A célbaérés

Majdnem a nyugati szélesség 135. fokán és a 67. szélességi körön a Mac Pherson erősség abban az időben a Hudson-öböl Társaság legészakibb állomása volt Észak-Amerikában. Innen igazgatták azt a területet, amelyet a számtalan ágra szakadó Mackenzie öntöz, mielőtt beömlene az Északi-Jeges-óceánba. Itt frissíthették fel készleteiket a prémvadászok, és itt találtak védelmet, ha menekülniök kellett az észak-kanadai területeken csatangoló kalandorok bandái elől.

Ez az erősség, amely a Peel River jobb partján épült, amennyire lehetséges volt, kapcsolatot tartott fenn a Mackenzie partján álló Good Hope erőddel. A prémbálákat egyikből a másikba hordták, hogy aztán erős őrizettel a társaság központi raktárába szállítsák őket.

A Mac Pherson erőd tulajdonképpen hatalmas raktár, amelynek emeletén az ügynökség vezetőjének és alárendeltjeinek irodái találhatók, valamint egy nagyobb helyiség tábori ágyakkal bebútorozva; ebben vagy húsz személy is elalhat. Alul vannak az istállók a málhás lovak és az öszvérek részére. A sarkvidéki tél kegyetlen hidege ellen a közeli erdők bőséges tüzelőt biztosítanak.

A fa nem hiánycikk, még sok-sok évig nem is lesz az. Ami az élelmet illeti, azt a Hudson-öböl Társaság ellátószolgálata folyamatosan biztosítja, a vadászat és a halászat pedig bőségesen kiegészíti.

A Mac Pherson erődben a főügynök parancsol, akinek húsz kanadai és brit-columbiai férfi van alárendelve, szigorú, igazi katonás fegyelemmel. Az életük egyáltalán nem könnyű; gondoljunk csak a zord időjárásra és az állandó veszélyre, mert bármikor megtámadhatják őket a hatalmas térségben csatangoló kalandor bandák. Ezért az állványokon mindig sűrű sorban állnak a karabélyok és a pisztolyok, a társaságnak pedig gondja van rá, hogy a lőszerkészletet állandóan felújítsa.

Amikor Ben Raddle-ék a Mac Pherson erődhöz értek, a főügynököt és az embereit készültségben találták.

Az történt, hogy néhány nappal előbb, május 25-ének reggelén a járőre jelentette, hogy a Peel River jobb partján harminc-negyven főből álló csoport közeledik, közöttük több indián is van.

Amint ilyen helyzetben szokásos volt, a Mac Pherson erőd kapuját jól elreteszelték. Csak a falakat átugorva lehetett volna behatolni.

Mikor az idegenek a kapu elé értek, az egyik, aki vezérüknek látszott, kérte, hogy engedjék be őket. A főügynök felkapaszkodott a fal tetejére, és jól megnézte az alkalmi látogatókat. De amit látott, nem nagyon lehetett az ínyére, s a jövevényekkel szemben élt a gyanúperrel, mert azt válaszolta, hogy egyet sem enged be közülük az erődbe.

Ami ezután következett, bebizonyította, hogy okosan intézkedett. Mert a kintiek ocsmány káromkodások és fenyegetőzések özönével árasztották el az erődbelieket. A kiejtésükből a főügynök úgy ítélte, hogy az indiánokon kívül a bandában még jó néhány erőszakos természetű dél-amerikai is lehet.

A kalandorok nem szorítkoztak csak szavakra. Cselekedtek is. Vagy mert utánpótlásra volt szükségük, vagy azért, hogy elfoglalják a Mac Pherson erődöt, ahonnan, mint támaszpontról, a Mackenzie torkolatvidékén a munkákat összefogták, az idegenek megpróbálták a kaput betörni. De az ellenállt a kísérletnek, és miután az erődből össztüzet zúdítottak rájuk, megsebesítve néhányukat, az ostromlók elkotródtak északnyugat felé; előbb azonban ők is tüzet nyitottak a társaság embereire, akik szerencsére ép bőrrel úszták meg a tűzpárbajt.

Attól kezdve a Mac Pherson erőd helyőrsége újabb támadástól tartva éjjel-nappal készültségben állott. Május 30-án arra kellett gondolniok, hogy bizony helyesen is cselekedtek, mert íme, újabb csapat közeledését jelezték, amely a folyó mentén ereszkedve közelítette meg az erődöt.

Nyomkereső és csapata - mert róluk van szó - ugyancsak csodálkozott, mikor vagy tizenkét fegyveres embert pillantott meg a mellvédeken, akik azt kiáltozták, hogy takarodjanak onnan.

Kénytelenek voltak tárgyalásba bocsátkozni.

Végül az ügynökség főnöke rájött, hogy tisztességes kanadaiakkal van dolga, és szerencsére felismerte Bill Stellt is, akivel valamikor együtt szolgált a domíniumok hadseregében. Végül is a Mac Pherson erőd kapuja kitárult, Nyomkeresőék bevonultak az udvarba, ahol szíves fogadtatásban volt részük.

Az ügynökség főnöke kötelességének érezte közölni a rideg fogadtatás okát. Elmondta, hogy néhány nappal előbb az a dél-amerikaiakból és indiánokból álló csoport milyen ellenségesen viselkedett az erőd kapujában, erőszakkal próbált behatolni, és végül karabéllyal kellett elűzni őket. Vajon mit akarnak ezek a csavargók? Mit lehessen tudni. Hasonló összetűzés után az erődbeliek bizalmatlansága jogos volt.

– Aztán mi lett a bandával? - érdeklődött Nyomkereső.

– Mikor látták, hogy a rajtaütés nem sikerült, továbbálltak.

– Milyen irányban?

– Északnyugatra.

– Mivel mi egyenesen északnak tartunk, valószínű, hogy nem találkozunk velük.

– Ezt én is remélem - bólintott az ügynökség főnöke -, reám a legaljasabb söpredék benyomását tették.

– Vajon miben sántikálnak errefelé? - tűnődött Summy Skim. - Kétségtelenül aranyat kutatnak, mivel aranyásó-felszerelést láttam náluk.

– Halljátok?! Van ám arany errefelé! - kiáltott fel Ben Raddle.

– Persze, hogy van - nyugtatta meg az ügynökség főnöke. - Csak éppen hogy meg kell találni.

Ennél többet persze nem tudott. Egy szóval sem említette a Golden Mountot, pedig az nem lehet messze a Mac Pherson erődtől.

De ez tetszett Ben Raddle-nak. Ő csak örült annak, hogy senki még csak nem is sejti Jaques Ledun titkát. Ellenben Summy Skim, aki még mindig kételkedett, ezen bizony elgondolkozott. Hogy megnyugodjék, érdeklődni kezdett az ügynökség főnökétől, tudomása szerint északabbra vannak-e tűzhányók. A főnök kijelentette, hogy ilyesmiről még csak nem is hallott; ez aztán jócskán megnövelte Summy bizalmatlanságát.

– Nyomkereső elégségesnek tartotta, ha volt bajtársával csak annyit közöl, hogy aranylelőhelyek után szándékoznak kutatni a Mackenzie torkolatvidékén. Aztán hozzátette, hogy már közel egy hónapja úton vannak, s ha a főnök megengedi, két-három napot szívesen pihennének a Mac Pherson erődben.

Bill Stell kérését menten elfogadták. Egyébként abban az időben az erődben csak a kis létszámú legénység tartózkodott. A prémvadászok majd csak egy hónap múlva ha megérkeznek. Így aztán volt hely bőven, s Nyomkeresőék megkezdhették a beszállásolást anélkül, hogy házigazdáiknak kényelmetlenséget okoztak volna.

Ben Raddle megköszönte az ügynökség főnökének vendégszeretetét, s nem egészen egy óra múlva az emberek, az állatok és a málhák, egyszóval minden a helyén volt.

A három nap teljes nyugalomban telt el, semmi sem zavarta meg pihenőjüket a Fort Mac Phersonban. Mikor elérkezett a búcsú órája, valamennyien jól kipihenve, vidáman készülődtek az útra.

Június 2-án reggel a kis csapat Nyomkeresővel az élen útnak eredt a Peel River jobb partján, előbb azonban Nyomkereső meleg köszönetet intézett az ügynökség főnökéhez, amely éppen olyan őszinte, mint amilyen megérdemelt volt.

Ben Raddle, Summy Skim és Jane Edgerton felült Neluto mellé a bricskára. A málhás állatok Nyomkereső után sorakoztak fel. Innen már ő sem ismerte az utat, mert előző kalandozásai során sohasem járt a Mac Pherson erődön túl.

Most már csak a mérnök által összegyűjtött értesülések alapján tájékozódtak. Az ő térképe szerint, amelyre a Jacques Leduntől nyert koordináták alapján a Golden Mount be volt jelölve, az enyhén kanyargó Peel River bal partján kellett haladniuk.

Délben egy patak partján, fenyőerdő szélén állapodtak meg. Az állatokat a közeli rétre hajtották, hogy legeljenek. Az idő az északkeleti légáramlat miatt hűvösebbre fordult, és az égen néhány felhőpamacs is megjelent.

Sík vidék vette körül őket. A tekintetnek semmi sem állta útját, csak messze keleten pillantották meg a Sziklás-hegység hullámos gerincvonulatát. A távolság, amely a Golden Mountig még hátra volt, nem lehetett több kétszáz kilométernél; az adott körülmények között, hacsak valami közbe nem jön, öt-hat nap alatt megtehetik ezt az utat.

Miközben a déli pihenőhelyen ténferegtek, Bill Stell megjegyezte:

– Lámcsak, Summy úr, utunk végére értünk, nemsokára gondolkozhatunk a hazatérésről.

– Kedves Bill - válaszolta Summy -, egy utazás akkor ér véget, ha hazaérkezünk. Ami pedig a miénket illeti, csak azon a napon tekintem befejezettnek, amelyen betettem magam után Jacques Cartier utcai házunk ajtaját.

Bill Stell ezek után nem lelkesítette tovább. Ben Raddle pedig vigasztalanul nézett Jane Edgertonra: nincs mit tenni, ez a Summy valóságos öszvér.

A kis csapatnak három nap kellett, hogy elérje azt a helyet, ahol a Peel River beleömlik a Mackenzie-be. Csak június 5-én érkeztek oda.

Ezen a hosszú szakaszon semmi zavaró esemény nem történt, és a folyó menti síkságon az út sem volt különösebben fáradságos. Lakatlan vidék vette körül őket. Csak néhány csatangoló indiánnal találkoztak azok közül, akik a Nagy Folyó deltájában halászatból tengődnek. Azzal a bandával, amelyről a Mac Pherson erőd főnöke beszélt, nem találkoztak, s ennek Nyomkereső szívből örült.

– Ha magunkra érkezünk meg a Golden Mounthoz, s onnan is magunkra térünk haza, az lesz a legüdvösebb.

Ennek érdekében minden elképzelhető óvintézkedést megtett. Három emberét szakadatlanul felderítésre küldte: egy a csapat előtt járt, másik kettő a két szárnyon, mikor pedig tábort vertek, a tábor környékét is éberen őriztette, hogy minden meglepetést megelőzzön.

Az óvintézkedések azonban feleslegesnek mutatkoztak, mert a kis csapatot a Mackenzie folyóig semminemű kellemetlenség nem érte. Ennek az óriásfolyamnak a torkolata olyan hatalmas vízhálózatot alkot, amelynek sehol - sem az Új-, sem pedig az Óvilágban - nincs párja.

Ötszáz kilométerrel azelőtt, hogy az óceánba ömlene, a Mackenzie szétnyílik, mint egy óriási legyező, és sok-sok ágát még több mellékcsatorna köti össze, ezek aztán télen, a nagy hidegben egyetlen jégmezővé válnak.

Ilyenkor azonban az olvadásnak már az utolsó maradványait is az Arktikus-óceánba hordta az ár, s a Peel Riveren már egyetlen jégtábla sem úszott. Tekintettel arra, hogy a Mackenzie medre ennyire áttekinthetetlen hálózatot alkot, az a kérdés is joggal felmerülhet, hogy a Peel River vajon önálló folyó-e, vagy csak a Nagy Folyó egyik ága, amelyet a mellékágak valóságos hálózata köt vele össze.

Bármint is legyen, ha a Peel River a Mackenzie legnyugatibb mellékfolyója, vagy ha csak elágazása, annyi bizonyos, hogy a kis csapatnak át kell kelnie a bal partra, mivel a megadott koordináták szerint a Golden Mountnak innen nem messze az Arktikus-óceán partján kell lennie.

Szerencsére a víz szintje nem volt túl magas, és Nyomkereső könnyen talált rajta gázlót. Június 5-én a déli pihenő után az átkelés mégis sok üggyel-bajjal járt.

Egész délután ezzel bajlódtak, de legalább mire leszállt az este, valamennyien a túlsó parton voltak.

Másnap, június 6-án Bill Stell már hajnali három órakor jelt adott az indulásra. Véleménye szerint három napon belül az óceán partjára kell érkezniök. Ha a térkép akár csak némi megközelítéssel is pontos, az Aranyhegynek ott a szemük elé kell bukkannia. Ha netán Jacques Ledun a szélességi és hosszúsági pontokat nem is határozta meg valami pontosan, a hegy, mint a vidék egyetlen kiemelkedő pontja, akkor is a szemükbe ötlik.

A Nagy Folyó nyugati ága mellett különösebb nehézség nélkül nyomultak előre. Az időjárás azonban kevésbé kedvezett. Északról felhőket sodort a nagy sebességű szél, és néha végigverte őket egy-egy záporeső. Ez késleltette a haladást, és nagyon kellemetlenné tette az éjszakázást. De szívesen tűrték a mostoha viszonyokat, mert a cél közelsége minden nehézséget jelentéktelenné törpített.

Szerencsére Ben Raddle-éknek nem kellett behatolniok a szerteágazó deltavidékre. Nyomkereső fel is vetette a kérdést, hogy mit tettek volna, ha ezt nem kerülhetik el. A folyó annyi ágán átkelni, különösen, hogy nem is mindegyiken van gázló, komoly próbatétel lett volna. A felszerelésük egy részét hátra kellett volna hagyniok, s aztán vissza-visszatérve kellett volna összeszedniök.

Június 8-án éjjeli táborhelyük nem lehetett messzebb hét-nyolc mérföldnél a tengerparttól, s tudták, hogy másnapra el kell azt érniök.

Ben Raddle elérkezettnek vélte az időt arra, hogy társaival közölje vállalkozásuk igazi célját. Elbeszélte Jacques Ledun történetét, és a körülötte álló aranyásóknak szóról szóra elismételte a szerencsétlen francia vallomását.

Kitört a lelkesedés. Abban a reményben, hogy megpillanthatják a Golden Mount csúcsát, minden szem az északi irányt fürkészte. Ha nem volna is öt-hatszáz lábnál magasabb, ilyen távolságról akkor is látszania kellene.

A nap még elég magasan állt az égen. De a látóhatárt sajnos, köd fedte. Így semmi sem mutatkozott a türelmetlen pillantások előtt.

Könnyű elképzelni, hogy a csapat minden tagja, különösen Ben Raddle, milyen lázban égett, mennyire gyötörte őket az izgalom. Vajon néhány óra múltán vágyaik valóra válnak, vagy pedig hamis ábrándnak bizonyulnak?

– Csillapodjál, Ben, és maga is, Jane kisasszony - ismételgette Summy Skim. - Legyen türelmük holnapig. Ha ott van az a Golden Mount, ott találjuk majd a helyén. Az ördögbe is, nem szökik meg onnan! Azért, hogy pár órával hamarabb meggyőződhessünk, nem érdemes éjnek idején elindulni.

Bölcs beszéd volt, Bill Stell is támogatta. Elvégre attól is tartani kellett, hogy olyan kalandorbandába botlanak, mint amilyen a Mac Pherson erődöt is megtámadta.

Elmúlt az éjszaka. De mikor felkelt a nap, a köd még nem oszlott el. Ha csak két kilométerre volna az a Golden Mount, akkor sem pillanthatnák meg. Ben Raddle feldúlt arccal, komoran járt-kelt, alig bírt uralkodni az indulatain.

A szelíd természetű Summy Skim némi rosszmájúsággal figyelte zsarnoka háborgását, aki Green Valley-től oly messzire cipelte őt.

– Főjjél, öregem, főjjél! - mormogta a fogai közt. - Mivelhogy Golden Mount nincs, hát nem is láthatod...

Szerencsétlenségére e fölöttébb józan, de erősen kétkedő szavakat éppen Jane Edgerton közelében ejtette ki. A lány tekintete menten rávillámlott, mire az óvatlan morfondírozó feje búbjáig elvörösödött. Meg is próbálta helyreütni a hibát:

– ...de mivelhogy létezik - folytatta váratlan fordulattal -, azonnal megpillantjuk, amint a köd felszáll...

És mivel még mindig tartott valamitől, jó hangosan hozzátette:

– Ez egészen biztos!

Aztán, hogy lássa, bocsánatot nyert-e, az aranyásó hölgyre pillantott. De fájó szívvel látta, hogy az már nem törődik vele.

Reggel négy órakor bontottak tábort. Már jól kivilágosodott, hiszen ilyenkor a nap már néhány fokkal a látóhatár fölé emelkedik. De most ezt csak sejteni lehetett, mert sugarainak nem volt ereje eloszlatni a ködöt.

Útra keltek. Tizenegy óra körül a tengerpart legfeljebb három mérföldnyire lehetett. De a Golden Mount sehol sem látszott.

Summy Skim attól félt, hogy unokaöccse esetleg elveszti az eszét. Annyi fáradság, annyi szenvedés után sehol semmi!...

Végül, mire eljött a dél, kitisztult. A nap vörös gömbje előbukkant a ritkuló ködből. Felharsant Neluto kiáltása:

– Ott!... Ott!... Füst!

De menten megbánta, hogy annyira merészen nyilatkozott.

– Vagy talán felhő - tette hozzá.

Aztán pillanatnyi tétovázás után így folytatta:

– Esetleg egy madár.

Aztán eltűnődött: füst, felhő, madár... Vajon valamennyi lehetőséget kimerítette?... De mást nem tudott kitalálni... Vagy van még?

– Lehet, nem is volt semmi! - dörmögte elégedetten, s ezzel a maga részéről be is fejezte a találgatást.

Kiálthatta volna hangosan is, úgysem figyelt senki sem rá. Az egész csapat földbegyökerezett lábbal hirtelen megállt, és minden tekintet északra szegeződött. Ben Raddle is arrafelé meresztette a szemét, de a kétségbeesésig nyugtalan lélekkel.

– Az füstölne?... - suttogta. - Nem! Az lehetetlen... Jacques Ledun megmondta, hogy a Golden Mount kialudt tűzhányó.

És mégis kár volt Nelutónak annyit tétováznia. Az első feltételezése bizonyult helyesnek.

Lassacskán a köd teljesen felszállt. A nap tündökölhetett a tükörtiszta égen, s az aranyásók ujjongva üdvözölték a fantasztikus hegyet, az Aranyvulkánt, amelynek kráteréből fehér gőzfelhők és sötét füst szállott a magasba.