ÜNNEPI VACSORA

Gyorsan eltelt az éjszaka, a jangada utasainak volt mit kipihenniük az izgalmas nap után. Reggel behúzták a horgonyköteleket, s útnak indultak. Ha semmi sem jön közbe, alig öt nap alatt a manausi kikötőbe érnek.

Minha most már teljesen magához tért rémületéből, hálás tekintetével, mosolyával mondott köszönetet mindazoknak, akik életüket kockáztatták érte.

Lina pedig olyan hálás volt a bátor Fragosónak, mintha legalábbis az ő életét mentette volna meg.

– Ezt előbb vagy utóbb meghálálom magának, Fragoso úr - mondogatta mosolyogva.

– És hogyan hálálja meg, Lina kisasszony?

– Tudja azt maga nagyon jól!

– No, ha maga is arra gondol, amire én, hálálja meg inkább előbb, mint utóbb! - mondta a derék legény.

E naptól kezdve elhatározott dolog volt, hogy a szép kis Lina Fragoso felesége lesz, az esküvőt Minha és Manoel esküvőjével együtt tartják meg, s hogy az új pár Belémben marad az ifjú házasok szolgálatában.

– Nagyszerű, nagyszerű! - mondogatta Fragoso. - De sohasem hittem volna, hogy Belém ilyen messze van!

Manoel és Benito hosszan beszélgettek a történtekről. Most már szó sem lehetett arról, hogy Joam Garralt rávegyék, küldje el a hajójáról azt az embert, akinek az életét köszönheti.

„Számomra az ön élete mindennél becsesebb!” - így mondta Torres.

Benito hallotta és jól megjegyezte Torres fellengzős és ugyanakkor rejtélyes szavait.

A két fiatalember egyelőre tehát nem tehetett semmit. Most már igazán türtőztetniük kellett magukat, és nem négy-öt napon át, mint korábban gondolták, várniuk kell még legalább hét-nyolc hetet, vagyis mindaddig, míg a jangada Belémbe nem ér.

– Van ebben az egészben valami rejtély, ami legalábbis az én számomra fölfoghatatlan - mondta Benito.

– Igen, egy dolgot illetően azonban mégis nyugodtak lehetünk - válaszolt Manoel. - Az most már bizonyos, hogy Torres nem tör édesapád életére. Ami meg a többit illeti, majd résen leszünk.

E naptól kezdve egyébként Torres mintha még tartózkodóbbnak akart volna látszani. Társaságát nem kényszerítette rá a családra, sőt Minha körül sem forgolódott annyit. Némileg enyhült tehát a helyzet, melynek súlyát, talán Joam Garralt kivéve, mindnyájan érezték.

A jobb parton még aznap este maguk mögött hagyták a Baroso-szigetet, melyet az azonos nevű csatorna ölel körül, meg a sok kusza patak gyűjtőmedencéjét, a Manaoári-tavat.

Joam Garral meghagyta, hogy nagy gonddal őrködjenek, ám az éjszaka csöndben, zavartalanul telt el.

Másnap, augusztus 20-án a kormányos, aki a bal oldali szeszélyes örvények miatt igyekezett a jobb part közelében maradni, a jangadát a szigetek és a part közötti részre irányította.

A jobb oldali partfalon túl húzódó területen kisebb-nagyobb tavak és fekete vizű lagúnák tükre csillogott. Már ez is jelezte, hogy közelednek a Rio Negróhoz, az Amazonas legjelentősebb mellékfolyójához. A Rio Negro torkolata előtt valójában még Solimőes a nagy folyam neve, csak a torkolat után veszi föl az Amazonas nevet, melyen ismertté és híressé vált az egész világon.

Ezen a napon roppant érdekes volt a hajóút.

Noha első pillantásra szélesnek látszott, valójában nagyon keskeny volt a part és a Calderon-sziget között az a folyamágy, melyen a kormányos vezette a jangadát. Szélesnek látszott, mert a tengerszint fölé alig emelkedő sziget nagy részét elborította a dagály.

Mindenfelől óriási fák emelték a talaj fölé ötvenlábnyira magasló koronájukat, melyek egyik partról a másikra hajolva alkottak roppant boltozatot.

– Gyönyörű itt minden! - mondta Minha. - Milyen jó volna végig így utazni ezen a csendes vízen, a nagy fák árnyékában!

– Nagyon kellemes volna és nagyon veszélyes, kedves Minhám - válaszolt Manoel. - Piroggal nem is volna olyan kockázatos ez a vízi út, de az ilyen hatalmas tutajnak sokkal jobban megfelel a folyam szabad sodra.

– Két óra sem telik bele, s kijutunk ebből az erdőből - mondta a kormányos.

– Akkor meg nyissuk ki jól a szemünket! - kiáltott Lina. - Milyen gyorsan elhagyjuk ezt a sok szépséget! Ó, kedves úrnőm, nézze csak, hogy ugrándozik az a sok majom ott fent a fa ágai között, s figyelje a madarak tükörképét a csöndes vízen!

– Ó, és ezek a virágok! Úgy ringanak a víz színén, mintha szellő lengene köztük...

– No és ezek a hosszú liánok milyen szeszélyesen tekerődznek egyik fáról a másikra! - tette hozzá Lina.

– És egyiknek a végén sem lóg Fragoso - állapította meg Lina vőlegénye. - Pedig ugye, az iquitosi erdőben milyen szép virágot szakajtott az egyik ilyen liánról?

– Páratlan mákvirágot, az már igaz! - nevetett Lina. - De nézze, nézze csak, kedves úrnőm, azokat a gyönyörű növényeket!

S Lina az óriás levelű lótuszokra mutatott, egy-egy bimbójuk is volt akkora, mint egy kókuszdió.

Három, nap telt el. Közeledtek Manaushoz. Még huszonnégy óra, és a jangada a Rio Negro torkolatához, Amazonas tartomány fővárosa elé ér.

Augusztus 23-án este megálltak a Muras-sziget északi csücskénél, a folyam jobb partján. Rézsút irányban kell majd átszelniük a vizet, hogy a néhány mérföldnyi távolságra levő kikötőbe jussanak.

Araujo kormányos azonban érthető okokból nem akart sötétedéskor nekivágni ennek az útnak. Három mérföldre vannak a kikötőtől, három óra alatt oda is érhetnek, de világosságra van szükségük, hogy átvághassanak a folyamon.

Aznap este - mely az út első részének a végét jelezte - ünnepi vacsorára készülődtek. Baj nélkül jutottak el idáig, ezt vidám lakomával kell megünnepelni. El is határozták, hogy „az Amazonas egészségére” isznak néhány pohárkával a Porto és Setubal lankáin termő nedűből.

Egy füst alatt megtartják Fragoso és Lina eljegyzését is. Manoel és Minha kézfogóját az iquitosi fazendán ünnepelték néhány héttel korábban, most ezen a másik, kedves és szeretetre méltó páron volt sor, hiszen az esküvő után is együtt maradnak: Lina az úrnője mellett, Fragoso pedig Manoel Valdez szolgálatában.

A vacsoraasztalnál Lina és Fragoso ült a főhelyen.

Torres is velük együtt fogyasztotta el a jangada éléstárához és konyhájához méltó lakomát.

A kalandor szemben ült Joam Garrallal, most is szótlan volt, nem vett részt a társalgásban, inkább a többiek beszélgetését hallgatta. Benito feltűnés nélkül, de kitartóan figyelte. Torres tekintete állandóan Joam Garralra szegeződött, s a szeme furcsán villogott. A fenevad néz így áldozatára, mintha a tekintetével akarná megbénítani, mielőtt nekiugrik.

Manoel vacsora közben főként Minhával beszélgetett. Ő is rá-ránézett Torresra, de nem volt olyan nyugtalan, mint a barátja, Manoel beletörődött a kínos helyzetbe, mely ha Manausban nem is, Belémben majd csak véget ér.

A hangulat vidám volt, mindenkit jókedvre derített Lina és Fragoso vidám tréfálkozása. Passanha atya boldogan nézegette az egész társaságot, melyet úgy szeretett és becsült, meg a két fiatal párt, melynek frigyét ő áldja majd meg Belémben.

Végül Benito is belekapcsolódott a beszélgetésbe.

– Egyék csak, atyám, ne vesse meg az eljegyzési lakomát! Jó erőben kell lennie, ha egyszerre két párt akar összeadni! - mondta mosolyogva.

– Ejnye, kedves fiam, keress csak egy derék szép lányt, aki hajlandó feleségül menni hozzád, s majd meglátod, hogy nem két, hanem akár három párt is össze tudok esketni - nevetett Passanha atya.

– Helyes! - kiáltotta Manoel. - Igyunk Benito mielőbbi házasodására!

– Belémben majd keresünk neki egy szép kislányt, hadd nősüljön meg ő is! - folytatta Minha.

– Benito úr házasságára emelem poharam! - kiáltotta Fragoso, aki azt szerette volna, ha mindenkinek kijut a boldogságból.

– Igazuk van ám, fiam - mondta Yaquita. - Én is mielőbbi házasságodra iszom, légy te is olyan boldog, amilyen Minha és Manoel lesz, s amilyen boldog én voltam az apád mellett!

– S amilyen boldog marad is, reméljük! - szólt közbe Torres, s fölhajtott egy pohárka portóit. - Itt mindenki kezében tartja a boldogságát!

Ki tudja, miért, mindenkiben rossz érzéseket keltett Torres jókívánsága.

Manoel is észrevette ezt, s hogy a hangulat kissé megenyhüljön, tréfálkozni kezdett.

– Nézzük csak, atyám: nem lehetne még egy jegyespárra valót találni a jangadán?

– Nem hinném - mondta az öreg pap. - Hacsak Torres úr... Ön, ugye, nőtlen?

– Igen, nőtlen vagyok, mindig is az voltam.

Benito és Manoel úgy látta, hogy Torres tekintete e szavak közben Minha tekintetét kereste.

– És mi akadályozhatná abban, hogy megházasodjék? - folytatta Passanha atya. - Belémben ön is találhat korban magához való nőt, s akkor talán le is telepedhetnék a városban. Higgye el, többre jutna vele, mint az örökös kóborlással.

– Igaza van, atyám - bólintott Torres. - Nem is mondok nemet. A példa különben is ragadós. Az embernek házasodni támad kedve az ifjú jegyesek láttán! Csakhogy Belémben nem ismerek egy árva lelket sem, s hacsak közben nem történik valami, nehezen telepszem meg ott végleg.

– Voltaképpen hová való? - kérdezte Fragoso, akinek csak nem ment ki a fejéből, hogy ő már látta ezt az embert.

– Minas Gerais tartományba.

– És hol született?

– A gyémántvidék fővárosában, Tijocában.

Ha valaki e pillanatban Joam Garralra néz, megrémül a Torresra szegeződő, üveges tekintetétől.