A baj a következő hónapok során nemhogy csökkent volna, inkább tovább terjedt. A ragály a magánházak falai közül kicsapott az utcára. Quiquendone városára rá sem lehetett ismerni.

Az addig észlelteknél is sajátságosabb jelenség volt, hogy a delejes hatástól nemcsak az állat-, hanem a növényvilág sem maradt mentes.

A dolgok rendes menete szerint a ragályok hatóköre korlátozott. Azok, amelyek az emberek körében dühöngenek, megkímélik az állatokat, az állatok soraiban terjedők a növényeket. Himlős ló eleddig éppoly kevéssé akadt, mint marhavészben szenvedő ember, a birkák pedig nem kapják el a burgonyabetegséget. Ezúttal azonban úgy tetszett, hogy minden természeti törvény megdőlt. Nemcsak Quiquendone lakosainak jelleme, vérmérséklete, eszmevilága változott meg, férfiaké és nőké egyaránt: a háziállatok, a kutyák, macskák, ökrök, lovak, szamarak és kecskék szintén a ragály hatása alá kerültek, mintha kiragadták volna őket megszokott környezetükből. Még a növények is „emancipálódtak”, ha elnézik nekünk e kifejezést.

Igen: a kertekben, veteményesekben, gyümölcsösökben rendkívüli tünetek jelentkeztek. A kúszónövények merészebben kúsztak. A nyalábosokat jóformán át sem lehetett nyalábolni. A cserjék akkorák lettek, mint egy-egy cser. Az alig elvetett magok máris kidugták pici zöld fejüket, s ugyanannyit nőttek hüvelykben, mint hajdan ugyanennyi idő alatt és a legkedvezőbb körülmények közt párizsi vonalban¹. A spárga kétlábnyira nőtt, az árticsóka sárgadinnyényi lett, a sárgadinnye akkora, mint a tök; a tök sütőtök nagyságúra dagadt, a sütőtök meg akkorára, mint az őrtorony harangja, pedig annak átmérője, hitemre, kilenc láb is megvolt. A káposzta bokorrá terült, a gomba esernyővé.

Hamarosan a gyümölcsök is követték a főzelékek példáját. Két embernek kellett összeállnia, hogy megbirkózzanak egy szem eperrel, s négynek, hogy megegyenek egy körtét. A szőlőfürtök akkorák voltak, mint az a csodálatosan megfestett, fenomenális fürt Poussin képén. A küldöttek visszatérnek az Ígéret földjéről címűn!

Ugyanez vonatkozik a virágokra: a hatalmas ibolyák áthatóbb illatot leheltek; a roppant rózsák élénkebb színekben pompáztak; az orgonabokrok néhány nap alatt áthatolhatatlan bozótot képeztek; muskátlik, százszorszépek, dáliák, kaméliák, rhododendronok lepték el a sétányokat olyan számban, hogy egyik a másikat szinte megfojtotta. A kacsozó kés nem ment itt semmire. Hát még a tulipánok, ezek a flamand szívnek oly kedves liliomfélék mennyi izgalmat okoztak a virágkedvelőknek! A tiszteletre méltó van Bistrom egy nap kis híján hanyatt esett, megpillantván kertjében egy közönséges, de oly hatalmasra, óriásira, monstruózusra nőtt tulipa gesnerianát, hogy kelyhében egy egész vörösbegycsalád fészkelt!

A város apraja-nagyja összecsődült, hogy megtekintse ezt a bámulatos virágot, s el is keresztelte *tulipa quiquendoniá*nak.

Csakhogy sajnos, jóllehet ezek a növények - gyümölcsök és virágok - szemmel nyomon követhetően növekedtek, jóllehet kedvük lelték abban, hogy kolosszális arányokat öltsenek, s jóllehet élénk színeikkel-illatukkal megrészegítettek orrot és tekintetet, hamar hervadásnak is indultak. A levegő, melyet beszívtak, gyorsan elemésztette őket, úgyhogy egykettőre kimerültek, elfonnyadtak, lekókadtak.

Ilyen sorsra jutott a nevezetes tulipán is, amely néhány napos tündöklés után elvirágzott!

S így jártak csakhamar a háziállatok, a házőrzőtől az ólbeli sertésig, a kalitka kanárijától a baromfiudvar pulykájáig.

Tudni való, hogy az állatok a rendes időkben éppoly flegmatikusak voltak errefelé, mint gazdáik. A kutyák, macskák nem éltek, inkább csak vegetáltak. Soha egy kéjes borzongás, soha egy dühkitörés. A farkak nem csóváltattak többet, akárha bronzból lettek volna. Emberemlékezet óta nem akadt példa harapásra vagy karmolásra. Ami pedig a veszett ebeket illeti, őket az itteniek az Apokalipszis állatseregletébe, a griffmadár és egyéb szörnyek mellé illő mesebeli állatoknak tekintették.

De micsoda változás következett be ama néhány hónap során, amelynek legapróbb eseményeiről is számot próbálunk ehelyütt adni! Kutyák-macskák kimeresztették fogukat-karmukat. Itt-ott - dührohamuk ismétlődése esetén - agyonlövetésükre is sor került. Első ízben lehetett olyan lovat látni, mely megbokrosodva vágtat végig Quiquendone utcáin, olyan ökröt, mely nekiront egy társának, hogy szarvával felöklelje; olyan szamarat, mely - ez a Szent Ernulf téren történt - hanyatt veti magát, s miközben lábaival az ég felé kalimpál, már nem is „állati” hangon iázik; sőt, olyan birkát is - egy birkát, igen! -, mely a mészáros késével szemben vitézül védelmezi önnön kotletteit!

Van Tricasse rákényszerült, hogy több rendeletet bocsásson ki a quiquendone-i utcák biztonságát veszélyeztető, őrjöngő háziállatok dolgában.

De hajh! a bolond állatoknál az emberek sem voltak okosabbak. Az istencsapása egyetlen életkort sem kímélt.

A csecsemők igen korán elviselhetetlenek lettek, pedig ők aztán eleddig igazán könnyen nevelhetőek voltak; s Honoré Syntax főbírónak életében először kellett elpáholnia csemetéjét.

A kollégiumban elszabadult a pokol, s a szótárak sajnálatos röppályákat írtak le az osztálytermekben. Lehetetlen volt továbbra is négy fal között tartani a diákokat, különösen, hogy az izgalom a tanárokra is átragadt; egyikük-másikuk képtelen feladatokkal halmozta el tanítványait.

Más. Ezek az igencsak mértéktartó quiquendone-iak, akiknek eddig fő élelmük a tejszínhab volt, most agyonették-itták magukat. Rendes étrendjükkel már nem érték be. Ahány gyomor, annyi feneketlen bendő, s ezt a bendőt, kerül amibe kerül, meg kellett tölteni. A város élelmiszer- és italfogyasztása megháromszorozódott. Két főétkezés helyett hat járta. Számos gyomorrontásról érkezett hír. Niklausse tanácsos képtelen volt csillapítani az éhségét. Van Tricasse polgármester a szomjával nem bírt, s örökösen valamiféle ingerült fél-részegség állapotában leledzett.

Végül a legriasztóbb tünetek jelentkeztek s harapóztak el egyik napról a másikra. Részeg embereket lehetett látni, köztük gyakran még nagy tekintélyű polgárokat is.

A gyomorgörcsök irgalmatlanul sok munkát adtak Dominique Custos orvosnak; nemkülönben az idegzavarok és ideggyulladások, ami jól mutatta, hogy az idegi izgalom micsoda fokára jutott a lakosság.

A hajdan kihalt, most azonban nyüzsgő quiquendone-i utcákon (hiszen senki sem bírt otthon megülni) napirenden voltak a civakodások, összetűzések.

A rendőrséget újjá kellett szervezni, hogy megfékezhesse a rendbontókat.

A városházán létesült egy áristom, amely aztán éjjel nappal dugig volt garázdákkal. Passauf biztos alig állt a lábán a kimerültségtől. Volt olyan házasság, melyet két hónap alatt ütöttek nyélbe, ami példa nélkül állott. Úgy bizony: Rupp adószedő fia oltárhoz vezette a szép Augustine de Rovere leányát, mégpedig alig ötvenhét napra azután, hogy megkérte a kezét!

Más olyan házasságok megkötését is, amelyek régebben esztendőkig maradtak volna a tervezgetés állapotában, egykettőre elhatározták most az érdekeltek. A polgármester nem győzött ezen álmélkodni s úgy érezte, hogy leánya, a bájos Suzel kicsúszik a kezei közül.

Ami az aranyos Tatanémance-ot illeti, ő odáig merészkedett, hogy célzásokat tett Passauf biztosnak egy bizonyos frigyre, mely az ő szemében a boldogságot, a jólétet, a tisztességet és ifjúságot jelentené!...

Legvégül - s ez volt a teteje mindennek! - párbajra is sor került! Igen, pisztolypárbajra, lóhátról, hetvenöt lépésről, többszöri golyóváltással! Méghozzá kik között? Olvasóink alig fogják elhinni.

Frantz Niklausse úr, a szelíd horgász, valamint az ifjú Simon Collaert, a dúsgazdag bankár fia között.

E párbaj oka pedig nem volt más, mint a polgármester lánya, kibe Simon fülig belehabarodott, s akit nem volt hajlandó átengedni vakmerő vetélytársának.