A LIMPOPÓTÓL ÉSZAKRA

Három napi keresésbe, kutatásba került, amíg gázlót találtak a Limpopo medrén át. Aligha leltek volna rá, ha néhány makalakka-kaffer, aki ott ténfergett a folyóparton, nem vállalkozik az expedíció kalauzolására.

Ezek a kafferek afféle szegény ördögök, akiket a náluk hatalmasabb becsuán-törzs rabszolgasorban tart, ingyen robotra kényszerít, és szörnyű kegyetlenül bánik velük. Az elnyomók halálbüntetés terhe alatt eltiltják őket még a húsevéstől is. A szerencsétlen makalakkáknak szabad tetszésük szerint elejteni az útjukba kerülő bármilyen vadat, de azzal a kikötéssel, hogy be kell szolgáltatniuk a zsákmányt uruknak.

Ezek csak az állatok beleit hagyják meg nekik, akárcsak az európai vadászok a kopóiknak.

Egy makalakka-négernek nem lehet semmiféle tulajdona, még egy kunyhója, egy tökkulacsa sem. Majdnem meztelenül jár, soványan, nyúzottan, vállára vetve visz valamit, ami messziről egy rőf véreshurkának látszik, pedig valójában nem egyéb, mint bivalybélből készült, igen kezdetleges tömlő, amelyben az ivóvízkészletét tartja.

Bardik kitűnő kereskedői érzéke hamarosan megnyilvánult: agyafúrt ügyességgel tudta kiszedni ebből az ágrólszakadt nyomorult népségből, hogy van néhány strucctolluk, amit egy közeli bozótban rejtegetnek. Nyomban ajánlkozott, hogy megveszi tőlük a tollat, és estére találkát beszélt meg velük az üzlet lebonyolítása végett.

– Hát van pénzed, amit az áruért adhatsz nekik? - kérdezte meglepetten Cyprien.

Bardik elvigyorodott és egy marék rézgombot mutatott neki, amit egy-két hónap óta gyűjtött és egy vászonzacskóban hordott magával.

– Ez nem komoly pénz - szólt rá Cyprien -, és megtiltom, hogy néhány tucat ócska gombbal fizesd ki azokat a szegény embereket.

De nem volt képes megértetni Bardikkal, hogy amit tervez, becstelenség.

– Ha a makalakkák elfogadják a gombjaimat cserébe a tollaikért, mi van azon kivetnivaló? - válaszolta. - Hiszen a tollak csak annyiba kerültek nekik, hogy összeszedték. Nincs is joguk hozzá, hogy birtokolják, csak titokban merik megmutatni! Egy gomb ellenben hasznos tárgy, hasznosabb mint egy strucctoll. Miért lenne tilos, hogy egy vagy akár két tucat gombot kínáljak nekik ugyanannyi strucctoll fejében?

Ravasz okoskodás volt, de hajítófát sem ért. A kaffer ugyanis nem gondolt arra, hogy a makalakkák nem azért fogadják el majd a rézgombokat, hogy hasznukat vegyék, hiszen nem is viseltek ruhát, hanem azért, mert ezeknek a kerek fémdaraboknak olyan értéket tulajdonítanak, amely azonos a váltópénz értékével. Így hát a dolog minősített csalás volt.

Cypriennek azonban be kellett látnia, hogy a bennszülött fiú, akinek az üzleti erkölcsről nagyon is laza fogalmai voltak, ezt a halvány árnyalatot nem bírja fölérni ésszel. Hagyta, csináljon amit akar.

Este, fáklyafénynél sor került Bardik kereskedelmi ügyletének lebonyolítására. A makalakkák üdvös előrelátással, nyilván attól tartottak, hogy a vevő be akarja csapni őket, mert nem elégedtek meg a fehérek fáklyáival, hanem kukoricaszár nyalábokat hoztak magukkal, ezeket a földbe szúrták és meggyújtották. Azután kiteregették strucctollaikat, és hozzáláttak, hogy szemügyre vegyék Bardik gombjait. Izgatott taglejtésekkel és nagy kiabálással rendkívül élénk vita indult meg köztük a kerek fémtárgyak mibenlétéről és értékéről. Senki se értette, amit gyorsan pergő nyelvük összehadart. De aki vértolulásos ábrázatukat, beszédes fintoraikat, komoly dühkitöréseiket látta, biztosra vehette, hogy a vita tárgya módfelett érdekli őket.

A szenvedélyes vitatkozást hirtelen félbeszakította egy váratlan esemény.

Egy magastermetű néger - aki méltósággal viselte ócska vörös pamutvászon köpenyét, s homlokán a birkabélből font diadémfélét, a kaffer harcosok szokásos fejdíszét - lépett elő a bozótból, amely mögött a cserebere folyt. Hosszú lándzsájával hadonászva, nekiesett a makalakkáknak, akiket rajtakapott, hogy tilalmas üzletet kötnek.

– Lopepe!... Lopepe! - ordítoztak a szerencsétlen vadak és mindenfelé szétszaladtak, akár egy patkányhorda. Ám hirtelen fekete harcosok gyűrűje toppant elő a telephellyel szomszédos bokrokból, bekerítette őket, és elállta menekülésük útját.

Lopepe rögtön fölmarkolta a gombokat. A kukoricafáklyák fényénél sorra megnézegette valamennyit és látható elégedettséggel tüntette el bőriszákjában. Azután Bardikhoz lépett, kivette kezéből a már átadott strucctollakat és ezeket is elharácsolta úgy, mint előbb a gombokat.

A fehérek mindvégig tétlenül szemlélték a jelenetet. Nem tudták eldönteni, helyénvaló-e, hogy beavatkozzanak. Tétovázásukat Lopepe vágta el azzal, hogy feléjük indult, megállt előttük és erélyes hangon, elég hosszú, de teljesen érthetetlen beszédet intézett hozzájuk.

James Hilton, aki tudott egy keveset becsuán nyelven, mégis kihámozta a szónoklat lényeges tartalmát és közölte társaival. A kaffer főnök fölpanaszolta, hogy engedték trafikálni Bardikot a makalakkákkal, akiknek tilos bármit is egyénileg birtokolni. Végezetül kijelentette, hogy elkobozza a csempészárut és megkérdezte, van-e valami ellenvetésük.

A három fehér ember véleménye megoszlott. Annibale Pantalacci azt kívánta, hogy rögtön egyezzenek bele, mert nem ajánlatos összezördülni a becsuán főnökkel. James Hilton és Cyprien elismerték, hogy van a dologban valami, de másrészt attól féltek, ha ebben az ügyben túlságos engedékenységet tanúsítanak, azzal csak lovat adnak a pökhendi Lopepe alá, s ha ez fokozni találná követelődzését, menthetetlenül kitör a véres csetepaté.

Halk hangon tartott rövid tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy a rézgombokat átengedik a becsuán főnöknek, de a tollakat visszakövetelik.

Ezt James Hilton félig taglejtésekkel, félig néhány kaffer szóval, sietve elmagyarázta neki.

Lopepe rejtélyes képet vágott. Látszott rajta, hogy habozik. De a sötétben megcsillantak az európai puskacsövek, ezek láttára úgy döntött, hogy visszaadja a tollakat.

Attól fogva a törzsfőnök, akinek határozottan volt magához való esze, engedett a merevségből. A három fehér embernek, továbbá Linek és Bardiknak odakínálta nagy tubákszelencéjét egy-egy szippantásra, és leült a tábortűz mellé. Annibale Pantalacci egy pohár pálinkát töltött neki, attól egészen jó kedve lett. Másfél óráig üldögélt ott majdnem teljes csendben - mindkét részről alig esett egy-két szó -, s amikor végül fölkerekedett, meghívta a karavánt, látogassa meg másnap a kraaljában. Megígérték, hogy elmennek és kölcsönös kézfogások után Lopepe méltóságteljesen hazaindult.

Kevéssel távozása után lefeküdtek és elaludtak, Cyprien kivételével, aki egy darabig forgolódott a takarója alatt, majd elábrándozva nézte a csillagokat. Holdvilágtalan éj volt, de az égitestek szétporló fényei egészen beragyogták a végtelen boltozatot. A tűz kialudt, de a fiatal mérnök nem törődött vele.

Övéire gondolt, akik nem sejtik, milyen kalandok közé vetődik ő a dél-afrikai pusztaságban, a bájos Alice-ra, aki most talán szintén a csillagokat nézi. Mindazokra gondolt, akik közel álltak a szívéhez. És átadva magát ennek az édes álmodozásnak, amely költőivé varázsolta a síkság nagy csendjét, lassanként elszenderült, majd hirtelen fölriadt, mert patadobogást, különös zűrzavart hallott abból az irányból, ahol a kocsivonó ökröket éjszakáztatták.

Cyprien talpra szökött, és ahogy arrafelé nézett, valamilyen, az ökröknél alacsonyabb és zömökebb alakot vélt megkülönböztetni a sötétben, nyilván az okozta a zűrzavart.

Anélkül, hogy számot adott volna magának, tulajdonképpen mi lehet, fölkapott egy ostort, amely ott volt a keze ügyében, és óvatosan elindult a barmok tanyázó helye felé.

Nem tévedett. Az ökörcsorda közepén ott volt az állat, a hívatlan vendég, amely az imént fölverte álmából.

Cyprien még csak félig volt ébren, meg se fontolta, mit cselekszik. Megsuhintotta az ostort és csak úgy vaktában nagyot csördített a betolakodó pofájába.

Iszonyatos üvöltés válaszolt erre a támadásra!... Az állat, amellyel a fiatal mérnök úgy bánt, mint egy közönséges pulikutyával, oroszlán volt.

Alig volt annyi ideje, hogy megmarkolja az övében hordott egyik revolvert és gyorsan oldalvást ugorjon. A vadállat, miután az első megrohanást elvétette, másodszor már kinyújtott karjának ugrott neki.

Cyprien érezte, hogy éles karmok tépnek a húsába, fölbukott és a rettentő fenevaddal együtt hentergett a porban. Egyszerre lövés dördült el. Az oroszlán végsőt vonaglott, aztán megdermedve, mozdulatlanul nyúlt el a földön.

Az történt, hogy Cyprien nem vesztette el a hidegvérét, szabadon maradt kezével revolverét a szörnyeteg füléhez nyomta és elsütötte. Egy robbanógolyó szétvetette az oroszlán fejét.

Az alvók az üvöltésre és a rákövetkező robbanásra fölébredtek, s a küzdelem színhelyére rohantak. A félig agyonnyomott Cyprient kiszabadították a hatalmas állat teteme alól és megvizsgálták sebeit, amelyek szerencsére nem voltak mélyek. Li egyszerűen néhány pálinkába mártott vászondarabbal kötözte be sérült karját. Azután a legkényelmesebb helyre fektették a kocsiban, és csakhamar mindannyian elaludtak Bardik őrizete alatt, aki reggelig virrasztani akart.

Még alig virradt, amikor James Hilton segítségért esdeklő hangja jelezte, hogy megint valami baj van. James Hilton teljesen felöltözve feküdt a kocsi elején, a ponyvasátor alatt. Nem mert moccani, halálos rémülettel beszélt.

– Egy kígyó tekeredett a jobb térdem köré, a nadrágom alatt! - suttogta. - Ne mozduljatok, mert akkor végem! De nézzetek utána, mit lehet tenni!

Szeme tágra meredt, arca fakó-sápadt volt az iszonyattól. Csakugyan látszott, hogy nadrágjának kék vászna alatt, a térde táján van valami idegen test - mintha sodronykötél csavarodott volna a lábszára köré.

A helyzet komoly volt. Jól mondta James Hilton: ha egyet mozdul, a kígyó megmarja!

Mindannyian szorongva, határozatlanul álltak ott, csak Bardik vállalkozott cselekvésre. Nesztelenül kihúzta gazdája vadászkését, s majdnem észrevehetetlen hernyószerű mozgással kúszott James Hiltonhoz. Azután szemét a kígyóval majdnem egy szinten tartva, néhány másodpercig gondosan tanulmányozta a veszedelmes hüllő helyzetét. Nyilván ki akarta fürkészni, hogyan fekszik az állat feje.

Egyszerre hirtelen mozdulattal fölemelkedett, karja villámgyorsan lecsapott és a kés pengéje James Hilton térdét érte.

– Most már ledobhatja magáról a kígyót!... Megdöglött! - mondta Bardik és minden fogát kivillantva vigyorgott.

James Hilton gépiesen engedelmeskedett, megrázta a lábát... A kígyó kiesett a nadrágja alól. Feketefejű vipera volt, testének átmérője alig egy hüvelyk, de marása rögtöni halált okozó. A kaffer legény bámulatos pontossággal fejezte le. James Hilton nadrágján alig hat centiméternyi hasadás, a bőrén még csak egy karcolás sem látszott.

Cyprient mélységesen fölháborította, hogy James Hilton, sajátságos módon, semmi hálát nem mutatott megmentője iránt. Most, hogy túl volt a veszélyen, egészen természetesnek vette a közbelépést. Eszébe se jutott, hogy megszorítsa a kaffer fekete kezét, és annyit mondjon: „Megmentetted az életemet.”

– Jól ki van élesítve - vetette oda, mialatt Bardik visszadugta hüvelyébe a kést. Úgy látszott, a kaffer maga se tulajdonít nagy jelentőséget annak, amit tett.

Reggelizés közben csakhamar elhalványultak az izgalmas éjszaka benyomásai. Aznap egyetlen vajban sült strucctojást ettek reggelire, mind az öten bőségesen jóllaktak belőle.

Cyprien enyhe lázt kapott, és kissé fájdította sérüléseit. De azért ragaszkodott hozzá, hogy Pantalaccival és Hiltonnal ő is ellátogasson Lopepe kraaljába. Így hát a tábort Bardik és Li őrizetére bízták, akik vállalkoztak az oroszlán bőrének lenyúzására. Valódi szörnyeteg volt, a kutyapofájúnak nevezett fajtából. A három lovas útnak eredt. A becsuán főnök, valamennyi harcosával körülvéve, a kraal bejáratánál várta őket. Mögöttük, a közvetlen háttérben, az idegenekre kíváncsi asszonyok és gyerekek csoportosultak. Némelyik fekete háziasszony azonban közömbösségével tüntetett. Félgömb alakú kunyhójuk előtt kuporogva, zavartalanul végezték tovább a dolgukat. Ketten-hárman hosszú növényi szálakat pergettek az orsón és a kész fonalakból kötelet sodortak.

Az általános kép nyomorúságra vallott, ámbár a kunyhók eléggé jól voltak építve. Lopepe kunyhója nagyobb volt a többinél, padozatát gyékényszőnyegek borították, s körülbelül a kraal középpontjában emelkedett.

A törzsfőnök bevezette vendégeit, három zsámolyon kínált nekik helyet, míg díszőrsége mögötte, félkörben sorakozott.

A beszélgetést a szokott udvarias szólamokkal kezdték. A vendéglátás szertartása, bevett szokás szerint azzal végződött, hogy a házigazda portáján készült erjesztett italból poharaztak. A főnök azonban, annak bizonyságául, hogy az udvariasság mögött nem rejlik álnok hátsó gondolat, mielőtt vendégeinek nyújtotta volna az italt, húsos ajkaival beleszürcsölt. Ilyen szívélyes kínálást visszautasítani halálos sértés lett volna. A három fehér tehát lehörpintette a kaffer sört, noha Annibale Pantalacci erősen fintorgott és azt dünnyögte, hogy szívesebben meginna egy pohár Lacrymae Christit,¹ mint a becsuánok unalmas herbateáját.

Ezután rátértek az üzletre. Lopepe egy puskát szeretett volna vásárolni. Kívánsága azonban teljesíthetetlen volt, jóllehet cserébe egy elég jó lovat és százötven font elefántcsontot ígért. A gyarmati törvények azonban ezen a téren igen szigorúak és megtiltják, hogy európaiak a határvidék kaffereinek, a kormányzó külön engedélye nélkül, bárminő fegyvert eladjanak. Kárpótlásul a három vendég egy flanellinget, egy acélláncot és egy üveg rumot adott Lopepének, ami gazdag ajándék volt és a törzsfőnöknek látható örömet szerzett.

A becsuán főnök késznek mutatkozott, hogy minden kérdésre felvilágosítást adjon: válaszait James Hilton tolmácsolta.

Bevezetőül elmondta, hogy egy utas, akire Matakit személyleírása pontosan ráillett, öt nappal ezelőtt áthaladt a falun. Két hét óta ez volt az első hír, amit a szökevényről hallottak. És ez egészen kedvező volt. A fiatal kaffer néhány napot vesztegetett azzal, hogy gázlót keresett a Limpopón, és most az északi hegyek felé tartott.

Vajon hány napi járóföldre lehetnek azok a hegyek?

Legfeljebb hét-nyolc napira.

Barátja-e Lopepe ama vidék uralkodójának, amelyen Cypriennek és barátainak keresztül kell menniük?

Lopepe büszke volt erre a barátságra! Egyébként ki ne szeretne tisztelő barátja és hű szövetségese lenni a nagy Tonaiának, a kaffer föld legyőzhetetlen hódítójának?

Tonaia szívesen látja-e országában a fehér embereket?

Igen, mert mint e vidék valamennyi főnöke tudja, hogy a fehérek mindig megtorolják az őket ért sérelmeket. Mi haszna is lenne a fehérek ellen harcolni? Hiszen, hála puskáiknak, mindig ők az erősebbek. Legjobb tehát békében élni velük, jól fogadni őket, és tisztességesen alkudozni kereskedőikkel.

Nagyjából ezek voltak a Lopepétől nyert értesülések. Az egészből az volt a lényeges, hogy Matakit több napot vesztett, mialatt a folyón átkelőhelyet keresett, s hogy ők mindig a nyomában voltak.

Amikor Cyprien, Pantalacci és Hilton visszatértek a táborhelyre, Bardikot és Lit rendkívül izgatott állapotban találták. Elmesélték, hogy egy csapat kaffer harcos látogatta meg őket. Nem Lopepe törzséből valók. Előbb körülfogták, majd valóságos vallatásnak vetették alá mindkettőjüket. Mit akarnak ebben az országban? Nem azért jöttek-e, hogy kikémleljék a becsuánokat, adatokat gyűjtsenek róluk, megtudják, mennyien vannak, milyen erősek, milyen a fegyverzetük? Az idegenek rosszul teszik, ha ilyesmivel foglalkoznak. Természetes, hogy Tonaia, a nagy király, mindaddig nem szól semmit, amíg országának területére nem lépnek, de mindjárt más szemmel nézi a dolgokat, ha oda szándékoznak menni.

Ez volt a szavak lényege. A kínai nem is volt különösebben izgatott, de az egyébként nyugodt, minden körülmények közt hidegvérű Bardikot olyan szörnyű félelem fogta el, hogy Cyprien nem tudta mire vélni.

– Nagyon gonosz harcosok - mondta, nagy szemeit forgatva -, gyűlölik a fehéreket és halált huhognak rájuk!...

A félig civilizált kafferek ezt a kifejezést használják az erőszakos halál megjelölésére.

Mit tegyenek? Érdemes-e ennek az esetnek nagy jelentőséget tulajdonítani? Semmi esetre sem. Ezek a harcosok, jóllehet Bardik és a kínai elbeszélése szerint, voltak vagy harmincan, és őket kettejüket fegyvertelenül érte váratlan látogatásuk, nem bántottak senkit és nem mutattak fosztogatási szándékot. Fenyegetéseik nyilvánvalóan csak üres szavak, amikkel a vadak ijesztgetni szokták az idegeneket. Elég lesz néhány udvarias szóval megtisztelni Tonaiát, a nagy főnököt, megnyugtatni, hogy a három fehér ember tisztességes szándékkal lép földjére, ettől majd eloszlik minden gyanúja, ha ugyan egyáltalán volt, ezzel megnyerik jóindulatát.

Abban állapodtak meg, hogy folytatják útjukat. Minden balsejtelmüket eloszlatta a remény, hogy nemsokára elcsípik Matakitot és visszaszerzik tőle az ellopott gyémántot.