Látható, milyen szánalmas állapotban leledzett Quiquendone lakossága. A fejek forrongtak. Az emberek többé nem ismertek egymásra, sem önmagukra. A legbékésebbek is kötekedővé váltak. Elég volt görbén nézni rájuk, már küldték is a segédeiket. Némelyek bajuszt növesztettek; a kakaskodóbbja ki is pödrötte hegyesre.

Ilyen körülmények közt a város vezetése és az utcák, illetve középületek rendjének megőrzése fölöttébb megnehezült, hiszen a hivatalok nem készültek föl a dolgok ilyetén fordulatára. A polgármesterből, a mi szelíd, tétova és határozatlan van Tricasse-unkból feneketlen méregzsák lett. Háza csak úgy visszhangzott a kiáltozásoktól. Van Tricasse húsz rendeletet is kibocsátott napjában, egyre-másra lehordta rendőreit, s kész volt saját kezűleg hajtani végre mindazt, amit hivatala elrendelt.

Hej, haj! micsoda változás! Kedves, csöndes polgármesteri ház, derék flamand hajlék, hová tűnt egykori békéd? Micsoda házi perpatvarok követték most egymást! Van Tricasse-né asszony házsártos lett, szeszélyes és goromba. Férjétől legföljebb annyi telt ki, hogy élete párjának hangját a tulajdon bömbölésével túlharsogja; de hogy el is hallgattassa, az már nem. A derék hölgy ingerlékeny kedélye mindenen talált kivetni valót. Semmi sem volt jó! A kiszolgálás a legkevésbé. Mindig minden késett! Van Tricasse-né rátámadt Lotchèra, de még sógornőjére, Tatanémance-ra is, amire emez nem kevésbé epésen vágott vissza. Van Tricasse úr persze Lotchè szolgálónak fogta pártját, amint az a jobb családokban már szokás. Ettől aztán a polgármesterné asszony folytonosan el volt keseredve, miáltal egymást érték a szemrehányások, viták, veszekedések, a véget nem érő jelenetek!

– Dehát mi ütött belénk? - fakadt ki a szerencsétlen polgármester. - Micsoda tűz emészt bennünket? Az ördög bújt mindnyájunkba? Hej, madame van Tricasse, madame van Tricasse! A végén még eléri, hogy fölrúgva minden családi hagyományt, ön előtt halok meg!

Mert, mint ahogy az olvasó még bizonyára emlékszik e furcsaságra, van Tricasse úrnak, ha nem akart véteni az illendőség ellen, özveggyé kellett válnia, majd újra megházasodnia.

Hanem a lelkek jelen állapota további, meglehetősen furcsa következményekkel járt; ezek említése sem mellőzhető. A szóban forgó heves izgalom, melynek okát e pillanatig még nem leltük meg, páratlan fiziológiai átalakulások egész sorára vezetett. Olyan tehetségek pattantak elő a tömegből, amelyek különben homályban maradtak volna. Nem sejtett képességekre derült fény. Eladdig közepes művészek teljesen új arcukat mutatták. A politikában csakúgy, mint a szépirodalomban, új nevek tűntek föl. A perzselő vitákban szónokok edződtek meg, s bármiről beszéltek, szavukkal lángra gyújtották az amúgy is lobbanékony hallgatóságot. A mozgalom a tanácsülésekről átterjedt a nyilvános összejövetelekre; még egy klub is alakult Quiquendone-ban, miközben húsz lap, köztük a Quiquendone-i Figyelő, a Quiquendone-i Pártatlan, a Quiquendone-i Radikális és a Quiquendone-i Szélsőséges a legsúlyosabb társadalmi kérdéseket feszegette dühös hangon.

Vajon mi szolgált ehhez alapul nekik? - kérdezik majd. Minden és semmi: a megdőlt Audenarde-torony, amelyet némelyek ledönteni, mások kiegyenesíteni kívántak; a tanács által kibocsátott nagy számú végzés, amelynek olyik okvetetlenkedő ellene próbált szegülni; az utcasöprés, a csatornatisztítás és így tovább. És még ha csak a városi vezetőségnek rontottak volna neki e lobogó szónokok! De nem, az ár elsodorta őket, s ha a Gondviselés közbe nem szól, egyenest a háború viszontagságaiba vonszolják, lökik, taszítják bele felebarátaikat.

Tény, hogy Quiquendone-nak idestova nyolc-kilencszáz éve pompás kis *casus belli*je volt a tarsolyában, de ezt gondosan őrizgette, mint holmi ereklyét, melynek egyébként voltak esélyei arra, hogy a hosszas állásban megáporodik és elévül.

Íme, milyen alapon jött létre ez a casus belli.

Nemigen ismeretes, hogy Flandria e meghitt zugában Quiquendone-nak Virgamen a tőszomszédja. A két település földjei összeérnek.

Nos, 1135-ben, kévés idővel az előtt, hogy Baudouin gróf a keresztes hadjáratba vonult, egy virgameni tehén (nem ám valamelyik lakos tehene, jól tessék figyelni, hanem a közösbe való jószág) átballagott legelni a quiquendone-i határba. A szerencsétlen kérődző a rét füvéből talán ha

háromannyit legelt, mint önnön nyelve szélte,

de a kihágás, a visszaélés, a bűn - nevezzék, ahogy tetszik - megtörtént, s elkövetését annak rendje és módja szerint fölvett, korabeli jegyzőkönyv rögzítette, tekintve, hogy a magisztrátusok éppen akkortájt kezdtek az írással ismerkedni.

– Majd akkor bosszuljuk meg magukat, ha itt lesz az ideje - jelentette ki egyszerűen Natalis van Tricasse, a jelenlegi polgármester harminckettedik elődje -, ami késik, nem múlik!

A virgameniek tudták hát, mihez tartsák magukat. Azzal a nem is alaptalan gondolattal várakoztak, hogy az idő majd csak elhalványítja a sérelem emlékét; s valóban, több évszázadon át jó barátságban éltek quiquendone-i felebarátaikkal.

Nem számoltak azonban az utóbbiak vendégeivel, jobban mondva azzal a különös ragállyal, amely szomszédaik alkatát alapvetően megváltoztatva, szívükben a szunnyadó bosszúvágyat fölébresztette.

A Monstrelet utcai klubban történt, hogy a forrófejű Schut ügyvéd hirtelen a hallgatóság arcába vágta a kérdést, s magával ragadta a jelenlevőket az ilyen alkalmakkor szokásos szóvirágok és hasonlatok pufogtatásával. Emlékeztetett a vétségre, fölidézte a Quiquendone-t ért sérelmet, melyet soha nem tekinthet elévültnek egy „jogait féltve őrző” náció; a sértést máig elevennek, a sebet váltig vérzőnek mondta; beszélt bizonyos, csak Virgamen lakosainál megfigyelhető bólogatásokról, amelyek híven jelzik, mennyire lenézik a virgameniek a quiquendone-iakat; könyörögve kérlelte honfitársait, akik talán „öntudatlanul”, de mindenesetre hosszú évszázadokig lenyelték ezt a halálos sérelmet; Isten nevében fölszólította „az ősi város gyermekeit”, többé „ne ismerjenek egyéb célt”, mint kicsikarni a csattanós jóvátételt. Végül harcba hívta „a nemzet minden eleven erejét”.

Hogy ezeket a quiquendone-i füleknek olyannyira új szavakat mekkora lelkesedés fogadta, az sejthető, ám el nem mondható. A jelenlevők valamennyien fölpattantak, s kinyújtott karral, üvöltve követelték a háborút. Schut ügyvéd még sosem aratott ekkora sikert, s ez a mostani félelmetesen szép volt, meg kell adni.

A polgármester, a tanácsos, és ahány notabilitás csak részt vett ezen az emlékezetes gyűlésen, hasztalanul iparkodott volna a tömeg árja ellen úszni. Mellesleg ehhez nem éreztek egy csöpp hajlandóságot sem, s legalább olyan harsányan, ha ugyan nem harsányabban rikoltozták:

– A határra! A határra!

Márpedig, tekintve, hogy a határ mindössze három kilométernyire húzódott Quiquendone falaitól, a virgameniek - nem vitás - igazán nagy veszedelemben forogtak, hiszen megeshetett, hogy megszállás alá kerülnek, mielőtt magukhoz térnének.

Mindazonáltal a tiszteletre méltó Josse Liefrinck gyógyszerész, aki egymaga őrizte meg józan eszét e válságos helyzetben, igyekezett megértetni a többiekkel, hogy híjával vannak puskáknak, ágyúknak és tábornokoknak.

Néhány ökölcsapással együtt azt a választ kapta, hogy a szóban forgó tábornokokat, ágyúkat és puskákat majd csak előteremtik menet közben; valamint, hogy igazának tudata és hazaszeretete legyőzhetetlenné teszi a népet.

Ennekutána maga a polgármester emelkedett szólásra, s fölséges rögtönzés keretében mondott ítéletet mindama kishitű emberek fölött, akik az óvatosság fátyla mögé rejtik félelmüket; azzal hazafiúi kézzel szét is tépte az említett fátylat. Félő volt, hogy a terem falai beomlanak, akkora tapsvihar tört ki.

A kérdést szavazásra tették föl.

A szavazás közfelkiáltással ment végbe, majd kétszeres erővel harsant föl újra az üvöltés:

– Virgamenbe! Virgamenbe!

A polgármester ekkor magára vállalta, hogy útnak indítja a seregeket, s amint az a rómaiak idején volt szokásban, a város nevében diadalmi pompát ígért leendő tábornokának, ha az győzelmesen tér haza.

Hanem Josse Liefrinck gyógyszerész csökönyös ember volt, s mert még megveretvén sem ismerte el vereségét, most újabb észrevételt óhajtott tenni. Megjegyezte, hogy Rómában csak akkor járt diadalmenet a győzelmes hadvezérnek, ha ez legalább ötezer ellenséget kaszabolt le.

– Na és! na és! - ordította a megkótyagosodott hallgatóság.

– ...Minthogy pedig Virgamen mindössze háromezer-ötszázhetvenöt lelket számlál, hacsak nem sikerül többször egymás után megölni ugyanazt az embert, nehéz lesz...

De nem hagyták a mondat végére jutni, s a szerencsétlen bölcselő egykettőre az ajtó túlsó oldalán találta magát ronggyá gyűrve, kékre-zöldre zúzva.

– Polgárok - szólt ekkor Sylvestre Pulmacher, aki rendes körülmények között fűszert árult kicsinyben -, polgárok, akármit papolt is ez a gyáva patikárius, a magam részéről vállalom, hogy amennyiben igényt tartanak szolgálataimra, megölök ötezer virgamenit.

– Ötezer-ötszáz! - rikkantott egy még elszántabb patrióta.

– Hatezer-hatszáz! - kontrázott a fűszeres.

– Hétezer! - kiáltotta a Hemling utcai cukrász, Jean Orbideck, aki a legjobb úton volt ahhoz, hogy tejszínhabból vagyont gyűjtsön.

– Senki többet harmadszor! - süvöltötte van Tricasse polgármester, látva, hogy senki sem licitál följebb.

Íme, így lett Jean Orbideck, a cukrász, a quiquendone-i seregek fővezére.