A jamen több egymás mellett álló pompás épület együttesét jelenti, amelyek mögött pavilonok és kerti lakok sorakoznak. A jamen főként magas rangú mandarinok lakhelyéül szolgál, és a császár tulajdonát képezi, manapság azonban már nem tiltják meg a Mennyei Birodalom tehetősebb magánzóinak, hogy efféle fényűző paloták birtokosai legyenek - s ilyen pazar, díszes jamenben lakott a dúsgazdag Kin-fu is.

Vang és tanítványa megálltak a kitárt főkapu előtt, amely láttatni engedte a jamen épületeit, kertjeit és udvarait körülvevő vastag falat.

A mandarinok lakhelyétől egyvalami különböztette meg csupán e házat: míg a mandarin főkapujának tarkára pingált, csipkés eresze alatt jókora nagydob állt, amelyet a panaszukra orvoslást váró alattvalók üthettek meg éjjel-nappal, addig Kin-fu e „panaszdob” helyére hideg teával teli, hatalmas porcelánedényeket állíttatott. Ezeket a díszes kannákat Kin-fu utasítására a ház gondnoka rendszeresen friss teával töltötte fel, hogy az arra járók kedvükre olthassák belőle a szomjukat. Becsülték is nagylelkűségéért a fiatalembert, és azt mondogatták róla, hogy jó szomszédja „keletieknek és nyugatiaknak egyaránt”.

A gazda érkeztére a kapuhoz tódult a ház népe, hogy üdvözölje urát. A szobainasok, lakájok, kapusok, gyaloghintóhordozók, lovászok, kocsisok, szolgálók, éjjeliőrök, szakácsok, kukták, tehát a kínai főúri házaknál szokásos teljes, nagyszámú cselédség sorfalat állt a felügyelő vezényletével.

Tucatnyi kuli valamivel hátrébb ácsorgott: őket havi béresnek fogadták fel a nehezebb munkák elvégzésére.

A felügyelő köszöntötte a ház urát. Az pedig épp csak legyintett, majd gyorsan továbbment.

– Hát Szun? - kérdezte aztán hirtelen.

– Szun? - mosolyodott el Vang. - Ha Szun itt volna, nem is lenne többé Szun!

– Hol van Szun? - ismételte meg a kérdését Kin-fu.

A felügyelő kénytelen-kelletlen beismerte, hogy sem ő, sem senki más nem tudja, hová tűnt Szun.

Márpedig Szun volt a gazda első szobainasa, vagyis a főkomornyik; ennek tehát nem szabad lett volna megtörténnie éppen vele, akit gazdája személyes szolgálatára rendeltek.

Talán csak nem számított afféle mintainasnak? Korántsem. Sőt, nála rosszabbul senki sem láthatta volna el a feladatát. Felületes, szórakozott, hanyag, ügyetlen, faragatlan fickó volt, továbbá mértéktelenül torkos, iszákos és gyáva: egyszóval igazi kínai, de egyszersmind végtelenül hűséges és ragaszkodó is, valamint a legfontosabb adottságaként azt tartották számon, hogy senki sem tudta úgy kihozni a sodrából a gazdáját, mint éppen ő. Kin-funak legalább húsz oka támadt naponta, hogy megharagudjék Szunra, s ha csak tízszer büntette érte veréssel, az csak a szokásos egykedvűségéből adódott: ennyi is elégnek bizonyult ahhoz, hogy fölrázza őt közönyéből, sőt dühbe hozza néhanapján. Mint láthatjuk, Szun jót tett gazdája egészségének.

Egyébiránt Szun, a kínai szolgák többségének szokása szerint saját maga kérte a büntetést, amikor rászolgált. Kin-fu pedig nem bánt vele kesztyűs kézzel. Csak úgy záporoztak rá a nádpálca ütései, őkelme azonban az effélére fittyet hányt. Annál érzékenyebben érintette, amikor egy-egy súlyosabb baklövése után a gazdája azzal büntette meg, hogy levágott valamennyit a háta közepéig lecsüngő varkocsából.

Köztudomásúlag a kínaiak igencsak nagyra tartják e fura függeléküket. A bűnözők elsőként hajfonatuk elvesztésével lakolnak! Ez pedig életre szóló szégyen! Így hát a szerencsétlen inas semmitől sem rettegett jobban, mint a hajdísze megkurtításától. Amikor Szun négy évvel ezelőtt Kin-fu szolgálatába állt, még egy méter huszonöt centiméter hosszú, ritka szép copffal dicsekedhetett - a nevezetes függelék a Mennyei Birodalom legszebb példányai közé tartozott. Azóta eme büszkeségéből már csupán ötvenhét centiméternyi maradt.

Ha így folytatja, két éven belül Kin-fu kopaszra csupaszítja!

Ezalatt Vang és Kin-fu a ház népének kíséretében végigvonult a kerten, amelynek túlnyomórészt égetett agyagedényekbe ültetett fáit meghökkentő módon úgy nyírták és nyesték, hogy ezek a szánalmas növények fantasztikus állatalakokra formáztak. Aztán megkerülték a tavacskát, amelyben guramik és mindenféle más virgonc díszhalak fickándoztak; a kristálytiszta vízen pedig halvány rózsaszín, tányérnyi nelumbórózsák ringatóztak: a Virágok Birodalmának legszebb tavirózsái. Meghajoltak a négy kőlábon álló, rikító színű, titokzatos ábrákkal telifestett falfreskó előtt, majd továbbhaladva végül odaértek a jamen főépületének bejáratához.

Az egyemeletes lakóház teraszára hat márványlépcső vezetett föl. Bambuszredőnyök függtek az ajtók és az ablakok előtt, hogy mérsékeljék a hőséget, és kellemesen hűvössé varázsolják a szobákat. Ez a lapos tetejű építmény egyébiránt igencsak elütött a kertben mindenfelől előbukkanó, csipkés oromzatú, tarka cseréptetős, szemet gyönyörködtetően változatos rajzolatú, téglákból épített pavilonoktól.

A ház belsejét - Vang és Kin-fu lakosztályai kivételével - tágas termekké alakították ki, és ezeket áttetsző függönyök választották el csupán, amelyeket virágfüzérekkel meg bölcs mondásokkal pingáltak tele - effélékkel a kínaiak egyáltalán nem fukarkodnak. Szerteszét a legkülönbözőbb ülőalkalmatosságok ékeskedtek égetett agyagból, porcelánból, fából és márványból, rajtuk kényelmes párnák tucatjaival, körülöttük apró teaasztalkák: csakik, a kínai lakberendezés elengedhetetlen tartozékai. Változatos formájú, színes burájú lámpák és lampionok szórták gyengéd fényüket, rojttal-bojttal gazdagabban feldíszítve, mint a spanyol öszvéreket szokás. Megszámlálhatatlan mennyiségű elefántcsont, kagyló- és zománcozott bronzszobrocska is tarkállott körös-körül, továbbá füstölők, ezüst berakásos lakkozott edények, valamint tejfehér és smaragdzöld jade-faragványok, a Ming- és a Csing-dinasztia idejéből való kerek és szögletes vázák, a Jen-dinasztia korának ritka porcelánremekei, a ma már ismeretlen módon készült, áttetszően tejfehér és sárgás fényű rekeszzománcos tárgyak emelték e fényűző hajlék pompáját, amely egyszerre tanúskodott kínai képzelőerőről és európai kényelemszeretetről.

Mert csakugyan, Kin-furól mindenki tudta, hogy a haladás híve - ízlése is emellett szólt. Megengedhette magának, hogy az elsők közt szerezze be, hozassa meg a Nyugat korszerű találmányait. A Mennyei Birodalom azon kevés fiai közé tartozott, akit elbűvölt a fizika és a kémia tudománya. Nem úgy, mint ama félvad honfitársai, akik elvagdosták a Reynolds cég távíródrótjait, amikor a huzalokat Vuhszüanig akarták vezetni, hogy a kereskedők mielőbb értesülhessenek az angol és amerikai szállítmányok érkezéséről. Ám nem kevésbé barbár módon viselkedtek azok a maradi mandarinok sem, akik megtiltották, hogy nyugati cégek lefektessék a Sanghaj és Hongkong közt húzódó tenger alatti vezetéket, s mikor az mégis megtörtént, nem engedték meg, hogy a kábelhez szárazföldi állomást csatlakoztassanak a parton; s ezzel arra kényszerítették a villamossági művek szakembereit és szerelőit, hogy a kapcsolóközpontot ama hajóra telepítsék, amelyik a folyam közepén horgonyzott!

Kin-fu velük szemben azokkal a honfitársaival tartott, akik helyeselték, hogy a kormány Fucsouban hajójavító- és építőüzemet hozott létre francia mérnökök irányításával. Sőt, részvényese volt annak a teljességgel nemzeti érdekeltségű kínai gőzhajótársaságnak, amely Tiencsin és Sanghaj közt közlekedtette járatait, továbbá társtulajdonosa lett annak a vállalatnak is, amelyik a rendkívül gyors iramban haladó teherszállító hajókat működtette: ezeken a Szingapúrból érkező áruk három-négy nappal korábban érkeztek meg, mint az angol gőzösökön.

Úgy hírlett róla, hogy a műszaki haladás a legszemélyesebb életterébe is behatolt. És valóban: telefon-összeköttetést teremtett jemenja különböző épületei közt. Villanycsengőket szereltetett a lakószobákba. A hideg beálltával bizony nem szégyellt befűttetni a palotában, nem úgy, mint honfitársai, akik inkább dideregtek a fagyos hodályokban, és három-négy réteg ruhát is magukra húztak. Nála gázláng világított, akárcsak a pekingi vámfőfelügyelő hivatalában, vagy mint a Mennyei Birodalom leggazdagabb emberének, a zálogház-tulajdonos Jangnak az otthonában! Kin-fu, a haladás barátja véget vetett az avítt, fáradságos kézírásnak is, és - mint látni fogjuk - legbensőbb levelezését az Edison által nemrégiben tökéletesített fonográfra bízta.

Így hát a filozófus Vang tanítványa mindennel rendelkezett anyagi és erkölcsi téren egyaránt, hogy boldog lehessen. És mégsem volt boldog! Lám csak, éppenséggel Szunra volt szüksége, hogy a pernahajder kirángassa őt mindennapos életuntságából, de hát a boldogságot persze még Szun sem tudta megszerezni neki...

Az is igaz, hogy Szun sohasem volt ott, ahol lennie kellett volna, most példának okáért éppenséggel nem mutatkozott sehol. Bizonyára megint valami rossz fát tett a tűzre, nagy bajt kevert gazdája távollétében, és ha a hátát nem is féltette a nádpálcától - jól hozzáedződött már -, annál jobban reszketett a hajfonata miatt.

– Szun! - kiáltotta Kin-fu, mihelyt az előcsarnokba lépett, ahonnan a jobb és a bal oldali szalonok nyíltak; érződött a hangján, hogy nehezen leplezi türelmetlenségét.

– Szun! - visszhangozta Vang, akinek jó tanácsai és szemrehányásai rendszerint süket fülekre találtak a javíthatatlan inasnál.

– Kerítsék elő Szunt, és hozzák elém! - adta ki a parancsot Kin-fu a felügyelőnek, aki mindenkit a föllelhetetlen komornyik keresésére küldött.

Vang és Kin-fu magukra maradtak.

– A bölcsesség azt tanácsolja a hazatért utazónak, hogy pihenjen egy keveset - szólt a filozófus.

– Legyünk hát bölcsek! -, felelte röviden és velősen a tanítvány.

Kezet szorítva a filozófussal, lakosztálya felé indult, miközben Vang is a szobájába tért.

Kin-fu hálószobájában végigdőlt az egyik puha, európai gyártmányú pamlagon, amilyet kínai kárpitos képtelen lett volna ilyen kényelmesre elkészíteni. Átadta magát az ábrándjainak. Talán csak nem közeli házassága járt az eszében ama kedves és szép hölggyel, akit egész életére társául szándékozik választani? Ha igen, az sem lenne meglepő, hiszen arra készült, hogy elmenjen érte, ugyanis e bájos teremtés nem Sanghajban lakott, hanem Pekingben. Kin-fu éppen azon töprengett, jó lenne tudatni vele hazatértét Sanghajba, valamint azt is, hogy néhány nap múlva fölkeresi őt a Mennyei Birodalom fővárosában. Ha érezteti a vágyódását iránta, a türelmetlenségét, hogy viszontlássa, mindezt az ifjú hölgy nyilván nem fogja tőle rossz néven venni. Most már teljességgel biztos benne, hogy valóban mély érzelmekkel vonzódik hozzá! Hiszen Vang tökéletesen bebizonyította neki a logika legvitathatatlanabb szabályai szerint, hogy ez az életében bekövetkező újdonság talán végre-valahára csakugyan meghozza számára azt az ismeretlen valamit... a boldogságot... amit... amiért... ami miatt...

Kin-fu észrevétlenül elszunnyadt, és most már nem nyitott, hanem lehunyt szemmel álmodott: talán egészen el is aludt, amikor hirtelen azt érezte, hogy valami megérinti a jobb kezét.

Ujjait ösztönösen összezárta, és valamilyen bütykös, vastag, hengerded tárgyat markolt meg, amelynek a fogása feltűnően ismerősnek tetszett.

Nem tévedett: nádpálcát csúsztattak a jobb kezébe, és valaki ezzel egyidejűleg a következő, panaszosan nyöszörgő szavakat hallatta megadóan:

– Amikor uram óhajtja!

Kin-fu fölegyenesedett, és a szokott mozdulattal megsuhogtatta a fegyelmező nádpálcát.

Szun térdepelt előtte, hétrét görnyedve tartotta oda a hátát. Egyik kezével a szőnyegre támaszkodott, a másikban levelet szorongatott.

– No végre, csakhogy megvagy! - förmedt rá Kin-fu.

– Ajjajjaj, jaj nekem! - jajveszékelt Szun. - Későbbre vártam a gazdámat! Amikor uram óhajtja!

Kin-fu földhöz vágta a nádpálcát. Szun, noha már úgyis elég sárga volt, még jobban elsápadt.

– Ha te már magyarázat nélkül idetartod a hátadat, akkor bizonyára nagyobb büntetést érdemelsz - szólt hozzá a gazdája. - Mit tettél már megint?

– Ezt a levelet...

– Beszélj már! - kiáltott rá Kin-fu, és kitépte a levelet Szun kezéből.

– Annyira sajnálom, de elfelejtettem átadni uramnak, még mielőtt Kantonba utazott volna!

– Egy hetet késtél vele, te csirkefogó!

– Nagyot hibáztam, drága gazdám!

– Ide gyere!

– Olyan vagyok, mint valami szerencsétlen, partra vetett tengeri rák, amelyik elvesztette a lábait! Ajjajaj!

Szun kétségbeesett óbégatása már annak szólt, hogy Kinfu megragadta a varkocsát, és éles ollóval lenyisszantott a végéből egy darabot.

Mintha egyszeriben kinőttek volna a szegény balsorsú tengeri rák lábai, Szun tüstént talpra ugrott és nekiiramodott, ámbár előbb még gondosan fölszedegette a szőnyegről világszép hajfonatának értékes maradványait.

Szun ötvenhét centiméteres copfjából már csak ötvennégy centiméter maradt.

Kin-fu, akinek nyugalma eközben tökéletesen visszatért ismét ledőlt a pamlagra, és sietség nélkül kezdte tanulmányozni a nyolc napja érkezett levélborítékot. Csak nem fogja sürgetni magát Szun hanyagsága miatt! Ugyan mi lehet egy levélben, ami őt annyira érdekelhetné? Legföljebb akkor jön kapóra, ha kivált belőle valamiféle felindulást. No de hát őbelőle, felindulást?...

Szórakozottan a levélre pillantott. A kemény vászonpapír boríték mindkét oldalára borvörös és csokoládébarna színű bélyegeket ragasztottak egy férfi arcképével, alatta kettes szám meg „hat cent”. Ebből kiderült, hogy a küldemény az Amerikai Egyesült Államokból érkezett.

„Hát persze - vont vállat Kin-fu. - Az ügynököm írhatta San Franciscóból.”

Azzal a pamlag sarkába hajította a levelet.

Mert hát mit is közölhetett vele az ügynöke? Talán azt, hogy a csaknem minden vagyonát képező értékpapírjai a Kaliforniai Központi Bank páncélszekrényében biztonságban vannak? Vagy hogy a részvényei tizenöt vagy húsz százalékkal emelkedtek, esetleg azt, hogy az osztalék meghaladja a tavalyit?

Néhány ezer dollárral több vagy kevesebb, ez igazán nem hozza ki a sodrából.

Aztán mégiscsak a kezébe vette a borítékot, és gépiesen fölnyitotta. Mielőtt azonban olvasni kezdte volna, a szeme az aláírásra tévedt.

„Hát persze hogy az ügynököm írta - állapította meg. - Másról sem tud írni, csak üzleti ügyekről. Az üzlet várhat holnapig!”

Másodszor is félredobta volna a levelet, ha nem akad meg a tekintete egy többször is aláhúzott szón a második oldalon. Ez a szó a passzíva volt: a San Franciscó-i ügynök nyilván fel akarta hívni rá sanghaji ügyfele figyelmét.

Kin-fu most már az elejéről kezdte olvasni a levelet, el is olvasta az első sortól az utolsóig, mi több, bizonyos érdeklődéssel, ami az ő esetében eléggé meglepő.

Szempillantásnyira még a szemöldökét is összevonta, amikor azonban befejezte a levél olvasását, megvető mosolyra húzta a száját.

Ekkor fölkelt, vagy húsz lépést tett fel-alá járkálva a szobájában, majd odalépett a Vang szobáját az övével összekötő telefonkészülékhez. A szájához emelte a kagylót, és már-már odacsöngetett, de aztán meggondolta magát, és visszarakta a helyére a kaucsukzsinórban végződő kagylót. Inkább ismét a pamlagra heveredett.

– Püh! - fújt egyet végül.

Ez a kurta szótag teljességgel kifejezte Kin-fu mivoltát.

– De hát ő - mormolta - őt még nálam is jobban érinti ez az egész!

Odalépett az egyik lakkozott asztalkához, amelyen hosszúkás, finoman megmunkált doboz állt. Ki akarta nyitni, de a keze félúton megállt.

– Mit is mondott a legutóbbi levelében? - suttogta maga elé.

Nem vette le a doboz tetejét, hanem megnyomott egy rugós gombot az oldalán.

Egyszer csak édes, lágy hangok hallatszottak a készülékből!

– Kedves kis fivérem! Az vagyok önnek, mint a mejhua virága az új holdnak, mint a barackvirág a teliholdnak, mint az őszibarack virága a fogyó holdnak! Az én drágakőszívű mindenemnek ezer, tízezer boldog napot kívánok!...

Mindezt fiatal nő csengő hangja mondta el, és a fonográf híven adta vissza e gyengéd szavakat.

– Szegény kis húgom! - sóhajtotta Kin-fu.

Most már felnyitotta a doboz tetejét, kivette belőle a távoli hang minden árnyalatát rögzítő, girbegurba ákombákomokkal sűrűn telecsíkozott papírt, és másikat tett bele.

Ezzel a fonográf készen állt a felvételre, már csak kellő hangerővel kellett beszélnie, hogy a membránt megmozdítsa, és az óramű hajtotta henger a készülékben levő papírra rögzítse a szavakat.

Kin-fu körülbelül egy percig beszélt. Nyugodt hangjáról nem lehetett felismerni, hogy boldogság vagy szomorúság alakította-e a gondolatait.

Mindössze négy- vagy ötmondatnyi üzenet. Ezután megállította a fonográfot, kivette a különleges, e célra gyártott papírt, amelyre a membrán tűje rákarcolta a kiejtett szavaknak megfelelő csíkokat, és egy borítékba helyezte. Lepecsételte, és jobbról balra írva a következő címmel látta el:

„Li-u asszony Csukua sugárút Peking”

Ezután a villamos csengő csilingelésével becsöngette azt az inast, aki a levelezés körüli feladatokat látta el a házban, és megparancsolta neki, hogy a levelet azonnal vigye a postára.

Egy óra múlva Kin-fu már az igazak álmát aludta bambuszból font gyékénypárnákon, a csufujen nevezetű sajátos vánkosokon, amelyek igen jó szolgálatot tesznek a kínai éghajlat alatt, mert kellemesen hűsítik az ágyakat a nyári hőségben.