AZ ADELAIDE-I VONAT

Néhány nap múlva Mrs. Branican is készülődött, hogy elhagyja Dél-Ausztrália fővárosát. Tom Marix befejezte az őrcsapat összeállítását, mely végül is tizenöt fehér emberből - a helyi rendőrőrsök embereiből - és tizenöt bennszülöttből állt, akik már teljesítettek szolgálatot a tartományban, a kormányzó rendőrségének kötelékében. A fegyveres kíséret rendeltetése nem az volt, hogy harcba szálljon az indák törzsével, hanem hogy megvédje a karavánt az esetleges támadásoktól. Ne feledjük el Harry Felton közlését, mely szerint John kapitányt pénzért is ki lehet váltani, nem kell harccal elragadni az őt rabságban tartó bennszülöttektől.

Az élelmiszer, mely mintegy negyven ember teljes évi szükségletét fedezte, két vasúti kocsit töltött meg; mindez Farinában kerül átrakodásra. Zach Fren mindennap írt Dollynak ebből a kisvárosból, és beszámolt a végzett munkáról. Ezek szerint az ökröket és a lovakat mind megvásárolta már, ott állnak készenlétben, a hajtónak felfogadott emberek felügyelete alatt. A szekerek az állomás területén várják már az élelmiszeres ládákat, a ruhabálákat, a konyhafelszerelést, lőszert, sátrakat, szóval mindazt, ami az expedíció felszereléséhez szükséges. A vonat megérkezése után két nappal útnak indulhat a karaván.

Mrs. Branican az Adelaide-ből való indulást szeptember 9-re tűzte ki. Utolsó megbeszélésükön a tartományi kormányzó egyáltalán nem titkolta a bátor asszony előtt, milyen veszélyeknek néznek elébe.

– A veszélyeket két csoportba oszthatjuk, Mistress Branican. Egyrészt nagy veszélyt jelentenek a rendkívül kegyetlen bennszülött törzsek a távoli vidéken, ahol még nem mi vagyunk az urak. A másikfajta veszély e vidékek adottságaiból következik. Ott nincs természetes utánpótlás, szóval nincs víz, mert a patakok, sőt a kutak is kiapadnak a szárazságban; így szörnyű szenvedések várnak önökre. Főképpen emiatt talán sokkal jobb lett volna hat hónappal későbbre halasztani az indulást, a száraz évszak végére.

– Tudom, kormányzó úr - válaszolt Mrs. Branican -, és mindenre el vagyok készülve. Amint útra keltem San Diegóból, nekifogtam Ausztrália viszonyainak tanulmányozásához, újra és újra elolvastam a kontinenst bejáró utazók naplóit, Burke, Stuart, Giles, Forrest, Sturt, a két Gregory, Warburton írásait. Sikerült megszereznem a rettenthetetlen David Lindsay beszámolóját is, akinek 1887 szeptemberétől 1888 áprilisáig sikerült keresztülhatolnia Ausztrálián, az északi Port Darwintól a délen fekvő Adelaide-ig. Nem, nincsenek előttem rejtve az expedícióra leselkedő veszélyek és fáradalmak. Mégis elindulok, mert hív a kötelesség.

– A kutató David Lindsay - szólt ismét a kormányzó - csak arra vállalkozott, hogy ismert területeket járjon be, hiszen ezt a vidéket ma már végigszeli a transzkontinentális távíróvonal vezetéke. Éppen ezért csak egy fiatal bennszülöttet és négy málhás állatot vitt magával. Ön viszont, Mistress Branican, minthogy a nomád bennszülöttekkel kíván találkozni, ön kénytelen a karavánt a távíróvonaltól eltérő úton vezetni, és vállalni a kontinens északnyugati területeinek ismeretlen kockázatait, végig egészen a Tasmanföld és a Witt-föld sivatagjáig.

– Arra fogunk menni, amerre szükséges, kormányzó úr. Mindaz, amit David Lindsay és elődei tettek, a civilizáció, a tudomány és a kereskedelem érdekeit szolgálta. Amit pedig én teszek, annak az a célja, hogy kiszabadítsam a férjemet, az egyetlen embert, aki a Franklin személyzetéből életben van még. Eltűnésük után én minden más véleménnyel dacolva kitartottam amellett, hogy John Branican nem halhatott meg, és nekem lett igazam. Fél éven át, ha kell, egy teljes esztendőn át azzal a szilárd hittel fogom a vad vidéket járni, hogy viszontláthatom őt, és ismét az én hitem fog igazolódni. Számítok kísérőim odaadására, kormányzó úr, és egyetlen jelmondatunk lesz: soha nem hátrálunk meg.

– Ez volt a Douglasek jelszava is, asszonyom, és nem kétlem, önt is hozzásegíti célja eléréséhez.

– Igen, ha mindenki így gondolkodik.

Mrs. Branican elbúcsúzott a kormányzótól, köszönetet mondva azért a sok segítségért, melyben Adelaide-be érkezése óta őt részesítette. Még aznap este, szeptember 9-én elhagyta Dél-Ausztrália fővárosát.

Az ausztráliai vasutak igen magas színvonalat képviselnek. A kényelmes vagonok kitűnő rugózásúak, a sínek tökéletes megoldása pedig szinte kiküszöböli a vonat rázkódását. Hőseink vonata hat kocsiból állt, ebben a két poggyászkocsi is benne foglaltatott. Mrs. Branican egy foglalt fülkében utazott egy bizonyos Harriet nevű félig angol, félig bennszülött asszonnyal, akit maga mellé fogadott fel. Tom Marix és a kísérő csapat a kocsi többi fülkéjét foglalta el.

A vonat útközben csak a víz és a szén pótlására állt meg, és még a fontosabb állomásokon is csak percekig tartózkodott. A teljes menetidőt ezáltal mintegy negyedével csökkentette.

Adelaide-et elhagyva a vonat Gawler felé tartott, átlépve a hasonló nevű körzet határát. A vasúttól jobbra különös, erdős dombok húzódtak, melyek az egész vidék arculatára jellemzők. Ausztrália hegységei egyébként nem túl magasak, hiszen alig van köztük, mely kétezer méter fölé emelkedne, és általában a kontinens peremén helyezkednek el. Földtanilag igen korosnak tartják őket, mert kőzeteikben főként gránitot és szilurkori rétegeket lehet kimutatni.

A körzetnek ezen a részén az erős felszíni tagoltság, a sok szakadék miatt igen kanyargós a vasúti pálya, és vagy a szűk völgyek mentén halad, vagy sűrű erdők közepette, melyekben kiváltképpen sok az eukaliptuszfa. Néhányszáz kilométerrel tovább, ahol a középterület sík földjén halad a vonat, már azt a zavartalan nyílegyenes vonalat követheti, mely a legújabb vasútvonalakra jellemző.

Gawler után, ahonnét Great Bend felé egy elágazás indul, a bővizű Murray folyó nagy kanyart ír le, és innét kezdve dél felé tart. Miután a vonat a folyót maga mögött hagyta, és Light körzet határát is érintette, Stanley körzetébe ért, a harmincnegyedik szélességi kör magasságában. Ha nem sötét éj borul a tájra, láthatták volna a Bryant-hegy egyik csúcsát, az egész hegyrendszer legmagasabb pontját, mely a vasútvonaltól keletre fekszik. E ponttól kezdve a felszíni domborzat inkább nyugat felől észlelhető. A vasútvonal a hegység lábazatán halad végig, amely hegységnek a nevezetesebb csúcsai a Bluff, Remarquable, Brown és Ardon nevet kapták. A hegység nyúlványai a Torrens-tó partjainál szűnnek meg, ennél a hatalmas medencénél, mely összeköttetésben áll az ausztrál partokba mélyen behatoló Spencer-öböllel.

Másnap napkelte után a vonat ablakából a Flinder Ranges magaslatait láthatták, köztük a szélen elhelyezkedő Serle-csúcsot. Mrs. Branican elgondolkozva nézte a szokatlan tájat. Ez hát az az ausztrál föld, melyet nem ok nélkül neveznek a végletek földjének, melynek középső része egy óriási, a tenger szintje alatt fekvő alföld, ahol a homoksivatagban előtörő vízfolyások apránként elfúlnak és megszűnnek, mielőtt a tengert elérnék; ahol a levegőből éppúgy hiányzik a nedvességtartalom, mint a talajból; ahol a földgolyó legfurcsább állatfajai élnek, és ahol még a gyűjtögető életformában élnek azok a vad hordák, melyek a középső és északi területeken kóborolnak. Ott, arra észak és nyugat felé húzódnak a végtelenbe az Alexandra-föld és Nyugat-Ausztrália sivatagjai, melyek közt az expedíció John kapitány nyomára szeretne bukkanni. Milyen jelek nyomán haladhatnak végül is, ha túljutnak a lakott falvak és városkák övezetén, amikor már csupán azokra a homályos közlésekre kell hagyatkozniok, melyeket halálos ágyán Harry Feltontól nyertek?

Mikor itt járt gondolataiban, önkéntelenül egy súlyos kérdés merült fel Mrs. Branicanben. Feltételezhető-e, hogy kilenc év óta, mióta a nomád törzs fogságában van, John kapitánynak egyetlenegyszer sem volt lehetősége a szökésre? Erre a kérdésre csak egyet válaszolhatott, azt, amit Harry Felton közléséből tudott, hogy a hosszú évek alatt csak egyetlen menekülési lehetőség kínálkozott számukra, de ezt az alkalmat John nem használhatta ki. Volt egy másik súlyos kérdés is, mely szerint a bennszülöttek nem szokták foglyaik életét megkímélni, de ez esetben, a Franklin hajósainak esetében, bármily valószínűtlen is volt, mégiscsak ez történt, és maga Harry Felton volt rá a bizonyíték. Egyébként előfordult már máskor is hasonló eset, nevezetesen William Classen felfedezővel, aki harmincnyolc esztendővel ezelőtt tűnt el, és úgy tudják, hogy még mindig egy észak-ausztráliai törzs fogságában él. Nos hát, pontosan így alakult John kapitány sorsa is, mert a feltételezéseken túl Harry Felton tanúsága is rendelkezésre áll. Vannak még más kutatók is, akik eltűntek, de semmi jel sem mutat arra, hogy életüket vesztették volna. Ki tudja, talán egy szép napon megoldódik ez a rejtély.

Eközben gyorsan robogott a vonat, a kis állomásokon meg sem állt. Ha a vaspályát kissé nyugatabbra fektették volna le, most körbejárhatná a Torrens-tavat, mely ív alakban hajlik; ezt a hosszú, keskeny tavat, melynek közelében már feltűnnek a Flinders hegység első vonulatai. Nagy volt a meleg. A hőmérséklet az északi félteke márciusának felelt meg a harmincadik szélességi fok mentén fekvő területeken: Algériában, Mexikóban vagy Hátsó-Indiában. Most még esőre is lehetett számítani, sőt hatalmas zivatarokra, melyekért egyébként a karaván hiába könyörögne, ha már a belső sivatagos részen vándorol. Ilyen körülmények közepette futott be Mrs. Branican vonata délután három órára Farina pályaudvarára.

Ez a vasútvonal végpontja, de az ausztrál mérnökök már tervezik az észak felé való folytatást, a távíróvonal irányában, melynek drótjai az Arafura-tenger partjáig is felhatolnak. Ha a vasútvonal pontosan nyomon követi, kissé nyugatabbra kell folytatódnia, át a Torrens-tó és az Eyre-tó közti területen. Ellenkező esetben a tavaktól jobb kézre eső területen fog haladni, ha nem tér el attól a délkörtől, melyet már Adelaide óta követ.

Zach Fren és emberei mind ott álltak a pályaudvaron, mikor Mrs. Branican kiszállt a vonatból. Nagy szeretettel és tisztelettel fogadták. A derék altiszt szíve mélyéig meg volt hatva. Tizenkét napja, tizenkét hosszú napja nem látta John kapitány feleségét; ez nem történt meg vele, mióta a Dolly-Hope visszatért San Diegóba. Dolly is nagyon örült, hogy újra látja hűséges társát, Zach Frent, akire mindig bizton számíthatott. Mosolygott, amint kezet fogtak, ő, aki szinte elfelejtette már, hogy mi a mosolygás.

Farina városa nem régen épült. Vannak újabb keletű térképek, melyeken nem is szerepel. Benne is azoknak a városoknak a csíráját lehet felismerni, melyeket az angol és amerikai vasutak termelnek ki, amerre húzódnak, ahogy a fa megtermi gyümölcsét; de ezek gyorsan beérnek az angol népek rögtönzési képessége és gyakorlatiassága révén. Az ilyenféle állomáshelyek, melyek ma még csak kis falvaknak tekinthetők, azt a feltételezést sugallják egész elhelyezkedésükkel, a terek, utcák kijelölésével, hogy igen hamar várossá fejlődnek.

Ilyesféle volt Farina Town is, mely ez időben az Adelaide-ből induló vasútvonal végállomása volt.

Mrs. Branican nem óhajtott sok időt itt tölteni. Zach Fren éppen olyan hozzáértésről, mint buzgalomról tett tanúságot. Az expedíciós felszerelésben, melyet ő szedett össze, volt négy ökrös szekér a négy hajcsárral, két könnyű homokfutó, melyek elé két-két ló volt befogva, és megvolt hozzá a két kocsis is. A szekerekre már felrakták az Adelaide-ből előreküldött táborozási holmikat. Ha a vasúti kocsikból átrakodják a rakományt, minden készen áll az indulásra. Ehhez pedig elegendő huszonnégy, legfeljebb harminchat óra.

Másnap reggel Mrs. Branican már nekilátott, hogy a felszerelést darabonként átvizsgálja. Tom Marix igencsak helyeselte Zach Fren valamennyi intézkedését. Ilyen feltételek mellett könnyen el fognak jutni addig a végső pontig, ahol a lovak és az ökrök még találnak elég legelnivalót és főleg vizet, amire a középterület sivatagjaiban már ugyancsak ritkán és vékonyan fognak bukkanni.

– Mistress Branican - mondta Tom Marix -, míg a távíróvonal mentén fogunk haladni, találunk majd elég vizet és táplálékot, és az állataink nem fognak nélkülözni. De ha elhagyjuk, és nyugatabbra fordulunk, a lovakat és az ökröket málhás és nyerges tevékre kell felcserélnünk. Csupán ezek az állatok képesek nekivágni a forró, száraz vidéknek, mert kibírják, hogy a kutak sokszor több napi járóföldre fekszenek egymástól.

– Mindezt tudom - felelt neki Dolly -, és rábízom magam az ön tapasztaltságára. Újra átalakítjuk a karavánt, amint megérkezünk Alice Springs állomásra, és szeretnék a lehető leggyorsabban odaérni.

– A tevehajcsárok - szólt közbe Zach Fren - már négy napja útnak indultak a tevékkel, és ott várnak majd minket azon az állomáshelyen.

– De ne feledkezzék meg arról, asszonyom - így Tom Marix -, hogy a kutatóút igazi nehézségei majd csak ott kezdődnek!

– Szembenézünk velük! - E szavakkal zárta Dolly a beszélgetést.

Így hát a pontosan kidolgozott terv szerint az utazás első szakaszát, mely mintegy háromszázötven mérföldes távolságot jelentett, lovakkal, kocsival és ökrös fogatokkal fogják megtenni. A kísérő csapat harminc embere közül a tizenöt fehér ember lovon megy majd, de minthogy a sűrű erdők, a szeszélyesen szaggatott talajfelszín miatt csak aránylag rövid szakaszokban lehet előrehaladni, a fekete gyalogosok különösebb nehézség nélkül lépést tudnak tartani a karavánnal. Ha Alice Springsben újjászervezik a karavánt, a fehérek a tevéket kapják meg, hogy azok hátán elvégezhessék a felderítő munkát, híreket gyűjtsenek a kóborló törzsekről, és kinyomozzák a pusztaságban itt-ott felbukkanó vízlelőhelyeket.

Itt megjegyezhetjük, hogy mióta a tevék megjelentek összes előnyeikkel együtt Ausztráliában, azóta a kontinenst átszelő felfedező utakat már csak ezek közreműködésével bonyolítják le. Burke, Stuart, Giles idejében az utazók talán nem lettek volna annyi megpróbáltatásnak kitéve, ha ezek a hasznos segítőtársak már a rendelkezésükre álltak volna. Elder 1866-ban számos tevét hozott be Indiából egy afgán tevehajcsárcsapattal együtt, és ez az állatfaj jól megélt itt. Semmi kétség: nekik köszönheti Warburton ezredes, hogy sikeresen megvalósíthatta merész útitervét, melynek kiindulópontja Alice Springs volt, a végpontja pedig Roebourne a Witt-föld partvidékén, a Nickol-öbölben. Később pedig, ha David Lindsay-nek sikerült is északról dél felé végigjárni a kontinenst csupán málhás lovakkal, ennek oka az, hogy nem tért el messze attól a vidéktől, melyen a távíróvonal vonul végig, ahol megtalálhatta azt a szükséges vizet és eleséget, mely nem áll rendelkezésre az ausztrál sivatagokban.

A merész utazókról beszélgetve, akik habozás nélkül szembeszállnak minden lehetséges veszéllyel és fáradalommal, Zach Fren indíttatva érezte magát a következő kérdésre:

– Tudja ön, Mistress Branican, hogy az Alice Springsbe vezető úton előttünk jár valaki?

– Előttünk járnak, Zach?

– Úgy van, asszonyom. Vissza tud emlékezni az angol úrra és kínai inasára, akik velünk együtt jöttek át Melbourne-ből Adelaide-be a Brisbane fedélzetén?

– Igen, emlékszem, ezek az utasok is kiszálltak Adelaide-ben. És nem maradtak ott?

– Nem bizony, asszonyom. Három nappal ezelőtt Jos Meritt, mert így hívják, megérkezett a vasúton ide Farinába. Tőlem kért részletes felvilágosítást a mi expedíciónkra vonatkozóan, a tervezett útról, és mindig csak annyit mondott: „Ez igen, ó, remek!” - míg a kínai a fejét csóválta, mintha azt akarná mondani: borzasztó, ó, rettenetes. Másnap hajnalban mindketten távoztak Farina Townból, és észak felé indultak.

– Milyen módon utaznak? - kérdezte Dolly.

– Lovon mentek, de ha Alice Springsbe érnek, átszállnak, mintha azt mondanánk, a gőzhajóról egy vitorlásra, ahogy mi magunk is tenni fogunk.

– Az angol egy kutató tudós?

– Nem olyannak látszik, inkább rögeszmés úriembernek.

– És arról nem beszélt, mi készteti az ausztrál sivatagba?

– Egy szót sem, asszonyom. Mindenesetre úgy hiszem, hogy kettesben a kínaijával nem jut eszébe, hogy kitegye magát valami veszedelmes találkozásnak a tartomány lakott területén kívül! Utazzék csak békével! Tán még viszontlátjuk őket Alice Springsben.

Másnap, szeptember 11-én délután öt órára megtörtént minden szükséges előkészület. A szekereket megrakták mindazzal az élelmiszerrel, ami egy hosszú utazás szükségleteinek fedezésére is elegendő volt. Volt ott sok hús és zöldség, konzerv a legjobb amerikai márkákból, aztán liszt, tea, cukor és só, nem beszélve a hordozható patikában tárolt gyógyszerekről. A whiskykészlet, a gin és rum jó néhány kis hordót töltött meg, melyeket majd mind fel kell erősíteni a tevék hátára. A fogyasztási cikkek közt jókora mennyiségű dohány is szerepelt; ez a készlet nemcsak a karaván szükségleteit elégítette ki, hanem fontosabb célja az volt, hogy felajánlhassák a bennszülötteknek, akik rendszerint csereeszköznek használják. Dohánnyal és pálinkával egész törzseket meg lehetne vásárolni Nyugat-Ausztráliában. John kapitány váltságdíjaként rengeteg dohányt, pálinkát, néhány vég színesen nyomott vásznat és számtalan bazárholmit vittek magukkal.

Mindenféle táborozási kellék, sátrak, takarók, ruhás- és fehérneműskosarak, Mrs. Branican és Harriet komorna személyes holmija, Zach Fren és Tom Marix holmija, az ételek elkészítéséhez szükséges eszközök, a főzéshez való petróleum, a lőszerek, tehát golyók és sörétek a vadászpuskákhoz és Tom Marix legényeinek puskájába, mindez a felszerelés az ökrös szekerekre került.

Most már valóban csak meg kell adni a jelet az indulásra.

Mrs. Branican égett a vágytól, hogy mihamarább úton legyenek, és másnap reggelre tűzte ki az indulás időpontját. Ennek megfelelően a karaván már kora hajnalban elhagyja a várost, és északnak indul az Overland Telegraph Line, tehát a transzkontinentális távíróvonal mentén. Az ökörfogatosok, hajcsárok, fegyveresek együttvéve mintegy negyven embert tettek ki, és Zach Fren, illetve Tom Marix parancsnoksága alá voltak rendelve. Mindenki megkapta az utasítást, hogy napkeltére álljon készen.

Ezen az estén Dolly, Harriet és Zach Fren kilenc óra felé tért meg kis házukba, amely az állomás közelében állt. Bezárták a ház ajtaját, és éppen készültek szobájukban lepihenni, mikor halk kopogást hallottak.

Zach Fren kiment, kinyitotta az ajtót, és nem tudott visszafojtani egy meglepett kiáltást.

Kis csomagjával a hóna alatt, sapkájával a kezében a Brisbane ifjú matróza állt előtte.

Egyébként úgy látszott, Mrs. Branican megérezte, hogy ki érkezett. Mivel lehetne ezt magyarázni? Bár egyáltalán nem számíthatott rá, hogy újra találkozik a fiúval, talán bensejében úgy érezte, hogy a fiúnak vissza kell térnie őhozzá. Bárhogy is volt, a név ösztönösen röppent ki a száján, mielőtt meglátta volna:

– Ó, Godfrey!

Godfrey félórája érkezett Adelaide-ből a vonattal.

Néhány nappal a gőzhajó visszaindulása előtt arra kérte a hajó kapitányát, hogy számolja el a bérét, és engedje el a szolgálatból. Kijutva a városba, meg sem próbált bemenni a King William Street pompás szállójába, ahol Mrs. Branican lakott. De sokszor követte, vigyázattal, hogy észre ne vegye. Meg se próbálta megszólítani. Megtudta, hogy Zach Fren már elutazott Farina Townba a karaván megszervezésére. Amint értesült, hogy Mrs. Branican is elutazott Adelaide-ből, felszállt a következő vonatra, hogy utána menjen.

Mit akart tulajdonképpen Godfrey, mire lehet vélni a viselkedését?

Hogy mit akart, Dolly hamarosan megtudta.

Godfrey, amint beengedték a házba, szembe találta magát Mrs. Branicannel.

– Te vagy az, Godfrey, gyermekem? - kérdezte az asszony, kezét megragadva.

– Ő az, de mi a csodát akar itt? - morgott Zach Fren szemmel láthatóan mérgesen, mert a kis matróz megjelenését nagyon kellemetlennek érezte.

– Hogy én mit akarok? - kapta el a szavát Godfrey. - Az ön nyomában szeretnék menni, asszonyom, bárhová és bármily messzire menjen is, hogy soha többé ne kelljen öntől elválnom. Önnel akarok tartani Branican kapitány felkutatásában, meg akarom őt találni, haza akarom kísérni San Diegóba, visszajuttatni őt hazájába, barátaihoz.

Dolly nem tudott többé magán uralkodni. A gyermek arcvonásai teljesen Johnt idézték szeme elé, imádott Johnját.

Godfrey leborult a lábai elé, kezét felé nyújtva egyre csak így könyörgött:

– Vigyen magával, asszonyom, ó, ne hagyjon itt!

– Velem jössz, fiacskám, persze hogy velem jössz! - kiáltott Dolly, felemelte és szívéhez szorította a gyermeket.