AZ EVERGLADES

Megragadóan szép, s egyben félelmetes vidék az Everglades, Dél-Floridának ez az ingoványos része, amely a félsziget legdélibb pontjáig, a Sable-fokig nyúlik. Voltaképpen óriási mocsárvidék az egész; igen alacsonyan, csaknem az Atlanti-óceán szintjén fekszik. A tenger gyakran elönti ezt a területet; az óceáni viharok vagy a Mexikói-öböl orkánjai roppant víztömeget zúdítanak a dél-floridai lapályra, és a kiáradt vizeket az esős évszak felhőszakadásai még magasabbra duzzasztják.

Az árvízmosta, esőverte tájon mindig lágy, süppedő a talaj, úgyhogy az Everglades csaknem lakhatatlan.

A tócsákat, pocsolyákat fehér homok övezi, s ezeken még élesebben rajzolódnak ki a vadvizek sötét foltjai. Rengeteg madár rajzik a láp fölött, még körvonaluk is csak elmosódva verődik vissza a szürkés, homályos víztükrön. Hal szinte egyáltalában nem él a mocsaras tavakban, de annál több bennük a kígyó.

Hanem azért korántsem terméketlen a vidék. A tavakat kis szigetek tarkítják, s e szigeteken, a pocsolyás vizek között, a természet kimutatja elpusztíthatatlan erejét. A mocsár övezte szigeteken sohasem fordul elő malária. Azt beszélik, hogy a veszedelmes betegséget hordozó szúnyog elpusztul a pompás virágok bódító illatában. Sok, ezerféle, tündöklő színekben pompázó növény virágzik, illatozik ezeken a szigeteken. Joggal nevezik az egész félszigetet *Floridá*nak, a „virágok országá”-nak.

Az Everglades szigetein, e virággal borított oázisokon időről időre, rövid pihenőre nomád indiánok telepszenek meg.

Aki észak felől hatol be a mocsárvidékre, néhány mérföld után nagyobb tóhoz ér. Ez az Okeechobee, közvetlenül a 27. szélességi fok alatt. Ennek a tónak egyik sarkában fekszik a Carneral-sziget, Texar rejtekhelye. Itt biztonságban érezte magát, nem tartott üldözőitől.

A környék méltó volt Texarhoz és cinkosaihoz. Amikor Florida még a spanyol koronához tartozott, mindenféle fehér gonosztevő menekült erre a tájra az igazságszolgáltatás elől. Itt azután elkeveredtek a bennszülött lakossággal, amelynek ereiben még a vad karaib törzsek vére folyt, s együtt éltek a krik és a szeminol törzsekkel, ezekkel a félelmetes nomád indiánokkal, akik hosszú és véres harc után csak 1845-ben hódoltak be, akkor sem teljesen.

A Carneral-sziget teljes biztonságot ígért lakójának, ámbár kelet felől csak egy keskeny csatorna választja el a szárazföldtől, már amennyiben a tó mocsaras partvidéke szárazföldnek nevezhető. Az alig száz láb széles csatornán csak egyetlen rozoga ladikon evezhet át az utas. Más csónak vagy bárka nincs a tavon.

Átúszni a csatornát - lehetetlen. A lebegő indák sűrű hálóvá fonódnak a víz fölött, s az iszapban csak úgy hemzsegnek a kígyók.

Ki merészelné közibük vetni magát?!

A túlsó parton már a nagy cipruserdő zöldell. Pocsolyás, lápos terepén nehéz megtalálni a járható utat. S ezenkívül még hányféle más akadállyal kell megküzdenie annak, aki a szigetre törekszik! Az agyagos talaj enyvként tapad a lábához, keresztbe fekvő óriás fatörzsek zárják el előle az utat, és fojtogató mocsárbűz nehezíti a lélegzését.

Veszedelmes növények tenyésznek e tájon. Ilyen például a filácia. Csalános, mérges leveleivel súlyosabb sebet ejt az emberen, mint akármelyik bogáncsféle. S még ennél is veszedelmesebb a peziza, ez a sűrűn burjánzó óriás csészegomba, amely olyan dörgéssel pattan szét, mintha legalábbis lőgyapotot vagy dinamitot rejtene rostjaiban. Elég hozzáérni, kissé megbillenteni, máris valósággal felrobban, és vörös porfelhőt lövell ki magából. Ez a felhő parányi spórák tömegéből áll, behatol az ember orrába, szájába, s gyorsan gennyedő fekélyeket okoz.

A gyilkos mérget árasztó növényeket éppen olyan óvatosan kell elkerülni, mint az állatvilág szörnyeit.

Texar lakhelye egy régi indián wigwam volt, afféle nádcsomókból összetákolt viskó az óriás fák tövében, a sziget keleti részén. Sűrű lombfüggöny rejtette, a part legközelebbi kiszögelléséről sem láthatta meg senki. A két véreb éppen olyan éberen őrizte, mint a Fekete-öböl-beli őrházat. Ezeket a kutyákat valamikor embervadászatra idomították, s most is azonnal széttépték volna az idegent, aki a wigwam közelébe merészkedik.

Itt tartották fogva két napja Zermah-t és a kis Dyt.

Az utazás a Saint Johnon, egészen a Washington-tóig, elviselhető volt. Ezután azonban gyalogút következett a cipruserdőn át. Kemény erőpróba volt ez még az erős férfiaknak is, akik megszokták a gyilkos éghajlatot és a fárasztó menetelést az erdős, mocsaras vidékeken keresztül. Mekkora kínokat kellett hát elszenvednie ezen az úton egy asszonynak meg egy gyermeknek!

De Zermah erős volt, bátor és önfeláldozó. Ölében vitte a kisleányt, akinek gyengécske izmai hamar kimerültek. Zermah akár térden csúszva is elvitte volna, csakhogy megkímélje a fáradságtól.

De mire a Carneral-szigetre megérkeztek, már a félvér nő ereje is fogytán volt, szívében pedig lassanként kialvóban volt a reménység.

De miben is bizakodhatott volna? Az a szörnyű óra, amikor Texar és Squambo elhurcolta a Fekete-öbölből, minden reményét szétfoszlatta. Nem sejthette, hogy a fiatal rabszolgának átadott levél eljutott James Burbankhez. Azt viszont tudta, hogy a rabszolga az életével fizetett önfeláldozó cselekedetéért. Texar rajtakapta, és leszúrta, éppen akkor, amikor szökni akart a szigetről, hogy Camdless-Baybe üzenetet vigyen.

Zermah joggal gondolhatta hát, hogy a hír sohasem jut el James Burbankhez. Akkor pedig hogyan bukkanhatnának a nyomukra?

Segítségben nem reménykedhetett többé. A szökés ugyancsak lehetetlenné vált. Ezt Zermah jól tudta, hiszen sokat hallott az Everglades mocsárvilágának borzalmairól.

Megérkezésükkor a kislány halálosan kimerült volt. Hiába kímélte Zermah, az út fáradalmait és a szörnyű éghajlatot nem tudta elviselni, megbetegedett. Lesoványodott, arca megsápadt: mintha a mocsári gőz megmérgezte volna. Úgy elgyengült, hogy jártányi ereje sem maradt, beszélni is alig tudott, s ha olykor mégis elsuttogott néhány szót, csak anyját szólongatta.

A Fekete-öbölben az első napokban Zermah még azt mondhatta a kisleánynak, hogy nemsokára viszontlátja anyját, s apja, bátyja, Alice és Mars hamarosan értük jön. Most már azonban nem lett volna értelme annak, hogy ezzel vigasztalja Dyt. Az ültetvényen lejátszódott szörnyű jelenetek, s az azóta eltelt események sok mindent megmagyaráztak az amúgy is nyílt eszű gyermeknek, akit a szerencsétlenség még fogékonyabbá tett a dolgok megértésére. Dy tudta, hogy elrabolták a szülői házból, gonosz emberek karmai között van, s ha nem érkezik segítség, sohasem látja többé Camdless-Bayt.

Zermah nem tudott mit mondani, csak azt látta, hogy a kisleány, az önfeláldozó ápolás ellenére is, valósággal sorvad.

A wigwam, mint mondottuk, a téli évszakban lakhatatlan, rozoga kunyhó volt. Át- meg átjárta a szél, tetején becsurgott az eső. De a meleg időszakban valami védelmet mégis nyújtott a nap tűző sugarai ellen. S ezen a szélességi fokon március végén már melegre fordul az idő.

A wigwamot választófal osztotta két szobára. Az egyik homályos, szűk kis kamra volt, ajtaja a másik, tágasabb szobába nyílt. Ablakot erre sem vágtak ugyan, de ajtaja a szabadba vezetett, a csatorna partjára.

Zermah-t és Dyt a kisebbik szobában helyezték el. Néhány edény és apró tárgy állt benne, s az egyik sarokban földre szórt fű: a félvér nő és a gyermek fekhelye.

A másik szobában Texar rendezkedett be Squambóval, aki sohasem távozott gazdája mellől. Ennek a szobának a bútorzata egy asztalból, egy szekrényből meg egy épp csak hogy legyalult fatönkből állt; ezt padkának használták. Az asztalon pálinkásüvegek, néhány pohár és tányér. A szekrényben élelmiszert tartottak. Fekhelynek megtette két nyaláb fű, csak szét kellett teregetni a földön.

Kint a szabadban, a wigwam egyik sarkában, kődarabokból tűzhelyet építettek. Az itteni szükségletnek meg is felelt, hiszen legfeljebb szárított húst sütöttek rajta, esetleg valami vadat, ha éppen akadt valami könnyű vadászzsákmány; hozzá egy kis zöldséget és gyümölcsöt ettek, úgy, ahogy megtermett - egyszóval éppen csak annyit, hogy éhen ne haljanak.

Öt-hat rabszolga lakott még a szigeten. Texarral együtt érkeztek a Fekete-öbölből. Ezek kint aludtak a szabadban, és a vérebekkel együtt a wigwamot őrizték. Az óriás fák lombmennyezete volt a fedél a fejük fölött.

Zermah és Dy az első naptól kezdve szabadon járhattak-kelhettek.

Nem zárták rájuk a szoba ajtaját; nem a wigwam volt a börtönük, hanem a Carneral-sziget.

Mindig szemmel tartották őket, noha ez is fölösleges óvatosság volt. Ladik nélkül nem kelhettek át a csatornán, a ladik mellett pedig állandóan egy néger őrködött.

Zermah, amikor a kislánnyal a szigeten sétált, gondosan szemügyre vette a terepet, de hamarosan rájött arra, milyen nehézségek állnák útját, ha szökni akarna.

A szigeten töltött első napon reggeltől estig Squambo ügyelt a foglyokra. Texar nem mutatkozott, de Zermah késő este meghallotta a hangját szobája ajtaján át. Texar éppen lelkére kötötte Squambónak, hogy szigorúan őrizze a foglyokat. E rövid beszélgetés után Zermah-n kívül mindenki aludni tért a wigwamban.

Zermah már több ízben próbálta szóra bírni Texart, de mindeddig semmiféle választ sem tudott kicsikarni belőle. A bárkán, a Fekete-öböltől a Washington-tóig, egyre arról faggatta a spanyolt, hogy mit szándékszik tenni vele és a gyermekkel. Kért, könyörgött, fenyegetőzött; hiába. Nem kapott feleletet.

A spanyol hideg, gonosz tekintettel hallgatta végig a félvér nőt. Majd vállat vont és legyintett, mintha valami tolakodótól akarna megszabadulni.

Zermah azonban nem adta meg magát. A Carneral-szigeten ismét elhatározta, hogy szólásra bírja Texart. Talán szánalmat ébreszt benne, ha nem is önmaga, de legalább a szerencsétlen gyermek iránt.

Ha pedig nem sikerül meglágyítania a spanyol szívét, megpróbál érdekeire hivatkozni.

Az alkalom nem késett sokáig.

Másnap reggel, amikor a kislány még aludt, Zermah lement a csatorna partjára.

Texar a parton sétált. Squambóval együtt utasításokat adott a csatorna mentén dolgozó rabszolgáknak. A négerek a vízinövényeket kaszálták, mert az elburjánzott hínár miatt a ladik már csak nehezen közlekedhetett a csatornán.

Két néger eközben hosszú rudakkal csapkodta a vizet, hogy elriassza a felbukkanó hüllőket.

Squambo éppen eltávozott. A spanyol szintén indulóban volt, mikor Zermah feléje sietett.

Texar nem igyekezett kitérni az útjából, sőt amikor a félvér nő hozzálépett, megállt. Zermah határozott hangon megszólította:

– Beszélnem kell önnel, Texar. Valószínűleg utoljára beszélgetünk. Kérem, hallgasson meg.

A spanyol nem felelt. Cigarettára gyújtott. Zermah rövid szünet után folytatta:

– Hajlandó-e végre megmondani, hogy mi a szándéka Dy Burbankkel?

Texar hallgatott.

– Nem akarok szánalmat kelteni önmagam iránt - folytatta Zermah. - Csak a gyermekről van szó. A gyermek élete veszélyben forog, s már nem sokáig lesz a maga kezei között.

Texar legyintett, mint aki valami képtelen dolgot hall.

– Bárhogy is, a gyermek meg fog szabadulni - folytatta Zermah. - Ha nem sikerül megszöknünk, megszabadítja a halál.

A spanyol lassan eregette a cigarettafüstöt, s így felelt:

– Nyugodj meg, Zermah! A kisleány néhány napos pihenés után összeszedi magát. És te is mindent elkövetsz majd, hogy megőrizd számunkra ezt a becses életet.

– Értse meg Texar, a gyerek beteg! Meghal, s magának semmi haszna sem lesz belőle.

– Mit gondolsz - vágott közbe Texar -, nem elég nekem már az is, hogy távol van haldokló anyjától, kétségbeesett apjától és testvérétől?

– Már eléggé megbosszulta magát - felelte Zermah. - Magának is jobb lenne, ha visszaadná a családjának a gyermeket.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy James Burbanknek már elég szenvedést okozott. Ideje, hogy saját érdekére is gondoljon.

– Az én érdekemre?

– Arra bizony, Texar! - felelte Zermah egyre felindultabban. - A camdless-bayi ültetvényt feldúlták, Burbankné haldoklik, talán már meg is halt, kisleánya eltűnt, s az apa hiába igyekszik a nyomára jutni. Ezt a sok bűnt mind maga követte el, Texar! Ha valaki, hát én tudom, s minden jogom megvan hozzá, hogy ezt a szemébe mondjam. De jól vigyázzon! Bűnei egyszer még napvilágra kerülnek, s bűnhődnie kell értük, erre gondoljon! Saját érdeke kívánja, hogy végre könyörületes legyen. Nem rólam van szó. Én már beletörődtem abba, hogy ha a férjem hazatér, engem nem talál meg többé. Csak ezért a szerencsétlen, beteg gyermekért könyörgök. Tartson fogva engem, ha akar, de küldje vissza a kisleányt Camdless-Baybe, adja vissza az anyjának. Ha ezt megteszi, nem fogják számon kérni a múltját. Sőt, ha akarja, még óriási váltságdíjat is kaphat. Azért mondom ezt, azért javaslom önnek ezt az alkut, mert jól ismerem a Burbank családot. Tudom, hogy egész vagyonukat is szívesen feláldoznák, csakhogy megmentsék a gyermeket. Isten a tanúm, hogy be fogják váltani az ígéretet, amelyet rabszolgájuk tesz most itt a nevükben!

– Rabszolgájuk? - kiáltott fel gúnyosan Texar. - Hát nem tudod, hogy Camdless-Bayben nincs többé rabszolgaság?

– De van, Texar! Nem fogadtam el a szabadságlevelet, csakhogy gazdám mellett maradhassak.

– No lám, Zermah, no lám! - gúnyolódott a spanyol. - Ha így szereted a rabszolgaságot, könnyen megérthetjük egymást. Te is tudod, hogy hat vagy hét év előtt meg akartalak vásárolni, Tickborn barátomtól. Tekintélyes összeget kínáltam érted, s csak teérted. Azóta is az én tulajdonom volnál, ha James Burbank közbe nem lép, és nem ígér többet. Most viszont a kezeim közt vagy, s itt is tartalak.

– Rendben van, Texar! - felelte Zermah. - Rabszolgája leszek. De visszaadja-e a gyermeket?

Texar dühödt, gyűlölködő hangon felelt:

– Mármint hogy James Burbank leányát? Soha!

– Gazember! - kiáltott fel Zermah, akit elragadott az indulat. - Ne félj, ha az apja nem akad rá, Isten majd kiszabadítja a kezedből.

A spanyol gúnyosan felnevetett, és vállat vont. Ez volt a felelete. Újabb cigarettát sodort, s nagy nyugalommal rágyújtott az előző cigaretta parázsló végéről. Azután sarkon fordult, és elindult a csatorna mentén. Zermah-t egyetlen pillantásra sem méltatta.

A félvér nő legszívesebben leszúrta volna a spanyolt, mint valami dúvadat, noha tudta, hogy Squambo és társai azonnal végeznének vele. De fegyvertelen volt, nem tehetett semmit.

Egy ideig még a parton álldogált, s a víz mentén dolgozó rabszolgákat nézte. Sehol egy baráti tekintet. Állatias arcok bámultak reá, mintha egyikükben sem volna már semmi emberség. Aztán visszatért a wigwamba, hogy anyaként őrködjék a gyermek felett.

A kisleány elhaló hangon szólongatta. Zermah az ölébe vette, és vigasztalni próbálta a szerencsétlen kis teremtést, felnyalábolta, és kivitte a külső tűzhely mellé, s valami meleg italt készített számára. Ápolta, gondozta, amennyire nyomorúságos helyzetük ezt lehetővé tette.

Dy rámosolygott, mintha köszönetet akarna mondani... De milyen mosoly volt ez!... A könnyeknél is szomorúbb!

Ezen a napon Zermah nem látta viszont a spanyolt. Igaz, hogy nem is kereste, hiszen megértette, hogy amúgy sem tudná jobb belátásra bírni, a szemrehányások pedig csak rontanának a helyzetükön. Eddig ugyan sem őt, sem a gyermeket nem bántalmazták, de Texartól mindig tartaniuk kellett. Ha egyszer elragadja az indulat, talán meg is öli őket. Ez a romlott lélek nem ismerte a szánalmat: a gyűlölet még az érdeket is háttérbe szorította benne. Így hát Zermah-nak le kellett mondania minden reményről.

Hát a spanyol emberei? Talán Squambótól vagy a rabszolgáktól több emberség várható, mint a gazdájuktól? Ezek az emberek jól tudták, milyen sors várna rájuk, ha a rokonszenvnek akárcsak legcsekélyebb jelét is adnák a foglyok iránt. Zermah nem számíthatott segítségükre.

Csak magamagára hagyatkozhatott.

Nem tétovázott tovább. Elhatározta, hogy éjszaka megkísérli a szökést.

De hogyan? Át kell kelnie a csatornán, amely a Carneral-szigetet elválasztja a parttól. A wigwam közelében a csatorna keskeny ugyan, de mégsem lehet átúszni rajta. A szökés egyetlen módja: megszerezni a ladikot, és átevezni rajta a túlsó partra.

Lassan beesteledett. Az éjszaka sötétnek, viharosnak ígérkezett. Az eső eleredt, s úgy tetszett, hogy hamarosan szél támad a mocsár fölött.

A nagy szobán át Zermah nem juthatott ki a wigwamból. De talán nyílást vághat a nádfalon, kimászhatik rajta, kiemelheti a kisleányt - s ha egyszer kint van a szabadban, majd csak kieszel valamit!

Tíz óra felé minden elcsendesült a wigwamban, csak a szél süvítése hallatszott. Texar és Squambo aludt. A kutyák sem ólálkodtak a kunyhó körül, behúzódtak a bozótba.

Elérkezett a kedvező pillanat.

S míg Dy a fűrakáson aludt, Zermah munkához látott. Óvatosan nekifogott, hogy kihúzogassa a nádcsomókat a wigwam fonott falából.

Egy óra hosszat dolgozott, de a nyílás még nem volt elég tág ahhoz, hogy a kislánnyal együtt kibújhasson rajta. Folytatni akarta a munkát, de valami zaj ütötte meg a fülét.

A zaj kívülről hallatszott, a koromsötét éjszakából. A vérebek csaholva jelezték, hogy valaki közeledik. Texar és Squambo felriadt. Mindketten kirohantak a szobájukból.

Hangok szűrődtek a wigwamba. Úgy látszik, emberek jártak a csatorna túlsó partján. A szökés e pillanatban reménytelennek látszott. Zermah kénytelen volt elhalasztani tervének megvalósítását.

Közeledő léptek zaja hallatszott a zúgó szélben.

Zermah feszülten figyelt. Mi történt? Talán megkönyörült rajtuk a gondviselés? Segítség érkezett, amikor már elveszettnek látszott minden remény?

De nem! Mégsem szabadítók közelednek! Zermah nem hallott fegyverropogást, riadalmat, kiáltozást. Az újonnan érkezők nem csaptak össze Texar embereivel.

Nyilván csak erősítés érkezett a Carneral-szigetre.

Zermah néhány perc múlva azt hallotta, hogy két ember lép be a wigwamba. Az egyik a spanyol volt. De Squambo ezúttal nem jött vele. Az indián, a hangokról ítélve, kint maradt a csatorna partján.

A nagy szobában két férfi beszélgetett halkan. Aztán hirtelen megszakadt a társalgás.

Az egyik férfi felállt, s kezében a lámpával, Zermah szobája felé tartott. A félvér nőnek éppen csak annyi ideje volt, hogy lefeküdjék a fűrakásra, s testével elfedje a falba vágott lyukat.

Már nyílt az ajtó. Texar benézett a szobába. Látta, hogy Zermah a kislány mellett fekszik, s nyilván alszik. Megfordult, és visszament a nagy szobába.

Zermah felkelt, és visszalopózott előbbi helyére, az ajtóhoz.

Nem láthatta, mi történik a másik szobában, nem tudhatta, hogy kicsoda Texar látogatója. De a beszélgetésüket tisztán hallotta.