Igen, Kamp Ole volt, aki csodálatosképen tulélte a Viken hajótörését.

Hogy a «Telegraf» visszatértekor nem hozta egyidejüleg magával Európába, ennek egyszerü oka az, hogy az aviso már nem találta az általa felkutatott vidéken.

Nem volt ott, mert akkor már egy Christianiába hazatérő hajó fedélzetén tartózkodott.

Igy hangzott Hog Sylvius előadása, amelyet mindenki előtt megismételt, aki hallani akarta és elképzelhető, hogy erre mindenki kiváncsi volt. Igazi győzelmes kifejezéssel beszélte el a menekvési történetet és szomszédai tovább adták azoknak, akiknek nem jutott az a szerencse, hogy elég közel álljanak hozzá. Igy terjedt az ujság csoportról-csoportra, ki az udvart, az utcákat ellepő tömegig.

Pár perc alatt egész Christiania tudta, hogy a Viken fiatal hajótöröttje visszakerült és hogy az iskolák sorsjátékának főnyereményét megütötte.

Hog Sylviusnak már rá kellett adnia a fejét, hogy elbeszélje a történetet; Ole maga nevezetesen nem tehette, mert Joél, mikor Hulda lassanként magához tért, a karjaiba szoritotta, ugy, hogy majd megfojtotta.

– Hulda, kedves Hulda! - Ole csak ezt ismételte. - Igen... én vagyok... A jegyesed és nemsokára a férjed.

– Már holnap, gyermekeim, már holnap! - ujjongott Hog Sylvius. - Még ma este visszautazunk Dalba és ha még soha se történt, a jogtudomány egy tanárát, a storthing képviselőjét láthatják ott táncolni, ugy, mint Telemark legvásottabb fickóját.

Hogy Hog Sylvius tudta Kamp Ole történetét, az nyilvánvaló volt az utolsó levélből, amelyet a tengerészeti hivatalból küldtek cimére Dalba. Az a levél az utolsó, amelyet kapott és amelyről senkinek se tett emlitést, ugyanis egy Christianiából keltezett másik iratot tartalmazott, amelyből a következőket tudta meg:

«A dán brigg, a Genius ép most szedte föl horgonyait és fedélzetén pár életben maradt van a Vikenről, többek közt Kamp Ole, a fiatal kormányos, aki három nap mulva Christianiában lesz.»

A tengerészeti hivatalból érkezett levél még azt tette hozzá, hogy a hajótöröttek a kiállott rettenetes szenvedések folytán a képzelhető leggyöngültebb állapotban vannak. Ez okból Hog Sylvius semmit sem akart szólni Huldának jegyese visszatérte felől.

Feleletében szintén a legszigorubb titoktartást kérte a visszatérést illetőleg, titoktartást az egész nyilvánossággal szemben.

Hogy a «Telegraf» aviso sem roncsot, sem egyetlen élőt nem talált a Vikenből, az most nem szorul magyarázatra.

Egy erős vihar alatt ugyanis a Vikennek északnyugot felé kellett menekülnie, akkor mikor mintegy kétszáz mértföldnyire volt délfelé Islandtól. Egy hirtelen támadt éjjeli szélvész egy óriási jéghegyhez lökte, amelyet a grönlandi tengerről sodort oda. Az összeütközés rettenetes volt, oly erős, hogy a Viken öt perc alatt a mélységbe sülyedt.

Épen akkor vetette papirra Ole sorait a sorsjegyre a jegyese számára és egy palackba rejtve, a tengerbe dobta.

A Viken személyzetének nagy része, köztük a kapitány is, az összeütközésnél elveszett. Ole és négy társa még fel birt ugrani a jéghegy egy törmelékére, abban a percben, mikor a Viken éppen elmerült. Az ő nyomorult haláluk ezzel természetesen csak elhalasztódott volna, ha egy szörnyü szélvihar nem hajtja északnyugot felé a jégtáblát. Két nap mulva a hajótörésből menekültek kimerülve, az éhségtől félholtan a grönlandi partokra menekülhettek, amaz elhagyott partokra, ahol Isten kegyelmére voltak bizva.

A nehány nap mulva érkezett segély nélkül itt is nyomorultul elpusztultak volna, amennyiben teljesen ki voltak merülve arra nézve, hogy halászszanak vagy eljussanak a tulsó partra a dán telepitvényekhez.

Ekkor tünt föl véletlenül a vihar által utjából szintén elsodort Genius brigg. A hajótöröttek jel által adtak hirt magukról, fölvették a hajóra és ezzel meg voltak mentve.

A Grönlandból Norvégiába való aránylag rövid ideig tartó átkelés előtt, a kedvezőtlen szelek miatt mégis sok késést szenvedett a Genius. Ez magyarázza meg, hogy mért érkeztek csak julius 12-én Christiansandba és 15-én reggel Christianiába.

Éppen ezen reggel ment Hog Sylvius a nevezett hajóra, ahol még fölötte gyönge állapotban találta Olet, ami Saint-Pierre Miquelonból küldött levele óta történt. Aztán magával vitte lakására, egyidejüleg mély hallgatásra intve a Genius személyzetét. A többit tudja a nyájas olvasó.

Aztán megbeszélték, hogy ha Ole erősnek érzi magát, legyen jelen a sorsoláson.

Nos hát az erején nem mulhatott az elmenetel, mikor tudta, hogy Huldát is ott találja. De hát volt a huzásnak más érdeke is ránézve? Bizonyára, a legnagyobb érdek ugy ő rá, mint mátkájára.

Hog Sylviusnak ugyanis sikerült a sorsjegyet visszavenni Sandgoist kezéből, amennyiben kifizette érte ugyanazt az árat, amit a drammeni uzsorás Hansen asszonynak adott érte és Sandgoist még fölötte örvendezett is azon, hogy megszabadulhatott tőle, amennyiben most már senki se kinált érte semmit.

– Derék Olem - mondta Hog Sylvius - mikor visszaadta neki a sorsjegyet, én semmikép se akartam ezzel Huldában hiábavaló reményt ébreszteni, csak az ön utolsó istenhozzádját akartam neki visszaadni.

Meg kell adni hogy a tanárt jó szelleme vezette, jobb mint a gaz Sandgoistot, aki a falba szerette volna verni a fejét, mikor a huzás eredményét megtudta.

Most egyszerre százezer márka került a dali házhoz; igen, kerek százezer márka, mert Hog Sylvius semmi szin alatt se fogadta el, amit a sorsjegy visszaváltásáért fizetett.

Ugy tekintette a tanár azt, mint egy kis hozományt, amelyet örvendett, hogy átadhat az ő kis Huldájának menyegzője napján.

Talán kissé csodálatosnak találják, hogy éppen a 9672. szám vitte el a főnyereményt, amely ugy fölköltötte az általános figyelmet.

Nos, igen, ez kissé csodálatos is; de hát ez tény.

Hog Sylvius, Ole, Hulda és Joél még ugyanazon estén elhagyták Christianiát. Bamble felé tértek haza, hogy átadják Sigridnek az összeget, amit sorsjegye nyert. Mikor itt elhaladtak a Hitterdali kis templom előtt, eszébe jutottak Huldának a szomoru gondolatok, amelyek még két nap előtt gyötörték; de Ole látása visszahozta a szerencsés valóságba.

Szent Olafra elbájoló volt Hulda a ragyogó mátkakoronával, mikor négy nap mulva férje, Ole karján kilépett a dali kis kápolnából.

Olyan vigasság volt ez, amely Telemark legtávolabbi gaardjaira is elhallatszott. És mind kimondhatatlan boldogak voltak: Sigrid, a helyre nyoszolyó leány, atyja, Helmboe bérlő, ennek jövendőbeli veje, Joél és Hansen asszony, akinek már nem kellett remegnie Sandgoist szellemétől.

Tán azt a kérdést veti föl valaki, hogy vajjon valamennyi barátjuk, az összes meghivottak, idősb és ifju Help fivérek és sok mások eljöttek-e, hogy tanui legyenek az uj pár boldogságának, vagy hogy Hog Sylviust, a jogtudomány tanárát, a storthing képviselőjét táncolni lássák? Fölösleges kérdés! Magától értetődik, hogy táncolt az őt megillető méltósággal és miután a bált kedves Huldájával megnyitotta, a bájos Sigriddel rekesztette azt be.

Következő nap ugyan elutazott az egész lakosság hurrázása mellett, azzal a biztositással kelt azonban utra, hogy pár hét mulva visszatér a Joél esküvőjére.

Ez alkalommal a bájos Sigriddel nyitotta meg a tanár a bált és Huldával zárta be.

Milyen boldogság lakozott az előbb oly kemény próbára tett dali házban! Kétségkivül ez Hog Sylvius műve volt, de az nem akarta ezt elismerni és csak folyton azt ismételte:

– Jó, jó, de azért én még mindig adósa vagyok Hansen asszony gyermekeinek.

Ami a nevezetes sorsjegyet illeti, húzás után visszaadták azt Kamp Olenak. Ma is ott diszeleg csinos fakeretben, főhelyen a dali fogadó nagy szobájában. De nem a jelentőségteljes 9672. szám van kifelé forditva, hanem a hátlapjára irt utolsó istenhozzád, amelyet a hajótörött Kamp Ole irt egykor mátkájához, Hansen Huldához.

Vége.