Háromszögelni vagy meghalni

Hatalmas hurrá üdvözölte az ezredes szavait. A mokololókkal és a közös veszéllyel szemben angolok és oroszok nem tehettek egyebet, mint hogy egyesültek a veszély leküzdésére. A helyzet ismét összehozta őket, s az angol-orosz bizottság ebben a pillanatban szorosabb egyetértésben volt egymással, mint ezelőtt bármikor.

William Emery és Mihail Zorn boldogan megveregették egymás vállát. A többiek baráti kézszorítással erősítették meg szövetségüket. Az angolok első gondja az volt, hogy szomjukat oltsák. Az oroszok táborában találtak elég friss vizet. Aztán, az egyik sziklahát védelmében élénken beszélgetni kezdtek, és közölték egymással mindazon kalandokat, amelyeken elválásuk óta keresztül mentek. Ez idő alatt a matrózok figyelemmel kísérték a mokololókat, akik azonban csöndesen meghúzódtak a lejtő alján.

Mindenek előtt hogyan kerültek az oroszok a Scorzef csúcsára, és mi távolította el őket ennyire saját délkörük irányától? Ugyanaz, ami az angolokat meg jobbra térítette kiszabott irányuktól.

A két délköri ív közt majdnem középen fekvő Scorzef volt az egyetlen kimagasló pont az egész vidéken: nagyon természetes tehát, hogy a két vetélkedő bizottság e hegyen találkozott ismét.

Matvej Strux aztán némileg részletezte műveleteik folyamát.

Kobolengtől kezdve semmi nevezetes dolog nem történt velük: az ő délkörük termékeny vidéken vonult keresztül, és semmi akadályt sem gördített a háromszögelés útjába.

Az orosz csillagászok is szenvedtek ugyan a hőségtől, de vizük legalább mindig bőven volt. Lovaik és ökreik úgyszólván szügyig gázoltak a gazdag legelőkben: a vadállatokat éjjel nagy tüzekkel tartották távol maguktól.

A bennszülöttek, akikkel útjukban találkoztak, mind ama falvakból valók, ahol Livingstone első útjában vendégszerető fogadtatásban részesült. Ez utazás alatt tehát a busman-kíséretnek semmi oka sem volt a panaszra.

Az oroszok február 20-án érkeztek a Scorzef tetejére, ám alig értek föl az orom tövébe, midőn egyszerre háromszáz-négyszáz mokololo mutatkozott a síkon. A busmanok elrémültek, és azonnal magukra hagyták az oroszokat.

A mokololók fosztogatni kezdték a hegylábnál visszamaradt szekereket: de az oroszok szerencsére mindenekelőtt a műszereket szállították fel a hegyre. Ezenkívül a gőzös is érintetlen volt, mert az oroszok, összeállítván azt, a Ngami-tó egyik öblében rejtették el.

A tó felől oly meredeken nyúlt föl a hegy, hogy arról az oldalról nem bírták megmászni, de a déli oldalon lankás lejtők húzódtak, és az angolok közbelépése nélkül alighanem sikerült volna a mokololóknak felkapaszkodniuk ama kis erődig, amely a Scorzef tetejét koszorúzta.

Ez volt röviden Matvej Strux elbeszélésének tartalma.

Everest ezredes hasonlóképp elmondta minden kalandjukat, s mindezekből kitűnt, hogy az oroszok egészben véve szerencsésebbek voltak az angoloknál.

Az éjszaka minden baj nélkül telt el. Mokoum és a matrózok éber szemmel őrködtek a kis erősség körül. A mokololók nem indítottak újabb támadást, de a hegy lábánál lobogó tüzeik bizonyították, hogy azért nem mondtak le szándékukról.

Másnap reggel az ostromlottak vizsgálódni kezdtek. A mokololók a hegy lábánál, az oroszok táborában forgolódtak, s a tűznél piruló vadpecsenyék bizonyították, hogy nem szándékoznak távozni, noha az orosz bizottság minden értékes tulajdona már a kezük közé jutott. Kétségtelen volt, hogy szerették volna megszerezni még azokat a puskákat is, amelyek oly rettenetes pusztítást vittek véghez soraikban.

A tudósok hosszasan tanácskoztak a busmannal. Döntő lépést kellett tenniük. Az elhatározás azonban több körülmény találkozásától függött, és mindenek előtt a Scorzef helyzetével kellett tisztába kerülniük.

Erről a hegyről már tudták, hogy uralkodik az eddig fölmért óriási síkságon. Délre a mokololók termékeny vidéke feküdt, északra a hasonló termékenységű, de mégis teljesen ellentétes tájék. Kelet és nyugat között terült el az imént elhagyott pusztaság.

Mintegy százmérföldnyi területet foglalt el a gyönyörű Ngami ló, melynek habjait e percben bearanyozta a fölkelő nap.

A tó a párhuzamos körök irányában volt a legszélesebb. Északtól dél felé alig lehetett hosszabb harminc-negyven mérföldnél. A tó túlsó partján sokszínű vidék tarkállott; erdők, legelők, folyamok és tavak váltakoztak rajta, s egészen északra, körülbelül nyolcvan mérföldnyi távolságban, alacsony hegyláncolat zárta el a szélesebb kilátást.

Gyönyörű vidék, valódi oázis a sivatag közepén. Termékeny földje, amelyet számos víz öntözött, mindenütt tele volt élettel. A Zambézinek, ennek az óriás folyamnak a mellékfolyói tartották fenn e változatos, gazdag életet.

Ez a hatalmas folyam éppúgy élettere Afrika e részének, mint az Amazonasz Dél-Amerikának.

Ilyen látvány tárult hát az európaiak szeme elé. A Scorzef közvetlenül a tó habjai közül emelkedett ki, és mint Matvej Strux már előbb megjegyezte, ezen a részén a meredek hegyoldal szinte függőlegesen meredt föl a vízből.

Nincs azonban olyan meredek, amelyen a matrózok ösvényt ne tudjanak fölfedezni, és így történt ez itt is; két matróz tehát le is mászott a sziklákon, egész addig az öbölig, amelyben az oroszok a kis gőzöst hagyták. Friss vízzel tehát elláthatták magukat, s így ellenállhattak mindaddig, amíg élelmiszerük és lőszerkészletük el nem fogy.

Hanem vajon ki emelte ezt a kis erődöt a sivatag eme pontján, és mi célra építette?

Megkérdezték a busmant, de ez nem tudott választ adni a kérdésre.

A Ngami környékét gyakran felkeresték az elefántcsont- és ébenfavásárlók. Az elefántcsontot az elefántok és rinocéroszok agyarai adták, az ébenfa pedig emberhús, a rabszolgaságra elhurcolt bennszülöttek eleven húsa volt. A Zambézi környékét még folytonosan megfertőzik kalmárkodásukkal azok a gyalázatos fehérek, akik a rabszolga-kereskedésből igyekeznek meggazdagodni. A bennszülött törzsek harcai és rabló hadjáratai nagyszámmal szolgáltatják e szerencsétleneket.

A Ngami tónak éppen ez a vidéke volt az átmeneti pont nyugat és kelet között: valamikor a Scorzef volt a karavántáborok központja. Itt pihenték ki magukat a kalmárok, mielőtt a Zambézi felé folytatták útjukat.

A kereskedők megerősítették ezt a helyet, hogy jobban megvédhessek magukat és rabszolgáikat a fosztogató törzsek ellen, mert nem egyszer megtörtént az is, hogy ugyanazok, akiktől vásárolták, ismét visszarabolták tőlük rabszolgáikat, s aztán másodszor is eladták.

Ez volt a kis erőd keletkezésének története; ez idő szerint azonban már egészen elhanyagolva romladozott. A karavánok megváltoztatták irányukat, s nem volt többé szükségük a kis erődre, amelyen most már látszani is kezdtek az idő romboló fogának nyomai. Már csak árkai maradtak épen, s a középen álló, lőrésekkel ellátott torony, amely pár nappal ezelőtt még Everest ezredes messzelátóinak célpontjául és számításainak alapjául szolgált.

De bármennyire elhagyatott volt is az erőd, a tudósok számára mégis biztos menhelyül kínálkozott. E falak mögött a gyorspuskákkal fölfegyverzett kicsiny, de bátor csapat ellenállhatott, amíg csak lőszerük el nem fogy. Lőszerük pedig volt elég, mert a puskaporos és töltényes láda biztos helyen volt a kis gőzös födélzetén.

Másként állottak élelmiszerek dolgában. Itt volt a bökkenő. Az élelmiszeres kocsikat mind kifosztogatták a fekete rablók. Az egész készlet alig volt elég arra, hogy a tizennyolc főből álló csapat két napig megéljen belőle. Szűken reggeliztek tehát, s aztán a csillagászok és a busman tanácskozásra ültek össze, míg a matrózok és a foreloper folytatták az őrködést.

Az élelmiszerek hiányáról beszélgettek, és nem tudták, miként vegyék elejét a nem közvetlenül fenyegető, de azért óhatatlanul bekövetkező kiéheztetésnek, midőn Mokoum váratlanul az alábbi megjegyzést tette:

– Uraim, önök az élelmiszerek hiánya miatt törik a fejüket, s én nem értem, hogy miért nyugtalanítja ez önöket. Azt mondják, csak két napra van eleségünk. No de ugyan ki kényszerít bennünket, hogy itt két napig vesztegeljünk? Ki akadályozhat meg a távozásban? A mokololók? Azok nem portyáznak a Ngami túlsó partján: s én kötelezem magamat, hogy a gőzösön néhány óra alatt az északi partra szállítom önöket.

E megjegyzésre a tudósok felváltva egymásra és Mokoumra tekintettek.

Csaknem úgy látszott, hogy ez a természetes mentőeszme elkerülte figyelmüket. De hogy is juthatott volna ez eszükbe e bátor férfiaknak, akik a tudomány érdekében a mártírságra is készen álltak?

Sir John így felelt a busmannak:

– Derék Mokoum, a műveletek még nincsenek befejezve.

– Miféle műveletek?

– A délkör felmérése.

– Azt hiszik, hogy a mokololók törődnek az önök délkörével? - kérdezte a vadász.

– Hogy nem törődnek vele, az valószínű; de annál inkább törődünk vele mi, és nem fogjuk befejezetlen hagyni a munkálatokat. Nem így gondolkoznak önök is uraim?

– Kivétel nélkül - felelte Everest ezredes. - Nem fogjuk félbeszakítani ténykedésünket. Míg csak egyvalaki is életben lesz közülünk, folytatjuk a háromszögelést. Ha szükséges lesz, egyik kezünkben fegyverrel, másikban a műszerekkel végezzük számításainkat, de az utolsó percig nem hátrálunk.

– Hurrá Angliáért! Hurrá, Oroszországért! - kiáltoztak a tudósok, akik a tudomány érdekét mindennél előbbre helyezték.

Mokoum egy ideig némán nézte társait.

Megértette őket.

Elhatározták tehát, hogy minden áron befejezik a munkálatokat. De vajon nem fogták-e helyi akadályok - például az a nehézség, hogy a Ngami-tavon keresztül aligha állapíthatnak meg alkalmas jelpontokat - lehetetlenné tenni a műveleteket?

Ezt a kérdést Matvej Strux úrhoz intézték, aki már két napot töltvén a hegy csúcsán, abban a helyzetben volt, hogy válaszolhasson reá.

– Uraim - felelt az orosz tudós -, a művelet csakugyan nehéz. Türelem és buzgalom kell hozzá, de nem kivihetetlen. Miről van szó? Arról, hogy a Scorzefet egy, a tó túlsó partján északra fekvő ponttal geodetikai mérésekkel összeköttetésbe hozzuk. A második kérdés, amely az elsőből adódik: van-e ilyen pont a Ngami túlsó partján? Igenis, van, s én már ki is választottam a szemhatáron egy hegyormot, amely kedvező csúcspontja lehetne az új háromszögnek. Ez a bérc északnyugatra fekszik a tótól, úgyhogy a mi vonalunk rézsút szelné át a Ngami tó háromszögű alakját.

– Nos - tudakolta Everest ezredes -, ha megvan ez a pont, hol van a nehézség?

– A nehézség a távolságban fekszik.

– Milyen nagy ez a távolság?

– Legalább százhúsz mérföld.

– Messzelátóink legyőzik azt.

– Csakhogy világító jelt kellene gyújtani a hegy csúcsán.

– Gyújtunk hát.

– A világító készletet oda kellene vinni.

– Odavisszük.

– És ez idő alatt az itt maradtaknak védeniük kellene magukat a mokololók ellen.

– Védeni fogjuk magunkat.

– Uraim - mondta Mokoum -, én rendelkezésükre állok.

A tanácskozás a derék vadász fentebbi szavaival ért véget.

Matvej Strux megmutatta azt a bércfokot, amelyet kiválasztott. A Bolquiria csúcsa volt az, amelyet a nagy távolság miatt szabad szemmel alig lehetett kivenni: fekvése azonban oly kedvező volt, hogy a meggyújtott erős villamos jelzőtüzet a messzelátók segítségével biztosan észre lehetett venni. Csakhogy a fényjelzőt száz mérföldnyinél messzebbre kellett hurcolniuk a Scorzeftől.

Ez jelentette a nagy, de nem leküzdhetetlen nehézséget.

Ennek az óriási háromszögnek a meghatározása valószínűleg befejezte volna a munkálatokat, mert a csúcs semmi esetre sem lehetett messze a huszadik párhuzamos körtől. Fölösleges tehát tovább magyaráznunk a művelet fontosságát, valamint azt is, hogy a csillagászok milyen lelkesülten igyekeztek végrehajtani e nehéz föladatot.

Mindenekelőtt a fényjelző felállításához szükséges készülődéshez kellett hozzálátniuk. Száz mérföldet kellett átutazniuk egészen ismeretlen vidéken. William Emery és Mihail Zorn önként vállalkoztak erre, s ajánlatukat el is fogadták. A foreloper tüstént úgy nyilatkozott, hogy kész vezetni őket, s ezért azonnal az utazás előkészületeihez fogtak.

A gőzbárkát a visszamaradtak rendelkezésére hagyták, s a merész vállalkozók megelégedtek a kaucsukcsónakkal.

Este nyolc órakor rendben volt a csónak, s ekkor megkezdték a szükséges műszerek berakodását. Megállapodtak, hogy a csillagászok a Ngami túlsó partján, abban az öbölben fognak találkozni, amelyet a foreloper jól ismert, s egyúttal elhatározták, hogy Everest ezredes, mihelyt a Bolquiria csúcsán a fényjelző megvillant, hasonlóval fog felelni rá, hogy Mihail Zorn és William Emery is meghatározhassák álláspontjukat.

William Emery és barátja szívélyesen elbúcsúztak társaiktól, és lemásztak a csónakhoz. A foreloper, egy orosz és egy angol matróz már előre siettek.

Mély sötétség uralkodott köröskörül.

A csónakot eltaszították a parttól, s a törékeny naszád zajtalanul suhant tova a Ngami-tó habjain.