6.
Az Elgor-öbölben
A vontatási hadművelet tehát fényesen sikerült, de még korántsem oldódott meg minden. A kétárbocos még a Szent Bertalan-fok e kis öblében sem érezhette magát teljes biztonságban. Túlságosan ki volt téve itt a nyílt tengeri hullámverésnek és az északnyugati szélviharoknak. A napéjegyenlőség nagy dagályai idején huszonnégy órát sem horgonyozhatott volna ezen a helyen.
Kongre jól tudta ezt, ezért az volt a szándéka, hogy kifut a tengerre, s az apályt kihasználva elindul a Le Maire-szoroson fölfelé.
Előtte azonban elengedhetetlen volt, hogy tüzetesen átvizsgálják a hajót, s belülről is ellenőrizzék a hajótest állapotát. Bár abban biztosak lehettek, hogy nem szivárog be a víz, elképzelhető volt, hogy ha nem is a hajóváz, de a bordázat megsérülhetett a zátonyra futáskor, s hogy el kellene végezni néhány javítást a rájuk váró hosszú út előtt.
Kongre azonnal munkába állította embereit, akik odébbrakodták a ballasztot, amely egészen a bal és jobb oldali bordapántokig betöltötte a rakteret. A hajóból nem kellett kirakodniuk, s így sok fáradságot és főleg időt takaríthattak meg - különösen ez utóbbival kellett fukarul bánniuk -, tekintettel a Maule bizonytalan állapotára.
Először is a nehezéket alkotó ócskavasat a raktér elülső részéből a hátulsó felébe vitték, hogy megvizsgálhassák az egész elülső burkolatot.
Ezt az aprólékos vizsgálatot Kongre és Carcante végezte el egy Vargas nevű chilei segítségével, aki egykor hajóácsként dolgozott Valparaisóban, és ismerte a szakma minden csínját-bínját. Az orrtőke és az előárbocfészek között sehol sem leltek károsodást. A bordapántokat, a bordázatot, a burkolatot jó állapotban találták; mivel réz csapszegekkel voltak rögzítve, nem sínylették meg a homokpaddal való ütközést.
Miután visszacipelték a nehezéket a hajó elejébe, a hajótörzs hátsó fertályát is rendben találták az előárboctól a főárbocig. A fedélzetoszlopok nem is hajlottak meg, nem is lazultak meg, s a középső feljáróhoz vezető létra sem mozdult el a helyéről.
Ezután hozzáláttak a raktér utolsó harmadának átvizsgálásához, egészen a fartőkéig.
Itt egy elég jelentős sérülést fedeztek fel. Lék ugyan nem keletkezett, de a bal oldali bordázat másfél méteres szakaszon beszakadt. Ezt a sérülést egy sziklával való összeütközés okozhatta, még mielőtt a hajó megfeneklett volna a homokpadon. Bár a bordázat nem engedett teljesen - a tömítőkóc is bent maradt a helyén, így a víz nem törhetett be a raktérbe -, azért a kár elég jelentős volt, hogy egy tengerész joggal aggódjék.
Mindenképpen ki kellett javítaniuk, mielőtt tengerre szállnak, mert a jármű így legfeljebb csak egy rövid, nyugodt időben megtett átkelésre lett volna alkalmas. Ez a javítás egyébként egy hétig is eltarthatott, feltéve, ha rendelkeznek a szükséges anyagokkal és szerszámokkal.
Mikor Kongre és társai látták, mihez kell tartaniuk magukat, a körülményeket tekintve indokolt szitokáradat lépett a vízre tételt ünneplő hurrá-hangulat helyébe. Használhatatlannak bizonyul tehát a kétárbocos?... Mégsem tudják elhagyni az Államok-szigetet?...
Kongre szólt közbe:
– A kár valóban súlyos... Mostani állapotában a Maule nem megbízható, viharos időben egyszerűen kettéhasadhatna... A csendes-óceáni szigetekig pedig több száz mérföldet kell hajózni!... Azt kockáztatnánk, hogy útközben elsüllyedünk. De ezt a sérülést ki lehet javítani, és ki is fogjuk javítani.
– Hol? - kérdezte az egyik chilei, nem is leplezve aggodalmát.
– Mindenesetre nem itt - jelentette ki egyik társa.
– Nem - felelte Kongre határozottan. - Az Elgor-öbölben.
Csakugyan a kétárbocos negyvennyolc óra alatt megteheti az öbölig tartó utat. Csak a sziget partjai mentén kell haladnia, akár északi, akár déli irányban. Abban a barlangban, ahová a roncsokról származó zsákmányt rejtették, a hajóácsnak rendelkezésére állnak a javításhoz szükséges szerszámok és a faanyag. Ha két-három hetet ott kell vesztegelnie a Maule-nak, azon már nem múlik. Az enyhe évszak végéig még két hónap van hátra, és Kongre meg társai így legalább olyan hajó fedélzetén hagynák el az Államok-szigetet, amely a károk helyreállítása után teljes biztonságot nyújt.
Kongrénak amúgy is az volt a szándéka, hogy miután elhagyták a Szent Bertalan-fokot, töltsenek egy kis időt az Elgor-öbölben. Semmiképp sem akarta veszni hagyni a barlangban lévő rengeteg holmit, amelyet a torony építésének megkezdésekor dugott ott el a sziget másik végébe menekülő banda. Így hát tervében csak a hajó veszteglésének időtartama módosul: hosszabb lesz, mint szerette volna...
Újra bizakodtak hát, és megkezdték az előkészületeket, hogy már a másnapi dagállyal ki tudjanak futni.
Ami a toronyőrök jelenlétét illeti, ez nem nyugtalanította a kalózokat. Kongre pár szóban vázolta terveit:
– Még a goelett érkezése előtt elhatároztam - mondta Carcanténak -, hogy visszafoglalom az Elgor-öblöt, mihelyt egyedül lesznek. Szándékaim csak annyiban változtak, hogy nem a sziget belseje felől fogunk meglepetésszerűen rajtuk ütni, hanem egyszerűen kikötünk az öbölben, ahol gyanútlanul fogadnak majd bennünket, s akkor...
Carcante nem értette félre a mozdulatot, amellyel Kongre befejezte gondolatát. S valóban, e nyomorultnak minden esélye megvolt arra, hogy terve sikerüljön. Hacsak csoda nem történik, hogyan menekülhetne meg végzetétől Vásquez, Moriz és Felipe?...
A délutánt az indulás előkészületeinek szentelték. Kongre visszarakatta a nehezéket a helyére, majd az élelmiszer, fegyver és a Szent Bertalan-fokra magukkal hozott egyéb holmi berakodását irányította.
A rakodást gyorsan végrehajtották. Amióta eljöttek az Elgor-öbölből - idestova egy éve - Kongre és társai főként a készleteikből éltek, amelyek annyira megcsappantak, hogy a maradék kényelmesen elfért a hajó éléskamrájában. Az ágyneműt, a ruhákat, az edényt, az arany- és ezüstneműt, a konyhában, a legénységi szálláson, a tatbástyán és a raktérben helyezték el, számolva az Elgor-öbölbeli barlangban tárolt holmikkal is.
Egyszóval, munkájukat oly szorgosan végezték, hogy délután négyre minden rakomány a fedélzetre került. A kétárbocos akár azonnal kifuthatott volna, de Kongrénak nem akaródzott éjszaka navigálnia a zátonyokkal tűzdelt parti vizeken. Még abban sem volt biztos, hogy a Le Maire-szoroson keresztül közelíti-e meg a San Juan-fokot. Ezt majd eldönti a széljárás. Ha dél felől fúj, akkor igen, ha viszont északról és nagyobb erősséggel, akkor nem. Ez esetben kedvezőbbnek látszott dél felől megkerülni a szigetet, így a Maule a part menti sziklafalak védelmében haladhatna. Egyébként akármelyik utat választják, az utazás - beleértve az éjszakai pihenőt is - becslése szerint nem tarthat tovább harminc óránál.
Az est leszálltával nem következett be semmiféle légköri változás. A lenyugvó napot nem fátyolozta köd, a víz és az ég olyan élesen elvált egymástól, hogy amikor a napkorong a láthatár mögé bukott, egy zöld sugár szelte át a levegőeget.
Csendesnek ígérkezett az éjszaka; úgy is lett. Az emberek többsége a fedélzeten hált, némelyek a legénységi alvóban, mások a hajófenékben. Kongre Pailha kapitány kabinját foglalta el, mely a tiszti étkezőtől jobbra nyílott, Carcante pedig balra a másodtisztét.
Többször is felmentek a fedélzetre, a tengert és az eget fürkészték, tudni akarták, hogy a Maule-t még a dagály tetőzésekor sem fenyegeti semmilyen veszély, és misem késleltetheti a másnapi indulást.
A napfelkelte valóban csodálatos volt. Ezen a szélességi fokon ritkán kúszik fel a nap ilyen tiszta horizontra.
Kongre már korán hajnalban csónakba szállt és a partra evezett, majd a Szent Bertalan-fok csúcsához közel egy szűk vízmosást követve a sziklafal ormára kapaszkodott.
Ebből a magasságból tekintete a teljes körív háromnegyedében foghatta át a tengert. Csak keleten takarták el a kilátást a Szent Antal- és a Kempe-fok között emelkedő hegycsúcsok. Déli irányban a tenger nyugodt volt, de a szoros nyíltabb vizén a megélénkülő szél erősebb hullámokat támasztott.
Egyébként egy vitorla, egy füstpamacs sem tűnt fel a nyílt tengeren: valószínű volt, hogy a San Juan-fokig tartó kurta útján a Maule nem találkozik majd más hajóval.
Kongre azonnal döntött. Mivel joggal tartott az egyre erősödő széltől, s nem akarta kitenni a kétárbocost a szoros erős hullámainak - melyek mindig veszélyesek, mikor a tenger visszavonulóban van -, úgy határozott, hogy a sziget déli partja mentén közelíti meg az Elgor-öblöt, megkerülve a Kempe-, Webster-, Several- és Diegos-fokot. A távolság szempontjából egyébként mindegy volt, melyik utat választja.
Kongre leereszkedett a fövenyre, bement a barlangba, és meggyőződött róla, hogy nem felejtettek-e ott valamit. Semmi sem árulhatja már el tehát, hogy valaha is emberek jártak az Államok-sziget nyugati végében.
Hét óra múlt pár perccel: a kezdődő apály megkönnyíti a kihajózást az öbölből.
Hamar felszedték a horgonyt, majd felvonták az előkötél- és az orrvitorlát; ennek elegendőnek kellett lennie, hogy az északkeleti szélben kivezessék a Maule-t a homokpadok közül.
Kongre állt a kormányrúdnál, míg Carcante a hajó orrában ügyelt. Tíz perc sem kellett, hogy kijussanak a veszélyes zátonyok közül, s a kétárbocos hamarosan enyhén bukdácsolni, dülöngélni kezdett a nyílt tenger hullámain.
Kongre parancsára Carcante felhúzatta és beállíttatta az előtörzs- és a trapéz alakú tatvitorlát - ez utóbbi a goelettek vitorlázatának fővitorlája -, majd az árboccsúcsra vonatta a derékvitorlát. Miután meghúzták a csücsök- és a kivonóköteleket, a Maule hátszéllel délnyugatnak vette az irányt, hogy megkerülje a Szent Bertalan-fok végén kinyúló földnyelvet.
A kétárbocos fél óra alatt megkerülte a fok szikláit. Ekkor széles ívben kelet felé fordult, hogy minél jobban a hátába kapja a szelet. Remekül haladt a sziget déli partjának védelmében, végig hárommérföldes távolságot tartva.
Kongre és Carcante immár elismerhették, hogy a Maule minden vitorlaállásban jól kezelhető, könnyű hajó. Bizonyos, hogy nyáridőben semmit sem kockáztatnak a Csendes-óceán vizein, ha majd maguk mögött hagyják a Magellán-szigettenger utolsó tagjait is.
Kongre talán még aznap este az Elgor-öböl bejáratához érkezhetett volna, de inkább valahol a part mentén megállva akarta bevárni, hogy a nap eltűnjön a láthatár mögött. Nem vont föl tehát minden vitorlát, nem használta sem az elősudár-vitorlát, sem a főárboc felső sudárvitorláját, és megelégedett az öt-hat mérföldes átlagsebességgel.
Az első nap folyamán a Maule egyetlen hajóval sem találkozott, és az útnak körülbelül felét hagyva maga mögött sötétedéskor a Webster-foktól keletre vetett horgonyt.
A szigetnek ezen a részén óriási sziklák tornyosultak, és itt emelkedtek a legmagasabb szirtfalak. A kétárbocos a parttól egy kötélhosszra, a földnyelvtől védett öblöcskében horgonyzott le; egy naszád sem lehetett volna nagyobb biztonságban egy valódi kikötőben vagy dokkban. Kétségtelen, ha déli szél fúj, a Maule felettébb kiszolgáltatott helyzetbe került volna itt, ahol a tenger, ha felkorbácsolják a sarkvidéki viharok, éppen olyan haragos, mint a Horn-fok környékén.
Úgy tűnt azonban, hogy az idő nem változik, kitart az északkeleti szél, s Kongre és társai vállalkozását továbbra is szerencse kíséri.
A december 25-ről 26-ra virradó éjszaka a lehető legnyugodtabb volt. A szél este tíz óra felé elült, s csak a reggelre kelve, négy óra tájt támadt fel ismét.
A hajnal első fénysugarainak megjelenésekor Kongre kiadta az utasításokat a kifutásra. Újra fölvonták az éjszakára leeresztett vitorlákat. Miután a vasmacska a helyére került, a hajó elindult.
A Webster-fok körülbelül négy-öt mérföldre nyúlik be a tengerbe, észak-déli irányban. A kétárbocosnak tehát megközelítőleg húsz mérföldet kellett megtennie, hogy elérjen kelet felé a Several-földnyelvig húzódó parthoz.
Miután a part menti magas sziklafalaktól védett, békés vizekre ért, a Maule az előző napi körülmények között folytatta útját.
Mennyivel félelmetesebb és ijesztőbb volt ez a partvidék még a szorosnál is! Hatalmas, ingatag sziklatömbök hevertek egymáson, sok helyütt egészen az árterületig beborították a fövenyt; előttük széltében-hosszában sziklaszirtek feketélltek, melyek nemhogy egy kisebb hajó, de még egy csónak számára is lehetetlenné tették a kikötést. Sehol egy megközelíthető öböl, sehol egy homokpad, ahol ember partra léphetne! De vajon nem gigászi bástya volt ez, mely a sarkvidéki hatalmas hullámoktól megvédte az Államok-szigetet?
A kétárbocos közepes vitorlázattal szelte a vizet, hárommérföldnyire a parttól. Kongre, mivel nem ismerte ezt a partot, nem mert túl közel kerülni hozzá. Másrészt nem akarta nagy hullámzásnak kitenni a Maule-t, ezért igyekezett nyugodt vizeken maradni, s ilyen szélcsendet a parttól távolabb nem tapasztalt volna.
Tíz óra tájt, amikor a Blossom-öböl bejáratához érkeztek, mégsem tudták teljesen elkerülni a hullámzást. A szárazföldbe mélyen benyúló öbölbe betörő szél nagy hullámokat vert, amelyek oldalba kapták a Maule-t; a hajó recsegett-ropogott. Kongre vitette a kétárbocost a széllel, hogy minél előbb megkerülje az öblöt keletről lezáró földnyelvet, majd a lehető legjobban szél mentén haladva, bal széllel a nyílt tenger felé fordult.
Kongre maga állt a kormányrúdnál, s míg a vitorlakivonó kötelek pattanásig feszültek, amennyire csak lehetett, szélirányban tartotta a hajót. Csak délután négy óra felé ítélte úgy, hogy a szél már eléggé segítségére volt ahhoz, hogy egyenesen haladva célba érhessenek. Ekkor hátszéllel kanyarodva elfordította a csücsökkötelet, majd végleg az Elgor-öböl felé vette az irányt, miközben a Several-földnyelv négymérföldnyire északnyugatra maradt mögöttük.
Ebből a távolságból szemmel tarthatták a partszakaszt, egészen a San Juan-fokig.
Ezzel egy időben a Diegos-földnyelv mögött feltűnt a világvégi világítótorony, amelyet Kongre most látott először. A Pailha kapitány kabinjában talált messzelátón keresztül még a körfolyosón álló toronyőrt is ki tudta venni, aki a tengert figyelte. Mivel napnyugtáig még három óra volt hátra, a Maule minden bizonnyal még az est leszállta előtt horgonyt tud vetni.
Bizonyos, hogy a kétárbocos nem kerülhette el az őrök figyelmét, s hogy jelenléte az Államok-sziget vizein nem maradhat észrevétlen. Amíg Vásquez és társai azt látták, hogy a nyílt tenger felé siet, nyilván úgy gondolták, hogy a Malvin-szigetek felé tart. De miután észrevették, hogy jobb széllel kezd hajózni, nem kételkedhettek benne, hogy úti célja az öböl.
Kongre számára egyébként nem volt túl fontos, hogy észrevették a Maule-t, sőt az sem, hogy észlelték kikötési szándékát. Ez mit sem változtatott tervein.
Legnagyobb megelégedésére az utolsó szakaszt is kedvező körülmények közt tették meg. A szél kissé keletebbről fújt. A goelett bevont, lebegtetésre kész vitorlákkal közeledett, nem kellett irányt váltania, hogy megkerülje a Diegos-földnyelvet.
Ez igen szerencsés körülmény volt. A hajótörzs állapota miatt a Maule talán nem bírt volna ki több kanyart, s ki tudja, hogy célhoz érésük előtt nem nyílik-e rajta lék.
Sőt ez be is következett. Mikor a Maule már csak kétmérföldnyire volt az öböltől, egy ember, aki a hajófenékből visszarohant a fedélzetre, s azt kiabálta, hogy a deszkázat hasadékán keresztül folyik be a víz.
A szivárgás a hajótestnek ugyanazon pontján volt, ahol egy szirt beszakította a hajó bordázatát. A deszkázat eddig ugyan kitartott, most azonban rés tátongott rajta, ha csak pár hüvelyknyi is.
Alapjában véve a kár nem volt jelentős. Miután a nehezéket elmozdítva hozzáférkőzött, Vargas könnyedén bedugta a léket egy kóctömítéssel.
De magától értetődött, hogy a sérült részt később gondosan meg kell javítani. A Szent Bertalan-foknál elszenvedett baleset utáni állapotában a goelett egyenesen a vesztébe rohan, ha kifut a Csendes-óceánra.
A Maule hat órakor ért másfél mérföldes távolságba az öböl bejáratától. Kongre ekkor bevonatta a felső vitorlákat, melyekre már nem volt szükség. Csak a derék-, a far- és a nagy orrvitorla maradt kibontva. Ezzel a vitorlázattal a Maule könnyedén befuthat az Elgor-öböl belső kikötőhelyére Kongre parancsnoksága alatt, hiszen ő - mint már mondtuk, úgy ismerte az utat, mint a tenyerét - akár révkalauznak is felcsaphatott volna.
Este fél hét felé vakító fénykéve vetült a tengerre. Most gyújtották meg a világítótorony lámpáit, s az első hajó, amelynek megvilágította útját az öblön keresztül, a kalózok kezére került chilei kétárbocos volt.
Hét óra körül járt az idő; a nap éppen lebukott az Államok-sziget magas hegycsúcsai mögé, amikor a Maule jobb kéz felől elhagyta a San Juan-fokot. Ott volt az öböl bejáratánál, ahová Kongre hátszéllel befutott.
A barlangok előtt elhaladva, Kongre és Carcante meggyőződhetett róla, hogy a nyílásokat láthatóan nem fedezték fel az eléjük halmozott kövek és a bozótfüggöny mögött. Semmi sem árulkodott arról, hogy jártak már ezen a környékén, így abban az állapotban találják majd a zsákmányt, ahogyan annak idején itt hagyták.
– Ennél jobb már nem is lehetne! - mondta Carcante Kongrénak, akivel a hajó tatjában álltak.
– Pedig lesz - felelte Kongre.
Húsz perc sem telt bele, s a Maule a horgonyzóhelyhez ért. Ebben a percben két ember „azonosította”, most ereszkedtek le a sziklateraszról a fövenyre.
Felipe és Moriz volt az. Előkészítették a bárkát, hogy odaevezzenek a vitorláshoz.
Vásquez eközben az őrszobán teljesített szolgálatot.
Mire a kétárbocos az öblöcske közepére ért, derék- és tatvitorlája már be volt vonva, s végül Carcante bevonatta az orrvitorlát is.
Abban a pillanatban, amikor a horgonyt a vízbe engedték, Moriz és Felipe a Maule fedélzetére ugrott.
Kongre intett, s az elsőt azon nyomban fejbe vágták egy baltával, mire összeesett. Felipét ugyanabban a pillanatban két pisztolygolyó terítette le társa mellett. Mindketten azonnal meghaltak.
Az őrszoba egyik ablakán keresztül Vásquez hallotta a lövéseket és látta, hogyan gyilkolják le társait.
Tudta, ha elfogják, rá is ugyanaz a sors vár. Ezektől a gyilkosoktól nem remélhet irgalmat. Szegény Felipe, szegény Moriz; s ő semmit sem tehetett, hogy megmentse őket! Bénultan állt, elszörnyedve a pillanatok alatt végrehajtott iszonyú bűntettől.
Döbbenetéből felocsúdva visszanyerte hidegvérét, és gyorsan felmérte a helyzetet. Mindenáron el kell rejtőznie a gonosztevők elől. Talán nem is tudnak létezéséről; az viszont feltehető volt, hogy a kikötési műveletek végeztével többeknek eszébe juthat felmenni a toronyba, alighanem azért, hogy kikapcsolják a világítást és megközelíthetetlenné tegyék az öblöt.
Vásquez habozás nélkül kilépett az őrszobából, és lerohant a lépcsőn a földszinti lakóhelyiségbe.
Nem volt vesztegetni való ideje. Már hallatszott, hogy a bárkát a vízre teszik a kétárbocosról: a legénység néhány tagja hamarosan partra száll.
Vásquez két pisztolyt dugott az övébe, némi eleséget rakott egy zsákba, melyet a vállára vetett, majd kiment a helyiségből, leszaladt az épületet körülvevő töltésen, és anélkül, hogy észrevették volna, eltűnt a sötétben.