Egy kínai közmondás úgy tartja:

„Ha a kardot rozsda marja, de fényes a kapa vasa; ha üresek a fogdák, de tele a magtár; ha a templomok lépcsőit a hívek koptatják, de gaz veri föl a bíróság udvarát; ha az orvosok gyalogolnak, a pékek meg lovagolnak: akkor jól kormányozzák a birodalmat!”

Jó közmondás. Egyaránt érvényes lehetne az Ó- és az Újvilág valamennyi államára nézve. A bökkenő csak az, hogy éppenséggel a Mennyei Birodalomra nem illik, mivel az igencsak messze esik ezektől a követelményektől. Ott a kardok fénylenek, a kapák meg rozsdásodnak; a börtönöket töltötték meg, nem pedig a magtárakat; több a munka nélküli pék, mint az orvos, és ha a pagodákat látogatják is a jámbor hívők, a törvényszékek sem panaszkodhatnak: akad bőven vádlott meg ügyvéd is.

Másrészt viszont szinte lehetetlenség jól kormányozni egy száznyolcvanezer négyzetmérföld nagyságú országot, amely északtól délig nyolcszáz mérföld, keletről nyugatra pedig kilencszáz mérföld kiterjedésű, tizennyolc roppant hatalmas területű tartományból áll; nem beszélve az olyan hozzá csatolt adófizető országokról, mint Mongólia, Mandzsúria, Tibet, Tonking, Korea, a Liucsou-szigetek stb. Bizony, a kínaiak maguk is többé-kevésbé kételkednek ekkora birodalom tökéletes megszervezhetőségében, a külföldiek pedig teljességgel képtelenségnek tartják. Az egyetlen kivétel talán a császár, az Ég Fia, ő talán úgy hiszi, hogy roppant birodalmában úgy megy minden, mint a karikacsapás, de hát könnyű neki: szinte sohasem hagyja el hármas fallal körbefogott városát, palotájába zárkózik - ez maga is egész város -; ő egyszerre apja és anyja alattvalóinak, kénye-kedve szerint alkothat törvényeket, rendelkezik életükről és halálukról, és persze a születésénél fogva a vagyonukról is, őelőtte a porban fürdetik homlokukat birodalma polgárai, valahányszor az a ritka szerencse éri őket, hogy az Ég dicső Fiának a színe elé járulhatnak: számára ez minden világok legjobbika. Csak nehogy megpróbálja valaki meggyőzni az ellenkezőjéről! Az Ég Fia ugyanis sohasem téved.

Vajon Kin-funak megfordult-e a fejében, hogy a kínainál eredményesebb az európai kormányzási módszer? Valószínűleg. Hiszen nem is Sanghajban lakott, hanem a város környékén levő, angol fennhatóságú területen, amely önkormányzat lévén különleges elbánást élvezett.

Sanghaj városa a kis Huangpu folyó bal partján terül el; ez a folyócska, miután derékszögben egyesült a Vuszung folyóval, a Jangce-kiangba, azaz a Kék folyóba ömlik, és azzal együtt a Sárga-tengerbe torkollik.

Északról dél felé húzódó tojásdad alakban terül el a város; magas falak övezik, amelyekből öt kapu vezet a külvárosokba. A macskaköves sikátorok girbegurba szövevényében bizony elakadnának a köztisztasági járművek: nem is jár arra kocsi vagy gyaloghintó, legföljebb elvétve holmi kordé. A kirakat nélküli sötét boltok mélyéről övig meztelen eladók bukkannak elő, egyetlen sétatér a „teakert”, meg a szerfölött elláposodott „dísztér”, amelyet egy hajdani rizsföld helyén, feltöltéssel alakítottak ki s ez a mocsaras terület bűzös gázokat bocsát ki; itt-ott néhány kínai pagoda vagy idegen templom emelkedik ki az apró, szurtos viskók közül.

Kétszázezer lakos hemzseg e szűk utcácskákon, a mocskos házakba zsúfolódva, egyáltalán nem irigylésre méltó körülmények közt.

Mindez azonban semmit sem von le a város kereskedelmi jelentőségéből, hiszen a nankingi egyezményt követően első ízben itt kaptak jogot a külföldiek, hogy kereskedelmi irodát nyissanak Kínában. Sanghajban létesítették az első szabadkikötőt. Ezenkívül a Sanghaj körüli vidékből éves bérletbe adtak három területet franciáknak, angoloknak és amerikaiaknak, úgyhogy most már körülbelül kétezer külföldi lakik ezeken a településeken.

A franciák által bérbe vett területről nem sokat mondhatunk. Nem túl nagy jelentőségű. Az északi városfal tövétől a Jangcsingpang folyócskáig terjed, amely elválasztja az angolok gyarmatától. A francia területen található a lazaristák és a jezsuiták temploma, akik Sanghajtól négy mérföldre, Csikavében kollégiumot is fenntartanak; ott készítik fel érettségire a kínai diákokat. Ez a kis francia közösség azonban nem mérhető közeli szomszédaihoz. Az 1861-ben alapított tíz kereskedőházból már csak három maradt, és a Leszámítoló Bank is jobbnak látta, ha az angol területre költözik.

Az amerikai terület velük szemben, a Vuszung partján terül el: az angolokétól a Szucsö patak választja el, amelyen fahíd ível át. Onnan már látható az Astor Szálloda meg a hittérítők temploma, továbbá a kikötői dokkok hatalmas sora, ahol az európai hajókat kijavítják.

A három koncesszió közül kétségkívül az angol terület a legvirágzóbb. A kalmárkodás fejedelmei fényűző palotákat emeltek a rakpartokon, a kertes-verandás lakóépületek közepette ott áll a Keleti Bank díszes tömbje, a híres Dent kereskedőház horogja, amely a világkereskedelemben a kínai cégbejegyzés szerint Lao-Csi-csang néven ismeretes; a Jardyne, a Russel meg a többi nagy kereskedelmi cégek irodái; az Angol klub, a színház, a labdajáték sportpályája, a park, a lóversenytér és a könyvtár: e gazdag együttes joggal érdemelte ki a „mintagyarmat” kitüntető elnevezést.

Ezért hát egyáltalán nem meglepő, hogy az itt található sajátosan kiváltságos liberális közigazgatású településnek Léon Rousset úr szavaival szólván, „sehol sincs párja a világon”.

Ha tehát az utas a Kék folyó festői partjai felől érkezik, azt láthatja, hogy ugyanaz a szellő egyszerre négy zászlót lenget e kis földdarabon: a francia trikolórt, az Egyesült Királyság „hajóorrát”, a csillagos-sávos amerikai lobogót és a Virágok Birodalmának zöld alapon sárga András-keresztjét.

Sanghaj környéke fátlan, sík terület, szűk kövezett útjait derékszögben szelik át a gyalogösvények; lépten-nyomon jókora víztárolók láthatók, ezekből „csermelyekben” vezetik a vizet a nagy kiterjedésű, zöldellő rizsföldekre, amelyeket csatornák szabdalnak: vizükön dzsunkák ringatóznak; az egész némiképp holland tájképre emlékeztet, amint az ottani lapos fenekű dereglyék úsznak a tájban: csupán a képkeret hiányzik hozzá.

A Perma gőzhajó a Sanghaj keleti külvárosához közel eső belföldi rakparton kötött ki. Vang és Kin-fu nemsokára elhagyták a hajót.

A part mentén roppant embertömeg hullámzott, a folyón azonban még nagyobb, leírhatatlan forgalom zajlott. Százszámra nyüzsögtek a vízen a dzsunkák; kétárbocos lakóhajók, kormányevezős gondolák, palánkos csónakok, amelyek a hajóéttermekkel és egyéb vízi alkalmatosságokkal együtt szinte önálló úszó várost alkottak. Mintegy negyvenezer ember élt ott nyomorúságos körülmények közt, s még ennek a megvetett néposztálynak a módosabb tagjai sem emelkedhettek az írástudók vagy a mandarinok osztályába.

A két jó barát végigsétált a rakparton, a színes kavargás közepette, ahol a legkülönfélébb árusok ajánlgatták portékájukat: mogyorót, narancsot, kókuszdiót, citrancsot; jöttek-mentek itt tengerészek a világ minden tájáról, vízhordók, jövendőmondók, buddhista szerzetesek, lámák, katolikus papok, kínaiak hosszú ruhában, hajfonattal és legyezővel, kínai katonák, helybeli rendőrök: tipaók, európai cégek megbízásait intéző kereskedelmi ügynökök.

Kin-fu nyugodtan legyezgette magát, tekintete közönyösen siklott el a csőcselék fölött, csöppet sem érdekelte, mi történik körülötte. Hidegen hagyta a mexikói peso érces csörömpölése, a kínai ezüsttallér vagy a rézgaras - a szapek - csengése, amint adták-vették, váltották; mindez egyáltalán nem szórakoztatta őt. Hiszen ha úgy tartja a kedve, az egész városnegyedet megvásárolhatja, kifizeti egy összegben. Vang kinyitotta sárga alapon fekete szörnyalakokkal díszített jókora ernyőjét, s ennek árnyékából, valódi kínaihoz illő, lankadatlan figyelemmel vett szemügyre minden arra érdemeset a környezetében.

A keleti kapu előtt elhaladva pillantása véletlenül tucatnyi bambuszketrecre tévedt: az előző este kivégzett gonosztevők koponyái vicsorogtak rá a kalitkákból.

– Lehet hogy a hatóság jobban tenné, ha nem nyakazna le boldog-boldogtalant! Azt hiszi, hogy talán ettől majd megerősödik!

Kin-fu bizonyára nem értette a célzást, különben meglepődött volna, hogy ezt hallja egy hajdani tajpingtól.

Továbbhaladtak a rakparton, a kínai város falai tövében.

A külváros szélén, mielőtt francia területre léptek volna, egy hosszú, kék lebernyegbe burkolózott kínait láttak, aki bivalytülkön végighúzott pálcikával keltett éles hang segítségével igyekezett fölhívni magára a sokadalom figyelmét.

– Ez a hszien-seng, a jövendőmondó! - jegyezte meg a filozófus.

– Kit érdekel - felelte Kin-fu, és vállat vont.

– Barátom, jósoltasd csak meg vele a jövődet - unszolta Vang. - Most éppen kapóra jön, hiszen házasodni készülsz!

Kin-fu rá se hederített, folytatni akarta az útját, de Vang visszatartotta.

A hszien-seng amolyan népi próféta, aki néhány rézgarasért - szapekért - megjósolja a jövőt. Ez a mestersége. Nem használ ehhez a művelethez mást, csupán egy kalitkát - ruhájának valamelyik gombjára aggatja -, benne aprócska madárral; továbbá egy hatvannégy lapos kártyacsomag segítségével jövendöl, a lapokon tarkálló istenek, emberek, állatok képével. A kínai, legyen gazdag vagy szegény, egytől egyig babonás: nem veti meg a hszien-seng jóslatát, amit ő maga valószínűleg nem vesz túl komolyan.

Vang intésére a jövendőmondó azonnal a földre terítette rongyos szőnyegét, ráhelyezte a kalitkát, előhúzta a kártyáit, megkeverte, és hátlapjukkal fölfelé a szőnyegre terítette őket, hogy ne lehessen látni az ábrákat.

Ezután kinyitotta a kalitka ajtaját. A kismadár előjött, a csőrével kiválasztott egy kártyát, majd a jutalmul kapott rizsszemmel visszaszökdécselt a kalitkába.

A jós megfordította a kártyát. Egy férfit ábrázolt s egy jelmondatot „kunanruna” nyelven, amit az északi mandarinok beszélnek meg a művelt emberek, egyúttal ez a hivatalos nyelv is.

A hszien-seng ezután Kin-fuhoz fordult, és azt jövendölte neki, amit általában mindenkinek szoktak a világon az efféle látnokok, különösebben kötelező érvény nélkül, vagyis hogy egynémely közeli megpróbáltatások után tízezer év boldogság vár rá.

– Csak egyetlen boldog évem lenne, egyetlenegy, a többiről szívesen lemondanék - szólt Kin-fu, azzal a földre hajított egy ezüsttallért. A próféta villámgyorsan lecsapott rá, mint a kutya a velőscsontra, hiszen nemigen jutott még ilyen bőkezű adományhoz a szemfényvesztő hókuszpókuszaival.

Vang és tanítványa ezután tovább folytatták útjukat a francia gyarmati terület felé. A filozófus a jóslaton töprengett, hiszen az egybevágott boldogságelméletével, Kin-fu pedig rendületlenül tovább is úgy hitte, hogy őt semmiféle megpróbáltatás nem érheti.

Elhaladtak a francia konzulátus előtt, átmentek a Jangcsingpang patak hídján, majd rézsút átvágtak az angol területen, hogy mihamarabb eljussanak az európai kikötőig.

Éppen delet harangoztak. Mintegy varázsütésre megszűnt a roppant zaj és sürgés-forgás: híre-hamva sem maradt a reggeli lázas nyüzsgésnek. A kalmárkodás aznapra véget ért, nyugalom váltotta fel az élénk jövés-menést még az angol negyedben is, amely e tekintetben egészen kínaivá vált.

Ekkor azonban néhány külföldi hajó futott be a kikötőbe, jobbadán az Egyesült Királyság lobogója alatt. Tudvalevőleg tíz hajóból kilenc ópiummal megrakottan érkezett. E butító, lélekölő hatású szer, ez a méreg, amellyel Anglia árasztja el Kínát, több mint kétszázhatvanmillió frank értékű kereskedelmi forgalmat és háromszáz százalék hasznot hajt az angol kufároknak. A kínai kormány hasztalanul próbálja megakadályozni az ópium behozatalát a Mennyei Birodalomba. Az 1841-es háború és a nankingi egyezmény szabad bevitelt biztosított az angol áruknak, a konjunktúralovagoknak pedig biztos nyereséget. A pekingi kormány ugyan halálbüntetés terhe mellett tiltja minden kínainak az ópiumkereskedést, a forgalmazók és az elárusítók mégis megtalálják a lehetőségét bizonyos anyagi eszközök segítségével a hatalom képviselőinél; magyarán: megvesztegetik a törvény végrehajtóit. Sőt, azt rebesgetik, hogy Sanghaj kormányzó mandarinja évi egymilliót vág zsebre csupán azért, mert szemet huny hivatalnokainak aljas üzelmei fölött.

Talán fölösleges is kitérni rá, hogy sem Vang, sem Kin-Fu nem hódolt az ópiumszívás irtózatos és undorító szenvedélyének, amely szétroncsolja, elsenyveszti az emberi szervezetet, és a rohamos pusztulásba visz.

Ama pompás és előkelő palotába se vittek soha egyetlen grammot sem ebből az anyagból, ahová a két barát egy órával azután érkezett meg, hogy partra lépett Sanghaj kikötőjében.

Vang akkor nem állhatta meg, hogy észrevételt ne fűzzön a látottakhoz, s ez a megjegyzés eléggé meglepően hangzott a hajdani tajping zendülő szájából:

– Jobb dolguk is lehetne, mint hogy ideszállítják ezt a mételyt, és romlásba döntenek vele egy egész népet! Jó dolog a kereskedelem, a bölcselet azonban még jobb! Legyünk hát filozófusok! Jobb, ha mi csak bölcselkedünk!