon zokogásba tört ki. Nem lehetett megállapítani, hogy ilyenkor egy-egy pillanatra nem tér-e vissza emlékezetébe a templomban lejátszódott gyászos jelenet.

Az orvosok tanácstalanul csóválták fejüket, ők sem tudtak semmi biztosat mondani. Egyedüli reménységük a fiatal szervezet életerős szívósságába vetett hit volt.

Szegény jó öcsém minden idejét a Radvanszky-házban töltötte szeretett Máriája mellett. Rettenetesen összetört, a szomorú események talán őt viselték meg a legjobban mindannyiunk között.

Június 16-án délután nagy fejfájás gyötört és elhatároztam, hogy hosszabb sétát teszek a városban. Először a városban bolyongtam, aztán kimentem a Duna partjára, mely ilyenkor, az esti órákban elhagyatott volt és csendes, különösen ha az ember lefelé haladt, ahol a város házai már véget értek.

Annyira belemélyedtem gondolataimba, hogy észre se vettem a leszálló estét és csak akkor riadtam fel, mikor valaki jóestét köszönt.

Székely rendőrfőnökkel találkoztam össze, aki, mint mondta, kijött a Dunapartra, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét.

Most már együtt folytattuk utunkat, csendes hangon beszélgetve mindenféle eseményről, mikor egyszerre csak egy ismerős, - óh nagyon is ismerős - hang ütötte meg tompán a fülemet.

Megragadtam a rendőrfőnök karját és fojtott hangon súgtam a fülébe:

– Rendőrfőnök úr! hallgasson csak! Én azt hiszem, hogy ez Storitz Vilmos hangja!

– Storitz Vilmosé? - suttogta a rendőrfőnök fojtott hangon.

– Igen. Úgy látszik, a sötétben nem vett bennünket észre.

Minden idegszálunkat megfeszítve figyeltünk. Most már tisztábban hallottuk a hangot, illetve hangokat, mert hiszen két ember beszélgetett egymással.

– Valószínűleg a szolgája lesz, - suttogta a rendőrfőnök.

Nesztelen lépésekkel osontunk az egyik nagy fa mögé és odasimultunk a fa törzséhez. Aztán a rendőrfőnök leguggolt s nesztelen lépésekkel közeledett a hang irányába. Én is követtem példáját s végre a nélkül, hogy a láthatatlan beszélő bármit is észrevett volna, sikerült olyan közel jutnunk, hogy most már minden szót meghallhattunk.

Szerencsénk volt. Az éjszaka homálya betakart bennünket s azonfelül is megbújtunk egy-egy fa mögé. Rejtelmes ellenségünk nem is sejthette, hogy mi is ott vagyunk, láthatatlanul, akárcsak ő és halljuk szavait. Az első mondat, mely megütötte fülünket, a következő volt:

– Legjobb lenne, ha holnap mennénk be.

Storitz Vilmos hangja volt. Egy másik ember válaszolt, ugyancsak német nyelven.

– Rendben van uram, akkor hát holnap. Senkinek sem lesz sejtelme arról, hogy ott vagyunk.

Ez a hang kétségkívül Hermanné, a szolgáé volt.

– Mondd csak, - folytatta Storitz - alaposan megvizsgáltad a dolgokat?

– Igen, uram.

– Akkor hát rendben van. És azt a házat kibérelted?

– Álnév alatt béreltem ki.

– És biztos vagy abban, hogy nyugodtan lakhatunk ottan látható alakban? Hogy nem ismernek fel bennünket...

Legnagyobb csalódásunkra annak a városnak a nevét, melyet most Storitz kimondott, nem tudtuk megérteni.

Ám az elhangzott szavakból arra következtettünk, hogy ellenségünk rövidebb vagy hosszabb idő multán fel akarta újra ölteni látható külsejét. Vajjon mi késztette őt erre a kockázatos vállalkozásra? Azzal magyaráztam szándékát, hogy a láthatatlanság bizonyos idő multán az egészség kárára válik és éppen ezért kockáztatta meg Storitz az esetleges veszélyt is. Természetesen ez a magyarázat csak afféle feltevés, lehetőség volt, s mindmáig sem tudtam bebizonyítani, hogy valóban így van-e?

Most egypár mondat következett, melyeket megint nem tudtunk megérteni. Végre Hermann egyik mondata eljutott füleinkig.

– S az itteni rendőrség vajjon nem csíp meg bennünket az álnév alatt?

Az itteni rendőrség? Hát akkor, úgy látszik, magyar városban akarnak letelepedni, - gondoltam magamban.

Storitz és szolgája eltávolodtak tőlünk.

Vajjon micsoda várost, micsoda nevet mondtak? - gondoltam magamban. Oh, hogyha ezt megtudhatnám!

Ám ebben a pillanatban a két beszélő ismét felemelte hangját:

– Szóval, ez a sprembergi út feltétlenül szükséges? - kérdezte Hermann.

– Feltétlenül, - felelt a másik. - Mert hiszen minden fontos dolgom ott van. Itt egyébként eszemágában sincs a történtek után az emberek előtt mutatkozni. Sprembergben pedig egész nyugodtan járhatok, kelhetek, ha...

– Szóval, az a szándéka, hogy ott felölti látható alakját?

– Ugyan kérlek, hogy kérdezhetsz ilyen hiábavalóságokat? Miután pénzhez kell jutnom, feltétlenül szükségem van a látható alakomra. Ki az ördög fizet egy láthatatlan embernek?

Úgy látszik, hogy Storitznak elfogyott a pénze, így tehát, hogy pénzre tehessen szert, kénytelen egy bizonyos időre lemondani láthatatlanságáról.

Ám ellenségünk tovább beszélt:

– Mondhatom, ez az ostoba lakosság rengeteg kellemetlenséget okozott nekem. Laboratóriumomat teljesen feldúlták és nincs egyetlenegy üvegem se az N2-ből. Szerencsére, nem tudták meglelni a kerti rejtekhelyet, de persze a kertnek ez a része most telve van romokkal s így most majd mindkettőnknek munkához kell látni, hogy a rejtekhelyet ismét szabaddá tehessük.

– Rendelkezésére állok uram, - mondta Hermann.

– Rendben van. Holnapután tíz óra körül gyere el. Hiszen nekünk teljesen mindegy, hogy éjjel vagy nappal dolgozunk, mert úgysem láthatnak bennünket s a nappali munkának legalább megvan az az előnye, hogy nem kell a sötétségben botorkálni, hogy mindent jól láthassunk.

– Nem volna jobb talán már holnap hozzáfogni?

– Nem, holnap más dolgom van. Valami csinos, hatásos jelenetet tervezek, amin én a magam részéről nagyon jól fogok mulatni, de a többiek annál kevésbbé.

Hermann szavát most megint nem tudtuk megérteni, csak Storitz válasza hangzott el tisztán fülünkig.

– Nem, szó sincs róla! Nem hagyom el addig a várost amíg meg nem bosszulom magam ezen a családon! Amíg Mária és ez az átkozott francia...

Nem fejezte be mondatát, de egy mindennél világosabban beszélő fenyegető morgást hallatott.

A két beszélő most fel-alá járkált és egyszer olyan közel jutottak hozzám, hogy csak a kezemet kellett volna kinyujtanom s talán elérhettem volna őket.

– Most már az egész város tudja, hogy mi láthatatlanná tudunk válni, csak persze azt nem sejtik, hogy miként? - mondta a szolga.

– Nos, ezt nem is fogják megtudni sohasem, - nevetett fel Storitz. - Persze, ezek az ostoba emberek azt képzelik, hogyha felgyujtották és elégették a házamat, elpusztították vele együtt a titkomat is! Oh, ostobák!... Nem, nem, Hermann, a város keservesen meg fogja bánni, hogy ezt merészelte velem cselekedni! Busásan vissza fogom én fizetni az egész lakosságnak, az egész városnak házam elpusztítását!

Ám alig fejezte be Storitz a mondatot, mikor egyszerre nagy zajt hallottam a szomszéd fánál s a következő pillanatban a rendőrfőnök izgatottan kiáltott fel:

– Itt van! Fogom az egyiket! Próbálja Vidal maga is megfogni a másikat!

Kinyujtottam a kezem, ám ugyanabban a pillanatban a rendőrfőnök nekitántorodott a fának, és ha a fába bele nem ütközik, hát a földre zuhant volna attól az erős ütéstől, mely a láthatatlan kezektől érte.

Meg voltam győződve arról, hogy most Storitz és szolgája végeznek velünk, mert hiszen helyzetük kétségkívül kedvezőbb volt, láthatatlanok lévén, a hely pedig teljesen elhagyatott. Ám misem történt. Ellenségünk gúnyos nevetésbe tört ki és távozó léptek zaja ütötte meg fülünket.

– Tulajdonképpen nagy könnyelműség volt részemről ez a támadás, - mondta a rendőrfőnök - de így legalább most már tudom, hogy Storitz és szolgája, ha láthatatlanok is, de érzékelhetők és megfoghatók.

Lassú lépésekkel indultunk visszafelé és útközben természetesen különös kalandunkról beszéltünk.

Mindketten nagyon halkan beszéltünk, pedig hát senki sem járt a hátunk mögött. De a különös körülmények rendkívül óvatossá tettek már bennünket.

– Mindenesetre nagy előnyünkre szolgál ez a dolog. - mondta Székely - mert most már tudjuk: Storitz és Hermann kénytelenek visszatérni a ház romjaihoz, hogy ott a titokzatos folyadék rejtekhelye után kutassanak. A megbeszélés szerint holnapután délelőtt kell találkozniuk. Ám minden valószínűség szerint most már nem mennek el holnapután, mert hiszen sejtik, hogy mi is résen leszünk. Csakhogy mi mindennap a legéberebb módon fogjuk figyelni a romokat, el nem mozdulunk onnan, és így aztán remélem, hogy mégis csak kezünkbe kerítjük ellenségünket.

– Magam is azt hiszem, - mondtam - hogy Storitznak előbb-utóbb el kell mennie a romokhoz, mert hiszen a láthatatlanság állapota egyre terhesebbé válik reá nézve.

Búcsút vettem a rendőrfőnöktől és egyenesen a Radvánszky-házba mentem, ahol a ház urát félrehívtam és elmondtam neki a nemrég lefolyt eseményt.

Megbeszéltem Radvánszkyval az elutazásra vonatkozó tervet is. Ő maga is azon a véleményen volt, hogy a mostani körülmények között csakugyan legokosabb, a minden feltűnés nélküli elutazás.

– Most csak arról van szó, - mondtam - hogy vajjon Mária kibírja-e az úti fáradalmakat?

– Szegény leányom egészségének nem árthat az út, - felelt Radvánszky. - Nem a teste beteg, hanem az idegzetét viselte meg a sok izgalom. Már pedig az idegállapotára semmiesetre sem lehet kedvezőtlen hatással a környezetváltozás. Sőt valószínű, hogy más környezetben hamarább visszanyeri egészségét, mint így.

– Ki tudja, - folytatta azután Radvánszky doktor elkomoruló arccal - hogy titokzatos ellenségünk nem fog-e követni bennünket?

– Nos, ha ezt az utat teljesen titokban tartjuk, akkor minden valószínűség szerint...

– Titokban? - mondotta fájdalmas mosollyal Radvánszky.

És éreztem, hogy akárcsak öcsém, ő is arra gondol, vajjon lehet-e titkunk Storitz előtt?

Mert hiszen, ki tudja, talán ebben a pillanatban is ott hallgatódzik a szomszéd szobában?

Így hát elhatároztuk, hogy elutazunk. Radvánszkynénak is kedvére volt a terv, sőt azt állította, hogy Mária az új környezetben egész biztosan hamarább fogja összeszedni magát, mint itthon.

Természetesen, öcsém is beleegyezett a tervbe. Ami a Storitz és szolgája közt lefolyt beszélgetést illeti, egyáltalán nem említettem meg neki. Amúgyis dúlt idegállapotban volt, nem akartam feleslegesen izgatni.

Radvánszky Ferenccel azonban mindent közöltem. Barátom így szólt:

– Henry, te mindenesetre utazz el öcséddel, mert nélküled Márk nem fog elindulni. Ami engem illet, én itthon maradok.

És hangja csengéséből megéreztem, hogy ellenállhatatlan, megrendíthetetlen akarattal állok szemben.

– Te nem akarsz velünk jönni, Ferenc?

– Nem, Henry. Storitz itt van a városban, és én úgy érzem, hogy nekem is itt kell maradni.

Tudtam, hogy minden vitatkozás hiábavaló lenne.

Ferenc csak arra kért, hogy amennyire lehet, helyettesítsem őt az utazás alatt családjánál.

A következő napok az úti előkészületek izgalmában teltek el. Nagyon vigyáztunk arra, hogy minden titokban maradjon és Radvánszky Ferenc meg én, óvatos elővigyázatossággal gondoskodtunk két kényelmes útikocsiról. Mert hiszen Máriának a legnagyobb kényelemre volt szüksége. A város lakossága közül senki sem tudott útitervünkről. Egyedül Székely rendőrfőnököt értesítettem a küszöbön álló elindulásról.

Szerda estére terveztük az elindulást. Szerda délután a városban jártam, mivel egy s más elintéznivalóm volt még. Este hét órakor érkeztem a Radvánszky-házba és mindent mégegyszer alaposan megvizsgáltam. Miután meggyőződtem arról, hogy a legtökéletesebb rendben van minden, leültem néhány percre, hogy kipihenjem magam.

Nyolc órakor megérkezett a két kocsi. Úgy terveztük, hogy az elsőben Mária és szülei ülnek, a másikban pedig Márk és én. A két kocsi két különböző úton fog kimenni a városból és csak két óra mulva találkozunk össze, nehogy ellenségünk gyanúját felkeltsük.

És ekkor, közvetlenül az indulás előtt, történt az a titokzatos és szörnyű esemény, mely mindannyiunkat a legmélységesebben megrendített.

A lovak már türelmetlenül toporzékoltak a ház előtt. Radvánszky doktor és öcsém bementek a fiatal leány szobájába, hogy levigyék a kocsiba. Mi Ferenccel és Radvánszkynéval a lakószobában álltunk, mikor egyszerre egy velőtrázó kiáltás hallatszott. Márk és Radvánszky doktor sápadt arccal, rogyadozó térddel, magukból kikelten támolyogtak be a szobába.

– A szoba üres! - suttogta öcsém tompa hangon. - Mária eltűnt!

– Mária eltűnt! Mikor? - Rémülettől dermedten, sápadt arccal néztünk egymásra.

Mária eltűnt?! Hisz ez lehetetlen! Néhány perccel előbb anyja még ott látta szobájában.

Igen, alig egy negyedórája, hogy Radvánszkyné s öcsém benn voltak a fiatal leány szobájában, Mária már útiruhában pihent ágyán, egyenletesen, nyugodtan lélekzett, csukott szemmel, mintha csak aludnék. Radvánszkyné és öcsém azután vacsorázni mentek, Mária egyedül maradt szobájában, mert az ápolónőt már előző nap elbocsátották éppen azért, hogy az útikészületről rajtunk kívül senkinek se legyen tudomása.

Mikor a vacsorának vége lett, Radvánszky és Márk bementek a leányszobába, hogy Máriát átvigyék a kocsiba.

És ekkor jöttek rá az érthetetlen, csodálatos eseményre. Mária eltűnt szobájából a nélkül, hogy sejtelmük lett volna róla, mi módon történhetett meg ez a rejtelmes eltűnés?

Öcsém ösztönszerűleg az ablakhoz rohant. Ám az ablak zárva volt, így hát Mária elrablása semmiesetre sem történhetett az ablakon keresztül. Kétségbeesetten rohantuk végig az egész házat. Tudtuk, hogy ez a kutatás teljesen hiábavaló, de ösztönszerűleg valami benső, titkos reménységtől hajtva, mégis csak végigkutattunk minden egyes szobát, minden egyes helyiséget.

Hiába! Sehol semmit sem találtunk!

Szegény Radvánszkynét le kellett fektetnünk a pamlagra, annyira erőt vett rajta a szörnyű felindulás. Halálsápadtan, rémülettől tágranyílt szemmel és minden ízében remegve feküdt az agyongyötört, szerencsétlen asszony a díványon.

Radvánszky Ferenc szinte magánkívül volt fájdalmában, dühében. Arca eltorzult a haragtól és kétségbeesetten kiáltott fel:

– Ez ő! Megint csak az ő alávaló, gyilkos keze!...

Igyekeztem gondolataimat összeszedni. Éreztem, hogy mindenekelőtt józan megfontolásra van szükségünk. Végül is nem igen hihető el, - gondoltam magamban - hogy Storitznak sikerült volna észrevétlenül belopódzkodnia a házba. Mégis, Mária eltűnt és így rejtelmes ellenségünknek be kellett hatolnia a lakásba. Erre csak egy magyarázat lehet. Hogy Storitz felhasználta az utazást megelőző járás-kelést és így most, az utolsó órákban surrant be Radvánszkyékhoz.

Ám ha ezt a magyarázatot fogadjuk el, - folytattam tovább az okoskodást - akkor azt is fel kell tételezni, hogy Storitz ott tartózkodott állandóan a ház közelében és kileste azt az alkalmas pillanatot, amikor beosonhatott a házba. De hát - vetettem ellene önmagamnak - egyáltalán hogyan tudhatta meg Storitz azt, hogy mi utazni akarunk?

De még ha el is fogadom, hogy Storitz valami úton-módon tudomást szerzett tervünkről s az utolsó pillanatban sikerült behatolni a házba, akkor is hogyan magyarázható meg Mária elszöktetése? A ház egyik régi szolgája, öreg és megbízható cseléd, ott állt a veranda ajtajában. A konyhában pedig Radvánszkyné tartózkodott, mert még egy-két utasítást akart kiadni a cselédségnek. Már pedig, ha Storitz elrabolta Máriát, valamelyik kijáráson keresztül át kellett mennie. És Mária, ő nem láthatatlan! Tehát vagy anyja, vagy az öreg szolga feltétlenül észrevették volna a rablást.

Már pedig a házban nem rejthette el Máriát. Átkutattuk az egész épületet, nem feledkeztünk meg a pince és padláshelyiségekről sem. Minden keresésünk, kutatásunk hiábavaló volt...

A legokosabb, amit tehetünk - döntöttem el gondolatban - az, ha értesítjük a rendőrfőnököt. Ő talán talál valami utat, mely ebből a szörnyű labirintusból kivezethetne.

– Én megyek a városházára, - mondtam Radvánszky Ferencnek. - Nem kísérnél el?

– Megyek, - mondotta Ferenc.

Mielőtt elindultunk volna, odamentem szegény öcsémhez, ki teljesen összetörve, kétségbeesetten zokogott. Igyekeztem megnyugtatni, de éreztem, hogy minden szó teljesen hiábavaló ilyen mély fájdalommal szemben.

Meghagytam két cselédnek, hogy semmiesetre se hagyják magukra sem Radvánszkynét, sem öcsémet egy pillanatra sem. Mind a kettő olyan feldúlt idegállapotban volt, hogy aggódtam volna teljesen magukra hagyni őket.

A kocsi még mindig ott állt a ház előtt. Beültünk s a lovak vágtatva indultak meg a városháza felé.

Székely rendőrfőnököt szerencsére még ott találtuk hivatalában. Néhány rövid mondatban elmondtam neki, mi történt. És szavaim még ezt a mindenekfelett fegyelmezett embert is megrendítették.

– Mária kisasszony eltűnt? - kiáltotta.

– Mi sem akartunk hinni szemeinknek, - mondtam. - Ám, sajnos, mégis kénytelenek voltunk elfogadni a fájdalmas igazságot.

– Csakis Storitz lehetett a tettes és a rendőrfőnök hangja komor és fenyegető volt.

– Az én véleményem is ugyanaz, mint a rendőrfőnök úré, - felelt Ferenc. - Már az első pillanatban éreztem, hogy csakis az a gazember rabolhatta el szerencsétlen húgomat.

A rendőrfőnök néhány percig elgondolkozott, aztán halkan, szinte suttogva így szólt:

– Ez hát az a meglepő fordulat, az az érdekes szereplés, amit az az aljas fickó a Dunaparton említett.

Igen. Most már én is visszaemlékeztem Storitz szavaira. Ellenségünk hát napok óta készülődött erre a merényletre, és mi ostobák, nem gondoltunk semmire, nem számoltunk semmivel, pedig hát akkor még ki tudja, tán elejét vehettük volna a tragikus esetnek.

– Uraim, - mondotta a rendőrfőnök - arra kérem Önöket, hogy várjanak reám egy pillanatig, aztán - folytatta Ferenc felé fordulva, - együtt megyünk édesapja házába.

A rendőrfőnök néhány szót váltott az egyik rendőrtiszttel, és kiadta a rendeletet, hogy a Radvánszky-házat egész éjszaka tartsák őrizet alatt.

És pár perc mulva már ott ültünk a kocsiban, mely sebes iramban gördült velünk a Radvánszky-ház elé.

A rendőrfőnökkel még egyszer átkutattuk a házat. Kutatásunk most is éppen olyan eredménytelen maradt, mint az előbb.

De mikor a fiatal leány szobájába értünk, a rendőrfőnök megállt s egy-két pillanatig hallgatott. Aztán így szólt:

– Vidal úr, nem ismerős önnek ez az illat? Mintha már éreztük volna ezt valahol. Ezt a furcsa, szokatlan szagot?

– Igen, igen, rendőrfőnök úr. Storitz dolgozószobájában, mikor az a kis üveg a földre esett s az a sárgás folyadék kiömlött a földre. Annak volt ilyen szaga.

– Úgy van, - felelt a rendőrfőnök - és ebből sok mindenre lehet ám következtetni. Az én feltevésem szerint ugyanis ez az a folyadék, melynek segítségével Storitz láthatatlanná válik. És így Mária kisasszonyt is láthatatlan állapotban hurcolta ki a házból.

Igen, a rendőrfőnöknek igaza volt. Most már mindnyájan láttuk az igazságot. Csakhogy ez az igazság nemhogy könnyített volna az ügy állásán, hanem még súlyosabbá, még kétségbeejtőbbé tette. Mert ha Mária láthatatlan volt, éppen úgy, mint Storitz, alig-alig lehetett reményünk arra, hogy a fiatal leányt vissza tudjuk szerezni ennek a szörnyetegnek a kezei közül. És most, hogy erre az illatra visszaemlékeztetett a rendőrfőnök, teljes világossággal állt előttem az igazság, hogy Storitz ott volt akkor a házkutatás alkalmával a dolgozószobában s ő volt, aki az utolsó pillanatban kidobta a rendőrfőnök kezéből a kis üveget, mely esetleg elárulhatta volna titkát.

Életemnek szörnyű éjszakája volt ez, melyet a nagybeteg Radvánszkyné mellett töltöttünk el. Lázas türelmetlenséggel vártuk a nappalt. Pedig hát... Mi hasznunk van nekünk a nappalból? Láthatatlan ellenségünk akkor is éppen olyan rejtelmes módon törhet reánk akármelyik pillanatban, akkor is éppen olyan boszorkányos ügyességgel csúszik ki kezeink közül, mint éjszaka.

A rendőrfőnök az egész éjszakát velünk töltötte, csak korareggel ment el a városházára, hogy ott a szükséges utasításokat kiadja. Ám mielőtt elment volna, karonfogott és így szólt:

– Kedves jó Vidal, ne veszítsék el a bátorságukat. Én úgy érzem, hogy megpróbáltatásaiknak nemsokára vége lesz már.

Nem is feleltem Székelynek. Ebben a súlyos, válságos helyzetben hogyan is hihettem volna el akár egy pillanatra is a bátorító szavait? Energiám teljesen összetört és minden önuralmamat elvesztettem. Magam is éreztem, hogy mennyire összetörtem a nagy szerencsétlenségben.

Radvánszky doktor éppen olyan apatikus volt, mint én. Igyekezett ugyan megnyugtatni feleségét, de sápadt arca, fájdalmasan megnyúlt vonásai elárulták, hogy ő sem hisz már a dolgok jobbrafordultában, hogy már ő is a legnagyobb szerencsétlenségtől tart. A kora reggeli órákban elterjedt a városban Mária elrablásának a híre.

A lakosság valósággal tombolt felháborodásában. Szidták a rendőrséget, hogy miért nem ügyeltek jobban a Radvánszky-házra? Pedig hát mi tudtuk legjobban, hogy mennyire tehetetlen minden emberi erő Storitz titokzatos hatalmával szemben. Radvánszky Ferenc két fiatal tisztbarátja már jókor reggel megjelent, hogy szolgálatait felajánlja.

Radvánszky doktor keserűen elmosolyodott:

– A szolgálatukat? Uram Isten, mit kezdhetünk vele?

Ám Radvánszky Ferenc nem osztozott véleményében. Mert karonfogta két barátját és így szólt:

– Köszönöm, hogy eljöttetek. Gyertek velem!

Magam sem tudom miért, de valami ellenállhatatlan ösztönös vágy fogott el, hogy kövessem Ferencet és két barátját. Odamentem öcsémhez és így szóltam neki:

– Márk, velük megyek!

Öcsém összetörten, apatikus tekintettel meredt maga elé, nem is tudom, meghallotta-e szavaimat?

Mikor kiértem az utcára, a három tiszt jó néhány lépéssel járt már előttem. A ház körül egy-két ember álldogált, tisztelettudóan köszöntek. Ezek valószínűleg már tudtak Mária elrablásáról. És most félig kíváncsian, félig pedig szomoruan nézték a máskor olyan vidám Radvánszky-házat, mely most ilyen titokzatos és megrendítő esemény színhelyévé lett.

Meggyorsítottam lépteimet, hogy elérjem a három tisztet.

– Hát te is velünk jössz, Henry? - kérdezte Ferenc.

És aztán feleletet sem várva így szólt:

– Akkor hát siessünk!

– Hová megyünk? - kérdeztem. De senki sem felelt, végre azután Ferenc egyik barátja így szólt:

– Mi magunk sem tudjuk. Ferenc vezet bennünket.

Először a városba mentünk, a belső utcák felé. De azután mintha valami hirtelen ötlet támadt volna fel Ferenc agyában, a Duna partja felé vette lépteit. Elmentünk a Radvánszky-ház előtt és azután kifordultunk a Duna partjára, Ferenc gyors, türelmetlen lépésekkel, szinte futva sietett legelöl, éreztem, a nélkül, hogy meg kellett volna kérdeznem, hogy Storitz háza felé megyünk.

Storitz háza?! Már csak rom, mert hiszen a házat elégette és feldulta a dühös néptömeg. Odaérkeztünk a romokhoz és ebben a pillanatban a sivár, piszkos, düledező falakat, a vigasztalan romhalmazt meglátva, megértettem Ferenc célját.

Hiszen én mondtam el barátomnak azt a beszélgetést, mely Storitz és szolgája között folyt le, amelyet mi véletlenségből kihallgattunk.

Storitznak vissza kellett térnie a romokhoz, vissza kellett térnie, mert hiszen szüksége volt a titkos hatalmú folyadékra. Már pedig mind mostanáig nem mehetett oda, mert hiszen kétségtelen, hogy állandóan leste a házat, várva azt az alkalmas pillanatot, mikor az utazás előkészületei közepette beosonhat és elrabolhatja a szerencsétlen fiatal leányt.

Kétségkívül valami divinációs erőtől sugallva, Ferenc megérezte, kitalálta, hogy Storitznak nemsokára el kell mennie a romokhoz, hogy szolgájával együtt megtalálja a rejtekhelyet, melyben a varázserejü folyadék van.

Már most csak az a kérdés, gondoltam magamban, hogy vajjon mennyi ideig kell várakoznunk, míg ellenségünk és szolgája megjelennek? És hogy vajjon sikerül-e olyan helyet találni, mely elrejt bennünket szemük elől? Szerencsére a romok között nem esett nehezünkre alkalmas búvóhelyet találni. Mind a négyen elrejtőzködtünk két düledező fal mögé, mely mögül azonban minden pillanatban előugorhattunk. A hely, hol meghúztuk magunkat, olyan jó helyen feküdt, hogy egyaránt közel volt a romhalmaz mindegyik részéhez és így biztosak lehettünk a felől, hogy feltétlenül meghalljuk azt a zajt, melyet Storitz és szolgája keresés közben ütnek.

Tudtam és bizonyára Ferenc is tudta, hogy vállalkozásunk nagyon is kockázatos és hogy kimenetele nagyon kétséges. Ám bíznunk kellett a jó Isten segítő hatalmában, mert hiszen kétségtelenül ez volt az egyetlen mód, hogy a szerencsétlen fiatal leányt visszaszerezzük gonosz ellenségünk hatalmából.

Feszült figyelemmel feküdtünk leshelyünkön, sőt Ferenc még a fülét is a földre tette, hogy annál inkább meghallhasson minden zajt. Így várakoztunk sokáig, sokáig, már magunk sem tudtuk, hogy hány óra telt el, mióta rejtekhelyünket elfoglaltuk.

Egyszerre csak Ferenc felkapta fejét. Lépések zaja ütötte meg fülünket. Lélekzetünket visszafojtva, feszült figyelemmel hallgatóztunk. Egy-két pillanat mulva tisztán hallottuk Storitz hangját. Ezt a mély, rekedtes, parancsoló csengésű hangot.

– Azt hiszem itt lesz!

És aztán tüstént hozzáfoghattak a munkához, mert hallottuk a zajt, melyet az elmozdított kövek okoztak.

Ferenc intett nekem és végtelen óvatossággal előrecsúsztunk, úgy hogy az egyik beomlott fal résén át kikukucskálhattunk.

Storitz és szolgája már javában dolgozhattak, mert a nélkül, hogy láttunk volna valakit, a kövek egymás után mozdultak el helyükről. És Radvánszky Ferenc felemelkedett és egyetlenegy ugrással ott termett, ahol láthatatlan ellenségeink működtek.

S a következő pillanatban megdöbbentő, csodálatos jelenet szemtanuja lettem.

Radvánszky Ferenc felkiáltott és karjai megmarkolták a levegőt, egyre összébb, összébb szorulva, arca eltorzult az erőlködéstől, a láthatatlan testtel való viaskodásban.

Odarohantam, hogy segítségére lehessek barátomnak és a két tiszt is utánam törtetett. De abban a pillanatban, mikor már Ferenchez értem, egy izmos kéz teljes erővel visszataszított, megragadtam ezt a kezet és ugyanakkor éreztem, hogy egy emberi lehellet melege csap az arcomba.

Kétségbeesett erővel kezdtem birkózni láthatatlan ellenfelemmel. Egy pillanatra átvillant agyamon, vajjon Storitz-cal állok szemközt, vagy szolgájával?... Mindegy. Fontos az, hogy ellenségünk itt van a kezeink között és amíg egy cseppnyi erőm van testemben, addig nem fogom elengedni a gonosztevőt, aki ezt a sok szörnyű szerencsétlenséget zúdította mindannyiunkra.

A két tiszt is odarohant és most már négyünknek sikerült lefogni a teljes erejéből dulakodó embert.

– Hol van Mária? Hol van testvérem? - kérdezte Ferenc izgalomtól remegő hangon.

Ám semmi feleletet sem kaptunk. A nyomorult még mindig nem adta fel reményét és a láthatatlan test még ott vonaglott kezeink között. Akár Hermann, akár Storitz volt foglyunk, annyi biztos, hogy hatalmas erejű ember lehetett, mert ugyancsak meg kellett feszítni erőnket, hogy le tudjuk fogni a láthatatlan ellenséget.

– Hol van Mária? Nem felelsz?! Megfojtalak!... ha nem felelsz rögtön, - hörögte Ferenc magánkívül a dühtől.

Végre most megszólalt ellenfelünk; fogai közül sziszegve tört elő a két szó:

– Soha! Soha!

Amennyire meg lehetett állapítani, ebből a fojtott dühtől és fáradtságtól reszkető hangból, Storitz Vilmost tartottuk kezeink között.

El akartuk vonszolni foglyunkat az utcára. Ám abban a pillanatban, mikor megindultunk, egy láthatatlan kéz megragadott a lábamnál fogva és ez a váratlan támadás a földre döntött. Mielőtt még felemelkedhettem volna, az egyik tisztet is ellódította a láthatatlan erő.

S a következő pillanatban Radvánszky Ferenc hátratántorodik és arcához kap, melyet elborít a vér, egy súlyos, de láthatatlan ökölcsapás alatt.

– Segítség! Elmenekült, elmenekült a gazember! - kiabálja ő és a barátja.

Egyetlenegy ugrással felemelkedem helyemről és kétségbeesetten rohanok Ferenchez. Kezeimet kinyujtom a levegőbe, hogy Storitzot megfoghassam, de hiába! S kétségbeesetten kiáltok:

– Elmenekült!

Most már mindennek, mindennek vége! Storitz elmenekült és a szerencsétlen fiatal leány örökre elveszett.

Ám ebben a pillanatban mintha csak a földből bújtak volna elő, rendőrök rohannak a romok közé. Sűrű rendőrkordon veszi körül a házat, és ez a rendőrkordon egyre összébb és összébb szorul, egyre szűkülő körben jönnek előre és mi érezzük, hogy miénk a diadal, mert ellenségeinknek lehetetlen keresztültörniök az emberfalanxon.

És most már megértem Székely rendőrfőnök biztató szavát is. A rendőrfőnök kétségkívül ugyanarra gondolt, amire Radvánszky Ferenc is, hogy Storitznak előbb-utóbb el kell mennie a romok közé és meg kell keresnie a rejtekhelyet. Kétségkívül ő is ugyanarra számított, amire mink. Embereit elbujtatta a ház körül, még pedig olyan megdöbbentő ügyességgel, hogy mi sem vettünk észre egyetlen egyet sem.

A kör pedig egyre szorosabb és szorosabb lett Storitz körül.

Most már a nyomorult is érzi, hogy minden elveszett, hogy helyzete teljesen reménytelen, mert egy vad dühhel teli kiáltást hallunk közvetlen közelünkben. És a következő pillanatban Ferenc barátjának kardja kirepül hüvelyéből. Storitz tudja jól, hogy elveszett, de utolsó erejével meg akarja még bosszulni magát rajtam és Ferencen.

Ferenc is kirántja a kardját. És kezdetét veszi a szörnyű párbaj, melyben egy látható, élő, eleven ember harcol egy rejtelmes, fantómszerű hatalommal.

Nyilvánvaló, hogy Storitz nagyszerűen ért a kardforgatáshoz. Radvánszky Ferenc vad dühvel támad, nem is gondol a védekezésre. Neki most minden mindegy azon az egyen kívül, hogy ellensége elpusztuljon. Rémülettel, lenyűgözve nézzük ezt a félelmetes párviadalt. Ferencet szúrás éri a vállán, a vér elönti balkarját, de az ő kardja hegye is előrehatol és akkor egy fájdalmas ordítás hallatszik, tompa zaj, mintha egy emberi test hullott volna le a földre. Vérsugár önti el a földet. Storitz Vilmos ott fekszik a földön. Halálosan megsebesülve.

És ahogy az élet elhagyja testét, ahogy a vér kifolyik ereiből, alakja kezd látható formát ölteni. Először csak homályosan, összefolyó körvonalakban, mintha csak ködben látnánk, aztán a ködfátyol lassan széjjelfoszlik és mikor már végre egészen tisztán, egészen világosan látjuk az előttünk heverő keresztülszúrt testet, akkor már Storitz Vilmos utolsó pillanatait éli.

Radvánszky Ferenc feléje hajol. És kétségbeesetten ragadja meg a haldoklót vállán és fülébe kiáltja:

– Mária! Hol van Mária?

De már csak egy holttestet tart a kezében, csak egy holttest fekszik előtte mereven, eltorzult arccal és fenyegetőleg tágranyitott szempárral. Félelmetes és rejtelmes ellenségünk holtteste.