Természetes, hogy mi, a családtagok tisztában voltunk azzal, hogy Storitz jelent meg Mária esküvőjén. De most megint előttünk állt a legfontosabb kérdés: hogyan követhette el ez az ember rejtelmes cselekedetét?

A feltevés, mellyel magamat és Radvánszkyékat igyekeztem megnyugtatni azon az estén, melyen Mária menyasszonyi koszorúja eltűnt, az a feltevés, hogy valami ügyes bűvészmutatványról van szó, most a templomban történtek után immár teljesen elfogadhatatlan volt.

De hát akkor hogyan történhetett a dolog?

Oh hányszor felvetettem, meghánytam magamban ezt a kérdést és mindig csak egy eredményre jutottam:

Storitz Vilmos apjától, a híres német tudóstól, valami titkos kémiai szert örökölhetett, mellyel láthatatlanná tudta magát tenni.

S ez végre is nem lehetetlenség, hiszen hallottam már, hogy bizonyos tudósok fénysugarakkal próbáltak kísérletezni. Fénysugarakkal, melyek semlegesítőleg hatnak az emberi szem látóidegeire.

Nagyon is lehetséges, hogy Storitz Ottó, a nagy tudós, szintén foglalkozott ezzel a problémával és szerencsésebb volt, mint tudóstársai.

Storitz Ottó, mint kémikus elsőrendű, talán legnagyobb egész hazájában. Azt pedig, hogy a fizikával is foglalkozott, onnét is tudtam, hogy fia íróasztalán egy fénytanról szóló nagyobb értekezést is találtunk.

Mikor gondolataimban idáig jutottam, valami tompa kétségbeesés fogott el. Végre is mindez csak feltevés, lehetőség. Éreztem, hogy semmi biztosat nem tudunk, csak a sötétben tapogatózunk és teljesen ki vagyunk szolgáltatva rejtelmes ellenfelünknek.

Máriát azonnal hazavittük, ám a fiatal leány nem nyerte vissza eszméletét.

Azonnal szobájába vittük és lefektettük a pamlagra. Radvánszky doktor mindent megtett, hogy eszméletlen gyermekét magához térítse.

De hiába, Mária nem nyerte vissza öntudatát. Mozdulatlanul, mereven, csukott szemmel feküdt a pamlagon, csak lélekzetvétele mutatta, hogy még van benne élet.

Radvánszky doktoron kívül, a ház egyik jóbarátja, egy másik orvos is ott állt a leány mellett. Öcsém letérdelt a pamlag mellé, a két kicsiny, fehér, szinte élettelennek látszó kezet kezei közé fogta és könnyeivel áztatta.

– Mária, édes imádott Máriám...

– Mária, édes, jó gyermekem, itt vagyok melletted... én... az édesanyád...

Ám a fiatal leány még mindig mozdulatlanul, ájultan feküdt.

Radvánszky doktor krétafehér arccal hajolt leánya fölé.

Ezt a nyugodt, teljesen fegyelmezett embert most láttam először magából kikelve.

Mellette álló barátja, egy másik orvos, még egy másfajta erősítőszerrel is próbálkozott.

A sok kísérletezés után a fiatal leány végre megmozdult. Ajka kissé kinyílt, magához tért.

Vékony, fehér újjai megremegtek Márk kezében és lassan, mintha nagy fáradságába kerülne, fölemelte csukott szemhéjait. Ám tekintete rémülettel töltött el mindnyájunkat.

Mert Mária máskor oly lelkes, értelmes kifejezésű szeme, most teljesen zavart, teljesen üres, tétova volt. Ajka megnyílt, néhány szót rebegett, de ezek a szavak teljesen összefüggéstelenek voltak.

Márk halálsápadt lett és kétségbeesett zokogással borult a pamlag elé.

Szerencsétlen öcsém egyetlenegy szót sem szólt, ám mindnyájan tisztában voltunk vele, hogy a legszörnyűbb fájdalom sujtotta le ennyire.

Az a kétségbeesés, melyet mi is mindnyájan átéreztünk, látva, hogy a szerencsétlen fiatal leány elvesztette eszét.

Radvánszkyné ájultan esett össze.

Ferenc és én átvittük a szomszéd szobába, hol aztán néhány perc mulva magához tért. Szegény asszony teljesen feldúlt és kétségbeesett állapotban volt. Hiába igyekezett az orvos csillapítani, hogy nincs komoly ok az aggodalomra. Mária pár nap mulva teljesen öntudatánál lesz, hiszen csak a nagy megrázkódtatás okozta az öntudatzavart.

Radvánszky doktor az éjszakát a nagy beteg leánya mellett akarta tölteni. A másik orvos sürgősen gondoskodott arról, hogy ápolónő is jöjjön a házhoz. Szegény Radvánszkyné teljesen össze volt törve és így képtelen arra, hogy az ápolás körül segédkezzen.

Nagynehezen öcsémet is sikerült valahogy megnyugtatni és Ferenc segítségével nagy üggyel-bajjal rábírtam őt, hogy velem jöjjön a szállodába.

Mikor öcsém nyugovóra tért, Radvánszky Ferenc pár percre még bejött hozzám.

Az események őt is rettenetesen megviselték, arca sápadt és beesett volt.

– Most már véget kell vetni mindennek, - mondta elszánt, kemény hangon.

– Véget vetni? Igen ám, de hogyan? - kérdeztem aggódva magamban. Mert hiszen abban nem kételkedhettünk, hogy Storitz volt a láthatatlan merénylő. De hát hogyan lehet ezt a láthatatlan embert megfogni, hogyan lehet felelősségre vonni?

Az egész város fel volt háborodva. A nélkül, hogy egy szót is szóltunk volna a dologról, mindenki vonatkozásba hozta a templomban történt eseményeket a Radvánszky-estélyen történt dolgokkal.

És az egész lakosság, mintha csak egy ember lett volna, ösztönszerűleg a rejtelmes, titokzatos életű, ellenszenves idegent, Storitz Vilmost gyanúsította.

A lakosság csak úgy tódult ki a Dunapartra a Storitz háza felé. És nagy tömeg vette körül a magányosan álló, elhanyagolt, komor külsejű házat.

Minden becsületes ember fel volt háborodva. Hogy valaki az Isten házában merjen ilyen gyalázatos cselekedetre vetemedni, - mondogatták egymásnak, s a felháborodott lakosság egyre nagyobb tömegben tódult Storitz háza elé.

A rendőrfőnök kénytelen volt valóságos kordonnal körülvétetni a házat, hogy a dühös néptömeg ellen megvédelmezze. Mindenáron be akartak rohanni a házba, hogy a «boszorkánymestert» (már mint Storitzot) megkeressék, néhányan pedig azt hangoztatták, hogy fel kell gyujtani a házat, akkor aztán majd rend lesz.

A rendőrség természetesen megvédte a házat, azt azonban már nem tudták megakadályozni, hogy a dühödt néptömeg kövekkel be ne verjen egy-két ablakot.

Késő este, mikor öcsém végre nyugovóra tért és Ferenc hazament, én magam is lefeküdtem. A szomszéd szobából áthallatszott, hogyan forgolódik szegény testvérem az ágyán. Az események sokkal jobban felizgatták, semhogy el tudott volna aludni.

Engem sem nyomott el az álom. Gondolataim állandóan visszatértek Storitz Vilmoshoz s a templomban lejátszódott titokzatos és borzalmas eseményhez.

Az egyedüli magyarázat csakis az lehetett, hogy Storitz birtokában volt valami titokzatos szernek, melynek segítségével láthatatlanná tudott lenni. Emlékezetemben felidéződött Gyges mondája, aki Kandaules király udvarában mindenható miniszter lett a láthatatlanná tevő gyűrű segítségével. Igen, ez a probléma már évszázadok óta foglalkoztatja az emberiség fantáziáját, s ki tudja, talán éppen Storitz Ottónak sikerült megtalálni azt, amit olyan sokan és olyan sokáig kutattak előtte?

Kétségtelen, hogy az az ember, aki ennek a titoknak birtokában van, mérhetetlen hatalommal rendelkezik. És azzal is tisztában voltam, hogy Storitz Vilmosnak semmiféle erkölcsi skrupulusa sincs. Ez előtt az ember előtt minden ajtó nyitva áll, mindenütt ott lehet, mindent elkövethet, a nélkül, hogy bárki is láthatná. A közbiztonságnak vége, mert hiszen a láthatatlan ember a legborzalmasabb bűntényt is elkövetheti, a nélkül, hogy a rendőrség bármit is tehetne ellene.

A feltevések és lehetőségek végtelen láncolata következhetik ebből az egyetlen dologból.

Vajjon Storitz az egyetlen ember, akinek kezében van a rejtélyes találmány? És ha társai is vannak, vajjon kik azok?

Végre is Storitzot, akármennyire is gyűlöltem, azt az egyet az első pillanattól kezdve mindig tudtam róla, hogy csak az irigység és a féltékenység ösztönzi a gazcselekedetek elkövetésére. De esetleg olyan embereknek is birtokában lehet a titok, kiket még ennél is sokkal alacsonyabb és nemtelenebb érzések hajtanak.

Ám hosszabb megfontolás után nem találtam valószínűnek, hogy mások is birtokában legyenek a felfedezésnek. Storitzra apja hagyhatta a titkot, és ellenségünk bizonyára óvakodott attól, hogy mással is megossza a találmányt, mely olyan óriási hatalmat biztosított neki az emberek felett.

Illetve egyetlenegy személy mégis számításba jöhetett: Storitz szolgája, Hermann, aki, úgy látszik, vak kutyahűséggel ragaszkodott gazdájához. Igen, az a feltevés, hogy Hermann szintén láthatatlanná tud válni, egyre valószínűbbnek látszott.

Elsősorban is együtt lakott gazdájával és így Storitz bizonyára kénytelen volt egybe-másba beavatni.

Azután meg magának Storitznak is érdekében állhatott, hogy a feltétlenül hűséges embert, aki valószínűleg vak eszköz volt kezei között, célja kivitelénél felhasználja.

Eszembe jutott az a paraszt, akit olyan rejtélyes módon lökött fel egy láthatatlan valaki. Akkor nem tudtuk mire vélni a dolgot, ma már tisztán állott előttem, hogy vagy Storitz, vagy pedig Hermann lökhették el a szegény embert.

Aztán a házkutatás! Mintha lépések halk zaját hallottuk volna. Végigjártunk minden egyes szobát: sehol semmi. Pedig hát ők ott tartózkodtak a házban s valószínűleg jót mulattak hiábavaló erőlködésünkön. És az az üveg, mely éppen abban a pillanatban esett a földre, mikor a rendőrfőnök már-már rátette az ujját. Hogy úgy mondjam, végszóra esett le. És az a különös, hirtelen elpárolgott folyadék! Hátha itt volt a titok nyitja!

És a mirtuszkoszorút azért találtuk meg a toronyszobában, mert Storitzéknak, akiket teljesen váratlanul ért a házkutatás, már nem volt idejük elrejteni. Jelenlétünkben pedig mégsem merészeltek felmenni a szűk és nyikorgós padláslépcsőn.

Most már azt is megértettem, hogyan hallhattam a hajón azt a fenyegető hangot, mikor pedig senki sem állott a hátam mögött. Én azt hittem, hogy Storitz kiszállott Vukovárnál, de ő láthatatlanul visszalopózhatott a hajóra és így valójában az egész úton együtt voltunk.

Tovább gondolkoztam.

Kétségkívül biztos, hogy Storitz pillanatok alatt láthatatlanná tud válni. Testével együtt ruházata is láthatatlan lesz, ám ez a titokzatos hatalom nem terjed már ki a kezébe vett tárgyakra, mert hiszen láttuk a házassági szerződést szétszakadni, a csokrot eltépődni, láttuk a levegőben lebegő menyasszonyi koszorút.

Nos tehát Storitz Vilmos láthatatlanná tud válni. Ám, ha az emberi szem nem is láthatja, teste mégis megvan és ezt a testet meg lehet fogni. Az egyetlen mód arra, hogy ezt az embert ártalmatlanná tegyük, az, ha valamiképen kézre tudjuk keríteni. A börtönből aztán láthatatlan létére sem tudna kiszabadulni, mert hiszen a falakon át, vagy az ablakon keresztül el nem repülhet.

De hát sem a közbiztonság, sem a mi elrabolt nyugalmunk azzal ugyan nem áll helyre, ha én különböző teóriákat készítek Storitz Vilmos ártalmatlanná tételére.

Ez a rejtelmes, kifürkészhetetlen ellenség akármelyik pillanatban ott teremhet öcsém mellett, vagy ki tudja, talán már be is lopódzkodott alattomosan és láthatatlanul Radvánszkyék házába?... Oh, teljesen tisztában voltam azzal, hogy amíg ez a szörnyű bonyodalom ki nem tisztázódik, amíg ellenségünk ártalmatlan nem lesz, állandó rettegés az életünk. Ha a padló megreccsen, ha kint az utcán sivít a szél, ha az eső nekicsapódik az ablaküvegnek, ha valamelyik bútor roppan egyet, rémülten rezzenünk majd össze: hátha láthatatlan ellenségünk ólálkodik körülöttünk?

Mert hogy Storitz Vilmos bosszúja a templomban lefolyt jelenettel nem ért véget, az egészen bizonyos. Ez az ember nem áll meg a félúton.

Bizonyára nem azért jött vissza Sprembergből, - (mert hiszen kétségkívül ott volt az apja tiszteletére rendezett gyászünnepen) - hogy ne hajtsa végre előre megfontolt, alattomos bosszútervét. Igenis végre fogja hajtani egészen az utolsó felvonásig.

Botrányos jelenettel szakította meg az esketést, még az Úr felkent szolgáját, az öreg papot se átallotta a földre lökni, csakhogy megakadályozza a fiatalok egybekelését.

Szegény Mária eszét vesztette a szörnyű izgalomban, de ha az életerős, fiatal szervezet diadalmaskodik is a nagy idegmegrázkódtatáson, nem fog-e Storitz mindent elkövetni, hogy a fiatal párt elszakítsa egymástól?

Kétségen kívül bizonyos, hogy Storitz nem fog elállni boszútervének folytatásától.

Már pedig, ha éjjel-nappal felügyelet alatt tartják a házat, Storitz akkor is bejuthat és ha már egyszer bent van, senki meg nem tudja őt akadályozni, hogy amit akar, keresztül ne vigye.

És e szörnyű helyzet ellen nincs segítség. Teljesen ki vagyunk szolgáltatva ellenségünknek. Még az sem oldaná meg a helyzetet, ha Mária és Márk elutaznának, hiszen a láthatatlan üldöző állandóan nyomukban lenne.

De hát egyáltalán hol, merre lehet láthatatlan ellenségünk? Ki tudná megmondani?!...

Néhány nap mulva egy tragikus esemény kapcsán aztán megtudtam, hogy balsejtelmem nem volt alaptalan: Storitz valóságos ördögi kárörömmel lopózott be abba a házba, melyet olyan szerencsétlenné tett. Eljött, hogy gonosztetteit egy még nagyobb gazsággal tetőzze be.

Június 4-ike volt. Tehát két teljes nap telt el a templomban lefolyt szörnyű jelenet óta. Mária állapotában még mindig nem mutatkozott javulás, öntudatát nem nyerte vissza.

Ebéd után a fiatal leány elszenderedett. Az ápolónő ott ült ágya mellett, mi pedig átmentünk a szalónba, hogy a legfontosabb teendőket megbeszéljük.

Beszélgetésünket egyszerre csak éles gúnykacaj szakította félbe. Soha gonoszabb, kárörvendőbb nevetést én ennél életemben nem hallottam.

Radvánszky Ferenc és öcsém felháborodva ugrottak fel és odarohantak, amerről a hang hallatszott.

Amit most elmondok, hihetetlen gyorsasággal, egy-két másodperc alatt játszódott le.

Néhány lépés után öcsém megtorpant s ugyanabban a pillanatban acélpenge villant meg a levegőben. Testvérem felkiáltott és hátratántorodott, ha Radvánszky Ferenc fel nem fogja, bizonyára végigesik a földön.

Rémülten szaladtam félig ájult öcsém felé.

És ebben a pillanatban megszólalt a keménycsengésű, parancsoló hang, - Storitz hangja, melyet sajnos, mindannyian jól ismertünk már.

– Radvánszky Mária soha sem lesz Vidal Márk felesége. Soha! Soha!

A csillár gyertyáinak lángja megremegett, a verandaajtót kinyitotta a láthatatlan kéz s mire meglepetésünkből és rémületünkből felocsudtunk, már a kertajtó csapódott be láthatatlan, rejtelmes ellenségünk után.

Szegény öcsémet Ferenccel együtt átvittük a dolgozószobába és lefektettük a kényelmes pamlagra. Radvánszky doktor tüstént hozzálátott a seb megvizsgálásához.

Szerencsére a seb nem volt súlyos. A kés az egyik baloldali borda mellett csúszott el és ámbár nagynak látszott az első pillanatban, nem volt mély. Radvánszky doktor kijelentette, hogy néhány nap mulva öcsém már visszanyeri erejét.

Ez egyszer a gyilkos gaztette nem sikerült. De vajjon ha mégegyszer megkísérli? - gondoltam magamban kétségbeesetten. - Éreztem, hogy emberi erő elégtelen ebben a szörnyű válságban, csak Isten óvhat meg bennünket a legnagyobb veszedelemtől.

Miután Márk sebét bekötözte a házigazda, óvatosan átvittük öcsémet a szállodába. Ágya mellett töltöttem az egész napot és éjszakát, s mivel testvérem meglehetősen nyugodt állapotban volt, gondolatban egyre a történtekkel foglalkoztam.

Késő estére járt már az idő, mikor valaki kopogtatott az ajtón.

Rendkívül óvatosan kémleltem ki az ajtó résén, ám semmi okom sem volt az aggodalomra, mert Székely rendőrfőnök egyik embere állt az ajtó előtt.

A rendőr tisztességtudóan köszönt és átnyujtott egy levelet.

Felbontottam. Székely rendőrfőnök tájékoztatott a délután folyamán történt eseményekről.

Ugyanis az esti órákban Storitz házának toronyszobájából vörös fény lobbant fel. Mintha valami nagy fáklya égett volna.

Az egyik rendőr természetesen rögtön értesítette a rendőrfőnököt; rövid idő mulva körülvették a házat. Átkutatták az egész épületet, de sehol sem találtak senkit. A toronyszobában még ott volt a fáklya erősen füstölgő maradványa.

Hogy Storitz miért gyujtott fáklyát a toronyszobában, azt természetesen nem lehetett megállapítani.

Székely rendőrfőnök véleménye szerint valószínűleg merő dacból és ingerkedési ösztönből tette.

Annyi bizonyos, hogy a fáklya fényére nagy tömeg sereglett az épület elé, a rendőrség alig tudta visszatartani a dühös embereket, hogy fel ne gyujtsák Storitz házát.

A rendőrfőnök levelében a legmesszebbmenő óvatosságot kötötte lelkemre.

Másnap délelőtt ellenségünk újból hallatott magáról.

Mintha csak valami különös öröme telt volna abban, hogy a vallásos lakosságot megbotránkoztassa.

Az óra éppen féltízet ütött, mikor a templomtoronyból vad, össze-vissza kongó harangzúgás hallatszott.

Lehetetlenség, hogy Storitz egymaga rendezte volna ezt az ízetlen jelenetet. Ugyanis nemcsak egy harang, hanem több kongott, csengett össze-vissza, fülsiketítő lármát csapva.

Az emberek rémülten tódultak ki az utcára. Az első percekben mindenki azt hitte, hogy valami nagy tűzvész ütött ki, vagy valamilyen másféle szerencsétlenség szakadt a városra.

A rendőrök lélekszakadva rohantak a templomhoz. Átkutatták a templomtornyot, a harangszobát, sehol senki. Storitz és szolgája, mialatt a rendőrség megérkezett, elmenekültek a toronyból.

A rémült lakosságot csak nagynehezen lehetett megnyugtatni.

De mikor az emberek végre megértették, hogy sem tűzvész, sem földrengés nem fenyegeti a várost, magukból kikelve, öklüket rázva szidták Storitzot, a «boszorkánymestert», ösztönösen megérezve, hogy csakis ő lehetett a merénylő.

Magának a rendőrfőnöknek kellett közbelépni és megígérni, hogy a rendőrség a legerélyesebben és a legkíméletlenebbül fog fellépni Storitz-cal szemben; csak akkor oszlott szét a tömeg, csak akkor indult el a sok-sok komor arcú, felháborodott lelkű ember hazafelé.