JÓ BARÁT AZ ORSZÁG ÚTJÁN

Fél órával később Sztrogof Mihály és Nagya elhagyta Tomszkot.

Ezen az éjszakán még egy csomó más fogoly is megszökött a tatárok fogságából: a tisztek is, meg a közemberek is alaposan beszeszeltek, s meglehetősen lazán kezelték a foglyok fölött való felügyeletet, amely pedig eddig mind a zabergyevói táborban, mind utóbb, az ide vezető úton ugyancsak szigorú volt. Nagyának, akit előbb a többi fogollyal együtt elhajtottak, szintén sikerült megszöknie, s abban a pillanatban érkezett a főtérre, amikor Sztrogofot az emír elé vezették.

A leány itt belevegyült a tömegbe, s így mindent végignézett. Még csak egy halk felkiáltás sem hagyta el ajkát, amikor a fehéren izzó szablyát útitársa szeme előtt végighúzták. Volt annyi ereje, hogy mozdulatlan és néma maradjon. Valamilyen előrelátó ösztön azt sugallta neki, hogy - miután végre sikerült kiszabadulnia - őrizze meg a szabadságát Marfa Sztrogof fia számára, hogy elvezethesse majd útja végcéljáig. Szíve egy pillanatra felmondta a szolgálatot, amikor azt látta, hogy az öregasszony összeroskad; de aztán egy gondolata támadt, amely újra visszaadta minden erejét.

„Én leszek a vak ember kutyája!” - mondotta magában.

Ogaref távozása után Nagya elrejtőzött a homályban. Bevárta, amíg a tömeg teljesen eloszlott. Sztrogofot otthagyták magára, mint olyasvalakit, akitől nem kell már tartani. Nagya megfigyelte, hogy vonszolja magát az édesanyjához, hogyan hajlik fölébe, hogyan csókolja meg a homlokát. Azt is látta, hogyan áll fel újra, s miként iparkodik tapogatózva elmenekülni.

Néhány perccel utóbb mindketten, kéz a kézben, lefelé lépegettek a teraszos domboldalon, le egészen a Tom folyó partjáig, amely a város végébe vezette őket. S itt szerencsésen sikerült a városvédő övezetből kisettenkedniük.

Szinte érthetetlen, hogyan bírta Nagya az augusztus 16-áról 17-ére virradó éjszaka fáradalmait elviselni, honnan szerzett annyi fizikai erőt, hogy ezen az éjjelen megtett hosszú utat elbírja, amikor lába már amúgy is csupa vér volt az idáig tartó erőltetett meneteléstől. Bárhogy is, de annyi tény, hogy másnap reggelre, tizenkét órával a Tomszkból való elindulásuk után, Sztrogof és a lány - ötvenkilométernyi gyaloglás után - Szemilovszkoje városába ért.

Szemilovszkoje majdnem teljesen el volt hagyatva. Lakosai a tatároktól való féltükben a jenyiszejszki kormányzóságba menekültek. Alig két-három házban maradt ember. Ami hasznos vagy értékes holmi csak akadt a városban, azt a menekülők szekérháton magukkal cipelték.

Nagyának azonban itt néhány órára le kellett pihennie. Mindketten éhesek és fáradtak voltak.

A leány tehát a város végére vezette útitársát. Egy tárt kapujú, üres ház állott itt. Beléptek. A magas kemence oldalán komisz fapad állott a szoba közepén, mint Szibériában általában. Leültek.

Nagya most nézett voltaképpen először Mihály szemébe. Olyan mélyen nézett belé, ahogy eddig még soha. A leány tekintetében több volt, mint csupán hála vagy sajnálat. Ha Mihály látott volna, áldozatkészséget és végtelen gyengédséget is fölfedezhetett volna benne.

Mihály szeme egészen száraz volt; szemhéja, melyet az izzó penge vörösre égetett, félig borította be szemgolyóit. Szembogara furcsán megnagyobbodott, s az írisze mélyebb kék volt, mint eddig: szemöldökét félig leégette a forró vas. De általában, legalábbis látszatra, a fiatalembernek eddig olyan átható erejű tekintete semmit sem változott. Ha mégis teljesen vakká lett, azt nyilván a recehártya és a szemideg teljes roncsolódása idézte elő, aminek persze a forró acél volt az oka.

Sztrogof a leány felé nyújtotta kezét.

– Itt vagy, Nagya? - kérdezte.

– Igen - felelte a leány -, itt vagyok melletted, és nem is hagylak el többé, Mihály.

Amikor most első ízben hallotta a leány szájából igazi nevét, szinte beleremegett. Megértette, hogy a leány mindent megtudott róla.

– Nagya - szólalt meg -, el kell válnunk!

– Elválnunk? De hát miért, Mihály?

– Kolonc lennék csak további utadon! Hiszen édesapád vár rád Irkutszkban! El kell jutnod édesapádhoz!

– Édesapám megátkozna, ha a történtek után rútul magadra hagynálak.

– Nagya, Nagya - felelte Mihály, s közben gyengéden megszorította a leány kezét -, ne gondolj te senki mással, csakis az édesapáddal!

– De, Mihály - felelte Nagya -, neked most nagyobb szükséged van reám, mint az apámnak! Hát szabad-e irkutszki utadról lemondanod?

– Soha! - kiáltott fel Sztrogof olyan hangon, amely mindennél inkább elárulta, hogy lelke erejéből egy fikarcnyit sem veszített.

– Csakhogy nincs már nálad az a levél!...

– Amelyet Ogaref elrabolt tőlem?... Majd megleszek nélküle is, Nagya! Úgy bántak velem, mint egy kémmel: nos, úgy is fogok cselekedni, mint egy kém! Elmegyek Irkutszkba, elmondom mindazt, amit láttam, amit hallottam, s esküszöm, kerülök én még szembe azzal az árulóval! A legfontosabb azonban, hogy előtte érkezzem meg Irkutszkba!

– S akkor arról beszélsz, Mihály, hogy váljunk el?

– Nagya, ezek a gazok mindenemet elrabolták!

– Nekem még maradt néhány rubelem, s főként megmaradt a két szemem! Velük tehelyetted is látok, Mihály, s el tudlak oda vezetni, ahova egymagadban már nem jutnál el.

– S hogyan menjünk?

– Gyalog.

– És miből élünk meg?

– Majd koldulunk.

– Hát akkor induljunk, Nagya!

– Gyere, Mihály!

A két fiatal lény már nem nevezte egymást testvérnek. Közös nyomorúságukban úgy érezték, hogy a testvéri érzésnél valamely sokkalta erősebb kapocs fűzi őket egymáshoz. Csak egy órácskát pihentek a házban, s azzal máris továbbindultak. Nagya végigfutkározta a városka utcáit, nagy nehezen sikerült is néhány falat köleskenyeret s pár kortynyi méhsört szereznie. Pénzt nem adott értük, mert máris megkezdte koldusmesterségét. Sztrogof a kenyérrel és a méhsörrel annyira amennyire enyhítette éhségét és szomjúságát. Nagya még ebből a kevéske ételből is Mihálynak adta a javát. Mihály falatonként ette a kenyeret, ahogy a leány a tenyerébe rakta, s az italt is úgy kortyintgatta, hogy a leány illesztette a szájához a csajkát.

– Eszel te is, Nagya? - kérdezte több ízben.

– Igen, Mihály - felelte a leány, holott igazában csak a maradékot csipegette, amit Sztrogof otthagyott.

Mihály és Nagya most elindultak Szemilovszkojéból, s nekivágtak a fárasztó irkutszki útnak. A leány óriási erőfeszítéssel győzte le fáradságát. Ha Sztrogof láthatta volna, talán nem lett volna mersze, hogy folytassa az útját. De Nagya nem panaszkodott; Sztrogof pedig mivel még csak egy sóhajtást sem hallott, bátran felgyorsította a járását, amelynek ütemét csillapíthatatlan türelmetlensége diktálta. S vajon miért? Remélhette-e egyáltalán, hogy megelőzi a tatárokat? Hiszen gyalog ment, pénze nem volt, s ha nincs mellette Nagya, egyetlen vezetője, akár máris odafekhetik az út mentére, hogy ott pusztuljon el nyomorultan! De viszont, ha minden ereje megfeszítésével sikerül legalább Krasznojarszkig eljutnia, akkor még nem vesztette el végképp a játszmát: az ottani kormányzó, aki előtt majd felfedi a kilétét, bizonyára gondoskodik róla, hogy minél gyorsabban Irkutszkba jusson.

Sztrogof tehát csak ment, ment, s gondolataiban teljesen elmerülve nem is igen beszélt. Nagya a kezét fogta. A kapcsolat tökéletes volt köztük így is. Valahogy úgy érezték, szavakra már nincs is szükségük ahhoz, hogy gondolataikat kicserélhessék. Néha-néha megszólalt Mihály:

– Szólj hozzám, Nagya.

– Mire jó az, Mihály? Hiszen úgyis egyet gondolunk! - felelte a leány. Hangját kissé elváltoztatta, nehogy a férfi valahogy észrevegye rajta a fáradságot.

Néha azonban csakugyan úgy érezte, mintha szíve egy-egy pillanatra kihagyna; ilyenkor lába elgyengült, keze fáradtan hullott alá, s elmaradt Mihálytól. Sztrogof ilyenkor megállott, szemét rászögezte a leányra, mintha csak azon iparkodott volna, hogy tekintetével áttörje a látását elfátyolozó homályt, s nagyot sóhajtott.

Mind e feneketlen nyomorúságok közepette azonban ezen a napon váratlan szerencse érte őket, amely sok fáradságtól kímélte meg mind kettőjüket.

Körülbelül már vagy két órája menetelhettek, amikor Sztrogof egyszerre megállott.

– Néptelen az út? - kérdezte.

– Teljesen elhagyatott - felelte Nagya.

– Nem hallasz előttünk valami zörgést?

– Csakugyan!

– Ha tatárok vannak előttünk, akkor el kell bújnunk. Nézz csak jól körül!

– Várj itt, Mihály! - felelte Nagya, miközben előresietett az útkeresztezésig.

Sztrogof magára maradt, s feszült figyelemmel hallgatózott.

Nagya rövidesen visszajött s jelentette:

– Szekér van előttünk. Fiatalember hajtja a lovat.

– Egymagában van?

– Egyedül van.

Sztrogof egy pillanatig habozott. Elbújjék-e? Vagy inkább megpróbálja-e a szerencséjét, hátha sikerül a szekéren helyet kapnia, legalább a leány számára? Neki magának az is elég, ha fél kezével felkapaszkodhatik a szekérlőcsbe; szükség esetén még tolhatná is, mert hiszen az ő lábának semmi baja, míg a leány lába hamarosan felmondja már a szolgálatot.

Sztrogof úgy döntött, hogy előremennek egészen az útkeresztezésig, ahol a szekér majd belefut az országútba.

A szekér bizony meglehetősen ócska jószág volt, úgynevezett kibitka, s csak nagy szorongva jutott volna rajta hely három ember számára.

A kibitka elé rendszerint három lovat fognak. Ezúttal azonban csupán egyetlen szegény állat vonszolta a járművet. Hosszú szőrű, hosszú farkú lovacska volt ez, de látszott rajta, hogy mongol fajta, s hogy nyilván erős és jóvérű állat.

Fiatalember volt a kocsisa, mellette pedig kutya csücsült.

Nagya rögtön észrevette, hogy a fiatalember orosz. Kellemes és egykedvű volt az arckifejezése, s első látásra bizalmat keltett. Különben pedig úgy látszott, hogy útja végképp nem sürgetős. Kocsija lassú lépésben haladt, hogy túl ne erőltesse valahogy a lovacskáját; s ahogy az ember így elnézte, el sem hitte volna róla, hogy olyan útvonalon halad, amelyet bármely pillanatban megrohanhatnak a tatárok.

Nagya kézen fogta Sztrogofot, s mindketten odaállottak az út szélére.

A kibitka megállt előttük, s kocsisa mosolyogva tekintett a leányra.

– Merre visz az útjuk? - kérdezte, miközben nagy szemet meresztett Nagyára.

A hang hallatára Sztrogofnak hirtelen eszébe ötlött, hogy ezt már ismeri valahonnan. S csakugyan, a következő pillanatban már fel is derült a homloka.

– No, hát merre mentek? - kérdezte újból a fiatalember, s most már egyenesen Sztrogofhoz intézte kérdését.

– Irkutszkba készülnénk - felelte Sztrogof.

– Tyű, atyuskám, akkor neked, úgy látom, fogalmad sincs róla, hogy odáig bizony még jó néhány kilométert kell járdigálnod!

– Tudom.

– S mégis gyalog mész?

– Gyalog.

– Te igen. De a kisasszonyka?...

– A húgom - felelte Sztrogof. Jobbnak látta, hogy újra így címezze Nagyát.

– Hát jó, a húgod, atyuska! De hidd el, gyalog szegényke soha nem jut el Irkutszkba!

– Barátom - felelte most Sztrogof, miközben közelebb lépett a kocsihoz -, a tatárok teljesen kifosztottak, s nincs egy kopekem sem, amit felajánlhatnék; de ha olyan jó lennél, és felvennéd húgomat, akkor én gyalog kocognék mellettetek; ha kell, még futnék is. Hidd el, egy fél perccel sem maradnék le mögöttetek.

– Bátyám - kiáltott fel Nagya -, ne... ne! Nézze, kérem, a bátyám vak!

– Vak szegény? - lepődött meg a fiú.

– A tatárok kiégették a szemét - felelte Nagya, s közben könyörögve emelte kezét a fiatalember felé.

– Kiégették a szemét? Ó, szegény, szegény atyuskám! Hát én Krasznojarszkba készülök. S már miért ne szállhatnál fel te is a húgoddal együtt erre a kibitkára? Ha egy kicsit összeszorulunk, elférünk mind a hárman. A kutyusom pedig szívesen gyalogol majd mellettünk. A baj csak az, hogy nem mehetünk gyorsan, mivelhogy kímélnem kell a lovacskámat.

– Barátocskám, hogy hívnak? - kérdezte Sztrogof.

– Pigaszof Miklósnak.

– Hát ezt a nevet többé nem fogom elfelejteni - felelte Sztrogof Mihály.

– No, lépj csak fel, atyuska. Húgod ott ül majd melletted a kocsi hátsó felében, én meg elöl maradok, hogy a lovat hajtsam. Találtok ott jófajta almot meg árpaszénát. Úgy ültök benne, mint a fészekben. Gyerünk csak, Szerkó, adj helyet!

A kutya nem sokat kérette magát, leugrott a kocsiról. Szürkés szőrű, közepes nagyságú szibériai kutya volt, hatalmas fejében hűséges kutyaszemek csillogtak.

Sztrogof és Nagya hamarosan helyrerendezkedtek a kibitka belsejében. Sztrogof messzi maga elé tartotta a két kezét, mintha keresné a Pigaszofét.

– A kezemet keresed, atyuska? Meg akarod szorítani? - kérdezte Pigaszof. - Itt van ni! Szorítsd csak meg, ahogy jólesik!

A kibitka elindult. A lovacska lassú ügetésbe kezdett. Gyorsaságban ilyenformán nem sokat nyertek, de legalább Nagya számára jelentett könnyebbséget a kocsizás.

S a leány annyira ki volt merülve, hogy mihelyt a kibitka egyhangú rázása megkezdődött, nyomban mély álomba szenderült, amely szinte már az ájultsággal volt határos. Mihály és Miklós gyöngéden és a körülményekhez képest óvatosan fektették végig a rőzsén. A fiatal kocsis is nagyon meg volt hatva; Sztrogof Mihálynak pedig csak azért nem patakzott a könnye, mert a tüzes szablyapenge az utolsóig kiégette minden könnycseppjét.

– Nagyon csinos! - szólalt meg a kocsis.

– Igen - felelte Sztrogof.

– Az ilyen kislányok, tudod, atyuska, olyan szívesen adnák az erős, bátor embert; csakhogy igazában mégiscsak gyöngék... Messziről jöttetek?

– Nagyon messziről.

– Szegénykék!... Nagyon fájt, amikor kiégették a szemedet?

– Hát bizony eléggé - felelte Sztrogof, s közben Miklós felé fordította az arcát, mintha csak meg akarta volna nézni.

– Sírtál?

– Igen.

– A te helyedben én is sírtam volna. Ha az ember elgondolja, hogy soha többé nem láthatja azokat, akiket szeret! De hát ők mégiscsak látnak téged, s ebben van valami kevéske vigasztalás.

– Igen. Talán... Mondd csak, barátocskám - kérdezte egyszerre Sztrogof Mihály -, nem találkoztunk mi már valahol?

– Nem, soha. Legalábbis nem hiszem.

– Tudniillik a hangod olyan ismerősnek tűnik.

– No lám csak! - felelte Miklós mosolyogva. - Hogy ismered a hangom csengését! Bizonyára csak azért mondod ezt, mert meg szeretnéd tudni, hogy honnan jöttem! Pedig megmondom én ezt úgyis, nem kell ravaszkodnod. Kolivanyból jövök.

– Kolivanyból? - felelte Sztrogof. - Na, hát akkor ott találkoztunk! A távíróhivatalban.

– Az meglehet - felelte Miklós -, mivelhogy ott laktam. A távíróhivatal alkalmazottja voltam.

– Te voltál az, aki utolsó pillanatig kitartottál a helyeden?

– Hát persze, hiszen ez volt a kötelességem.

– Emlékszel-e, hogy aznap egy angol meg egy francia úr, kezükben egy csomó rubellel, ott vitatkoztak a lécrácsod előtt? Meg hogy az angol úr lesürgönyözte a biblia első verseit?

– Meglehet, hogy így volt, atyuska, én nem emlékszem rá.

– Hogyhogy nem emlékszel?

– A sürgönyöket én csak leadom, de soha nem próbálom megérteni is őket. Mivel úgyis el kell mind felejtenem, inkább mindjárt az elején nem is veszek róluk tudomást.

Pigaszof Miklós bizonyos öntudattal mondta ezt.

A kibitka időközben lassú ügetéssel haladt előre, pedig Sztrogof igazán szívesen gyorsította volna meg a járását. Miklós meg a lova azonban ehhez a tempóhoz voltak szokva, s ettől egyikük sem igen tudott volna eltérni. A lovacskának az volt a szokása, hogy minden háromórányi járás után egy órát pihent, akár éjjel volt, akár nappal. A pihenők alatt a lovacska legelészett, a kibitka utasai pedig a hűséges Szerkó társaságában eddegéltek. Legalább húsz ember számára való élelem volt a kibitkában felraktározva, s Miklós készséggel felajánlotta a maga készleteit vendégeinek, akiket testvéreknek hitt.

Augusztus 22-én a kibitka Acsinszk városába kocogott be, 380 kilométernyire Tomszktól. Krasznojarszkig még 120 kilométernyi útjuk volt. Útjukat semmiféle incidens nem zavarta meg. Hat nap óta utaztak együtt, de viselkedésük, egymáshoz való viszonyuk cseppet sem változott. A kocsi gazdája megmaradt a maga törhetetlen egykedvűségében, két utasa pedig nyugtalanul gondolt arra a percre, amikor majd el kell tőle válniuk.

Sztrogof, mondhatnók, Miklós és Nagya szemével látta a tájat, amelyen végigkocsiztak. Egymást váltogatva írták le neki szavaikkal az útba eső látnivalókat. Sztrogof tehát pontosan tájékozva volt mindig, vajon erdőben vagy síkságon haladnak-e, mutatkozik-e valamilyen kunyhó vagy szibirják ember a látóhatáron. Miklós beszélőkéje el nem állt. Szeretett csevegni, s bármiről szólott is, mindig szívesen hallgatták.

Egy nap Sztrogof megkérdezte tőle, milyen az idő.

– Eléggé szép, atyuska - felelte -, a baj csak az, hogy a nyár már a végére jár. Szibériában rövid az ősz, s hamarosan ránk köszöntenek az első téli fagyok. Mit gondolsz, a tatárok Tomszkban ütik fel téli szállásukat?

Sztrogof kétkedően horgasztotta le a fejét.

– Szóval, atyuska, nem hiszed - felelte Miklós. - Nyilván azt gondolod, hogy Irkutszkba iparkodnak.

– Tartok tőle - felelte Sztrogof.

– Igazad van. Rossz ember biztatja őket. Hallottad már Ivan Ogaref nevét?

– Hallottam.

– Azt is tudod-e, hogy nincs annál utálatosabb, mint ha valaki elárulja a hazáját?

– Tudom - felelte Sztrogof, de nem mondott többet, nem akarta magát elárulni.

– Atyuska, úgy érzem, te nem nagyon méltatlankodol, amikor Ogarefról beszélnek előtted - folytatta Miklós. - Pedig minden orosz ember szívének fel kellene zúdulnia, ha csak nevét is hallja ennek a gazfickónak!

– Hidd el, barátom - felelte Sztrogof -, én jobban gyűlölöm őt, mint amennyire te egyáltalán gyűlölheted!

– Hát az lehetetlen - felelte Miklós -, az lehetetlen! Ha csak gondolok is Ogarefra meg mindarra a bajra, amit erre a szegény országra zúdított, máris elfog a düh, s ha a kezem közé kerülne...

– Mit tennél vele, barátom?...

– Azt hiszem, megölném.

– Én meg nem hiszem, hanem bizonyosan tudom - felelte nyugodtan Sztrogof Mihály.