7.
A barlang
Milyen borzalmas éjszaka várt a szerencsétlen Vásquezre, micsoda helyzetbe került! Szegény társait lemészárolták, tengerbe dobták, s a hullámok már a nyílt tenger felé sodorják tetemüket!... Nem is gondolt rá, hogy ha nem ő lett volna őrségben, ugyanez a sors vár őrá is. Csak odaveszett barátai jártak az eszében.
Szegény Mariz, szegény Felipe! - gondolta magában. - A legnagyobb bizalommal ajánlották föl segítségüket ezeknek a nyomorultaknak, s ők revolvergolyókkal feleltek nekik!... Soha nem látom már viszont őket... s ők sem látják viszont hazájukat, családjukat!... És Moriz felesége... két hónap múlva várja... ha majd megkapja a halálhírt!
Vásquez le volt sújtva. Őszintén szerette a két őrt, akiknek főnöke volt. Jó pár éve ismerte őket... Ő ajánlatta nekik, hogy szegődjenek el a világítótoronyba... s most egyedül maradt... teljesen egyedül!
De honnan jöhetett ez a kétárbocos, és miféle banditák alkotják legénységét? Milyen zászló alatt hajózik, és miért kötött ki az Elgor-öbölben? Ismerik tán a környéket? Mit akarnak itt?... Miért oltották el a világítótorony lámpáit, mihelyt partra szálltak?... Talán meg akarták akadályozni, hogy más hajó is befusson az öbölbe?...
Ezek a kérdések kergették egymást Vásquez agyában, de válaszolni nem tudott rájuk. Nem is gondolt a személyét fenyegető veszélyre. Pedig a zsiványok hamarosan rá fognak jönni, hogy a szálláson három őr lakott... És akkor üldözőbe veszik a harmadikat... S vajon nem találják-e meg végül?
Az öböltől alig kétszáz lépésre lévő rejtekhelyéről Vásquez tisztán látta a lámpások imbolygó fényét, hol a kétárbocoson, hol a torony környékén, hol pedig a lakóhelyiség ablakán kiszűrődve bukkant fel. Azt is hallotta, hogyan szólongatják egymást az emberek, méghozzá az ő anyanyelvén. Honfitársai lettek volna, vagy ugyancsak spanyolul beszélő chileiek, peruiak, bolíviaiak, mexikóiak, netán inkább brazilok?
Végül tíz óra tájban kialudtak a fények, és semmilyen zaj nem törte meg többé az éjszaka csendjét.
Vásquez azonban nem maradhatott ezen a helyen. Ha felkel a nap, észreveszik. Mivel ezektől a gonosztevőktől nem várhatott kegyelmet, minél távolabbra kellett kerülnie tőlük.
De merre induljon? A sziget belseje felé, ahol viszonylagos biztonságban lehetne? Vagy inkább az öböl kijáratánál rejtőzzön el abban a reményben, hogy egy arra haladó hajó felveszi? De akár a sziget belsejébe, akár a partra megy, hogyan tudja fenntartani magát a váltás megérkezéséig? A magával hozott élelem hamar elfogy. Negyvennyolc órán belül semmi sem marad belőle. Hogyan pótolja? Még csak halászszerszáma sincs! És hogyan gondoskodjon tűzről? Vajon kénytelen lesz kagylón és rákon tengetni életét?
Végül erőt vett magán. Döntenie kellett, s úgy döntött: a San Juan-fok partján fogja eltölteni az éjszakát. Ha megvirrad majd meglátja, mit tehet.
Vásquez tehát elhagyta azt a helyet, ahonnan a kétárbocost figyelte. A hajóból már se hang, se fény nem szűrődött ki. A gonosztevők biztonságban érezték magukat az öbölben, aligha állítottak őrszemet a fedélzeten.
Vásquez az északi part mentén haladt, a sziklafalak lábánál. Csak a visszahúzódó hullámok csobbanását hallotta; néha felrikoltott egy-egy fészkére késve megtérő madár.
Tizenegy óra volt, amikor Vásquez megállapodott a fok csúcsánál. Itt a fövenyen nem talált más menedéket, mint egy szűk bemélyedést: itt maradt napkeltéig.
Mielőtt a nap fölbukkant volna a láthatáron, Vásquez leereszkedett a víz partjára, és meggyőződött róla, hogy sem a torony felől, sem a San Juan-fok kezdetétől a szirtfal fordulója mögül nem közeledik senki.
Az egész partszakasz kihalt volt az öböl mindkét oldalán. Nem mutatkozott egyetlen vízi jármű sem, pedig a kétárbocos legénységének most már kettő is rendelkezésére állt: a Maule csónakja és a toronyőrök szolgálati bárkája.
A sziget körül a tengeren sem tűnt fel hajó.
Vásqueznek eszébe jutott, milyen veszélyes lesz ezentúl az Államok-sziget környékén hajózni, hiszen a világítótorony nem működik. Valóban, a nyílt tenger felől érkező hajóknak nem lesz támpontjuk a tájékozódáshoz. Abban a hitben, hogy az Elgor-öbölben segítségükre lesz a fény, nyugodtan folytatják majd útjukat nyugat felé, s így az a veszély fenyegeti őket, hogy a San Juan-fok és a Several-földnyelv körötti veszélyes partszakaszon hajótörést szenvedhetnek.
Eloltották a fényt a gazemberek! - dühöngött Vásquez. - S mivel nem áll érdekükben meggyújtani, nem is fogják meggyújtani.
A világítótorony fényének kialvása valóban nagyon súlyos következményekkel járhatott az erre hajózókra nézve, és szerencsétlenségükből a gazemberek még hasznot is húzhattak mindaddig, amíg az öbölben horgonyoztak. Még jelzőtüzekkel sem kell odacsalogatniuk senkit - ahogy korábban tették -, hiszen a hajók most már bizalommal, a világítótoronyra számítva jönnek.
Vásquez egy sziklatömbön ülve még egyszer végiggondolta az előző nap eseményeit. Figyelte, nem sodorja-e arrafelé az áramlat szerencsétlen társai tetemét... Nem, az árapály megtette a magáét, ők már biztosan valahol a tenger mélyén pihennek!
A helyzet teljes riasztó valóságában tárult fel előtte. Mit tehet? Semmit... semmit, csak a Santa Fé visszatértét várhatja. De még két hosszú hónapnak kell eltelnie, hogy az ágyúnaszád, feltűnjön az Elgor-öböl előtti vizeken. Tegyük fel, hogy Vásquezt addig nem fedezik fel, de akkor is hogyan jut élelemhez? Menedéket még csak nyújt majd a sziklafal valamelyik barlangja, s a meleg évszak amúgy is eltart legalább a váltás megérkeztéig. Ellenben ha tél lenne, Vásquez nem állhatna ellen a fagynak, mely mínusz harminc-negyven fokig is süllyeszti a hőmérő higanyszálát. Megfagyna, még mielőtt az éhhalál utolérné.
Vásquez mindenekelőtt olyan helyet kezdett keresni, ahol meghúzhatja magát. A lakóhelyiség berendezése alapján a kalózok már minden bizonnyal rájöttek, hogy az őrszolgálatot hárman látták el. Kétségkívül meg akarnak majd szabadulni a harmadiktól is, aki kisiklott a kezük közül, és hamarosan keresni kezdik a San Juan-fok környékén.
Vásquez újra tettrekész volt. Az elkeseredés nem bénította meg ezt az edzett embert.
Rövid kutatás után felfedezett egy tíz láb mélységű, öt-hat láb széles, szűk nyílású üreget, közel a szirtfalnak a San Juan-fok fövenye felőli végéhez. Alját selymes homok borította; ide a víz a legnagyobb dagály idején sem csapott be, nem volt teljesen kitéve a nyílt tenger felől fújó szeleknek. Vásquez bemászott a mélyedésbe, s lerakta a lakóhelyiségből magával hozott holmit, a zsákjában található kevés élelmiszert. Ami az édesvizet illeti, egy a hóolvadás táplálta patakocska épp a sziklafal lábánál folyt az öböl felé, nem kell tehát szomjan vesznie.
Vásquez kétszersülttel és egy darab füstölt hússal csillapította éhségét. Mikor ki akart mászni, hogy enyhítsen szomjúságán, közeli zajra lett figyelmes, és megtorpant.
– Ők azok - gondolta.
Az üreg falához tapadva, ahonnan észrevétlenül maradva láthatott ki, az öböl felé kukkantott.
Egy csónak haladt az áramlattal, négyen ültek benne. Ketten elöl eveztek. A másik kettő - az egyik a kormányrudat tartotta - a hátsó végében ült.
A kétárbocos csónakja volt, nem a toronyőrök bárkája.
– Mit keresnek itt? - töprengett Vásquez. - Talán engem keresnek. Ahogy a kétárbocos befutott az öbölbe, abból látszott, hogy ezek a hitvány alakok nem először járnak errefelé... Nem azért jöttek el idáig, hogy felderítsék a partot!... De ha nem engem akarnak a kezük közé kaparintani, akkor mi a céljuk?
Vásquez figyelte a csónakban ülő embereket. A kormánynál ülő férfit - a négy közül a legidősebbet - nézte a vezérüknek, s egyben a kétárbocos kapitányának. Az ő származását nem tudta megállapítani, de arctípusuk alapján úgy tűnt, hogy társai a dél-amerikai spanyol fajhoz tartoznak.
Ebben a percben a csónak már majdnem az öböl bejáratánál járt, melynek északi partját követte idáig; százlépésnyire lehetett a Vásquez rejtekhelyéül szolgáló üregtől. Vásquez nem veszítette szem elől őket.
A főnök intett, az evezők leálltak. A kormányrúd elfordítása után a csónakot puszta lendülete vitte partra.
A négy ember kiugrott a csónakból, miután egyikük leszúrta a kis horgonyt a homokba.
Vásquez ezután az alábbi beszélgetésnek volt fültanúja:
– Biztos, hogy itt van?
– Igen, ott a barlang, húsz lépésre a sziklafal kanyarulata előtt.
– Milyen szerencse, hogy a toronybeliek nem bukkantak rá!
– Sem azok, akik tizenöt hónapig itt dolgoztak az építkezésen!
– Túlságosan is el voltak foglalva az öbölben.
– Különben is, a nyílást olyan tökéletesen eltorlaszoltuk, hogy nehéz lett volna észrevenni.
– Gyerünk - szólt a főnök.
Két társával együtt keresztben fölment a fövenyen, mely ezen a helyen száz lépés lehetett a szirtfal lábáig.
Rejtekhelyéről Vásquez továbbra is figyelte minden mozdulatukat, s közben hegyezte a fülét, hogy egy szó se kerülje el a figyelmét. A kalózok léptei alatt ropogtak a kagylóhéjak a homokban. De ez a zaj hamarosan megszűnt, és Vásquez már csak a csónak előtt járkáló embert látta.
– Van itt valahol egy barlangjuk - morfondírozott.
Vásquez számára most már nem volt kétséges, hogy a kétárbocossal kalózok érkeztek, egy rablóbanda, amely már a munkálatok megkezdése előtt megtelepedett a szigeten. Abban a barlangban rejtették hát el a zsákmányt?... Amelyet most talán a kétárbocos fedélzetére készültek szállítani?
Hirtelen eszébe ötlött, hogy ott élelmiszer-tartalékok is lehetnek, ami jól jönne neki. Lelkébe reménysugár költözött. Mihelyt a csónak visszaindul a horgonyzóhelyre, előbújik rejtekhelyéről, megkeresi a barlang bejáratát, behatol, és ott megtalálja mindazt, amire az ágyúnaszád érkezéséig szüksége van!...
S ha néhány hétre biztosítva látja létfeltételeit, már csak azt kívánja, hogy ezek a nyomorultak ne tudják elhagyni a szigetet.
– Igen! Bárcsak itt lennének még, amikor megérkezik a Santa Fé. Lafayate kapitány majd elintézi őket.
De teljesülhet-e a kívánsága? Mindent összevetve Vásquez végül arra a következtetésre jutott, hogy a kétárbocos csak két-három napig vesztegel majd az Elgor-öbölben.
Felpakolják a barlangban tárolt rakományt, aztán mindörökre elhagyják az Államok-szigetet.
Vásquez hamarosan bizonyságot nyert a dolog felől.
A három férfi egy órát töltött a barlangban, s azután ismét feltűnt a parton. Vásquez újból hallhatta rejtekhelyéről, miről is társalognak fennhangon sétálgatás közben; amit hallott, azt szinte rögtön saját javára fordíthatta.
– No! Ezek a jóemberek nem fosztottak ki minket!
– A Maule teljes rakománnyal indulhat majd útnak.
– És az egész útra elegendő élelemmel, ami kihúz minket a csávából!
– Valóban, a kétárbocos tartalékából aligha lett volna elég inni- és ennivalónk a csendes-óceáni szigetekig!
– Az ostobák! Tizenöt hónap alatt sem fedezték fel a kincseinket, s minket sem kutattak fel a Szent Bertalan-foknál!
– Háromszoros vivát jár nekik ezért! Kárba veszett fáradság lett volna a sziklákra csalogatni a hajókat, ha most minden zsákmány odavész.
E szavak hallatán, melyeken a gonosztevők teli torokból nevettek, Vásquez majd megpukkadt dühében, kis híján pisztolyt rántott, rájuk akart rontani, hogy mindhármuknak beveri a fejét. De türtőztette magát. Fontosabb volt, hogy egy szót se mulasszon el a beszélgetésből. Így tudta meg, hogy milyen alantas mesterséget űztek a zsiványok a szigetnek ezen a részén, és nem csodálkozott, amikor hozzátették:
– Ami pedig a híres-nevezetes világvégi világítótornyot illeti, most már kereshetik a kapitányok! Majd azt hiszik, megvakultak.
– És vakoskodva folytatják útjukat a sziget felé, ahol a hajóik azonnal szétzúzódnak a sziklákon.
– Remélem is, hogy a Maule indulása előtt egy-kettő hajótörést szenved a San Juan-fok szikláin! Roskadásig meg kell raknunk a kétárbocost, ha már az ördög a kezünkre játszotta!
– Hála legyen az ördögnek!... Csak úgy az ölünkbe pottyan a Szent Bertalan-foknál ez a jó kis hajó; a személyzet sehol, se kapitány, se matrózok, akiktől persze máskülönben megszabadultunk volna...
Így kerítette hát kézre a banda a Maule nevű kétárbocost a sziget nyugati csücskében, s így veszett oda a roncsfosztogatók mesterkedéseinek „köszönhetően” számos hajó mindenestül a sziget előtti szirteken.
– És most - kérdezte egyikük - mihez kezdünk, Kongre?
– Visszamegyünk a Maule-ra, Carcante - felelte Kongre, akiben Vásquez helyesen ismerte fel a bandavezért.
– Nem kezdjük el kirámolni a barlangot?
– Előbb ki kell javítanunk a rongálódásokat, s az biztos, hogy a javítások több hétig is eltarthatnak...
– Azért vigyünk magunkkal néhány szerszámot a csónakban - mondta Carcante.
– Helyes... de bármikor vissza is jöhetünk ide. Vargas mindent megtalál itt, ami a munkájához szükséges.
– Ne vesztegessük az időt - folytatta Carcante. - Mindjárt itt a dagály, ki kell használnunk.
– Rendben - felelte Kongre -, mihelyt rendbe tettük a kétárbocost, felrakodunk a fedélzetre. Nem kell félnünk, hogy kirabolnak bennünket.
– Hé, Kongre, ne feledkezzünk meg arról, hogy három toronyőr volt, s az egyik megszökött előlünk.
– Ez nem nyugtalanít különösebben, Carcante. Két napon belül éhen fog halni, hacsak meg nem él mohán és kagylón... Különben is újra eltorlaszoljuk a barlang bejáratát.
– Akárhogy is - szólt Carcante -, bosszantó, hogy a károkat kell javítgatnunk. A Maule akár holnap kifuthatott volna... Igaz, amíg itt vagyunk, partra vetődhet egy-két hajó, méghozzá anélkül, hogy az idecsalogatásával kellene vesződnünk... S ami a hajók számára elvész, az annál jobban jön nekünk!
Kongre és társai szerszámokat, deszkákat, a bordázat kijavításához szükséges fadarabokat hordtak ki a barlangból.
Majd miután gondosan álcázták a bejáratot, visszamentek a csónakhoz, és éppen akkor ültek be, amikor a dagály elérte az öblöt.
A jármű azonnal elvált a parttól, majd az erőteljes evezőcsapásoknak köszönhetően hamarosan eltűnt a part egyik kiszögellése mögött.
Amikor már nem kellett attól tartania, hogy észreveszik, Vásquez visszatért a partra. Most már mindent tudott, amit tudnia kellett, többek között két különösen fontos dolgot: először is azt, hogy több hétre elegendő élelmiszerhez juthat, másodszor pedig, hogy a kétárbocos sérült, és kijavításához legalább két hétre van szükség, talán többre is, bár aligha olyan hosszú időre, hogy még az ágyúnaszád visszatértekor is az öbölben vesztegeljen.
S hogyan is gondolhatott volna Vásquez arra, hogy késleltesse az indulást, ha majd a hajó kifutásra kész lesz?... Persze, ha a San Juan-fokhoz közel haladna el egy hajó, jeleket adna le neki... ha szükséges, a tengerbe vetné magát, és odaúszna... Mihelyt a fedélzeten van, elmondja a kapitánynak, mi a helyzet... S ha a kapitány kellő számú legénységgel rendelkezik, nyilván habozás nélkül behajózik az Elgor-öbölbe, és birtokba veszi a kétárbocost... Ha a zsiványok erre a sziget belsejébe menekülnének, többé nem tudnának kijönni... és a Santa Fé visszatértekor Lafayate kapitány mind egy szálig elfogná vagy elpusztítatná ezeket a banditákat!... De feltűnik-e hajó a San Juan-fok láthatárán?... S még ha jön is, észreveszi-e Vásquez jelzéseit?...
Saját személyét illetően Vásquez egyébként nem aggódott, bár ennek a Kongrénak semmi kétsége sem volt a harmadik őr létezéséről, de ha kutatnak is utána, ő tudja, hogyan kerülje el őket. Pillanatnyilag azt kellett sürgősen megtudnia, hogy tud-e szerezni elég élelmet az ágyúnaszád megérkeztéig, ezért késlekedés nélkül a barlang felé vette útját.