TÁMADÁS

Manoel nem akarta, hogy heves jelenetre kerüljön sor a jangadán, ezért nem is szólt egy szót sem Torresnak, másnap azonban úgy döntött, hogy mégiscsak beszél Benitóval erről az emberről. A jangada elejébe mentek, s itt így szólt barátjához:

– Benito, beszélni szeretnék veled.

A rendszerint mosolygó Benito megállt, Manoelra nézett, és nyomban elkomolyodott.

– Tudom, hogy miért. Ugye, Torresról lesz szó?

– Úgy van, Benito!

– Én is akartam róla beszélni veled, Manoel.

– Szóval észrevetted, hogy Minha körül forgolódik - mondta Manoel elsápadva.

– Csak nem a féltékenység éleszt benned ellenszenvet egy ilyen ember iránt? - döbbent meg Benito.

– Nem, szó sincs róla! - mondta Manoel. - Isten őrizzen, hogy akár csak gondolatban is megsértsem azt a lányt, aki a feleségem lesz! Nem, Benito! Minha irtózik ettől a kalandortól. Engem tehát nem a féltékenység állít szembe ezzel a jöttmenttel, azért utálom, mert egyre azon ügyeskedik, hogy az édesanyád és a nővéred közelébe férkőzzék, hogy befurakodjék a családba, mely már az én családom is.

– Manoel - szólalt meg nagyon komolyan Benito -, hozzád hasonlóan én is iszonyodom ettől a gyanús alaktól, s ha csak az érzésemre hallgatnék, Torrest már elkergettem volna a jangadáról. Csakhogy nem mertem megtenni!

– Nem merted? - A megdöbbent Manoel megragadta a barátja kezét. - Nem merted?...

– Hallgass rám, Manoel! - folytatta Benito. - Ugye, te is figyelted Torrest? Hiszen észrevetted, hogy a húgom körül forgolódik! Bizony így van! De míg ezt figyelted, nem vetted észre, hogy ez a gyanús ember örökösen szemmel tartja az apámat, s miközben érthetetlen csökönyösséggel lesi, tekintete valami gyűlöletes hátsó gondolatról árulkodik.

– Hogy érted ezt, Benito? Van valami okod arra, hogy azt hidd, Torres gyűlöli az édesapádat?

– Nem... nincs semmi alapja annak, hogy ezt gondoljam - válaszolt Benito. - Mindössze valami előérzet! De csak nézd meg jól Torrest, figyeld meg kicsit az arckifejezését, majd látni fogod, milyen gonoszul mosolyog, ha apám kerül a szeme elé!

– Ha ez így van, Benito, akkor eggyel több ok van arra, hogy elűzzük a jangadáról! - tört ki Manoel.

– Eggyel több ok... Esetleg eggyel kevesebb... - mondta elgondolkozva Benito. - Manoel... én félek... Hogy mitől?... Nem tudom... De talán meggondolatlanság volna rávenni apámat, hogy kergesse el Torrest. Ismétlem: félek, noha nincs semmi világosan megfogalmazható okom erre a félelemre.

Benito megremegett haragjában.

– Szóval szerinted várnunk kell? - kérdezte Manoel.

– Igen, azt hiszem, várnunk kell, mielőtt döntenénk, és mindenekfölött résen kell lennünk.

– Elvégre mintegy húsz nap múlva Manausban leszünk - mondta Manoel. - Torres ott akar partra szállni, ott elválik tőlünk, és mindörökre megszabadulunk ettől a fickótól. Addig majd rajta tartjuk a szemünket!

– Tehát értesz engem, Manoel?

– Igen, értelek, barátom, testvérem. Értelek, noha nem osztom, nem oszthatom félelmeidet. Mert miféle kapcsolat lehet édesapád meg egy ilyen kalandor között? Biztos, hogy az apád mindeddig nem is látta!

– Nem azt mondom, hogy apám ismeri Torrest - mondta Benito. - Viszont... viszont az az érzésem, hogy Torres ismeri az apámat... Mi keresnivalója volt ennek az embernek a fazenda környékén, mikor az iquitosi erdőben összetalálkoztunk vele? Miért nem fogadta el a meghívásunkat, s aztán miért rendezte úgy, hogy útközben szinte feltétlenül hozzánk kelljen szegődnie? Megérkeztünk Tabatingába, s ott találtuk, mintha csak ránk várt volna. A véletlen műve volna mindez, vagy előre kiagyalt terv szerint történt? Ha Torres alattomos és csökönyös tekintetét figyelem, mindig újra meg újra fölmerül bennem ez a kérdés... Nem tudom... belekavarodom ezekbe az érthetetlen dolgokba. De jaj, miért is jutott eszembe fölajánlani neki, hogy tartson velünk a jangadán!

– Nyugodj meg, Benito, kérlek, csillapulj!

– Manoel - tört ki Benito, aki szemmel láthatóan nem tudta magát fékezni -, ugye, elhiszed, hogy ha csak rólam volna szó, akkor ezt az embert, aki csak ellenszenvet és utálatot ébreszt bennünk, ezt az embert már rég a vízbe löktem volna? De hátha az apámnak ártok azzal, ha indulataimra hallgatok. Valami azt súgja nekem, nem volna helyes föllépni ez ellen az alattomos fickó ellen mindaddig, míg a viselkedésével föl nem jogosít bennünket, sőt kötelességünkké nem teszi, hogy elővegyük. A jangadán mindenesetre a kezünk ügyében van, s ha mindketten őrködünk apám felett, akármilyen agyafúrtan mesterkedjék is Torres, előbb-utóbb mégiscsak leleplezzük, rákényszerítjük, hogy színt valljon! Szóval egyelőre várjunk!

A két fiatalember beszélgetése félbeszakadt, mert Torres is a jangada első felébe ment sétálni. Rájuk sandított, de nem szólította meg őket.

Benito nem tévedett, mikor azt mondta, hogy a kalandor alattomban mindig Joam Garralt lesi.

Nem, akkor sem tévedett, mikor azt állította, Torres képe sötéten mosolyog, mikor az apjára néz.

Vajon micsoda titokzatos szál fűzhette össze ezt a két embert, akik közül az egyik maga a megtestesült becsület, mert hogy valami volt köztük, az kimondatlanul is érezhető volt.

Torrest tehát most már nemcsak Lina és Fragoso, hanem Benito és Manoel is figyelte, így valószínűtlen, hogy bármit tehessen anélkül, hogy nyomban közbe ne léphetnének. Ezt talán Torres is megértette. De ha így volt is, nem mutatta, s magatartása nem változott.

Manoelt és Benitót némileg megnyugtatta az, hogy beszéltek a dologról, megfogadták, hogy szemmel tartják Torrest, de vigyáznak, nehogy fölkeltsék a gyanúját.

A következő napokban a jangada elhaladt a jobb parti Camara-, Aru- és Yuripari-csatorna bejáratánál. Ezek a furók nem az Amazonasba ömlesztik vizüket, hanem délnek tartva a Purúsba, az Amazonas mellékfolyamába torkollnak. Augusztus 10-én délután öt órakor megálltak a Coco-szigetnél.

A szigeten volt egy nyersgumikészítő telep. A nyersgumit tudvalevőleg egy fából nyerik, melynek tudományos neve siphonia elastica, a mindennapi nyelv azonban csak gumifának nevezi.

Úgy hírlik, hogy a nemtörődömség és a rablógazdálkodás folytán egyre kevesebb a gumifa az Amazonas medencéjében, de a Madeira és a Purús meg a többi mellékfolyók partjain még mindig hatalmas gumierdők vannak.

A telepen mintegy húsz indián dolgozott, a fák csapolása ugyanis többnyire május-június-júliusban történik.

Benito sietett megragadni az alkalmat, s összevásárolta az indiánok cölöpökön álló kunyhóiban fölraktározott nyersgumikészleteket. Jól fizetett érte, s az indiánok szemmel láthatóan örültek.

Négy nappal később a jangada a Purús torkolatai előtt haladt el.

Az Amazonas egyik nagy jobb parti mellékfolyója a Purús, mely több mint ötszáz mérföldön át hajózható, még nagyobb gőzhajók is járhatják. Délnyugat felé hömpölyög, és a torkolatánál csaknem négyezer lábnyi széles. Fikuszok, tahuárik, nipapálmák és cecropiák árnyékában folyik, majd öt ágra szakadva ömlik az Amazonasba.

Araujónak itt könnyű dolga volt. A folyam egyenletes sodrát kevesebb sziget zavarta, a meder szélessége különben is legkevesebb két mérföld volt.

Az Amazonas árja így egyenletesebben sodorta a jangadát, mely augusztus 18-án éjszakára lehorgonyzott Pesquero falu előtt.

A nap már nagyon alacsonyan járt, s mint az Egyenlítő alatti égövek táján mindig, itt is szinte függőlegesen, mint roppant futócsillag, zuhant a látóhatár alá. Az éjszaka szinte átmenet nélkül köszöntött be, mint a színpadi éjszakák, ha kioltják a rivaldafényt.

Joam Garral, a felesége, Lina és az öreg Cybele a ház előtt álltak.

Torres, miután egy ideig Joam Garral körül jött-ment, mintha négyszemközt szeretne vele maradni, végül is elvonult a kabinjába, talán feszélyezte Passanha atya, aki ugyancsak a ház elé ment, hogy jó éjszakát kívánjon a családnak.

Az indiánok és a négerek a szolgálati helyükön nyúltak el, hogy pihenjenek. Araujo most is a posztján volt, a folyam egyenes irányú sodrát tanulmányozta.

Manoel és Benito látszatra közönyösen sétált a jangada középtáján, beszélgettek, szivaroztak, mint akik valahogy el akarják tölteni az időt, míg aludni mennek, ám közben ugyancsak nyitva tartották a szemüket.

Manoel hirtelen Benito karjához kapott.

– Mi ez a furcsa szag? Nem képzelődöm? Te is érzed?... Az ember azt hihetné...

– Hogy melegpézsma-szag! - bólintott Benito. - Alighanem kajmánok alusznak a parton.

– Még jó, hogy a természet gondoskodott róla, és legalább a szaguk elárulja őket.

– Bizony jobb, ha az ember tudja, mikor kerül ilyen félelmetes állatok közelébe - mondta Benito.

Napnyugta után ugyanis a kajmánok szívesen nyúlnak el a parton, hogy kényelmesen ott töltsék az éjszakát. Megbújnak egy maguk ásta lyukban, amibe háttal nyomakodnak be, nagyra nyitott pofájuk a lyuk szája előtt marad, felső állkapcsuk derékszögben áll fölfelé, így pihennek, hacsak nem lesnek zsákmányra. Akár a víz alatt úszva - miközben farkuk motorként működik -, akár a part homokján villámgyorsan kúszva, könnyedén beérik áldozatukat, s a vízen is, a szárazföldön is olyan gyorsak, hogy ember nem versenyezhet velük.

Ott, ezeken a roppant kiterjedésű partokon születnek, élnek és pusztulnak el a kajmánok - igaz, rendkívül hosszú élet után. A százéves, vén kajmánokat nemcsak a pikkelyzetükre tapadó zöldes moháról, nemcsak a dudoraikról lehet fölismerni, hanem a szaporodó évekkel fokozódó vérszomjukról is. Igaza volt Benitónak, félelmetes állatok ezek, s jobb, ha az embert nem éri váratlanul a támadásuk.

A jangada elülső részéből egyszerre csak kiáltozás hallatszott:

– Kajmánok! Kajmánok!

Manoel és Benito egyszerre fordult meg és nézett oda. Három nagy, tizenöt-húsz láb hosszú kajmánnak sikerült fölkapaszkodnia a jangada fedélzetére.

– Puskát! Puskát! - üvöltötte Benito, és vadul hadonászott a négerek és indiánok felé, hogy azonnal siessenek hátrább.

– Be a házba! Most az a legokosabb! - kiáltott Manoel, s igaza volt, mert mintsem hogy közvetlenül vegyék fel a harcot, mindenekelőtt fedezéket kellett keresniük.

Egy pillanat alatt zajlott le az egész. A Garral család a házban keresett menedéket, oda rohant utánuk Benito és Manoel is. Az indiánok és a négerek a kunyhóikba menekültek.

– És Minha hol van? - kiáltott föl Manoel, amint az ajtó becsukódott mögöttük.

– Nincs itt benn! - mondta rémülten Lina, miután benézett úrnője szobájába is.

– Irgalmas ég, hát hol van?! - jajdult föl az anyja, majd valamennyien Minhát szólongatták:

– Minha! Minha!

Semmi válasz.

– A jangada elejében lenne? - döbbent meg Benito.

– Minha! - jajdult föl Manoel.

A két fiatalember, Fragoso és Joam Garral a veszéllyel mit sem törődve, puskával a kezükben rohantak ki a házból.

Alig értek ki, két kajmán megrohanta őket.

Benito lövése fején találta az egyiket, a szeme mellett érte a lövés, és az állat iszonyatosan csapkodva, hánykolódva nyúlt ki.

De már ott volt a másik is, villámgyorsan törtetett feléjük.

Egyenesen Joam Garralnak rohant, a farkával leütötte, aztán széttárt pofával közeledett hozzá.

E pillanatban fejszével a kezében Torres rohant ki a kabinjából, és olyan szerencsésen sújtott a fenevadra, hogy a fejsze beleállt a kajmán állkapcsai közé, s ott is maradt. A vértől elvakult állat oldalt vetette magát, a folyamba zuhant, s nyilván odaveszett.

– Minha! Minha! - kiáltozott kétségbeesetten Manoel a jangada orrában.

Végre meglátták Minhát. Először Araujo fülkéjébe menekült, a rozoga alkotmányt azonban föllökte a harmadik kajmán iszonyatos farokcsapása, s a lány most rémülten menekült hátrafelé, mögötte vagy hatlábnyira a vérszomjas állat.

Minha elesett.

Benito lövése nem állította meg a kajmánt. Csak az állat páncélját érte, szilánkokban repült a pikkelyzete, de azért csak ment tovább.

Manoel a lány felé ugrott, hogy fölemelje, elvigye, kiragadja a halál torkából. Az állat egy oldalt irányzott farokcsapása Manoelt is eltaszította.

Az ájult Minha fölött a kajmán már kitátotta iszonyatos száját.

S ekkor Fragoso a fenevadra ugrott, kését a torkába döfte, mit sem gondolva azzal, hogy a karja is ott vész, ha az állat állkapcsai közben összecsukódnak.

Fragoso még időben vissza tudta rántani a karját, az állat a vízbe vetette magát, csakhogy közben úgy megtaszította Fragosót, hogy vele együtt ő is a vízbe zuhant, s a hullámokat vörösre festette a vér.

– Fragoso! Fragoso! - jajveszékelt Lina a jangada pereménél térdelve.

Egy pillanattal később Fragoso a víz színére bukkant... Megmenekült, épségben maradt.

Élete kockáztatásával mentette meg Minhát, aki időközben magához tért, s minthogy Fragoso nem tudta, a sok feléje nyújtott kéz közül vajon melyiket szorítsa meg, végül is Lina kezét kezdte szorongatni.

Igen, Fragoso mentette meg Minhát, de tagadhatatlan, hogy Joam Garral Torres közbelépésének köszönheti az életét.

A kalandor tehát nem tör Joam Garral életére, ez most már bizonyos volt.

Manoel suttogva közölte is ezt a gondolatát Benitóval.

– Úgy van - mondta zavartan Benito -, igazad van, így hát ez a szörnyű gond nem nyomaszt többé. De értsd meg, Manoel, rossz sejtelmeim tovább gyötörnek. Előfordulhat, hogy éppen a leggonoszabb ellenfelünk nem az életünkre tör!

Joam Garral közben Torres mellé lépett.

– Köszönöm, Torres! - mondta, s kezét nyújtotta neki.

A kalandor szó nélkül hátrált.

– Sajnálom - folytatta Joam Garral -, hogy útja végéhez közeledik, s néhány nap múlva elválunk egymástól. Magának tartozom...

– Uram, ön nem tartozik nekem semmivel! - vágott közbe Torres. - Számomra az ön élete mindennél becsesebb! Viszont ha megengedné... meggondoltam ugyanis... ahelyett, hogy Manausban kiszállnék, önökkel mennék egészen Belémig. Megengedné?

Joam Garral természetesen megengedte.

Torres szavait hallva Benito már-már közbeszólt volna, Manoel azonban intett neki, hogy hallgasson, s ő nehezen ugyan, de uralkodott magán.