A sivatag

Valóban, a sivatag a csillagászok előtt feküdt, és midőn december 25-én Everest ezredes, társaival együtt, a negyvennyolcadik háromszög kiszámítása után ismét egy fokkal tovább haladt, egészen a „karrou” széléig, semmi különbséget sem talált a sáskák által elpusztított termékeny vidék és az előtte elterülő sivatag között.

A karaván állatai sokat szenvedtek a legelő hiánya miatt. A mocsarak utolsó csepp vize is elpárolgott már. A homok és agyagkeverékből álló talaj alkalmatlanná lett a tenyészetre. Egyike volt ez ama sivár vidékeknek, amelyeken dr. Livingstone oly gyakran kényszerült áthaladni, kalandokban gazdag fölfedező útján. Nemcsak a föld, hanem a lég is annyira száraz volt, hogy a vas szabad levegőn sem rozsdásodott.

Livingstone tudósításai szerint a fák levelei összeráncosodtak, a mimózák kelyhe nappal is zárva maradt, s a föld felületére tett rovarok néhány másodperc alatt kimúltak. A háromhüvelyknyire földbe süllyesztett hőmérő 137 fokot mutatott Fahrenheit szerint. Ilyen vidék terült el most az angol tudósok szeme előtt. Fáradalmaik megkétszereződtek, és szenvedéseiket majdnem elviselhetetlenné tette a víz teljes hiánya. Ez a hiány azonban még nagyobb mértékben sújtotta a szegény állatokat, amelyek a földből kényszerültek kikaparni a fű gyökereit. Ráadásul nemcsak a tenyészet hiánya miatt volt e vidék sivatagnak nevezhető, hanem amiatt is, mert egyetlen élőlény sem mutatkozott rajta. A madarak a Zambézi túlsó partjára költöztek, ahol fákat és virágokat találhattak. A vadállatok nem mertek rálépni e puszta földre, amely semmi táplálékot nem nyújtott számukra. Az első napon a tudósok láttak néhány antilopot, abból a fajból, amely hetekig képes tűrni a szomjúságot. Ilyenek a többek közt az oryx, amelyre, mint tudjuk, Sir John oly különös eredménnyel vadászott, s különösen a kaama, ez a szelíd szemű szép állat, amely, úgy látszik, különösen kedveli a száraz vidéket, s amelyet kitűnő húsáért nagyra becsülnek a vadászok.

Az utazás és az éjjel-nappal gyorsítva folytatott munka rendkívül kimerítette az európai éghajlathoz szokott tudósokat ezen a forró, tikkasztó vidéken. Vízkészletük napról napra kevesebb lett. Kénytelenek voltak meghatározott adagokra szorítkozni, de buzgalmuk és erkölcsi bátorságuk oly nagy volt, hogy azért egy percig sem gondoltak a munka félbeszakítására.

Január 25-én, az ötvenhetedik háromszög fölmérése után, ismét egy egész fokkal haladtak előre. A sivatag nagy része már mögöttük maradt, és Mokoum állítása szerint még január vége előtt el kellett érkezniük a Ngami-tóhoz.

Az ezredes és társai jótálltak magukról, hogy kitartják addig: de a bennszülöttek, akiket nem ösztönzött a tudomány iránti lelkesedés, gyöngéknek, türelmetleneknek mutatkoztak a nélkülözésekkel szemben. Különösen érzékenyek lettek, és sokat szenvedtek a vízhiány miatt. Már több, éhségtől és szomjúságtól elcsigázott, kimerült igavonó állatot kényszerültek elhagyni, és félni lehetett, hogy az elvesztett barmok száma néhány nap alatt ijesztően felszaporodik. A zúgolódás és békétlenkedés együtt növekedett a nélkülözésekkel.

Mokoum tekintélye komolyan veszélyben forgott. Nemsokára kétségtelennek látszott, hogy a vízhiány legyőzhetetlen akadály lesz, s valószínűleg el kell térni a délkör irányától, aminek az a kellemetlen következménye lehetett, hogy összetalálkoznak az orosz bizottsággal.

Február 15-én Mokoum értesítette Everest ezredest mindama nehézségekről, amelyeket leküzdeni immár képtelennek bizonyult. Az ökörhajcsárok felmondták az engedelmességet. Minden reggel megújult a fegyelmetlenség, éspedig a bennszülöttek nagyobb részénél. Tagadhatatlan, hogy az elcsigázott karaván képe igen szomorú és leverő volt. Még a kimerült állatok sem akartak már előre menni.

Everest ezredes tisztán látta a helyzetet, de szigorú lévén önmaga iránt, az akart lenni másokhoz is. Semmi esetre sem akarta félbeszakítani a munkálatokat, és kijelentette, hogy ha egyedül marad is, előre megy. Csillagász társai természetesen egyetértettek vele. Mokoum megfeszített törekvéseinek végre sikerült némileg lecsillapítania a bennszülöttek nyugtalanságát. Számítása szerint már csak néhány napi járásra lehettek a Ngami-tótól. Ott az állatok friss legelőt és árnyékos erdőket találnak, az eltikkadt karaván pedig friss, édes vízzel enyhítheti szomját.

A vadásznak sikerült megértetnie a bennszülöttekkel, hogy a legrövidebb út a termékeny vidékekhez észak felé vezet. A bennszülöttek végül megadták magukat, és a csaknem teljesen kimerült karaván folytatta útját a Ngami-tó felé. Szerencsére a geodetikai munkálatok útjába más akadályok nem ütköztek, s a tudósok éjjel-nappal folytonosan dolgozhattak.

A munkálatok tehát rendszeresen folytak, s a hálózat örvendetesen gyarapodott.

Február 16-án azt hitték, hogy a természet, amely eddig a vízzel oly igen fukarkodott, könyörülni szándékozik rajtuk. Mintegy kétmérföldnyi távolságban tavat jeleztek. Képzelhetni, milyen roppant örömmel fogadták ezt a hírt! Az egész karaván fokozott gyorsasággal igyekezett e pont felé.

Este hét órakor értek oda. A lovak közül többen eltépték fékeiket, és a tóhoz rohantak: megszagolták a vizet, föllélegeztek és csakhamar szügyig merültek a tóba. De mindjárt aztán a partra siettek; a víz nem oltotta szomjukat, sőt inkább még fokozta, annyira sós volt!

A lehangoltság, helyesebben a kétségbeesés leírhatatlan lett.

Nincs borzasztóbb a csalódott reménynél! Mokoum azt hitte, hogy a bennszülötteket lehetetlen lesz a továbbmenésre bírni. Az expedíció szerencséjére azonban sokkal közelebb jutottak a Ngami-tóhoz, mint bármely más irányban fekvő termékeny vidékhez.

Mindnyájuk sorsa tehát az előrehaladástól függött. Ha a munkálatok akadályba nem ütköznek, négy nap alatt elérhették a tó partjait.

Ismét megindultak tehát.

Everest ezredes nagy háromszöget mérhetett ki a kedvező talajon, ami a munkálat folyamatát lényegesen gyorsította. Éjszakánként tisztán látták a tűzjelzőket, s a fölmérések pontosságát mi sem veszélyeztette. Mindamellett azonban életkérdés volt mindnyájuknak, hogy minél hamarabb barátságosabb vidékre jussanak, mert még tizennégy napot sem állatok, sem emberek nem bírtak volna kitartani.

Február 21-én a sík földről hepehupásabb vidékre jutottak. Reggel tíz óra felé jókora hegy körvonalai mutatkoztak a távolban. A Scorzef csúcsát pillantották meg.

Mokoum figyelmesen vizsgálta a vidéket, és végül észak felé mutatva így szólt:

– Ott van a Ngami!

– A Ngami, a Ngami! - kiabálták a bennszülöttek, hangosan ujjongva.

És rögtön előre akartak sietni, de Mokoum visszatartotta őket, figyelmeztetvén társait, hogy közelednek a mokololóktól lakott vidékhez, amiért is most már igyekezniük kell, hogy folytonosan együtt maradjanak.

Everest ezredes, a maga részéről szintén siettetni akarván a dolgot, elhatározta, hogy a legközelebbi háromszög csúcsául a Scorzefet veszi. A hegy csúcsa igen alkalmas volt e célra, s nem volt szükséges bevárni az éjt, sem külön csapatot küldeni a Scorzef tetejére, hogy ott reverbére-lámpa segítségével alkossák meg a jelző pontot.

Mokoum alig várta, hogy a tóhoz érjenek, s ezért csak ideiglenes tábort üttetett éjszakára. Azt hitte, hogy másnap még az éjszaka beállta előtt odaérnek, de azért a szokásos elővigyázati rendszabályok közül egyet sem hanyagolt el.

Jobbra-balra csalitok szegték be az utat, és szükségesnek látta, hogy átkutattassa a cserjést.

Az oryxvadászat óta nem mutatkoztak ugyan mokololók, de a gyanakvó busman ezért folytonosan ügyelt. Míg Mokoum megtette az óvintézkedéseket, addig a csillagászok a háromszög alakításával foglalkoztak.

William Emery megfigyelései szerint e háromszög csúcsa már közel esett a huszadik párhuzamos körhöz, vagyis ama ponthoz, ahol az annyi viszontagság között folytatott munkálatokat befejezhetik. Néhány napi működés után valószínűleg a délkör nyolcadik részletével is elkészülnek a Ngami-tó túlsó partján. Ekkor a talajon végzendő alapvonal-felméréssel rektifikálják működésüket, s a nagy vállalkozás azzal befejeződött. Képzelhetni tehát, milyen buzgalommal dolgoztak ezek a jeles férfiak, látván, hogy közel vannak fontos feladatuk végrehajtásához!

Milyen körülmények közé jutottak ez alatt az oroszok? Hol lehettek most, miután már több hónapja elváltak egymástól? Hasonló fáradalmakat hasonló kitartással győztek-e le, mint angol társaik? Everest ezredes, folytonosan nagy fontosságú feladatába mélyedve, nem is gondolt rájuk, de Sir Murray és William Emery gyakran beszélgettek kollégáik sorsáról. Vajon viszontlátják-e még egymást? Vajon az oroszok is teljesítik-e feladatukat?

Az eredmény, amelyre jutnak, vajon azonos, egyenlő lesz-e azzal, amelyet ők mutatnak föl, vagy lényeges különbség fogja kérdésessé tenni egyik, vagy mindkét fél munkálatainak a pontosságát?

William Emery ezenkívül még Mihail Zornra is gondolt, akinek hiányát nagyon érezte, s akiről biztosan tudta, hogy szintén naponta gondol őreá.

Ezenközben megkezdték a szögméréseket. A Scorzef, mint már említettük, viszonylag nagy távolságban volt ugyan, de a tudósok előtt nem volt más választás: ez a magányosan álló hegy volt az egyedüli emelkedett pont az egész vidéken. A hegy fekvését pontosan felvették, s a két messzelátó egymástól való elhajlása mutatta a szögtávolságot a Scorzef és egy másik csekély halom között.

Everest ezredes a tudomány minden segédeszközét felhasználta, és a nagy háromszög kiszámításának pontosságához gyanú nem férhetett.

Így telt el február 21-e, s az ezredes, bevégezvén számításait, így szólott a busmanhoz ennek a napnak az estéjén:

– Rendelkezzék, Mokoum!

– Sajnálom - válaszolt a busman -, hogy nem fejezték be munkálataikat korábban. Akkor ma éjszaka már a Ngami-tó partján ütöttünk volna tábort.

– S mi akadályoz abban, hogy még ez éjjel, vagy holnap kora hajnalban odaérjünk?

– Igaza van, ezredes, bár e vidéken szívesebben utaztam volna nappal. De a bennszülöttek is türelmetlenül várják, hogy a tóhoz érkezzünk, s azért nyomban indulni fogunk.

– Intézkedjék, derék Mokoum.

A tábort gyorsan fölszedték, s a busman este fél kilenc órakor jelt adott az indulásra.

Valami ösztönszerű gyanú arra sarkallta a busmant, hogy résen legyen; felszólította a tudósokat is, hogy tartsák készenlétbe fegyvereiket, és lássák el magukat töltényekkel.

Ő maga azt a fegyvert vette elő, amelyet Everest ezredestől kapott, és tölténytáskáját dugig tömte lőszerekkel.

Elindultak.

Az éjszaka sötéten borongott: a csillagos eget sűrű felhők takarták el. Mokoum éles szeme állandóan feszült figyelemmel fürkészett; néhány szó, amit Sir Johnnal váltott, tanúskodott róla, hogy nem igen bízik a vidékben. Sir John minden eshetőségre készen volt.

A karaván mintegy három óra óta lehetett úton, de a kimerült állatok és emberek csak lassan haladhattak előre. Alig tettek óránként három mérföldet. Este tíz órakor még hat mérföldnyire vánszorogtak a Ngami-tótól. Az állatok már alig bírtak lélegezni a tikkadt, fojtó légkörben. A karaván a busman minden igyekezete dacára sem maradt már együtt: emberek és állatok csoportjai hosszú sorokra szakadoztak; néhány ökör összerogyott a szekerek előtt. A lovasok leszálltak lovaikról, s alig vonszolták magukat odább; ebben a pillanatban könnyű zsákmány lett volna az egész karaván néhány száz mokololo számára.

Tizenegy órakor három mérföldnyire jártak a tótól. A Scorzefet, amely épp útjukba esett, a homályos éjszakában is tisztán látták. A legfontosabb az lett volna, hogy a hegyet megkerülve, a legrövidebb úton jussanak a tóhoz.

Mokoum, a karaván élére lovagolva, éppen rendelkezni akart erre vonatkozólag, midőn a távolból gyakori dörrenések hallatszottak.

– Mi ez? - kérdezte az ezredes.

– Lövések! - válaszolt Sir John.

– Lövések? És mely irányban?

– A lövések a Scorzef csúcsáról hangzanak. A mokololók minden bizonnyal európaiakat támadtak meg.

– Európaiakat?! - kiáltotta William Emery.

– Úgy van, William úr, ezek a lövések új szerkezetű, európai fegyverektől származnak.

– Az európaiak tehát...

Everest ezredes közbevágott, mondván:

– Uraim, bárkikből álljon ez az európai társaság, segítségére kell sietnünk.

– Úgy van, siessünk! - kiáltotta William Emery, akinek a szíve aggodalmasan kezdett dobogni.

Mokoum előbb meg akarta kísérelni a karaván egyesítését, de midőn visszanézett, látta, hogy a lovakat már kifogták a szekerekből, s a homályban néhány sötét árny igyekszik menekülni dél felé.

– A gyávák! - kiáltotta Mokoum. - Fáradalmakat, szomjúságot és mindent felednek, csakhogy menekülhessenek!

Aztán az angolokhoz és derék matrózaikhoz fordulva, így szólt:

– Előre!

A kis csapat a lehető legnagyobb gyorsasággal sietett a hegy felé. Húsz perc múlva tisztán hallották a mokololók harckiáltását, számukat azonban még nem becsülhették meg. A banditák rohamot intéztek a hegy ellen, amelynek a csúcsán világosság lobogott.

Everest ezredes és társai csakhamar a támadók mögé jutottak. Leszállottak kimerült, lovaikról, és hatalmas hurrá kiáltás közben, amelyet a megtámadottaknak is hallaniuk kellett, sortüzet adtak a zsiványokra.

A mokololók a szapora, sűrű durrogtatásból azt következtettek, hogy nagyobb csapat támadta meg őket. A váratlan roham úgy meglepte a bennszülötteket, hogy visszavonultak, mielőtt nyilaikat használhatták volna. Az angolok folytonosan töltve és lövöldözve, a hátrálók közé rohantak.

Tizenöt mokololo feküdt a földön. A bennszülöttek kétfelé váltak. Az angolok az így támadt résen előre törve, leszúrták a közelükbe állókat, és hátrafelé haladva, igyekeztek a hegy csúcsa felé. Tíz perc alatt fölértek.

Az ostromlottak felhagytak a tüzeléssel, nehogy azokat találják el, akik oly váratlanul jöttek a segítségükre.

Vajon kiket szabadítottak fel az angolok? Az orosz bizottság tagjait! Nem hiányzott közülük senki: Matvej Strux, Nyikolaj Palander, Mihail Zorn és az öt matróz mind ott állt: de busmanjaik közül csak a foreloper maradt velük: a többiek gyáván elhagyták őket is a veszély pillanatában.

Matvej Strux éppen akkor ugrott le egy szikladarabról, amikor Everest ezredes társaival a csúcsra ért.

– Önök azok, angol uraim?! - kiáltotta a pulkovai csillagász.

– Mi vagyunk, orosz uraim, - válaszolt az ezredes komolyan. - Itt azonban sem oroszok, sem angolok nincsenek ebben a percben, hanem európaiak, akik kölcsönös védelemre egyesültek.