Urrican kapitány kalandjai

Urrican kapitány május 11-én reggel nyolc órakor tudta meg a hatodik kockavetés eredményét, és már kilenc óra huszonöt perckor elutazott Chicagóból.

Nem is halogathatta az indulást, mert tizenöt nap alatt ott kellett lennie Floridában, márpedig az az Egyesült Államok egyik legszélsőbb, legfélreesőbb délkeleti állama - nem vesztegethette tehát az időt.

Hodge Urrican barátai - jobban mondva cimborái, hiszen jóravaló emberek nem barátkoztak olyasféle dúvaddal, mint ez a marcona tengeri medve - szerencsét akartak kívánni neki, amikor az Auditoriumból eltávozott:

– Mire való ez az alkalmatlankodás?... - dohogott a méregzsák. - Ugyan ne komédiázzatok!...

– Kapitány - ujjongott az egyik -, öt meg négy, ez már kezdetnek igazán nagyszerű!

– Meghiszem azt, főleg azoknak pompás, akiknek Floridában valami üzleti dolguk van...

– Sose feledje, kapitány, hogy jócskán megelőzi játszófeleit!

– Úgy is illik, hogy lehagyjam őket, ha már a sors úgy akarta, hogy utolsónak induljak el!...

Hodge Urrican mindenekelőtt a lakására sietett, mégpedig nem is egyedül, hanem Turkkal, aki egész úton hangosan káromkodott. Végül is a kapitány ingerülten rámordult, hogy fogja be a száját.

Vajon ki ez a Turk? Lehetséges, hogy ez az igazi neve?

Csakugyan Turknak hívták; akik ismerték, tudták, hogy a kapitánynak sem barátja, sem rokona. Szolgája volt hát? Igen is, meg nem is... Annyi bizonyos, hogy már évek hosszú sora óta együtt éltek; fizetést nem húzott, ha épp kifogyott a pénzből, kért a kapitánytól, és mindig kapott is.

Hajdanában ugyanazon a hajón inaskodott, matrózkodott, és végül szállásmesterkedett, ahol Hodge Urrican mint tengerésznövendék, tiszthelyettes, tiszt és végül kapitány teljesített szolgálatot. Ez a Turk volt az egyetlen földi halandó, akivel Urrican kapitány valahogy nagy keservesen mégiscsak megfért. Erőszakoskodásban valósággal vetélkedtek egymással, s akibe valami ritka csoda folytán nem kötött bele Urrican, azzal Turk bizonyosan összeakaszkodott, akár volt rá oka, akár nem; ha a kapitány úgy kívánta, bárkivel szíves-örömest összezördült.

Amikor Urricant nyugalomba helyezték, Turk is otthagyta a hajót, és követte a kapitányt. Nem tudtak elválni egymástól. Szolgája, ügynöke, titkára, barátja, mindenese lett egy személyben a vén tengeri farkasnak.

Turk úgy követte a gazdáját, akár valami mérges, de hű kutya; a kapitánynak csak intenie kellett és Turk máris csaholt, a fogát vicsorgatta és harapott, pedig úgy magától - s ez igencsak furcsa ám! - különben soha nem bántott volna senkit...

Ilyen kísérő kajtatott hát a hatodik játékos nyomában. A közönség nem is igen fogadott rá, ámbár azért mégis akadtak olyanok, akik kockáztatták érte a pénzüket, mert úgy vélték, hogy ez az erőszakos garázda kényszeríteni bírja kedvezésre még a sorsot is.

Amint hazaértek, Urrican kapitány így szólt Turkhoz:

– Hallgass rám és idenézz!

– Hallgatok és nézek, uram.

– No, hát ez itt az Egyesült Államok térképe...

– Úgy van, uram...

– Ez meg itt Illinois... ez pedig Chicago... az ott Florida...

– Ismerjük... - dörmögte Turk -, hajdanában elégszer jártunk ott, uram!

– Szép kis darab út, he?...

– Hát, szép bizony, uram...

– Ha meggondolom, hogy az incifinci, nyafka Lissy Wag csak ide a szomszédba, Milwaukee-ba ment...

– A nyomorult némber! - böffentette dühödten Turk.

– Hej, hogy így fundálta ki az az istenverte, fuzsitos Hypperbone!...

– Hiszen csak ne szagolná alulról az ibolyát! - hördült föl Turk, és öklét rázta arrafelé, ahol az Oakswoods-temető lehetett.

– Ne morogj, Turk... az már igazán fűbe harapott... No de mi az ördögnek kellett éppen Key Westet, azt a nyomorult, messze eső szigetet kitűzni célul! No, üsse kő!... Hm... Úgy gondolnám, Turk, hogy a fele utat Mobile-ig megtesszük vasúton, a másik felét hajón.

Turk nem nyilvánított különvéleményt, máskülönben ha lett volna is, tudta, hiába hangoztatná, járhat a szája, míg belekékül, nem hallgat rá a kutya sem. A kapitány egyébiránt jó útitervet állított össze, mert harminchat óra alatt vasúton eljuthatnak Mobile-ig, s ott okvetlenül találnak hajót, amely Key Westre szállítja őket.

Kilenc órakor már mindketten künn tébláboltak a pályaudvaron. A vonat három percet késett, és Hodge Urrican tüstént élt az alkalommal, hogy bőszülten lehordja az állomásfőnököt.

A vonat roppant gyorsan átröpítette őket: Illinoison, Mississippin, Alabamán, és május 12-én, éjnek évadján futottak be Mobile központi indóházába. A megrögzött tengerészkapitányt egyáltalán nem érdekelte a szárazföldi út, mit neki holmi hegyek, völgyek, városok, falvak, rájuk sem hederített. Nem azért utazott vasúton, hogy utazzék, hanem azért, hogy mennél gyorsabban megérkezzék oda, ahol végre-valahára hajóra szállhat.

Mobile városában a tengerhez legközelebb levő vendégfogadóban tértek nyugovóra. Túl későre járt már az idő ahhoz, hogy indulófélben levő hajót keressenek. Másnap azonban már hajnalok hajnalán kisiettek a kikötőbe, hogy körülnézzenek és kiválasszák a megfelelő hajót.

Mobile nem székhelye Alabama államnak, de igencsak jelentékeny és gazdag kikötőváros, harminckétezer lakossal,¹ a hasonló nevű öböl mellett épült egy fennsíkon, és hajóforgalma igen nagy.

Dacára az egyébként élénk forgalomnak, a véletlen úgy akarta, hogy azokban a napokban egyetlen egy hajó sem indult Florida felé. Hodge Urrican dühöngött, Turk pedig derekasan segített neki eme tomboló foglalatosságában. Május 13., 14., 15-e így telt el meddő, de annál mérgesebb várakozásban.

Végül is a nyugalmazott sorhajókapitány nem győzte tovább türelemmel; úgy vélte, eleget bosszankodott, haragjában úgy döntött, tovább vonatozik Pensacola felé. Megváltoztatta hát útitervét, újfent vasútra ült május 16-án, és Turkkal együtt Pensacolába ment.

Most már mindössze csak kilenc napja maradt arra, hogy Pensacolából tengeri úton Key Westbe jusson. Ám Pensacolában sem talált Key Westbe induló hajót! Mintha csak a balvégzet üldözte volna...

– Ez már igazán gyalázat!... - füstölgött Hodge Urrican.

– Iszonyú gyalázat! - visszhangozta Turk!

– Még holmi kis vitorlás teknő se vág neki a tengernek, hogy arra a semmi kis szigetre vigyen! - kesergett fogcsikorgatva a kapitány.

– És nincs senki, akit az ember hátba döngethetne amúgy istenigazából ezért a galádságért!...

– Itt csak nem rostokolhatunk egy hétig!

– Nem ám, uram, valamit csak kell csinálnunk, akár törik, akár szakad!

Május 19-én reggel azonban még mindig nem kínálkozott hajó. Ezen a napon viszont délelőtt Urrican kapitány merő véletlenségből összetalálkozott a kikötőben egy afféle spanyolba oltott amerikai hajómesterrel, aki a tenyerébe csapott, mintha régi ismerőse volna, és így szólt hozzá:

– Hé, kapitány, hát még mindig nem akadt hajó Floridába?

– Nem - dörmögte Hodge Urrican -, de ha szerzel egyet, tíz piaszter üti a markodat!

– Én tudok egyet...

– Melyik az?

– Ez ni, az enyém!...

– A tiéd?

– Úgy bizony, a Chicola, negyvenöt tonnás, goelett²! Három matrózom van!... Amúgy derék egy jószág ez!... Kedvező széllel óránkint nyolccsomónyi utat teszünk meg.

– Milyen nemzetiségű vagy?

– Amerikai.

– Útra készen állsz?

– Bármely pillanatban... ahogy parancsolja - felelte a hajómester, akit Huelcarnak hívtak. Hodge Urrican gyors fejszámolást végzett: Pensacolától Key Westig körülbelül ötszáz mérföld az út, ezt hat nap alatt meg lehet tenni még goeletten is.

Tíz perc múltán Hodge Urrican és Turk már odafönn járt-kelt a Chicola fedélzetén. Mindketten szakértően megvizsgálták a karcsú járművet. A nyílt tengerre kimerészkedni efféle törékeny alkotmánnyal ugyan nem ajánlatos, de hát két ilyen vén tengeri medve csak nem ijedhet meg holmi ötszáz mérföldes vitorlázástól.

– Mennyiért viszel át?

– Naponként száz piaszter.

– Az ellátás is benne van?

– Benne.

A kapitányt a gutaütés kerülgette a méregdrága díjszabás hallatán, de hát tudta; Huelcarnak helyén van az esze, kihasználja az alkalmat, visszaél az ő szorult helyzetével.

– Rögvest indulunk! - rendelkezett Hodge Urrican.

– Mihelyt a poggyászát a hajóra hozták, uram...

– Mikor áll be az apály?

– Már kezdődik... Egy óra múlva már a nyílt vízen leszünk...

A kapitány halántéka vadul lüktetett, de hát tudta, nincs több vesztegetni való ideje, ez az egyetlen módja annak, hogy május 25-én Key Westben lehessen.

Nyolc óra ötven perckor a Chicola kifutott a kikötőből.