ÁTKELÉS A JENYISZEJEN

Augusztus 25-én alkonyatkor a kibitka utasai végre megpillantották Krasznojarszkot. Egyelőre itt szerencsére még nem fenyegetett semmiféle tatár betörés. A kibitka egész útján nem találkozott egyetlen tatár járőrrel sem. Ez eléggé érthetetlen dolog volt; nyilván valamilyen súlyos akadály volt az oka, hogy az emír haderői így megtorpantak Irkutszk felé tartó útjukon.

Ez a súlyos akadály tényleg létezett. A jenyiszejszki kormányzóság területén hirtelenjében új orosz hadtest szerveződött, s ez elindult Tomszk felé, hogy visszakaparintsa a várost a tatárok kezéből. Sajnos azonban túl gyengének bizonyult Feofár kán egyesült erőivel szemben, s ezért vissza kellett vonulnia. Feofár kánnak, aki maga mellé vette a kokandi és kunduzi kánságok fegyvereseit is, e percben kétszázötvenezer embere volt, s ezzel a tömeggel az orosz kormányzat csak egészen elenyésző csapatokat tudott szembehelyezni.

A tomszki ütközet augusztus 22-én zajlott le - Sztrogofnak erről nem volt tudomása -, s ez volt az oka annak, hogy augusztus 25-én miért nem jelenhetett még meg Krasznojarszk falai alatt az emír elővédje.

Ha Sztrogof Mihály nem is tudhatott azokról az eseményekről, amelyek elindulása óta zajlottak le, az mégis világos volt, hogy néhány nappal sikerült megelőznie a tatárokat, s hogy nem egészen alaptalanul bizakodik.

Irkutszk körülbelül még vagy kilencszáz kilométernyire volt innen.

Arra számított, hogy Krasznojarszkban, amelynek körülbelül tizenkétezer lakosa van, könnyűszerrel jut majd valamilyen közlekedési eszközhöz. Tekintve, hogy Pigaszof Miklósnak Krasznojarszkban kell maradnia, helyette is kell majd keríteniük valakit. A kibitka helyett is jobb lett volna valamilyen gyorsabb szállítóeszköz. Abban is bizonyos volt Sztrogof, hogy ha a város kormányzójához fordul, s ott igazolja majd futári mivoltát - ami semmi esetre sem lesz nehéz feladat -, akkor hivatalból olyan segítséget kap, hogy a lehető legrövidebb időn belül megérkezhetik Irkutszkba. Nem is lesz egyéb tennivalója, mint hogy megköszönje Pigaszof Miklós jóságát, aztán pedig tüstént útra is kelhet Nagyával együtt. Azt szentül elhatározta, hogy a lányt magával viszi, hogy személyesen adhassa át édesapjának.

Pigaszof Krasznojarszkban maradása azonban csupán feltételes dolog volt; attól függött ugyanis, mint mondta, hogy kap-e itt alkalmazást.

Ez a példás magatartású köztisztviselő, miután az utolsó pillanatig kitartott kolivanyi állomásán, most azon igyekezett, hogy mielőbb megint az állam szolgálatába léphessen.

– Dolgozni akarok a fizetésemért - hajtogatta.

Azt tervezte, hogy amennyiben Krasznojarszkban magában nem vehetnék igénybe szolgálatait - márpedig a városról úgy tudta, hogy Irkutszkkal még mindig megvan a távíró-összeköttetése -, akkor szépen elzarándokol Ugyinszkba, sőt ha kell, akár Szibéria fővárosába is. Ez esetben nyugodtan folytathatja útját a testvérpárral; nála biztosabb vezetőt úgysem találhatnának új barátai.

A kibitka már csak fél kilométernyire volt Krasznojarszktól. Mind sűrűbben lehetett feszületeket látni az út mentén.

Esti hét óra lehetett. A tiszta égbolton élesen rajzolódtak ki a templomok körvonalai, valamint azoknak a házaknak a sora, amelyek ott épültek a Jenyiszej magas partján. A folyam vize szikrázott a lemenő nap sugaraiban.

A kibitka lefékezett.

– Hol vagyunk, húgocskám? - kérdezte Sztrogof.

– Legföljebb fél kilométernyire Krasznojarszk legszélső házaitól felelte Nagya.

– Tán alszik a város? - kérdezte újra Sztrogof. - Hiszen semmi zaját nem hallom.

– Én meg nem látok egyetlen fénysugarat sem, és füst sem száll fel sehol a kéményekből - fűzte hozzá Nagya.

– Ej, de fura város ez - jegyezte meg Miklós. - Micsoda csend! Úgy látszik, az emberek nagyon korán feküsznek.

Sztrogof Mihályt rossz előérzetek kezdték szorongatni.

Nagyának egyetlen szóval sem említette vérmes reményeit. Félt tőle, hogy bizakodása újra füstbe megy. Nagya azonban megsejtette, mi megy végbe Mihály lelkében, noha cseppet sem értette, miért olyan sürgős a „bátyja” számára ez az irkutszki út, most, amikor már úgysem volt nála a cár levele. Egy szép napon aztán Nagya mégis szóba hozta előtte ezt a dolgot.

– Megesküdtem, hogy elmegyek Irkutszkba - hangzott Mihály szűkszavú válasza.

De persze ahhoz, hogy küldetését be is fejezhesse, az kellett, hogy Krasznojarszkban valamilyen gyorsabbfajta járművet találjon.

– Ejnye, barátocskám, miért nem megyünk tovább? - kérdezte Miklóstól.

– Attól félek, hogy szekerem zörgésével felébresztem a város lakóit!

S egy könnyű ostorlegyintéssel tovább noszogatta lovacskáját. Szerkó is ugatott egyet-kettőt, s erre a kibitka lassú kocogással megindult Krasznojarszk felé.

Tíz perccel utóbb már ott voltak a város főutcáján.

Krasznojarszk üres volt! Egyetlen élő lélek sem tartózkodott már ebben az azelőtt annyira eleven városban!

A cár kabinetirodájából a távírósodrony megszakadása előtt befutott utolsó sürgöny azt parancsolta a kormányzónak, a helyőrségnek s a minden rangú-rendű lakosságnak, hogy hagyják el a várost, s vigyenek el magukkal minden értéket és minden olyan tárgyat, amely a legkisebb hasznot is jelenthetné a tatároknak, s meneküljenek mindannyian Irkutszkba. Ugyanezt a parancsot kapta a kormányzóság többi községe is. A kormány azt akarta, hogy a betörő tatárokat tátongó űr fogadja. A lakosság pedig a legkisebb ellentmondás nélkül, szinte pillanatok alatt engedelmeskedett a parancsnak, amely élénken emlékeztetett Rosztopcsin tábornok egykori híres parancsára. A parancsot tehát szó szerint végrehajtották, s ezért volt az, hogy Krasznojarszkban egyetlen élőlény sem maradt.

Sztrogof, Nagya és Miklós néma csöndben kocogtak végig a város utcáin. Önkéntelenül is a csöndes irtózat érzése szállta meg őket. A halott városban véges-végig ők voltak az egyetlenek, akik némi zajt ütöttek. Sztrogof kifelé ugyan nem mutatta, milyen érzések dúlnak benne; befelé azonban kétségbeesett düh fogta el, hogy a kegyetlen sors újra milyen csúnya játékot űz vele, s mennyire lehervasztotta újra reményeit!

– Te jó isten - kiáltott fel Pigaszof -, itt ugyan aligha fogom a fizetésemet megkeresni!

– Barátom - fordult hozzá Nagya -, most már nem tehetsz mást, mint hogy velünk együtt folytasd utadat Irkutszkba.

– Hát bizony, alighanem úgy lesz! - felelte Miklós. - Lehet ugyan, hogy Ugyinszk és Irkutszk között még működik a sürgönydrót, s akkor... Na, induljunk-e tovább, atyuska?

– Várjuk be a holnapot - felelte Sztrogof.

– Igazad van - hangzott Miklós válasza. - Hiszen át kell kelnünk a Jenyiszejen, márpedig ahhoz látnunk kell!...

– Látnunk kell! - suttogta magában Nagya, s közben vak útitársára gondolt.

Miklós azonban meghallotta Nagya suttogását, s odafordult Sztrogofhoz:

– Bocsáss meg, atyuska! Persze, megfeledkeztem arról, hogy számodra ugyan mindegy: éjszaka van-e vagy nappal.

– Sose bántson, barátocskám - felelte Sztrogof, miközben kezét végigvonta szeme előtt. - Ha te leszel továbbra is a kalauzunk, akkor nem vagyunk elveszve. Pihenj le hát pár órára. És Nagya is pihenjen. Holnap is lesz nap!

Nem sokáig kellett keresgélniük, hogy pihenőhelyet találjanak maguknak. A legelső ház, amelynek ajtaját kinyitották, éppoly üres volt, mint bármelyik másik. Nem volt ott egyéb, mint néhány ládányi száradt avar. A lovacskának jobb híján ezzel a száraz eleséggel kellett beérnie. A kibitka élelemtára viszont még nem merült ki, s így mindhárman nekiláthattak.

Másnap, augusztus 26-án még hajnal előtt újra befogtak a kibitkába, s miután átvágtak a város parkján, elérkeztek a Jenyiszej partjára.

Sztrogof életében már több ízben átkelt ezen a folyamon, s ismerte az átkelés nehézségeit. Igen, de béke idején is belekerült három órába, amíg átjuthatott a túlsó partra. De hát most lényegesen rosszabbul festett a dolog: nyilván nem találnak majd alkalmas vízi járművet.

– S azért mégis át fogunk jutni! - ismételgette Sztrogof.

A nap éppen akkor volt felkelőben, amikor a kibitka, a városi park egy széles útját követve, kiérkezett a folyó bal partjára. E helyütt partvédő kőfal övezte a Jenyiszejt, úgyhogy tisztán át lehetett tekinteni a helyzetet.

– Nem látni valamerre kompot? - kérdezte Sztrogof, miközben szemét szinte gépiesen, régi megszokásból ide-oda jártatta, mintha csak látott volna vele.

– Alig pitymallik még, bátyám - felelte Nagya. - Vastag ködréteg üli meg még a folyót, nemigen látni a vizet.

– De hallom a zajlását - felelte Sztrogof.

Valóban, a folyam vizének mélyéből minduntalan forgatagok buzogtak fel, s harcba keveredtek a többi örvénnyel. Ebben a kései évszakban a folyó vize már vadul sistergő áradással rohant előre mindent magával sodró útján.

Utasaink ott állottak a víz partján, s várták, mikor szakad fel a ködpára.

A napkorong gyorsan emelkedett a látóhatár fölé, s első sugarai hamarosan felszikkasztották a ködöt.

– Nos? - kérdezte Sztrogof.

– A köd már megmoccant, bátyám - felelte Nagya -, s a napfény már kezd áttörni rajta.

– Nem látod még a víz színét, húgom?

– Még nem.

– Még egy kis türelem, atyuska - kapott a szón Miklós. - Gyönyörűen ki fog tisztulni! Lám, már a szellőcske is fújdogál! Ni, hogy kergeti a ködöt! A túlsó parton látni már a dombok tetején a fasorokat. Végre, már megindult! A napocska jól elbánik ezzel a ködgomolyaggal! Tyű, de szép ez, szegény vak barátom; milyen kár, hogy ezt a szépséget nem láthatod!

– Nem látsz valamilyen hajót? - sürgette Sztrogof.

– Nyoma sincs - felelte Miklós.

– Nézz csak jól körül, barátocskám, az innenső meg a túlsó parton is, ameddig csak ellátsz! Nincs-e valahol hajó, csónak vagy bármilyen tutaj?

Nagya és Miklós lehasalt; így kutatták végig szemükkel mindkét partot, de sehol semmiféle vízi jármű nem akadt, sem az innenső, sem a túlsó parton, sem pedig a szigetek partlejtőin. Nyilván felsőbb parancsra valamennyit elszállították vagy megsemmisítették. Ha a tatárok nem hoznak magukkal megfelelő építőanyagot, amiből hajóhidat készíthetnek, nemigen jutnak innen tovább.

– Most jut eszembe - jegyezte meg Sztrogof -, hogy amarra följebb, Krasznojarszk utolsó házai táján, volt egy kis csónakkikötő. A kompok is ott szoktak kikötni. Gyerünk, barátocskám, kicsit fölfelé a folyó mentén, hátha ottfelejtettek véletlenül valamilyen csónakot!

Miklós gyorsan nekivágott a mondott iránynak. Nagya kézen fogta Mihályt, s gyors léptekkel vezette arrafelé. Ha csak valamilyen bárka vagy akár csak megfelelő nagyságú csónak is akadna, amely elbírná a kibitkát vagy legalább utasait, Sztrogof megpróbálkoznék az átkeléssel.

Húsz perccel utóbb mindhárman ott voltak abban a kis kikötőöbölben, amelynek legszélső házai odaszolgáltak közvetlenül a víz színéhez. Ez az aprócska település Krasznojarszk külső kerületeihez tartozott.

Hamarosan kiderült, hogy nemcsak komp nem volt itt, de még alkalmas fa sem, amely elég lett volna ahhoz, hogy egy hármuknak való tutajt barkácsoljanak belőle.

Sztrogof kérdésére Miklós azt is elmondotta, hogy a helyzet egészen reménytelennek fest: az átkelés itt, amennyire ő látja, egyszerűen lehetetlen.

– Márpedig át kell jutnunk - felelte Sztrogof.

S azzal tovább folytatták a kutatást. Végigkutattak minden házat a part mentén: ezek éppoly elhagyatottak voltak, mint a krasznojarszkbeliek. Csak be kellett az ajtókat taszítani. Szegény emberek kunyhói álldogáltak errefelé, méghozzá teljesen üresen. Az egyiket Miklós kutatta át, a másikat Nagya. Maga Sztrogof is benyitott némelyikbe, s kezével megpróbálta kitapogatni, nem bukkan-e valami használható tárgyra.

Miklós és Nagya mindegyikük külön-külön, hiába kutattak a kunyhókban, s ezért azt határozták, hogy felhagynak a további keresgéléssel, amikor egyszerre a nevüket kiáltozta Sztrogof.

Előbújtak, s Mihályt ott pillantották meg az egyik kunyhóajtó küszöbén.

– Ide gyertek! - kiáltott rájuk Sztrogof.

Miklós és Nagya persze nyomban oda futottak, s Mihály nyomában beléptek a kunyhóba.

– Mondjátok, mik ezek? - kérdezte Sztrogof, miközben kezével végigtapogatott egy csomó holmit, amely ott volt felhalmozva a kunyhó mélyében.

– Bőrtömlők - felelte Miklós -, s szavamra mondom, legalább fél tucat van belőlük.

– Teli tömlők?

– Igen, kumisz van bennük. Mindjárt fel is kapok néhányat. Remek ital a kumisz!

A kumiszt kancatejből készítik: erősítő, enyhén részegítő folyadék, és Miklós őszinte örömmel üdvözölte a leletet.

– Az egyik tömlőt rakd félre - mondotta Sztrogof -, de a többit ürítsd ki.

– Mindjárt, atyuska.

– Látjátok, ezek segítségével kelünk majd át a Jenyiszejen.

– Jó, de hol a tutaj hozzájuk?

– Az majd maga a kibitka lesz. Elég könnyű ahhoz, hogy a víz színén maradjon. Egyébként pedig a kibitkát is, meg a lovat is a tömlők segítségével tartjuk majd a víz fölött.

– No, ezt jól kigondoltad, atyuska - kiáltott fel Miklós -, s ha az isten is megsegít, akkor átjutunk a túlsó partra!... Igaz, talán nem egész derékszögben, mivelhogy a víz sodra meglehetősen erős.

– Hát baj az? - felelte Sztrogof. - Legyünk csak egyszer a túlsó parton, ott majd megtaláljuk az Irkutszkba vezető utat!

– Munkára! - mondta most Miklós, miközben elkezdte kiürítgetni a tömlőket, s aztán sorra odacipelte őket a kibitkához.

Az egyik tömlőt, amely kumisszal volt teli, félrerakták, a többit azonban jól felfújták, aztán gondosan elkötötték a száját, s így használták fel úsztatónak. Kettőt a ló derekához kötöztek, hogy a víz színén tartsák vele az állatot, két másik tömlőt pedig a szekérlőcshöz, a két-két kerék közé: így biztosították, hogy a szekéralja, amelyet tutajnak szántak, szintén a víz fölött maradjon.

Egykettőre elkészültek a munkával.

– Nem félsz, Nagya? - kérdezte Sztrogof.

– Nem én, bátyám - felelte a leány.

– Hát te, barátocskám?

– Én-e?! - kiáltott fel Miklós. - Végre valóra válthatom egy régi szép álmomat: hogy szekérháton csónakázhassam!

A part itt eléggé menedékes volt, úgyhogy a kibitkát könnyen lehetett vízre ereszteni. A lovacska szépen elhúzta egészen a folyam széléig, ott pedig mind az egész szerkezet, mind a motorja hamarosan a víz színén úszkált. Szerkó pedig önállósította magát, úgy úszott bele a vízbe.

A három utas a szekér derekában állott, s biztonság okából lehúzta a cipőjét; de hála a tömlőknek, a víz még csak bokájukig sem ért.

Sztrogof fogta a ló gyeplőszárát, és Miklós utasításai szerint csendesen dirigálta a lovat; nem akarta kimeríteni, mivel szegénynek amúgy is eléggé nagy munkája volt azzal, hogy a víz ellenében kellett úsznia. Amíg a kibitka a víz áramát követhette, addig minden rendben volt, s pár percen belül már el is hagyta a krasznojarszki partot. Ott azonban mindjobban észak felé tért el, s így hamarosan megállapíthatták, hogy jócskán a város magasságán túl érnek majd a túlsó partra. Ezzel azonban most mit sem törődtek.

Jócskán előrejutottak már, amikor a kibitka egyszerre csak forgóba keveredett. A lovacska ekkorra már teljesen kimerült az úszásban. Sztrogof hirtelen ledobott magáról mindent, ami az úszásban gátolhatta, s belevetette magát a vízbe. Kemény kézzel ragadta meg a ló kantárszárát, és sikerült a lovat úgy eltaszítania, hogy a következő pillanatban az állat kikerült az örvényből. Itt a folyam árja elkapta a kibitkát, s a jármű most már dupla gyorsasággal közelítette meg a túlsó partot.

– Hurrá! - kiáltott fel Miklós.

Nem telt belé két óra, s a kibitkával máris átszelték a folyam főágát. Itt egy kis sziget partján kötöttek ki, mintegy hat kilométerrel lejjebb eredeti kiindulópontjuknál.

A lovacska itt partra vontatta a kibitkát, majd egyórai pihenőt kapott a derék állat. Aztán gyönyörű nyírfák árnyékában átkocsiztak a szigeten, s a kibitka nemsokára megérkezett a Jenyiszej keskenyebbik ágának partjára.

Ezúttal könnyebb volt az átkelés. Itt, ebben az ágban nem voltak forgatagok, a víz sodra ellenben annyira erős volt, hogy a kibitka vagy öt kilométerrel lejjebb érte el a túlsó partot. Szóval összesen tizenegy kilométerrel tértek el eredeti útirányuktól.

Sztrogofnak eddig három nagy szibériai folyón kellett átjutnia: az Irtisen, az Obon s most a Jenyiszejen. A három közül ez a harmadik átkelés járt a legkevesebb bajjal.

– Talán nem is lett volna ennyire mulatságos - kiáltott fel Miklós, miközben két kezét dörgölte -, ha nem kellett volna kicsit küszködnünk!

– Reméljük, barátom - felelte Sztrogof -, hogy ami a mi számunkra csak megnehezítette az átkelést, az a tatárok számára lehetetlenné teszi!