ÖSSZEESKÜVÉS

Egyheti vándorlás után az expedíció olyan vidékre érkezett, amely semmiben sem hasonlított azokra a tájakra, amelyeken Griqualand elhagyása után áthaladtak. Elértek ahhoz a hegylánchoz, amely Matakitról szerzett értesülések szerint a fiú útjának valószínű célja volt. Itt, a fennsíkok közelében, ahol számtalan patak, folyó rohant a Limpopo völgyébe, másféle volt a növényzet, mások az állatok, mint a síkságon.

A völgyek egyike, amelyet napnyugta előtt a három utazó először észrevett, üde és derűs látványt nyújtott.

Smaragdzöld rétek között oly tisztavízű patak futott, hogy egészen a fenekéig le lehetett látni. A völgyet, dombok lejtőit a legkülönfélébb lombozatú gyümölcsfák tarkították. A még mindig napsütötte völgyben rőt antilopok nyájai, zebrák és bivalyok legelésztek békésen, óriás baobab-fák árnyékában. Távolabb, egy tágas tisztáson, fehér rinocérosz cammogott lomhán a folyó felé, és már előre vígan röfögött arra a gondolatra, hogy jól meg fog hempergőzni a vízben. Valahol a cserjék közt valamiféle bujkáló vadállat ásított unalmában. Egy vadszamár bőgött és a lombok között majmok ezrei ugrándoztak.

Cyprien és társai megálltak a dombtetőn, és elgyönyörködtek a szokatlan látványban. Végre eljutottak egy szűz tájra, ahol a vadállat még korlátlan ura a földnek és oly boldog szabadságban él, hogy még csak nem is gyanít veszélyt. De nemcsak az állatok szaporasága és nyugalma volt meglepő, hanem a fauna¹ rendkívüli változatossága is Afrikának ezen a részén. Mintha egy festőnek kedve telt volna benne, hogy az állatvilág főbb fajtáit szűk keretben megörökítse vásznán.

Emberi hajlék alig akadt. Igaz, hogy a kafferek elszórtan élnek ezeken a határtalan térségeken. Ez már majdnem lakatlan vadon.

Cyprien, mint igazi tudós és művészhajlamú ember élvezte a helyzetet, szívesen elképzelte, hogy a megatheriumok és más vízözön előtti állatok őskori világába csöppent vissza.

– Még csak elefántok hiányoznak, hogy teljes legyen a mulatság! - kiáltotta.

Alighogy ezt kimondta, Li kinyújtotta karját egy nagy tisztás felé, ahol szürke tömegek hevertek. Nemcsak színükkel, hanem mozdulatlanságukkal is kősziklákra emlékeztettek. A valóságban elefántcsorda volt. Több mérföldnyi kerületben pettyezték a tisztást a szürke foltok.

– Hát te értesz az elefántokhoz? - kérdezte Cyprien a kínait, mialatt éjszakai tanyázásra készülődtek.

A kínai hunyorított kis, ferdevágású szemeivel.

– Két évig éltem Ceylon szigetén, hajtó voltam nagy vadászatokon - felelte szűkszavú tartózkodással, mint mindig, ha az élettörténetéről volt szó.

– De jó lenne leteríteni néhányat! - szólalt meg James Hilton. - Nagyon szórakoztató vadászat...

– És a vad megéri a puskaport, amibe kerül! - tette hozzá Annibale Pantalacci. - Két elefántagyar csinos zsákmány, és akár három-négy tucat is könnyen elfér a kocsi hátuljában... Tudják-e, bajtársak, az árából bőven megtérülne utazásunk minden költsége?!

– Nem is rossz gondolat! - dörmögte James Hilton. - Miért ne próbálkoznánk meg holnap reggel, mielőtt útnak indulunk?

Megvitatták a kérdést. Hamar elhatározták, hogy kora hajnalban felkerekednek és szerencsét próbálnak a völgynek azon a részén, ahol az elefántcsordát észlelték.

Miután ebben megállapodtak, gyorsan megvacsoráztak és behúzódtak a kocsi ponyvasátra alá, kivéve James Hiltont, mert az éjjel rajta volt az őrködés sora.

Két órája virrasztott már egyedül és kezdett elbóbiskolni, amikor könnyed érintést érzett a könyökén. Kinyitotta a szemét. Annibale Pantalacci ült mellette.

– Nem tudok elaludni - mondta a nápolyi -, gondoltam, inkább az ön társaságában töltöm az időt.

– Nagyon kedves, de nekem bizony jólesne egy-két órai alvás - felelte James Hilton nyújtózkodva. - Ha akarja, könnyen elrendezhetjük a dolgot. Én majd befekszem a kocsiba, az ön helyére, ön meg itt őrködik helyettem.

– Nem!... Maradjon itt!... Beszélnivalóm van önnel! - mondta Pantalacci fojtott hangon.

Körülnézett, nincs-e valaki a közelben, és így folytatta:

– Vadászott már életében elefántra?

– Igen - válaszolt James Hilton -, kétszer.

– Akkor hát tudja, milyen veszedelmes ez a vadászat. Okos, ravasz állat az elefánt, és micsoda fegyverzete van! Ritka eset, hogy az ember nem marad alul a vele való harcban.

– No persze, ön az ügyetlenekről beszél! - mondta James Hilton. - De aki robbanógolyóra töltött jó karabéllyal indul neki, annak nincs mitől félnie.

– Magam is azt hiszem - válaszolt a nápolyi. - De mindenkit érhet baleset. Képzelje el, holnap a franciával történne valami, milyen nagy baj lenne a tudományra nézve!

– Rettentő nagy baj - hagyta rá James Hilton, és kajánul elnevette magát.

– Mi csak elviselnénk valahogy! - folytatta Pantalacci, fölbátorodva társa nevetésén. - Akkor már csak mi ketten hajszolnánk Matakitot és a gyémántot... Kettőnek mindig könnyű barátságosan megegyezni...

Elhallgattak, nézték a hamvadó parazsat. A bűnös fondorlat járt az eszükben.

– Igen!... - bólintott Hilton - ketten mindig könnyen megegyezhetnek. Hármasban nehezebb!

Megint hallgattak egy darabig.

Egyszercsak Annibale Pantalacci hirtelen fölpillantott, és a sötétséget fürkészte körös-körül.

– Nem látott semmit? - kérdezte halkan. - Nekem úgy rémlett, mintha valami árnyék suhant volna el a baobab-fa mögött.

James Hilton arrafelé nézett, de bár éles szeme volt, semmi gyanúsat nem észlelt a tábor környékén.

– Nincs ott semmi - mondta. - Csak a fehérnemű, amit a kínai este kiteregetett.

A két cinkostárs folytatta a megbeszélést, de most már suttogva.

– Kivehetném a puskájából a töltést, úgy, hogy ne vegye észre! - mondta Annibale Pantalacci. - Aztán, mikor megtámad egy elefántot, abban a pillanatban lőnék egyet a háta mögött, hogy a vadállat rögtön őt vegye észre... Egykettőre elintézné!

– Azt hiszem, kényes dolog, amit tervez! - vetette ellen lagymatagon James Hilton.

– Bízza csak rám, majd meglátja, fog az menni, mint a karikacsapás! - vágott vissza a nápolyi.

Amikor egy óra multával visszakúszott a ponyva alá, az alvók közé, meggyújtott egy szál gyufát, hogy lássa, nem moccant-e valamelyikük. Megállapította, hogy Cyprien, Bardik és a kínai mélyen alszanak. Legalábbis úgy látszott. De ha a nápolyi szemfülesebb, észrevehette volna, hogy Li harsány horkolása szántszándékos és tettetett.

Virradatkor mindenki talpon volt. Annibale Pantalacci megleste azt a pillanatot, amikor Cyprien a patakhoz ment, hogy elvégezze reggeli mosakodását, azalatt elsinkófálta puskájából a töltényeket. Húsz másodpercig tartott. Egyedül volt a kocsiban. Bardik éppen a kávét főzte, a kínai meg a fehérneműt szedte le onnan, ahová este kiteregette, két baobab-fa közt kifeszített, nevezetes köteléről. Bizonyos, hogy senki sem látta meg a nápolyi alattomos műveletét.

Megitták a kávét, lóra ültek, az ökröket Bardik őrizetére bízták és elnyargaltak. Li kérte, hogy velük mehessen. Nem vitt magával más fegyvert, mint gazdája vadászkését.

Félóra se telt el, a vadászok elértek arra a pontra, ahol előző nap az elefántokat látták. De most kissé tovább kellett haladniuk, amíg megtalálták az állatokat a hegy lábánál, a folyó jobbpartján elterülő tágas tisztáson.

A tiszta, üde levegőben, a kelő nap fényében egész csorda - vagy két-háromszáz elefánt - tanyázott az óriás terjedelmű, puhapázsitos mezőn, mely még nedves volt a hajnali harmattól.

Javában reggeliztek. A fiatalok bohókásan ugrándoztak anyjuk körül, vagy csendesen szoptak. A nagyok fejüket lehajtva, ütemesen lóbálták ormányukat és a rét sűrű füvét legelték. Majdnem mindegyik két nagy fülével legyezte magát, ezek a nagy bőrlebenyek úgy himbálóztak, mint az indusok legyezői.

Ebben a boldog, csodálatos együttesben volt valami áhítatot keltő, ami Cyprient úgy meghatotta, hogy kérte társait, mondjanak le a tervezett vérengzésről.

– Mire való leöldösni ezeket a légynek se vétő teremtményeket, nem lenne jobb békén hagyni őket szelíd magányukban?

Pantalaccinak azonban, több okból, nem volt ínyére ez a javaslat.

– Mire való? - válaszolt kuncogva. - Arra, hogy egy rakomány elefántagyart szerezzünk és jól megtöltsük az erszényünket! Talán csak nem ijedt meg ezektől a nagy barmoktól, Méré úr?

Cyprien vállat vont, nem akart visszavágni erre a pimaszkodásra. Mikor azután látta, hogy a nápolyi és cimborája továbbhalad a tisztás felé, velük tartott.

Nem voltak már messzebb az elefántoktól kétszáz méternél. Az okos, éles hallású, rendkívül éber állatok eddig csak azért nem neszelték meg a vadászok közeledését, mert ezek szél ellenében haladtak és a hatalmas baobab-fák sűrűje is fedezte őket.

Most azonban az egyik elefánt nyugtalanságra valló mozdulatot tett, úgy emelte föl ormányát, mint valami kérdőjelet.

– Itt az ideje! - jelezte suttogva Annibale Pantalacci. - Ha komoly eredményt akarunk elérni, egymástól jókora távolságra, külön-külön kell felállnunk és mindhármunknak ki kell szemelnünk egy-egy állatot. Azután megbeszélt jelre egyszerre lövünk, mert az első lövésre az egész csorda szétszalad.

Ebben megegyeztek. James Hilton jobb felé, Pantalacci bal felé vált külön, Cyprien középen maradt. Azután mindhárman nesztelenül újra elindultak a tisztás felé.

Ebben a pillanatban Cyprien meglepődve érezte, hogy valaki hátulról erősen átkarolja, és Li suttogó hangja ütötte meg a fülét:

– Én vagyok!... Fölugrottam ide a nyeregbe, az ön háta mögé!... Ne szóljon semmit!... Rögtön megtudja, miért!

Cyprien épp most ért ki a sűrűség szélére és harminc méternyire sem volt az elefántoktól. Már vállhoz kapta fegyverét, minden eshetőségre készen, amikor a kínai megint a fülébe susogott:

– Az ön puskájából kiszedték a töltényt!... Ne törődjön vele!... Minden rendben lesz!... rendben lesz!

Most füttyentés hallatszott, amely általános támadásra lett volna jeladás, de rögtön utána lövés - egyetlen lövés - dördült el Cyprien mögött; élénken hátrafordult, és meglátta Pantalaccit, amint egy fatörzs mögé igyekezett elbújni. De nyomban egy sokkal komolyabb eseményre lett figyelmes.

Az egyik elefánt, amely nyilván sebet kapott, megdühödött, és rohanva közeledett felé. A többiek, úgy amint a nápolyi megjósolta, tüstént futásnak eredtek, oly rettentő dübörgéssel, hogy két kilométer körzetben megremegett alattuk a föld.

– Most! - kiáltott Li, aki még mindig Cyprienbe kapaszkodva ült a lovon. - Amikor az elefánt megtámadja, abban a szempillantásban gyorsan ugrassa félre Templart!... Azután kerülje meg ezt a bokrot itt és engedje, hogy az elefánt üldözze!... A többi az én dolgom!

Cypriennek csak annyi ideje volt, hogy szinte gépiesen kövesse a kínai utasításait. Az óriás vastagbőrű föltartott ormányával, vérbe borult szemmel, tátott szájából kinyúló agyarakkal rohant felé és hihetetlen sebességgel előtte termett.

Templar öreg, kitanult ló módjára viselkedett. Bámulatos pontossággal engedett lovasa minden térdnyomásának és a kellő pillanatban jobb felé ugrott. Úgy, hogy az elefánt a roham vak lendületében átszáguldott azon a helyen, ahol az imént a ló és lovasa állt.

Ezalatt a kínai szó nélkül megmarkolta a kést, lesiklott a földre, és gyorsan elbújt abba a bokorba, amelyet az előbb gazdájának mutatott.

– Erre!... Erre!... Vágtasson csak a bokor körül!... Hadd üldözze az elefánt! - kiáltott oda megint.

Az elefánt ismét feléjük fordult, még jobban feldühödve az első támadás kudarca miatt. Cyprien nem értette, mi a célja Linek a különös utasítással, de azért pontosan végrehajtotta. Váltig kerülgette a bokrot, s a nyomában lihegő elefánt támadását kétszer is kicselezte lovának gyors félreugratásával. De meddig lehet sikeres ez a taktika? Li talán azt reméli, hogy ezzel ki lehet fárasztani az állatot? Ezt kérdezte magában Cyprien, de nem talált rá kielégítő választ - amikor a legnagyobb meglepetésére az elefánt egyszerre csak térdre rogyott.

Li, páratlan ügyességgel kilesve a legkedvezőbb pillanatot, a fűben az állat lábáig kúszott, s a vadászkés egyetlen nyisszantásával elmetszette sarkán azt az ínt, amelynek az embernél Achilles-ín a neve.

Ezt a fogást alkalmazzák elefántvadászaton a hinduk, s a kinai többször gyakorolhatta már Ceylon szigetén, mert most bámulatos hidegvérrel, hajszálpontosan hajtotta végre.

Az elefánt tehetetlenül összerogyott, és mozdulatlanul hevert, csak a fejét görgette a sűrű fűben. A sebéből patakzó vér szemlátomást elgyöngítette.

– Hurrá!... Nagyszerű!... - hangzott most Pantalacci és Hilton kiáltása, akik megjelentek a küzdelem színterén.

– Végezzünk vele! Egy golyó a szeme közé! - okvetetlenkedett James Hilton, aki mindenáron valamilyen tevékeny szerepet akart játszani a drámában. Célzott és lőtt.

Ugyanabban a pillanatban golyó robbanása hallatszott a négylábú óriás testében. A hatalmas test irtózatosan megrázkódott, aztán nem mozdult többé, úgy hevert ott, mint egy szürke sziklatömb.

– Végre! - kiáltott Hilton, és egészen közel ugratott a vadhoz, hogy jobban lássa.

– Várni!... Várni!... - ez az intelem látszott a kínai éles tekintetében, amelyet gazdájára vetett.

Nem kellett soká várni a jelenet borzalmas, de elkerülhetetlen végkifejlésére.

James Hilton, ahogy odahajolt az elefánthoz, mely épp a kengyeléig ért, tréfából megpróbálta felemelni egyik óriási fülét. De az állat hirtelen kinyújtotta ormányát, lecsapott a könnyelmű vadászra, egy szempillantás alatt eltörte a hátgerincét, szétzúzta a fejét, mielőtt a vérfagyasztó jelenet tanúinak idejük lett volna közbelépni.

James Hilton torkából végső, halálos üvöltés tört ki. Három másodperc múlva már csak egy vérző hústömeg volt, amelyre az elefánt rázuhant, hogy többé föl ne keljen.

– Biztosan tudtam, hogy megöli! - mondta komoly fejcsóválással a kínai. - Az elefánt sohasem hibázza el, ha halálos csapásra nyílik alkalom.

Ez volt a halotti beszéd James Hilton fölött. A fiatal mérnök, még mindig az árulás hatása alatt, amelynek ő lett volna az áldozata, kénytelen volt a sors igazságtételét látni abban, hogy elpusztult az egyik bitang, aki őt védtelenül oda akarta dobni a rettenetes állat dühének.

A nápolyi is gondolta a magáét, de jónak látta nem nyilvánítani.

Ezalatt a kínai a vadászkéssel gödröt ásott a füves réten, és Cyprien segített neki ellenfele eltorzult tetemének elhantolásában.

Ez jókora időt vett igénybe, s a nap már magasan járt, amikor a három vadász elindult visszafelé.

A táborhelyen újabb riadalom: Bardik nem volt ott.