Felvirradt végre az a nagy nap. De milyen éjszakát kellett a herissarti fogadóban eltölteni. Egyetlen szoba nyolcz ember részére! És az a nyomoruságos fekhely, a hol sokkal sikeresebb vadászatokat lehetett volna rendezni, mint a község elkülönitett területén. Csak ugy hemzsegtek az élősdiek, melyektől az ugynevezett ágyak mellett fekvő kutyáknak is kijutott a maguk részük, ugy hogy egész éjjel annyira vakarództak lábaikkal, hogy még a padló is belerengett.

És én, a gyanutlan teremtés, a kóczos haju vén fogadósnétól azt kérdeztem, hogy a hálószobában vannak-e bolhák!

– Dehogy vannak, felelt ő szemtelenül, valamennyit felfalnák a poloskák!

Erre aztán elhatároztam, hogy teljesen felöltözve maradok és ugy szundikálok majd az egyik görbelábu széken, mely minden mozdulatnál recsegett, ropogott. De mikorára megvirradt, csakugyan ugy éreztem magamat, mintha kerékbe törtek volna.

Persze, hogy én voltam az első, a ki talpon voltam. Bretignot, Matifat, Pontcloué, Duvauchelle és társaik még horkoltak. Én a szabadba vágytam, mint valamennyi tapasztalatlan vadász, kik már hajnalhasadtával, gyakran reggelizés előtt is, lesbe szeretnének állni. A mesterek azonban - kiket szép sorjában és tisztelettel felkeltettem - dörmögve mérsékelték lázas türelmetlenségemet. Ők, a ravasz ficzkók, jól tudták, hogy a foglyokat hajnalban, a mikor szárnyaik még a harmattól nedvesek, igen nehéz megközeliteni és hogy aztán ha egyszer elrepültek, nem igen vonzódnak a vadászterületre vissza.

Várni kellett tehát, mig a nap felcsókolja a hajnalpir összes könnyeit.

Végre, meglehetősen sommás természetü reggeli után, melynek az elmaradhatatlan »gugyi« képezte füszerét, a társaság, mely utólag még jól megvakarta minden testrészét, elhagyta a fogadót és a földekre mentünk ki, a hol az elkülönitett vadászterületek voltak.

Ép a mint a határhoz értünk, Bretignot félrehivott és igy szólt:

– Puskáját tartsa ferdén, csövét a földnek hajlitsa és vigyázzon, hogy senkit agyon ne lőjjön.

– Mindent el fogok követni, a mi tőlem telik, feleltem én, a nélkül, hogy e tekintetben biztositékot akarnék nyujtani, de ha elébb engem lőne meg valaki, akkor talán én is...

Bretignot megvetőleg vonta fel vállait és erre megkezdődött a vadászat - kinek-kinek izlése és tetszése szerint.

Utálatos egy darab föld ez a Herissart, mely általános jellegénél fogva, nevének nem igen válik becsületéré. De ugy látszik, hogy a mennyiben nem is oly dus vadállományu, mint talán Mont-sous-Vaudrey, de a sürübb részek azért elég népesek; hogy itt nyulak is vannak, azt Matifat bizonyitgatta és hogy »egy tuczatra tizenkettőnél is több esik«, azt Pontcloué jegyezte meg.

Ily bő zsákmányra való kilátással, a derék emberek mind, a lehető legjobb kedvben voltak.

Előre tehát.

Az idő - pompás. Az egyes napsugarak már áttörtek a reggeli ködrétegen, mely a távol szemhatáron ülepedett le.

Mindenfelé kiabálás, sipogás, turbékolás! Különféle madarak repülnek fel a barázdákból és egyenesen az égnek törnek, mint a helicopterek, melynek rugói hirtelen felpattannak.

Alig birtam magamon uralkodni és ismételten vállamhoz emeltem fegyveremet.

– Ne lőjjön, ne lőjjön! kiáltott Bretignot barátom, ki engem észrevétlenül szemmel tartott.

– Miért? Hát nem fürjek ezek?

– Nem, hanem pacsirták! Ne lőjjön!

Az természetes, hogy Maximon, Duvauchelle, Pontcloué, Matifat és a többiek nem csak egy rosszakaratu pillantással tiszteltek meg. Aztán nagy okosan félrehuzódtak kutyáikkal, melyek szimatolva járták be a luczernás és lóherés földeket; ugy lóbálván farkaikat, hogy ezek mindmegannyi kérdőjelet képeztek, melyekre én nem birtam volna megfelelni.

Ugy vélekedtem, hogy azok az urak semmikép sem hajlandók egy ujoncznak veszélylyel fenyegető közelében maradni, a kinek fegyvere bizonyos aggodalommal látszott őket eltölteni.

– Ezer millió kis kutya, tartsa hát azt a durrogtatót ugy, a hogy illik! ismétlé Bretignot mielőtt eltávozott.

– Ugyan no, én sem tartom a puskámat rosszabbul, mint akárki más! feleltem egy kissé sértődve, a miért olyan sok jó tanácscsal halmoztak el.

Bretignot még egyszer felvonta vállait, aztán balra fordult. Miután nem tartattam czélszerünek, hogy egész egyedül maradjak, én is meggyorsitottam lépteimet.

Utólértem vadásztársaimat; de hogy őket továbbra is el ne riaszszam, a fegyvert vállamra vetettem, agyát felfelé forditva.

Mily pompás látványt nyujtottak ezek a mesterségükre nézve, vadászok, - vadászruhájukban, fehér mellényükben, bő bársony nadrágukban, nehéz, szegezett czipőikben, melyeknek talpa kiállt a felső bőr alól, - vászon felső czipőikkel a gyapotharisnyák felett, melyek a czérna vagy pamutharisnyák felett előnyben részesitendők, mert ezek könnyen ránczokat képeznek, a mint azt csakhamar tapasztalnom kellett. Én egyáltalában távolról sem éreztem magamat oly jól alkalmi mezemben; de végre is egy mükedvelőtől nem lelhet kivánni, hogy egy vén szinész ruhatárával rendelkezzék.

Vadnak azonban nyomát sem láttam.

Hogy ezen a területen rengeteg sok fürj és szalonka, fogoly és januári nyul van, melyeket társaim »háromnegyed állatoknak« neveztek és melyekről roppant teli szájjal beszéltek, - azt el kellett hinnem, mert ők erősitgették.

– Tegye meg nekem azt a szivességet, intett Bretignot barátom és ne lőjjön anyanyulra. Vadászhoz nem méltó dolog az!

Anya-e, vagy sem, ezer ördög, csak tudtam volna a különbséget, én, ki a mókust meg nem tudom különböztetni a macskától, ha kocsonyának van is elkészitve mindakettő.

Végre Bretignot, a kinek nagyon érdekében látszott lenni, hogy becsületére váljak, megjegyezte még:

– Még egy utolsó tanács, mely fontos lehet, ha esetleg nyulra lő.

– Azaz, ha egy nyul erre találna jönni, jegyeztem meg kissé gunyosan.

– No, az mindenesetre be fog következni, felelt Bretignot hidegen. Nos tehát, az esetben ne feledje, hogy a nyul, már testi alkotásánál fogva is gyorsabban fut fel, mint lefelé. Ezt a lövés iránya miatt is figyelembe kell venni.

– Mily szép öntől, hogy engem erre figyelmessé tett, Bretignot, feleltem én. Ezt a jó tanácsot ne vesztegelte legyen hiába, a lehető legjobb módon hasznát igyekszem majd venni!

Azalatt persze azt gondoltam magamban, hogy a nyul valószinüleg mindenkép sokkal gyorsabban fut, mintsem az én gyilkos golyóm elérhetné.

– Vadászni! Vadászni! kiáltott most Maximon, nem azért vagyunk itt, hogy mükedvelőket és gyermekeket vezessünk!

Szörnyü egy ember; de nem mertem felelni.

Előttük most, a szemhatáron tulterjedőleg, jobbról és balról egyaránt, tágas, igen tágas sikság nyult el.

A kutyák már jó darabbal előre voltak. Uraik szerteszóródtak. Mindent elkövettem, hogy szem elől ne téveszszem őket. Kinzott a gondolat, hogy vadásztársaim, kik ravasz kópék mindannyian, talán valami tréfát akarnak velem elkövetni, a mire a nemes vadászmesterségben való járatlanságon is buzdithatta őket. Önkénytelenül is eszembe jutott egy ujoncz mulatságos esete, kit barátai rábirtak, hogy papirból készült nyulra lőjjön, mely egy bokor alatt ugrált és a legbékésebb módon veregetett egy kis dobot! Ha ilyen megszégyenitésnek esném áldozatul, belehalnék!

Ezalatt mindenki, szerencséjét keresve, bolyongott, a földek barázdái hosszában, a kutyák nyomában, egy kis magaslat felé igyekezve, mely két-három kilométerrel odább emelkedett és melynek tetejét fák fedték el.

Bármint igyekeztem is, a többiek, kik a rossz utakon és a barázdákon való járást már megszokhatták, gyorsabban haladtak, mint én, és igy, természetesen, mihamar elmaradtam.

Még Bretignot is, ki eleinte meglassitotta lépteit, hogy teljesen és védtelenül balsorsomra ne hagyjon, most elsietett, hogy a legelső lövéseket el ne mulaszsza.

Nem haragszom rád ezért, Bretignot barátom! Ösztönöd, mely tulemelkedett baráti érzéseiden, ellenállhatatlanul ragadott tova!...

És nemsokára már csak társaim fejeit láttam, melyek mindmegannyi fák gyanánt kandikáltak ki a bokrok közül.

– Igaz, hogy mostanáig, Herissartból történt elindulásunk óta két órán át, egyetlen durranást sem hallottam, - nem, egyetlenegyet sem! Szép kis duzzogás, káromkodás, szitkozódás lesz majd, ha visszatérésünk alkalmával a vadásztáskák csak oly laposak lesznek, mint a kivonuláskor!

Nos elhiszi-e valaki? én magam voltam az, ki a legelső lövéshez jutottam.

Hogy mily körülmények közt - azt szégyenkezve itt mondom el.

Bevalljam? Fegyverem még nem volt megtöltve! Az ujoncz vigyázatlansága folytán? - Nem, tisztán az önösség következményekép. Miután féltem, hogy e mütétnél esetleg nagy ügyetlenséget fogok tanusitani, addig akartam vele várni, mig egyedül leszek.

Tanúk jelen nem létében tehát felnyitottam lőportartómat és a bal csőbe egy töltésre valót öntöttem, a mire még aztán egyszerü papirdugasznak kellett jönnie; arra jó kis adag sörét, inkább néhány szemmel több, mint kevesebb. Ki tudja... az az egy szem, a mivel a kelleténél több volt, megmentett engem talán attól, hogy kudarczot ne valljak. Az egészet jól leszoritottam, ugy szoritottam, hogy a fegyver alsó csavarját is majd kipattantottam, és végre - ó te butaság! - a töltött cső pisztonjára még a szükséges gyutacsot is ráillesztettem.

Ennek befejeztével most a jobb cső került sorra, de mialatt töltését erősen szoritgatom - milyen durranás! Lövés dördült el!... az egész első töltés, elvillámlik a második mellett!... A balcső ravaszát elfelejtettem a gyutacsra leereszteni és a rázkódtatás elég volt felrobbantására.

Az ujonczok jól megjegyezzék ezt maguknak! A Somme-kerületben a vadászat megnyitását majdnem sajnálatraméltó balesettel vezettem volna be. A helyi lapoknak elég zsiros tárgyuk lett volna az »Egyveleg« rovat számára!

És mégis!

Ha abban a pillanatban, a mikor a lövés eldördült... ha... ez a gondolat tényleg felvillant agyamban - ha abban az irányban, a merre a sörét útját vette, ép valami szárnyas repült volna, kétségkivül elejtettem volna...

Olyan alkalom volt ez, mely talán soha többé vissza nem fog térni.