EGY NEVEZETES KALAP

Ausztrália három nagyvárosa közül Sydney a legidősebb, Melbourne a másodszülött, Adelaide a legfiatalabb. Igaz, hogy ez utóbbi a legkésőbbi, de nyugodtan állíthatjuk, hogy a legszebb is közülük. 1853-ban keletkezett egy olyan szülőanyától - Dél-Ausztráliától -, melynek politikai léte csak 1837 óta állt fenn, és önállóságát hivatalosan csak 1856-ban nyerte el. Adelaide fiatalsága bizonyára még nagyon soká fog tartani e páratlan éghajlat alatt, mely talán a legkedvezőbb az egész kontinensen. Ezen a környéken ismeretlen a tüdővész, a mocsárláz és minden más ragály. Néha persze itt is meghalnak az emberek, de ahogy M. D. Charnay szellemesen írja naplójában, ez talán csak kivételnek tekinthető.

Dél-Ausztrália talaja annyiban elüt a szomszédos tartományétól, hogy aranyat nem találni benne, viszont gazdag rézércekben. Közel negyven éve tárták fel Capunda, Burra, Wallaroo és Moonta bányáit, melyek ezrével vonzzák a bevándorlókat, és gazdaggá teszik az egész tartományt.

Adelaide városa nem a St. Vincent-öböl partján emelkedik. Akárcsak Melbourne, jó tizenkét kilométerrel beljebb a szárazföldön épült, és a kikötővel vasútvonal köti össze. Növénykertje állja a versenyt Melbourne-ével. Az alapító Schumburg olyan üvegházakat létesített, melyeknek az egész világon nincs párjuk, a rózsaültetvények szinte parkot képeznek, a pompás pázsit fölött a mérsékelt égöv legszebb fái terebélyesednek, de megtalálni mellettük a szubtropikus égöv jó néhány fáját is.

Sem Sydney, sem Melbourne nem mérkőzhet Adelaide városának könnyed szépségével. Széles utcái kellemesen áttekinthető rendbe sorakoznak és ápoltak. Itt-ott pompás palotákat látni, mint például a King William Streeten. A postapalota és a városháza figyelemre méltó építészeti alkotás. A kereskedelmi negyedet átszelő Hindley és Glenell utcákban zajos sürgés jelzi az üzleti élet fokozott ritmusát. Mindenütt feltűnnek az üzletemberek, de itt mintha csak könnyű és sikeres üzletkötések elégedettségét lehetne az arcokról leolvasni, a mindenütt másutt tapasztalható gondok és homlokráncok nélkül.

Mrs. Branican a King William Streeten szállt meg Zach Fren kíséretében. Anyai szíve még érezte azt a nagy csapást, melyet hirtelen feltámadt reménykedésének összeomlása okozott. Szokatlanul sápadt arcáról le lehetett olvasni a nagy csalódást, szeme még piros volt a sírástól. De azóta, hogy reménykedése visszavonhatatlanul megsemmisült, már nem iparkodott a fiúval találkozni, többet nem is beszélt vele. Emlékezete viszont tisztán őrizte a meglepő hasonlatosságot, mely szüntelenül John arcát idézte.

De ettől a pillanattól kezdve Dolly csak a feladatainak akarta magát szentelni, csak az expedíció előkészületeivel kívánt foglalkozni. Minden lehetőséget meg akart ragadni, minden segítséget igénybe venni. Készséggel áldozta volna minden pénzét a kutatásra, semmilyen jutalmat nem sajnált azoktól, akik buzgón csatlakoznak hozzá, és vele együtt mindent elkövetnek a nagy vállalkozás sikeréért.

Vállalkozó szellemű emberekben itt nem volt hiány. Dél-Ausztrália tartományát a vakmerő felfedezők földjének is tekinthetjük. A legnevezetesebb úttörő utazók innét indultak a középső területek ismeretlen tájai felé. Innét indult Warburton, John Forrest, Giles, Sturt, Lindsay, kiknek kutatóútjai egymást keresztezik a hatalmas kontinens térképén, s ezeket rézsútosan fogja metszeni Mrs. Branican expedíciójának útvonala. Warburton ezredes 1874-ben teljes szélességében átszelte Ausztráliát keletről nyugat felé a huszadik fok mentén, egészen a Nickol-öbölig, John Forrest ugyanabban az évben ellenkező irányban Perthtől Port Augustáig utazott, Giles 1876-ban szintén Perthből indult, és a huszonötödik fok mentén a Spencer-öbölig jutott.

Azt tanácsolták, hogy az expedíció tárgyi és személyi kellékeit ne Adelaide-ben, hanem a vasút végállomásánál gyűjtsék össze, északra, az Eyre-tó magasságában. Öt teljes szélességi fok távolságot és időt nyernek ezzel, későbbre halaszthatják a megpróbáltatásokat. Ott a Flinders Ranges hegyrendszere által barázdált vidéken könnyen össze lehet szedni a szekereket és az utazáshoz szükséges valamennyi állatot, a hátaslovakat, az élelmiszer és a táborozási kellékek szállításához szükséges barmokat. A végtelen pusztaságokon, a mérhetetlen homoksivatagon, ahol se növényzet, se víz nem található, egy egész karaván szükségleteiről kell gondoskodni, mintegy negyven emberről, beleszámítva a szolgákat és az utasok védelmét biztosító kis őrcsapatot is.

Ez utóbbiak szerződtetését Dolly már Adelaide-ben meg akarta oldani. Egyébként szilárd és megbízható barátra lelt Dél-Ausztrália kormányzójában, aki készséggel felajánlotta neki szolgálatait. Az ő révén harminc embert szerződtetett Mrs. Branican, részben odavalósiakat, részben európai bevándorlókat, csupa jó lovast és jó harcost. Az út idejére magas bért biztosított nekik, és mindegyiküknek külön száz font jutalmat az expedíció végeztével, bármily eredménnyel is járjon. Parancsnokuk Tom Marix lett, a tartományi rendőrség egyik leszerelt tisztje, egy hatalmas termetű és tiszta fejű, körülbelül negyvenéves férfi, akiről egyébként a kormányzó kezeskedett. Tom Marix a kis csapatot a nagy számban jelentkező emberek közül a legerősebbekből és a legmegbízhatóbbakból válogatta össze. Ennek a legkedvezőbb körülmények között összeállított őrcsapatnak a hűségére bizton lehetett számítani.

A szolgaszemélyzet Zach Fren parancsnoksága alá kerül majd, és ha rajta múlik, „emberek és állatok keményen és egyenesen fognak járni”, ahogy kedvteléssel emlegette.

Egyébként Tom Marix és Zach Fren mellett a csapat igazi és nem is vitatott feje Mrs. Branican lesz, de ő lesz az expedíció lelke is.

Mr. William Andrew üzletfeleinek szívessége révén az egyik adelaide-i bank jelentős hitelszámlát nyitott Mrs. Branicannek, így annyi pénzt vehetett fel, amennyit csak akart.

Mikor ezeken a teendőkön túl voltak, abban állapodtak meg, hogy Zach Fren legkésőbb harmincadikán elutazik Farina városába, míg Mrs. Branican a felfogadott emberekkel csak akkor indul oda, ha Adelaide-ben már mindent elintézett. Ezzel búcsúzott Zach Frentől:

– Zach, ön lesz felelős azért, hogy az egész karaván készen álljon az indulásra szeptember elején. Fizessen készpénzzel, és nem kell alkudoznia. Az élelmiszert vasúton küldetem, rakassa át a szekerekre Farinában. Nem szabad semminek sem elkerülni a figyelmünket, ami az expedíció sikerét veszélyeztetheti.

– Minden készen fog állni, asszonyom - felelte az altiszt. - Mikor ön megérkezik, csak a jelet kell megadnia az indulásra.

Könnyen belátható, hogy Zach Fren nem tétlenkedett az utolsó napokban, melyeket Adelaide-ben töltött. Tengerésznyelven szólva olyan hévvel „tömte a kazánt szénnel”, hogy augusztus 29-én már megválthatta jegyét Farinába. Fél nappal azután, hogy kiszállt a végállomáson, táviratban jelentette Mrs. Branicannek, hogy az expedíció felszerelésének nagy része már együtt van.

Dolly is jól végezte ezalatt a magára vállalt feladatot. Tom Marix segítségével a kísérő csapat fegyvereiről és öltözékéről gondoskodott. Különleges alapossággal válogatták ki a lovakat. Szerencsére az ausztráliai fajták kiválóak, bírják a fáradalmat, az éghajlat viszontagságait, cseppet sem idegesek. Míg a karaván erdőkön és mezőkön halad majd, a lovak táplálékának megszerzése nem ad okot a nyugtalanságra, mert lesz ott elég fű és ivóvíz. De továbbmenve a homoksivatagokba már fel kell cserélni a lovat tevére. Ezt majd akkor fogják megejteni, ha elérnek Alice Springs városkába. Onnét kezdve már fel kell készülnie Mrs. Branicannek és az egész karavánnak, hogy megküzdjön mindazzal a tárgyi nehézséggel, mely a Közép-Ausztrália tájain való menetelést oly félelmessé teszi.

A teljes odaadással végzett munka némileg elterelte a tettre kész asszony figyelmét a Brisbane fedélzetén utolsó nap lejátszódott eseményekről. A lázas tevékenység szinte elbódította, hiszen egyetlen szabad percet sem engedélyezett magának. Abból az álomképből, melynek néhány pillanatra oly készségesen átengedte szívét, a tűnő reményből, melyet Zach Fren egyetlen szóval szétfoszlatott, csak egyes emlékmorzsák maradtak benne. Mindenesetre azt már tudta, hogy kisgyermeke ott fekszik San Diego temetőjének egy szegletében, és most már felkereshetné, hogy a sírt könnyeivel öntözze. De mégis, a matrózfiú arcvonásai, a hasonlatosság... John és Godfrey képe lelkében szinte egybemosódott.

A gőzös kikötése óta Mrs. Branican nem látta a fiút. Azt sem tudta, próbálkozott-e találkozni vele a partraszállást követő napokon. Mindenképpen úgy látszott, hogy Godfrey nem is mutatkozott a hotel környékén, a King William Streeten. De mért is próbálkozott volna? A kettejük közt lezajlott beszélgetés óta Dolly a kabinjába zárkózott, és nem üzent érte. Dolly egyébként értesült arról, hogy a Brisbane elindult vissza Melbourne-be, és tudta, hogy mire a gőzös ismét visszatér Adelaide-be, ő már messze jár.

Miközben Mrs. Branican sietett befejezni az úti készülődést, egy másik személy ugyanolyan elszántan készült egy hasonló nagy utazásra. Ez az illető a Hindley utcán szállt meg. Egy lakosztály az utcai fronton és egy kis szoba, mely a belső udvarra nyílt, egyazon tető alá rendelte a fehér és sárga faj két sajátos képviselőjét, az angol Jos Merittet és a kínai Zsin Git.

Honnét jött ez a két furcsa figura, akik Ázsia és Európa átellenes sarkaiból származtak? Mit kerestek Melbourne-ben, és mi dolguk van Adelaide-ben? Miféle körülmények társíthatták az urat és a szolgát, hogy együtt járják be a világot? Talán mindez ki fog derülni abból a beszélgetésből, melyet Jos Meritt és Zsin Gi szeptember 5-én este folytatott egymással; a beszélgetést majd némi magyarázattal is kiegészítjük.

De előbb, ha már néhány jellemvonásból, mániáiból, magatartásának furcsaságaiból, beszédmodorából sikerült némileg felvázolni az angol arcképét, illő ezt a kínait is bemutatni, aki a Mennyei Birodalom jellegzetes ruházatát is megőrizte, az inget, a tunikát, az oldalt gombolódó zubbonyt, a bő szárú nadrágot és derekán a selyemövet. A Zsin Gi nevet jól kiérdemelte, mert ez tulajdonképpen nemtörődömséget jelent. Ő pedig ritka tökéletességgel rest volt a munkában éppúgy, mint saját érdekeinek szolgálatában. Tíz lépést sem volt hajlandó tenni, hogy ellássa a dolgát, sem húszat, hogy elkerülje a veszedelmet. Az biztos, hogy Jos Meritt csodálatosan bőséges türelemmel rendelkezhetett, ha egy ilyen szolgát megtartott. Persze lehet, hogy csak megszokásból, mert már öt-hat éve együtt járták a világot. San Franciscóban akadt egyébként Zsin Gire, ahol csak úgy nyüzsögnek a kínaiak, és próbaképpen felvette inasnak, így mondta akkor, de ez a próba, úgy látszik, a végső földi búcsú időpontjáig fog tartani. Megjegyzendő azért, hogy Zsin Gi Hongkongban nőtt fel, és olyan kitűnően beszélt angolul, mint egy született londoni.

Mindezeken túl Jos Meritt nem is volt indulatos természetű, inkább eredendően egykedvű. Ha néha Zsin Git a Mennyei Birodalomban szokásos szörnyű kínzásokkal fenyegette is - ott egyébként az igazságügy-minisztert találóbb névvel büntetésügyi miniszternek nevezik -, a gyakorlatban legfeljebb egy fricskát adott volna neki. Ha nem hajtotta végre az utasítást, gyakran ő maga csinálta meg helyette. Ez egyszerűbbé tette viszonyukat. Talán nem volt messze már az a nap, hogy ő fogja kiszolgálni a saját inasát. Valószínűleg a mi kínaink hajlamos volt azt hinni, hogy az ő oldaláról nézve ez volna a méltányos. Mindenesetre Zsin Gi, bármennyire is várta ezt a kedvező sorsfordulatot, addig kénytelen volt gazdáját követni, bárhová is vonzotta képzelete ezt a csodabogarat. E tárgyban Jos Meritt nem tűrt alkut. Inkább ő maga kapta volna vállra Zsin Gi málháját, hogysem hátul engedje kullogni a kínait, ha elérkezett a hajó vagy vonat indulásának pillanata. Kelletlenül is kénytelen volt a lusta ember lépést tartani a gazdával, legfeljebb teljes semmittevésben tölthette az utazás idejét, akár végig is alhatta. Így jártak már végig együtt ezer és ezer mérföldet az Ó- és az Újvilágban, és most is ennek a szüntelen helyváltoztatásnak volt köszönhető, hogy itt voltak találhatók Dél-Ausztrália fővárosában.

– Rendben, ó, remek! - szólt ez estén is Jos Meritt. - Remélem, minden előkészület megtörtént?

Nehéz megérteni, ezt mért Zsin Gitől kérdezte, miután mindent saját kezűleg csinált meg. Mégsem mulasztotta el a kérdést, az elv kedvéért.

– Minden előkészület megtörtént, tízezerszer is - felelt a kínai, aki nem tudott megszabadulni a Mennyei Birodalom alattvalói közt szokásos fordulatoktól.

– A bőröndök?

– Beszíjazva.

– Fegyverek?

– Megtisztítva.

– Az élelmiszeres ládák?

– Ön helyezte el őket, tisztelt Jos gazdám, a pályaudvari csomagmegőrzőben. De egyáltalán van-e értelme élelmiszerekről gondoskodni, mikor előbb-utóbb az a sors vár ránk, hogy minket egyenek meg?

– Hogy minket megegyenek, Zsin Gi? Rendben, ó, remek! Szóval továbbra is úgy hiszed, hogy fel fognak falni minket?

– Előbb vagy utóbb megesik. Hat hónapja is nem sok híja volt annak, hogy kannibálok gyomrában fejezzük be az utazást, legalábbis én magam!

– Hogyhogy te magad, Zsin Gi?

– Azon egyszerű oknál fogva, hogy én kövér vagyok, ön pedig, Jos gazdám, csupa csont, és az efféle emberevők habozás nélkül engem részesítenének előnyben.

– Téged előnyben? Rendben van, ó, ez remek!

– Különben is az ausztráliai emberevő törzsek kiváltképpen élvezik a kínaiak sárga húsát, ami számukra azért is ízletes, mert a kínaiak főként rizst és zöldségféléket esznek.

– Ezért ajánlom szüntelenül a figyelmedbe, Zsin Gi, hogy dohányozzál - mondta flegmával Jos Meritt. - Tudod, hogy az emberevők utálják a dohányosok húsát.

Az okos kínai ekképpen is cselekedett, és szakadatlanul füstölt, ha nem is ópiummal, hanem dohánnyal, melyet Jos Meritt korlátozás nélkül bocsátott a rendelkezésére. Valóban úgy látszik, hogy az ausztráliai emberevők csakúgy, mint más földrészen élő kannibál sorstársaik, legyőzhetetlen undort éreznek azok iránt az emberek iránt, akiknek testét átitatta a dohány nikotinja. Ennek tudatában igyekezett Zsin Gi lelkiismeretes munkával ehetetlenné tenni saját húsát.

És vajon igaz volna, hogy gazdájával együtt már forgott abban a veszélyben, hogy emberevők lakomáján szerepeljen, és méghozzá nem mint meghívott vendég? Igaz bizony; először valahol Afrikában Jos Meritt és az inas már közel jártak ahhoz, hogy ily módon fejezzék be kalandos életüket. Most pedig alig tíz hónapja, Queensland területén, Rockhamptontól és Gracemere-től nyugatra, Brisbane-től mindössze néhány száz mérföldnyire, vándorlásuk során a legvadabb bennszülött emberevők közé jutottak. Ott még, úgy lehetne mondani, uralkodó népszokás a kannibalizmus. Így Jos Meritt és Zsin Gi, miután a vademberek kezei közé kerültek, menthetetlenül elpusztultak volna, ha nem ér oda és nem lép közbe idejében a tartományi rendőrség. Miután az utolsó pillanatban megmenekültek, visszamentek Queensland fővárosába, onnét tovább Sydneybe, majd a személyhajóval Adelaide-be jutottak. De végül is mindez nem vette el az angol kedvét attól, hogy Zsin Gi és saját személyét ismételten veszélynek tegye ki, mert mint Zsin Gi szavaiból kiderült, legújabban az ausztrál föld középső területeire készülődött.

– És mindezt egy kalap miatt! - kiáltott fel keservesen a kínai. - Ajaj, ajaj, ha erre kell gondolnom, úgy peregnek a könnyek a szememből, mint ahogy az esőcseppek hullnak a sárga krizantémvirágokra.

– És mikor hagyod abba a pergetést, Zsin Gi? - torkolta le Jos Meritt bosszúsan.

– De uram, Jos gazdám, ha meg is találjuk valaha azt a kalapot, már csak egy rongyos cafat lesz.

– Elég legyen, Zsin Gi, ez már mégiscsak sok! Megtiltom, hogy ilyen hangon beszélj erről a kalapról vagy bármely más kalapról. Érted? Úgy van, ó, remek! Ha még egyszer újrakezded, negyvenötöt mérek rád a nádpálcával a talpad alá!

– De hiszen nem vagyunk Kínában - feleselt Zsin Gi.

– Akkor megvonom tőled az élelmet!

– Akkor én lefogyok.

– Levágom a hajfonatodat, és kopasz leszel.

– Levágja a copfomat?

– Megvonom tőled a dohányt!

– Fo isten őrizzen meg attól!

– Nem fog megoltalmazni!

Erre az utolsó fenyegetésre Zsin Gi ismét alázatos lett és tisztelettudó.

Végül is hát miféle kalapról volt szó, és mért töltötte idejét Jos Meritt egy kalap kergetésével?

Mondtuk már, hogy különcünk liverpooli angol volt, azok közül az ártalmatlan hóbortosok közül, akik nemcsak az Egyesült Királyságra jellemzők. Hiszen találni belőlük a Loire partjain, az Elbánál, a Dunánál és a Schelde partján is éppen úgy, mint azokon a vidékeken, melyeket a Temze öntöz, a Clyde vagy a Tweed. Jos Meritt nagyon gazdag volt; Lancasterben és a szomszédos grófságokban közismert volt gyűjtőszenvedélyéről. De nem képeket gyűjtött, vagy könyveket, műtárgyakat, még csak nem is csecsebecséket, nem erre fordította erejét és pénzét. Nem bizony! Kalapokat gyűjtött, egy egész múzeumra való nevezetes kalapot, bármilyen férfi- vagy női fejfedőt, kürtőkalapot, háromszögletű kalapot, kétcsúcsút, szárnyas görög kalapot, főkötőt, leffentyűt, összecsukható cilindert, klakkot, sisakot, fülvédő sapkát, tengerészsipkát, barettet, páncélsisakot, papi birétumot, turbánt, szakácssipkát, ellenzős sapkát, fezt, csákót, ellenzős kalapot, tollas kalpagot, pápai süveget, püspöksüveget, tarbukot, puffot, elnöki bársonysüveget, az inkák lantusát, gótikus női hajdíszt, főpapi infulát, keleti főfödőt, a dózsék süvegét, keresztelőkendőt és még sok mást, száz és száz darabot; legtöbbjüket siralmas állapotban, rongyosan, tetejük vagy karimájuk híjával. Ha hinni lehet Jos Merittnek, olyan régi kincsek voltak birtokában, mint Patroklosz sisakja, melyet Trója ostrománál, a Hektórral vívott párviadalban viselt, Themisztoklész süvege a szalamiszi csatából, Galenus és Hippokratész orvosi kalapja, Caesar fövege, melyet a Rubico folyón való átkelésnél a szél lesodort a fejéről, Lucrezia Borgia főkötője, melyet mindhárom - a Sforzával, D’Estével és Aragóniái Alfonzzal tartott - menyegzőjén viselt, Tamerlán süvege az Induson való átkelésből, Dzsingisz kán süvege, amikor a nagy hódító leromboltatta Bokharát és Szamarkandot, Erzsébet királyné pártája, melyet a koronázáskor viselt, Stuart Mária kalapja, mikor megszökött Lockleven kastélyából, II. Katalin koronázási fejdíszei Moszkvából, Nagy Péter vászonkalapja, melyet a saardami hajóépítő műhelyben viselt, Marlborough sisakja a remiliesi csatából, Olaf dán királyé, midőn Sticklestadnál megölték, Gessler kalapja, melyet Tell Vilmos nem volt hajlandó köszönteni, William Pitt süvege, mikor huszonhárom éves korában miniszterelnök lett, Napóleon kétszarvú sisakja a wagrami csata idejéből és még töméntelen sok érdekesség. Nagy bánatára nem tudta megszerezni Noé kerek sapkáját, melyet akkor viselt, mikor bárkája fennakadt az Ararát csúcsán, vagy Ábrahám sipkáját, amikor is a szent öreg éppen Izsák fia feláldozására készült. De Jos Meritt nem adta fel a reményt, hogy egy nap meg fogja ezeket is szerezni. Ami Ádám és Éva kalapjait illeti, melyeket a Paradicsomból való kiűzetésük napján kellett viselniök, ezek megszerzéséről lemondott, miután hitelt érdemlő történészek azt állították, hogy az első férfiú és az első nő rendszerint hajadonfőtt járt.

Láthatjuk már a Jos Meritt-féle múzeum vázlatos ismertetéséből is, hogy milyen gyermekes foglalatosságok közt telt e csodabogár élete. Rögeszméjétől nem tántorította el semmi, vakon hitt szerzeményeinek valódiságában. Hány országot járt be, hány várost és falut fürkészett végig, hány butikot turkált össze, hány házalót és ócskást keresett fel, mennyi pénzt szórt ki az ablakon, és csak annyit ért el vele, hogy hónapokig tartó kutatás után drága pénzért rásóztak valami kacatot. Az egész világot végigkurkászta néhány ritka darab kedvéért, és most, hogy ő maga meg ügynökei, futárai, megbízottai kimerítették Európa, Afrika, Ázsia, Amerika, sőt Óceánia készleteit, most arra készülődött, hogy a legmegközelíthetetlenebb vidéket kutassa át, az ausztrál kontinenst.

Volt erre egy olyan oka is, mely okot mások talán elégtelennek találtak volna, de ő nagyon komolyan vett. Miután úgy értesült, hogy az ausztráliai bennszülöttek szívesen viselnek férfi- vagy női fejkendőket - képzelhetjük, milyen rongyok lehettek már ezek! -, továbbá minthogy azt is mondták, hogy a partvidék kikötőibe rendszeresen szállítanak nagy rakomány ócska ruhát, arra a következtetésre jutott, hogy itt jó fogást csinálhat, hogy a régiséggyűjtők nyelvén fejezzük ki magunkat.

De mindezen túl Jos Meritt most egy olyan gondolat rabja lett, egy olyan vágy emésztette, mely könnyen tökéletes bolonddá tehette - idáig ugyanis csak félbolondnak számított. Ezúttal egy bizonyos kalapot hajszolt, mely gyűjteménye dísze lehetne.

Vajon mi lehetett ez a csodatárgy? Melyik régi vagy modern iparos készítménye? Milyen királyi, nemesi, polgári vagy jobbágyfő viselte, és milyen alkalomból? Ezt a titkát Jos Meritt nem bízta senkire. Bármi is lett légyen a titok, egy Csingacsguk avagy egy Eszes Róka hevével követte a nyomot, bizonyos fontos jelzések alapján, és arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a bizonyos kalap hosszú és változatos pályafutás után végezetül egy ausztrál bennszülött törzsfő koponyáján kötött ki, és így kétszeresen méltóvá vált a főfödő elnevezésre. Ha sikerül nyomára bukkanni, Jos Meritt bármennyit hajlandó érte fizetni, de ha nem hajlandók eladni, kész akár el is lopni. Ez lesz útjának fő zsákmánya, melynek kedvéért már egyszer bejárta a kontinens északkeleti vidékeit. De minthogy ez nem járt sikerrel, kész volt megkísérteni egy közép-ausztráliai utazás nagyon is valóságos veszélyeit. Ezért kellett Zsin Ginek is újból kockára tennie, esetleg a kannibálok fogai közt végeznie az életét. És micsoda kannibáloké között! Ezek a legvadabbak mindazok közül, kiknek állkapcsával eddig találkozhatott. Végül is el kell ismerni, hogy ez az inas annyira ragaszkodott gazdájához - két mandarinkacsa hűségével és legalább annyira szeretetből, mint anyagi érdekből -, hogy úgysem bírt volna elszakadni tőle.

– Holnap reggel az expresszel elutazunk Adelaide-ből - jelentette ki Jos Meritt.

A második csöngetéskor? - kérdezte Zsin Gi.

– A második csöngetéskor, ha így jobban tetszik, de úgy intézd, hogy minden készen álljon az indulásra.

– Mindent megteszek, ami tőlem telik, Jos gazdám, de kérem, hogy higgye el, nem rendelkezem Kuo In istennő tízezer kezével!

– Nem érdekel, van-e az istennőnek tízezer keze - bosszankodott Jos Meritt -, de azt tudom, hogy neked van kettő, és légy szíves őket igénybe venni, míg nálam szolgálsz.

– Amíg meg nem eszik a vadak!

– Ez az, ó, remek!

Nem nagyon kétséges, hogy Zsin Gi ezúttal sem tevékenykedett többet a kezeivel, mint máskor, és inkább a gazdájára bízta az intéznivalókat. Így aztán másnap a két különös figura elutazott Adelaide-ből, és a vonat teljes gőzzel száguldott velük az ismeretlen tájak felé, ahol Jos Meritt reményei szerint végre megszerezheti a kalapot, mely annyira hiányzik a gyűjteményéből.