A vulkán megmászása

Hamar bekaptuk a vacsorát, és igyekeztünk minél jobban elhelyezkedni éjszakára. A fekvőhely kemény volt, a menedék alig védett, kis csoportunk helyzete igen keserves, 1500 méterrel a tenger színe fölött. Mégis, ezen az éjszakán hihetetlenül nyugodt volt az álmom, már rég nem aludtam ilyen jól. Még csak nem is álmodtam semmit.

Másnap reggel félig megfagyva ébredtünk, heves szélben, ragyogó napsütésben. Felkeltem gránit fekhelyemről, hogy gyönyörködjem a szemem elé táruló pompás kilátásban.

A Snaefells két csúcsa egyikén álltam, a délin. Innen a sziget legnagyobb részét be lehetett látni. Mint nagy magasságból lenni szokott, a távolság kirajzolta a partokat, és elmosta a közbülső területeket. Mintha Helbesmer domborzati térképe feküdne előttem: láttam a minden irányban egymást keresztező mély völgyeket, a kútként tátongó szakadékokat, a pocsolyának ható tavakat, a pataknak tűnő folyókat. Jobb oldalamon vég nélkül követték egymást a gleccserek és csúcsok, némelyikük fölött ott lengedezett egy könnyű füstbóbita. A végtelen hegységek hullámzásán a hómezők hullámsörényként hatottak, és engem a viharos tengerre emlékeztettek. Ha keletnek fordultam, teljes hatalmasságában bontakozott ki előttem az óceán; mintha ezeknek a tajtékos csúcsoknak a folytatása lett volna. Alig tudtam megkülönböztetni, hol végződik a szárazföld, hol kezdődik a tenger.

Így merültem bele a káprázat eksztázisába, amit a magas csúcsok ébresztenek az emberben, és most már nem is szédültem: végre hozzászoktam a fenséges látványhoz. Elragadtatottan bámultam a napsugarak áttetsző tündöklését, elfelejtettem, ki vagyok, hol vagyok; az elfek és szilfek, a skandináv mitológiai tündéralakok életét éltem. Megrészegültem a magasságok gyönyörétől, nem gondoltam a mélységekre, amikbe sorsom hamarosan lemerülni kényszerít. De a professzor és Hans érkezése egyszeriben visszarántott a valóságba. Utánam jöttek a hegy csúcsára.

Nagybátyám nyugat felé fordult, és egy könnyű párafoltra mutatott, ködcsíkra, valami szárazföldfélére a hullámok vonalai közt.

– Az Grönland - mondta.

– Grönland! - csodálkoztam.

– Az. Alig 35 mérföldnyire vagyunk, olvadáskor a jegesmedvék Izlandig jönnek az úszó jégtáblák hátán. De most nem ez az érdekes. A Snaefells tetején vagyunk, itt a két csúcsa, az egyik északra, a másik délre. Majd Hans megmondja, hogy nevezik az izlandiak azt, amelyiken most állunk.

Kérdésére a vadász csak ennyit mondott:

– Scartaris.

A nagybátyám diadalmas pillantást vetett rám.

– Indulás a kráterbe! - mondta.

A Snaefells krátere fordított kúp volt, nyílása körülbelül fél mérföld átmérőjű lehetett. Mélységét mintegy 650 méterre becsültem. Képzeljék el, milyen egy ekkora tartály, amikor megtelik dörgéssel és folyékony tűzzel. A tölcsér aljának kerülete nem lehetett több 150 méternél, úgy hogy enyhe oldallejtőin könnyen le lehetett jutni az aljára. Önkéntelenül hatalmas, öblös ágyúcsőhöz hasonlítottam magamban a krátert, és ez a hasonlat megrémített.

Leszállni egy ágyúcsőbe, amikor talán meg van töltve, és a legkisebb érintésre elsülhet, hát nem tiszta őrültség?

De nem hátrálhattam meg. Hans közömbös arccal elindult a csapat élén. Szótlanul követtem.

A leszállás megkönnyítésére vezetőnk a kúp belső falán erősen hosszított ellipsziseket írt le. A lávakitörés által odavetett kövek közt kellett haladnunk, némelyik megingott a maga vágta üregben, és ugrándozva görgött le a mélybe. Zuhanásuk hangosan verődött vissza a falakról, különös zengéssel töltve be a krátert.

A tölcsér egyes részein belső hómezők képződtek. Hans ilyenkor fokozott óvatossággal haladt, szöges botjával tapogatva a talajt, nem leselkedik-e ránk szakadék. Egyes gyanús helyeken hosszú kötéllel kötöttük össze magunkat, hogy ha valakinek a lába alól váratlanul kicsúszik a föld, a társai fenntartsák. Ez bölcs óvintézkedés volt, de persze nem zárta ki a veszélyt.

Nehéz volt a leereszkedés olyan lejtőn, amit vezetőnk sem ismert, baleset azonban nem történt, hacsak nem számítjuk annak, hogy egy kötélcsomó kicsúszott az egyik izlandi kezéből, és egyenesen lepottyant a mélybe.

Délre megérkeztünk. Felemeltem a fejem, és megláttam a tölcsér felső nyílását és benne a furcsán kis kerületű, de szinte tökéletesen kerek égdarabot. Csak egy helyen nyúlt bele a Scartaris csúcsa, szinte a végtelen égboltba fúródva.

A kráter mélyén három kürtő nyílt. Ezeken köpte fel kitörései alkalmával a Snaefells a láva- és gőztömegeket. A kürtők ott tátongtak a lábunk alatt, mindegyiknek körülbelül 30 méter volt az átmérője. Nem volt lelkierőm beléjük nézni. Bezzeg Lidenbrock professzor gyorsan felmérte helyzetüket, izgatottan, lihegve, egyiktől a másikhoz futott, gesztikulált, és érthetetlen szavakat kiáltozott. Hans és társai lávadarabokon ülve, némán figyelték: nyilvánvalóan bolondnak tartották.

Nagybátyám egyszerre csak nagyot kiáltott. Azt hittem, elvesztette a lába alól a talajt, és belezuhant a három mélység egyikébe. De nem. Ott állt széttárt karral, szétvetett lábbal a kráter közepén, egy gránittömb előtt. Olyan volt az a szikla, mintha egy Pluto-szobor hatalmas talapzatául szolgált volna. Nagybátyám először a megdöbbenés szobra volt, aztán megdöbbenése őrült boldogságba csapott át.

– Axel, Axel - kiáltozott -, gyere! Gyere!

Odaszaladtam. Se Hans nem mozdult, sem az izlandiak.

– Ide nézz! - mutatott a sziklára a professzor.

Nos, a megdöbbenését megértettem, ha a boldogságában nem is osztoztam, amikor a bazalttömb nyugati oldalán az idő által megkoptatott rúnaírásban elolvastam azt az ezerszer megátkozott nevet:

– Arne Saknussemm - lelkendezett a nagybátyám. - Hát még kételkedsz?

Nem feleltem, elámulva mentem vissza lávapadomhoz. A tények megsemmisítettek.

Nem tudom, mennyi ideig ültem ott, gondolataimba merülve. Csak azt tudom, hogy amikor felemeltem a fejem, a nagybátyámat és Hansot egyedül láttam a kráter mélyén. Az izlandiakat elbocsátották, azok most már a Snaefells külső lejtőin ereszkednek le Stapi felé.

Hans békésen aludt egy szikla lábánál, egy lávaömlésen, ahol ágyat rögtönzött magának. Nagybátyám a kráter mélyén forgolódott, mint a kelepcébe esett vadállat. Nekem se kedvem, se erőm nem volt felállni, ezért inkább példát vettem a vezetőnkről, és keserves álomba merültem. Nyugtalan szendergésemben mintha a hegy oldalából dörejeket hallottam, remegéseket éreztem volna.

Így telt el az első éjszaka a kráter mélyén.

Másnap szürke, felhős, ólmos ég nehezedett a vulkán csúcsára. Nem is annyira a tölcsér mélyére boruló sötétségre figyeltem fel, mint inkább a nagybátyám ébredő dühére.

Megértettem az okát, és egy kis reménység szállt belém: Az előttünk megnyíló három út közül Saknussemm csak az egyiket követte. Az izlandi tudós a titkosírásos üzenetben feljegyezte, hogy abba a kürtőbe kell leszállni, amelyiknek a peremét a Scartaris árnyéka súrolja június utolsó napjaiban.

Ez a hegyes csúcs olyan volt, mint egy hatalmas napóra mutatója, amely az adott napon árnyékával az utat jelzi a földkerekség középpontjába.

Ha azonban nincs nap, nincs árnyék sem, következésképpen nincs útmutatás sem. Június 25-e volt. Ha az ég hat napig borús marad, el kell halasztanunk a megfigyelést egy évvel.

Meg se próbálom leírni Lidenbrock professzor tehetetlen dühét. Múlt a nap, és semmiféle árnyék sem súrolta a kráter mélyét. Hans nem mozdult a helyéről, pedig biztosan töprengett rajta, mire is várunk - ha ugyan egyáltalán töprengett valamin. A nagybátyám egyetlen szót sem szólt hozzám. A tekintetét nem fordította el a szürke, felhős égről.

Június 26-a: semmi változás. Egész nap havas eső esett. Hans lávadarabokból kunyhót épített. Én azzal szórakoztam, hogy figyeltem a tölcsér oldalain támadó ezernyi kis vízesést. A kövekre hulló víz hangja még fokozta a kábító zúgást.

Nagybátyám alig tudta fékezni magát. Nem csoda: nála nyugodtabb ember is elvesztette volna a türelmét, mert igazán az utolsó percben feneklett meg a kísérlete.

Hanem a sors a nagy bánatokat mindig nagy örömökkel váltakozva nyújtja, és most is kárpótolta nagybátyámat a keserves bosszúságokért.

Másnap még borús volt az ég, de vasárnap, június 28-án, a hónap vége előtt két nappal a hold változása meghozta az időváltozást is. A nap bőven ontotta sugarait a kráterbe. Minden kidudorodás, minden szikla, minden kő, a fal minden rücske fürdött a jótékony fényben, és árnyékát vetette a földre. És a sok árnyék közt a Scartarisé olyan volt, mint egy hegyes szálka, amely szinte észrevétlenül forogni kezd a sugárzó égitest felé.

A nagybátyám vele forgott.

Az árnyék délben, amikor a legrövidebb volt, gyengéden súrolta a középső kürtő peremét.

– Ez az - kiáltott fel a professzor -, ez az! Indulás a Föld közepébe! - tette hozzá dánul.

Hansra néztem.

– Fremad! - szólt a vezetőnk nyugodtan.

– Előre! ismételte a professzor.

Egy óra tizenhárom perc volt, délután.