Leirhatlan embertömeg gyült össze a christianiai egyetem legnagyobb termében, ahol a sorsjáték huzásának kellett végbemenni. Még a folyosókon és udvarokon is tömve volt minden talpalatnyi hely egész a szomszédos utcákig, amennyiben még az udvarok is szükeknek bizonyultak az érdekeltek befogadására.

Julius 15-dik ama vasárnapján senki se ismerte volna fel az izgatott norvégekben azt a velük született nyugalmat. Vajjon az érdeklődés keverte igy föl őket, amit a küszöbön álló huzás keltett bennük vagy a nyári nap hősége? Tán ugy a huzásnak, mint a hőségnek része volt ez izgalomban.

Pontban három órakor kellett a huzásnak végbemennie. A huzáson száz sorsjegy három sorozatra volt osztva, az első kilencven nyereménye száztól ezer márka értékben; a második sorozatra kilenc nyeremény esett, ezertől kilencezer márkáig; a harmadikra csak egy nyeremény, százezer márka volt kitüzve.

Ellentétben a szokással, amelyet más hasonló sorsjátékoknál követnek, a főnyeremény itt utolsónak volt fönntartva; nem az először kihuzott számra esett a nagy nyeremény, de az utolsóra, azaz a századik számra. Magától értetődik, hogy a figyelem mind feszültebb lett és a jelenlevők szivverése egyre fokozódott. Természetesen fölösleges hangsulyoznunk, hogy az a száz szám, amely egyszer már nyert, több nyereményt nem csinálhatott és érvénytelennek nyilvánitották arra az esetre, ha még egyszer előkerülne az urnából.

Mindez közismert dolog volt. Hogy a várakozás unalmát elüzzék, valamennyien élénken fecsegtek Hansen Hulda sajnálatos esetéről. Ha most még birtokában volna Kamp Ole sorsjegye, kétségkivül mindenki - természetesen szeretett énje után - szerencsés sikert kivánt volna neki.

Már többen értesültek a reggeli lap táviratából a szomoru esetről s ki-ki arról beszélgetett a szomszédjával. Csakhamar elterjedt az egész gyülekezetben, hogy az aviso kutatása semmi eredményre sem vitt; ezzel az ügy el volt vágva, le kellett róla tenni, hogy még csak egy darabkájára is rábukkanjanak a Vikennek. A személyzet közül egy lélek se élte tul a hajótörést. Hulda sohase látja viszont a jegyesét.

Egy közbejött eset egyszerre másfelé terelte a figyelmet. Az a hir kezdett ugyanis lábrakapni, hogy Sandgoist mégis elszánta magát rá, hogy Dramment elhagyja s némelyek azt is állitották, hogy látták Christiania utcáin. Elég vakmerő lenne tehát arra, hogy megjelenjék e teremben? Ez esetben legyen elkészülve a gonosz ember a tömeg haragjának kitörésére. Ő... személyesen mer megjelenni a huzáson?... Nem, ez annyira valószinütlennek látszott, hogy merőben lehetetlennek tartották. Az egész nem egyéb vak lármánál.

Negyedhárom felé bizonyos mozgolódás támadt a teremben.

Hog Sylvius jelent meg az egyetem kapuja előtt. Tudva volt, hogy mennyire részt vesz ő az egész ügyben s hogy mennyire törekszik tartozását leróni Hansen asszony gyermekeinek élete megmentéseért.

A közelben állók azonnal utat nyitottak neki. Barátságos mormolás huzódott végig a tömegen, ami csakhamar éljenzésben tört ki, amire a tanár szivélyes fejbólintásokkal válaszolt.

Hog Sylvius azonban nem volt egyedül. Mikor az első sor félrehuzódott, hogy utat adjon neki, akkor látták, hogy egy fiatal leányt vezet karján, mig mindkettőjüket egy fiatal ember kiséri.

Egy fiatal ember és egy fiatal leány! Mint valami villamos ütés szaladt át a derék embereken egy gondolat; mint az áramfejlesztőből kipattant szikra, oly egyszerre ötlött valamennyinek az eszébe:

– Hulda!... Hansen Hulda!...

Ez a név tolult akaratlanul minden ajkra.

Igen, Hulda volt; de oly izgatott volt, hogy alig birt a lábán állni. Sylvius támogatása nélkül bizvást összeroskadt volna. De a tanár erősen tartotta karján az ünnepélyes óra bájos hősnőjét, ki mellől csak Kamp Oleja hiányzott. És mégis mennyivel szivesebben maradt volna dali kis szobájában és mennyire szeretett volna eltünni e résztvevő kiváncsiak tekintete elől. De hát Hog Sylvius akarta ezt, hogy idejöjjön és eljött.

– Helyet, helyet! - kiáltoztak minden oldalról.

Bármennyire egymás hátán állt is a tömeg, mégis kitért Hog Sylviusnak, Huldának és Joélnak. És mennyi kéz nyult feléjük, hogy barátilag megszoritsa az övékét! Mennyi szivélyes üdvözlet hangzott el és milyen látható elégültséggel fogadta Hog Sylvius az önkéntes hódolatot.

– Igen, ő az, kedves barátom!... Ez az én kis Huldám, akit magammal hoztam Dalból! - szólt a tanár.

Aztán megfordult.

– És ez Joél, az ő derék fivére.

Majd azt tette még hozzá:

– Csak azt a szivességet tegyétek meg, hogy ne szoritsatok agyon csupa szeretetből.

És mig Joél erélyesen viszonozta a kézszoritásokat, a tanár gyöngébb keze majd összetört e szivós üdvözlések alatt. Szemei azonban ragyogtak az örömtől, mig pilláin egy köny csillogott a meghatottságtól; ez a kis könycsepp azonban majdnem nevetett.

Jó negyedórába került, mig át birtak verődni az egyetem udvarán s bejuthattak a nagy terembe, ahol elfoglalták üléseiket, amelyeket a tanár részére tartottak fönn. Végre, bár nem minden fáradság nélkül, sikerült. Hog Sylvius Joél és Hulda közt foglalt helyet.

Fél háromkor a terem hosszába fölállitott emelvényen fölnyilt egy ajtó s megjelent az iroda elnöke; komolyan és méltóságosan, az ismert uralkodói ábrázattal; azzal a különös testtartással, amilyet azoknál láthatni, akiket abban a megtiszteltetésben részesitnek, hogy elnöklésre szemelik ki. Két nem kevésbbé komoly ülnök követte az előbbit. Aztán hat, szalagokkal és virágokkal diszitett leányka lépett be, mindannyi szőkehaju, kék szemü és rózsás kezü, amiről tisztán látni a kéz ártatlan voltát és akik a számok huzására voltak kiszemelve.

E jelenetet általános zaj fogadta, mintegy az öröm kifejezéséül, amely a közönséget a christianiai sorsjáték igazgatóságának láttán eltöltötte, de egyszersmind a türelmetlenség is megnyilatkozott ebben, amiért ily soká nem mutatkoztak az estradon.

Hogy hat leányka jelent meg, ennek oka az, hogy hat urna volt az asztalon, amelyekből minden egyes huzásnál hat számot kellett kihuzni.

E hat urna mindegyike tiz számot tartalmazott 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9 és 0, melyekből az egyesek, tizesek, százasok, ezresek, tizezresek, százezresek, a millió alakultak ki. A millió számára nem volt hetedik urna, mert a huzás ugy volt berendezve, hogy az egyszerre kihuzott hat nulla jelentette a milliót, ami által minden számra egyforma nyerési kilátás esett.

Egyszersmind ugy volt határozva, hogy a számokat egymásután huzzák az urnákból és pedig először azokat, amelyek a jelenvoltaktól balkézre estek.

A nyerőszám ugyszólván a nézők szeme előtt képződött, először azok a számok, amelyek a százezret adták ki, azután az ezresek és igy le egész az egyesekig.

Ennél a rendszernél elgondolható, hogy minden ujabb szám előtüntekor mekkora izgalom uralkodott, mikor mindenki a saját nyerőszámát leste.

Mikor a három órát elütötte, az elnök jelt adott és megkezdettnek nyilvánitotta a huzást.

Pár percig tartott a zúgás, amely e kijelentést követte, ami után általános némaság lett.

Az elnök fölemelkedett. Meghatottan mondott egy rövid alkalmi beszédet, sajnálkozását fejezve ki afölött, hogy nem minden számra eshetik egy nagy nyeremény. Azután jelt adott, hogy kezdjék meg a huzást az első sorozattal. Az az első sorozat, mint tudjuk, kilencven nyereményt tartalmazott.

A hat leányka gépies szabatossággal látott hozzá feladata megoldásához, anélkül, hogy egyszer is próbára tette volna a jelenlevők türelmét.

Az érték növekedésével természetes, hogy a számok huzása alkalmával a feszültség is arányban növekedett és senkinek se jutott eszébe, hogy helyét elhagyja, még azoknak sem, akiknek kihuzott száma már nem nyitott kilátást több nyereményre.

Igy telt el egy teljes óra minden különös esemény nélkül. Valamennyien meggyőződhettek amellett, hogy a 9672 számot még nem huzták ki, ami által minden kilátása elesett arra nézve, hogy megüsse a százezer márkát.

– Ez már jó előjel a gazember Sandgoistra nézve! - jegyezte meg a tanár egyik szomszédja.

– Ej, mégis csoda volna, ha éppen ő reá esnék a legnagyobb nyeremény, jóllehet, hogy nevezetes száma van, - felelt egy másik.

– Igazán, nevezetes szám! - erősitette Hog Sylvius; - de ne kérdezzétek, hogy miért, mert most képtelen volnék ezt megmagyarázni.

Ezután megkezdődött a második sorozat huzása, amely kilenc nyereményt foglalt magában. Ez már fölötte érdekes volt, mert a kilencvenegyedik szám ezer márkát nyert, a kilencvenkettedik már kétezret és igy tovább a kilencvenkilencedikig, amelyre kilencezer márka esett. A harmadik sorozat végre, amint az olvasó emlékszik rá, csak az egyetlen főnyereményből állt.

A 72521. szám ötezer márkát nyert. E sorsjegy egy derék tengerészé volt a kikötőből, akit minden jelenlevő megéljenzett s aki egész méltósággal fogadta e hódolatot. A második, 823.752 szám hatezer márkát nyert. Mennyire örvendett Hog Sylvius, mikor Joél megsugta neki, hogy e szám a bájos Sigridé Bambleben.

Általános moraj keletkezett azonban és nagy mozgolódás, mikor a kilencvenhetedik számot kihuzták, amelyre hétezer márka esett és rövid ideig azt hitték, hogy ebben Sandgoistnak kedvezett a szerencse.

Ennek a nyereménynek a száma 9627 volt; negyvenöt egyes hiányzott tehát, hogy Kamp Ole számát kiadja.

A két következő szám igen messze esett egymástól: az egyik 775, a másik 76287 szám volt.

Ezzel oly magas fokra hágott a nézők izgatottsága, hogy ezt még távolról se lehet leirni.

Először olyan hosszan tartó mozgás keletkezett, amely a nagy teremből az udvarokra és onnan az utcára huzódott. Jó néhány perc kellett hozzá, mig a zaj csillapodott. Lassankint aztán egy decrescendóba ment át, amelyből olyan némaság következett, mintha az egész tömeg tetszhalott lenne. Az a bénultság volt ez, amely akkor fogja el az embert, mikor a vesztőhelyre látja lépni az elitéltet. Ez alkalommal persze csak arról volt szó, hogy el ne veszitse a fejét, akinek ez a szerencse jut, hogy rá esik a százezres főnyeremény.

Karjait keresztbe fonva, céltalanul bámult Joél maga elé; az egész tömegben ő volt tényleg a legkevésbbé izgatott.

Hulda, aki egész megtörve ült ott, csak az ő szegény Olejára gondolt és szemei oly merőn keresték őt, mintha a végső pillanatban elő kellene tünnie.

Ami Hog Sylviust illeti... de nem, le kell tennünk arról, hogy Hog Sylvius lelkiállapotát vázoljuk.

– A százezer márkás nyeremény huzása! - kiáltott az elnök.

Micsoda hang! Mintha a lelke közepéből szakadna föl ennek az ünnepiesen komoly embernek. Az onnan is eredt, hogy neki magának is több sorsjegye volt, amelyek közül még egyet se huztak ki s amelyből egy most éppoly könnyü szerrel megüthetné a főnyereményt.

Az első kis leány kihuzott egy számot a baloldali urnából és fölmutatta a nézőknek.

– Nulla, - kiáltott az elnök.

Ez a nulla semmi különös hatást sem keltett; sőt csaknem ugy tünt föl, mintha várták volna.

– Nulla! - ismételte az elnök, a másik leányka által huzott számot jelentve.

Két nulla. Érthető dolog, hogy a nyereségi esély ezáltal minden egyes számnál egytől kilencvenezerkilencvenkilencig tetemesen növekedett. Kamp Ole sorsjegye azonban, amint tudjuk, 9672 szám volt.

Különös, Hog Sylvius ugy kezdett nyugtalankodni az ülésen, mintha hullámokon hánykódó hajón lenne.

– Kilenc! - kiáltott az elnök, mikor a harmadik kis leány által huzott számot hirdette.

Kilenc! ez az első száma Kamp Ole sorsjegyének.

– Hat! - folytatta az elnök.

És a negyedik leányka tényleg egy hatost mutatott fel, amelyre olyan tekintetek tapadtak, mintha valamennyi egy-egy töltött pisztoly volna, amelyektől szinte megrebbent.

A nyereségi esély most egytől kilencvenkilencig bármely számra eshetett.

Tehát tényleg százezer márkát varázsoljon Kamp Ole sorsjegye a gyalázatos Sandgoist zsebébe? Akkor igazán megrendülne az ember hite a Gondviselésben.

Az ötödik kis leány belemélyesztette kezét az ötödik urnába és kihuzta az ötödik számot.

– Hét, - mondta az elnök, de oly elfojtott hangon, hogy még a legelső sorokban is alig érthették.

De ha nem is értették, látták, mert az öt kis leány a következő öt számot mutatta föl:

00967.

A nyerőszám tehát feltétlenül 9670 és 9679 között lehetett.

A feszültség elérte legfőbb fokát.

Hog Sylvius fölegyenesedett, és megfogta Hansen Hulda kezét. Minden tekintet a szegény leányra volt szegezve.

Tehát mikor odaadta Kamp Ole utolsó emlékét, tényleg egy vagyont áldozott föl, amelyet jegyese az ő részére szánt.

A hatodik kis leánynak nehéz volt kezét az urnába mélyeszteni. Reszketett a kis jószág. Végre előkerült a szám.

– Kettő! - kiáltott az elnök.

És az izgalomtól félig elfulladva rogyott székére.

– Kilencezerhatszázhetvenkettő! - hirdette ki érces hangon az egyik ülnök.

Kamp Ole sorsjegyének száma volt ez, amely most az uzsoráskodó Sandgoist birtokában van. Mindenki tudta ezt és senki előtt se volt titok, hogy milyen módon jutott hozzá a zsugori. A dörgő hurrázás helyett, amelytől visszhangzott volna a nagy terem, ha a sorsjegy még mindig Hansen Hulda kezében van, halotti csend keletkezett.

Vajjon előlép-e a gaz Sandgoist a sorsjeggyel, hogy besöpörje az összeget?

– A 9672. számra esett a százezer márka nyeremény; - ismételte az elnök. - Ki tart igényt rá?

– Én!

Egy fiatal ember volt; egy sápadt ábrázatu fiatal ember, akinek vonásai, mint egész lénye hosszu nélkülözés jelét árulták el, de mégis élt, - élt!...

E hang hallatán Hulda fölugrott s oly éleset sikoltott, hogy az egész gyülekezet meghallotta, aztán ájultan rogyott össze.

A fiatal ember már áttört a tömegen és karjai közt tartotta az öntudatát vesztett leányt.

Kamp Ole volt.