Bretignot és társai ezalatt felértek a kis magaslatra. A mint odaérkeztek, azon tanácskoztak, hogy mint fordithatnák a végzetet javukra. Ujból hozzájuk csatlakoztam, de ezuttal már a legnagyobb óvatossággal töltöttem meg puskámat.

E pillanatban Maximon szólitott meg, azaz oly hangon beszélt velem, a mint az egy mesterhez illik.

– Ön lőtt? kérdé.

– Igen!... azaz... igen!... lőttem...

– Fogolyra?

– Bizonyosan fogolyra!

És a világ minden kincséért el nem árultam volna ügyetlenségemet ez areopag előtt.

– És hol az a fogoly? kérdé Maximon, üres tarsolyomat fegyvere végével ütögetve.

– Elveszett! feleltem elég szemtelenül. Mit is gondol? Kutyám nem volt. Persze, ha kutyám lett volna!

Ilyen sokat igérő kezdet után bizony igazi vadász válhatik még az emberből.

Váratlan félbeszakitás mentett meg szerencsésen.

Pontcloué kutyája alig tiz lépésnyi távolban egy fürjet hajtott fel. Önkéntelenül, vagy ha ugy tetszik, puszta ösztönből megemelem fegyveremet és... Pang! mint Matifat mondá...

De akkor a pofot kaptam büntetésül a hibás fegyvertartásért, igen, pofot, melyért joggal senkit mást felelőssé tenni nem lehet. Fegyverem durranását nyomban egy másik, Pontcloué fegyverének durranása követte.

Szita módra átlyukasztva, földre hullt a fürj és a kutya odahozta urának, ki azt a legkedélyesebben tarsolyába rakta.

Még csak annak feltevésével sem tiszteltek meg, hogy nekem is részem lehetne e gyilkosságban. De nem szóltam semmit, nem mertem szólani. Hisz tudvalevő, hogy én természettől fogva félénk vagyok oly emberekkel szemben, kik valamihez többet értenek, mint én.

Istenemre, ez az első siker hatalmas étvágyat ébresztett a többi dühös vadpusztitóban.

Tessék csak elképzelni! Három órai hajtás után egy fürj hét vadászra! Hisz az tisztára lehetetlen, hogy a herissarti bőséges vadászterületen még legalább egy fürj ne volna és ha azt is sikerül elejtenünk, már majd egy harmad fürj esik minden résztvevőre.

A magaslaton átkelve, a társaság ismét frissen felszántott földre került. E barázdák, melyek az embert egyenetlen lépésekre késztetik, a göröngyök, melyek a czipőkhöz tapadnak, egy cseppet sem tetszettek nekem; a járdák aszfaltját igazán sokkal inkább szeretem.

Társaságunk, a kutyafalkával együtt igy vándorolt két teljes órán át, de nem látott semmit. A homlokokra máris redők kezdtek gyülni. Olyan vad izgatottságforma nyilvánult mindenki és minden iránt, akár ha valamelyik vadász megbotlott a kőben, akár az egyik kutya elhagyta a másikat. Egy szóval, rossz kedv mutatkozott mindenütt.

Végre, körülbelül negyven lépésnyi távolban tőlünk, egy czukorrépaföldről foglyok szálltak fel. Nem merem mondani, hogy »fogolycsapat«, mert az bizony a legszűkebb határra szoritott csapat lett volna.

Összesen ugyanis csak két darab fogoly volt.

Sebaj!

Belőttem a »rakásba« és most is azonnal két lövés követte az én lövésemet. Pontcloué és Matifat egyszerre szólaltatta meg puskaporát.

A szegény állatok egyike lefordult. A másik vígan elrepült és egy kilométernyi távolban, egy sáncz mögött ereszkedett le.

Ó te szegény fogoly! Milyen vitákra szolgáltattál alkalmat! Milyen veszekedés volt Pontcloué és Matifat közt! Mindegyik azt állitotta, hogy ő a gyilkosság szerzője. Ide-oda kiabáltak, huzalkodtak, sértő megjegyzéseket, sajnálatos czélzásokat tettek egymásra. És milyen kifejezések!... »Uzsorás!« ... »Mindent magának igényel!« ... »Az ördögbe az olyan emberekkel, kikben egy csepp szégyenérzet sincs!« ... »No, okvetlenül utoljára vadásztunk most együtt!« ... És még más kedves szavak és nyilatkozatok, melyek leirásától tollam irtózik.

Tényleg egyszerre dördült el a két ur lövése.

Igaz, hogy egy harmadik lövés előzte meg mind a kettőt. De - hisz erre kár lett volna egy szót is vesztegetni - képzelhető volna az, hogy én lőttem le azt a foglyot? Itéljenek önök... egy tanitvány!...

Matifat és Pontcloué vitájába elegyednem nem találtam czélszerünek, még a közvetités nemes ürügye alatt sem. Ha én magam nem követeltem a foglyot, csak azért történt, mert én természettől fogva félénk vagyok... a mondás többi részét ismerik.