Alászállás a mélységbe

Megkezdődött a valódi utazás. Eddig a fáradság nagyobb volt, mint a nehézségek. Most a nehézségek valósággal a lábunk alatt születtek.

Valójában még nem is mélyesztettem tekintetemet abba a kifürkészhetetlen mélységbe, ahová lemerülni készültem. Most elérkezett a pillanat. Még választhattam, hogy részt veszek-e a vállalkozásban, vagy megtagadom a részvételt. De szégyelltem volna a vadász előtt a meghátrálást. Hans olyan nyugodtan fogadta a kalandot, olyan közönnyel, olyan tökéletes nemtörődömséggel a veszélyt, hogy pirulnom kellett a gondolatra: gyávábbnak bizonyulok nála. Ha egyedül lettem volna a professzorral, előszedem súlyos érveimet, de így inkább hallgattam. Egy röpke gondolatom a szép virlandi lány felé szállt, aztán elindultam a középső kürtő felé.

Mondtam már, hogy az átmérője 30 méter körül volt, a kerülete mintegy 100 méter. Áthajoltam egy kiszögellő sziklán, és lenéztem. A hajam égnek állt, egész lényemen elhatalmasodott a tériszony. Éreztem, hogy a súlypontom áthelyeződik, és a részegséghez hasonló szédülés száll a fejembe. Nincs mámorítóbb a mélység vonzásánál. Majdnem lezuhantam. Egy kéz visszatartott, Hansé. Úgy látszik, nem vettem elég szédülésleckét a koppenhágai Frelsers-Kirk tornyában.

De akármennyire futólag merészkedtem is belenézni ebbe a kútba, az alakját megfigyelhettem. Szinte függőleges belső falain sok kiszögellés volt, ez megkönnyíthette a leereszkedést. De ha ily módon lépcső volt is, a korlátja bizony hiányzott. A kút kávájához erősített kötél megtartott volna bennünket, de hogyan oldozzuk el, ha a végéhez értünk?

Nagybátyám nagyon egyszerű módszerrel segített a gondon. Legombolyított egy hüvelykujj-vastagságú, 130 méter hosszú kötelet. Először leeresztette a felét, aztán ráakasztotta egy kiugró lávatömbre, és a másik felét ledobta a kürtőbe.

Így mindegyikünk leereszkedhet, összefogva a kezében a most már biztosan függő kötél két végét. Ha aztán leérünk 65 méterre, mi sem egyszerűbb, mint az egyik végét elengedve, a másikat húzva, lehozni magunkhoz a kötelet. És ezt megismételhetjük a végtelenségig.

Nagybátyám befejezte az előkészületeket.

– Most pedig foglalkozzunk a poggyásszal - mondta. - Három csomagra osztjuk, mindegyikünk a hátára köt egyet. Persze csak a törékeny dolgokról beszélek.

A merész professzor, úgy látszik, bennünket nem számított ebbe az utóbbi kategóriába.

– Hans - folytatta - a szerszámokat veszi a hátára és az élelem egy részét. Te, Axel, az élelem másik harmadát és a fegyvereket viszed, én a maradék élelmet és a kényes műszereket.

– Hát a ruhák, a kötélcsomók, kötélhágcsók, azokat ki viszi le?

– Lemennek azok maguktól.

– Hogyhogy? - kérdeztem döbbenten.

– Majd meglátod.

Nagybátyám szívesen és habozás nélkül alkalmazott merész megoldásokat. Utasítására Hans a nem törékeny holmikból egyetlen batyut csinált, gondosan összekötözte, és egész egyszerűen lelökte a mélybe.

A megkavart légrétegek suhogó hangot hallattak. Nagybátyám a mélység fölé hajolva elégedetten figyelte, hogyan szállnak alá holmijaink, és csak akkor emelkedett újra fel, amikor eltűntek a szeme elől.

– Rendben van - mondta. - Most mi következünk.

Hát kérdezem: nem borsódzik-e a háta minden becsületes embernek ilyesmi hallatára?

A professzor magára kötötte a műszeres csomagot, Hans felragadta a szerszámokat, én a fegyvereket. A leszállás sorrendje ez volt: elöl Hans, utána a nagybátyám, végül én. Mélységes csöndben haladtunk, csak a lezuhanó sziklatörmelék zaja hallatszott.

Úgyszólván csúsztam lefelé, fél kezemmel görcsösen szorítottam a kettős kötelet, a másikkal a szöges botra támaszkodtam. Egyetlen gondolat foglalkoztatott: a félelem, hogy nem találok támpontra. A kötelet nagyon is gyöngének tartottam három ember súlyához, igyekeztem tehát minél kevésbé ránehezedni. Inkább az egyensúlyozás csodáit produkáltam a lávaömlések kiszögellésein, amiket a lábam úgy tapogatott ki, hogy egy kéz se különben.

Hans, amikor az egyik ingó lépcsőfok kimozdult a lába alatt, csak ennyit mondott a maga csendes módján:

– Giv agt!

– Vigyázat! - ismételte meg a nagybátyám.

Fél óra múlva egy sziklára érkeztünk, amely erősen beékelődött a kürtő falába.

Hans meghúzta a kötél egyik végét; a másik a levegőbe emelkedett, átsiklott a felső sziklán, és visszahullott, magával rántva a kő- és lávatörmelék veszedelmes esőjét vagy inkább jégesőjét.

Áthajoltam a keskeny sziklapadon, és megállapítottam, hogy még nem látszik az üreg feneke.

Újra kezdtük a műveletet a kötéllel, és újabb fél óra alatt ismét vagy 60 méterrel lejjebb kerültünk.

Nem hiszem, hogy akár a legszenvedélyesebb geológus is megpróbálta volna leereszkedés közben tanulmányozni a kőzet minőségét. Ami engem illet, én csöppet se törődtem velük, nem érdekelt, hogy pliocén, miocén, eocén, kréta, jura, triász korbeli, permi, karbon, devon, szilur vagy kambriumi rétegek-e. De a professzor, úgy látszik, megfigyeléseket tett, talán még jegyzetelt is, mert egyik pihenőnkön azt mondta:

– Minél messzebbre jutunk, annál bizakodóbb vagyok. Ennek a vulkáni talajnak a minősége teljesen igazolja a Davy-elméletet. Kambriumi talajban vagyunk, ebben mentek végbe a levegővel és vízzel való érintkezéstől lángra lobbant fémek vegyi folyamatai. Teljesen elutasítom a középponti hő elméletét. Egyébként majd meglátjuk.

Hát mindig ugyanarra a következtetésre jut. Megérthetik, hogy nem volt kedvem vitatkozni. A hallgatásomat beleegyezésnek vette; folytattuk a leereszkedést.

Még három óra múlva se láttam a kürtő fenekét. Felnézve megállapíthattam, hogy a kráter szája láthatólag összébb zsugorodott, enyhén összehajtó oldalfalai kezdtek közeledni egymáshoz. Lassacskán besötétedett.

Mi azonban tovább ereszkedtünk lefelé. Úgy tűnt, mintha a sziklafalról elszabaduló kövek hangja tompább visszhanggal halna el; ezek a kövek már a szakadék mélyére zuhantak.

Gondosan megjegyeztem, hányszor eresztettük tovább a kötelet, így pontosan tudtam, milyen mélyre értünk, és mennyi idő telt el ezalatt.

Ekkorra már tizennégyszer ismételtük meg a műveletet, és egy-egy szakasz fél óráig tartott. Vagyis hét órája ereszkedünk lefelé, tizennégy negyedórás pihenővel, ami még három és fél órát jelent; ez összesen tíz és fél óra. Egy órakor indultunk, most - persze csak hozzávetőleges számítás szerint - tizenegy lehetett.

Ami a mélységet illeti: ez a tizennégy újrakezdés a 65 méteres kötéllel több mint 900 métert jelentett.

Ebben a pillanatban Hans hangja hallatszott.

– Holdt! - mondta.

Azonnal megálltam, már majdnem megérintettem lábammal a nagybátyám fejét.

– Megérkeztünk - mondta.

– Hová? - kérdeztem, leereszkedve melléje.

– A függőleges kürtő fenekére.

– Tehát nincs folytatása?

– De van. Látok valami folyosófélét jobb oldali irányban. Majd holnap megnézzük. Most vacsorázzunk és feküdjünk le.

Még nem volt teljesen sötét. Kinyitottuk az elemózsiás tarisznyát, ettünk, és ahogy tudtunk, lefeküdtünk kőből és lávatörmelékből vetett ágyunkra.

Amint hátamon elnyúlva kinyitottam a szemem, a kilométernyi cső felső végén, mint hatalmas látcsövön, ragyogó pontot pillantottam meg.

Egy csillag volt, fénye cseppet sem vibrált, számításaim szerint a Kisgöncöl-csillaga lehetett.

Mély álomba zuhantam.