Egy aranyásónő pályakezdése

Amint kiszálltak a bárkából, az unokanővérek egyenesen a dawsoni kórházba siettek. Pilcox doktor atyai szeretettel fogadta Edithet, aki nagy igyekezettel átvette munkakörét, cseppet sem volt elfogódott, nem ügyetlenkedett, úgy végezte a munkáját, mintha nem most kezdené, hanem alig egy napja hagyta volna abba.

Ezalatt Jane célegyenesen haladt a maga útján: a helyi közigazgatási hivatalból kiváltotta a vadász-, halász- és aranykutatási engedélyt, amelyért tíz dollárt kellett fizetnie, aztán bejárta Dawsont, hogy megfelelő eszközöket és különböző felszerelési tárgyakat vásároljon. Délre mindennel elkészült. Amikor visszatért a kórházba, tetőtől talpig új mezben volt.

Lesimított hajával, melyet széles karimájú kalap alá rejtett, szeges bakancsával, vastag szövetblúzával és posztónadrágjával, Jane teljesen elvesztette nőies küllemét, inkább valami ugrifüles legénykére emlékeztetett.

Az unokanővérek együtt ebédeltek... Aztán anélkül, hogy meglátszott volna felindultságuk, a lányok szokásuk szerint összeölelkeztek, s miközben Edith visszatért a betegeihez, Jane kemény elhatározással elindult az ismeretlen kalandok útján.

Vásárlás közben Jane megpróbált egyet s mást megérdeklődni. A tájékoztatásokból kiderült, hogy délre vagy keletre nem sok esélye van.

Abban az irányban terülnek el a leggazdagabb, tehát a legzsúfoltabb lelőhelyek.

Sokat kellett volna barangolnia, amíg aranymosásra alkalmas eddig feltáratlan szögletet talál, amely meghálálná a fáradtságát.

Nyugatra viszont a patakokat és vízfolyásokat még kevésbé kutatták fel, és a verseny is kevésbé volt kiéleződve. Talán ebben az irányban lehetséges lesz egy már elhagyott claim birtokába jutnia anélkül, hogy nagyon távol kerülne a várostól.

Jane Edgerton, bízva szerencsecsillagában, csákánnyal és hátizsákkal a vállán elhagyta Dawson Cityt, megindult nyugatra, lefelé a Yukon bal partján. Vajon merre tartott? Jószerével maga sem tudta. Ment egyenesen előre, és elhatározta, hogy az első jelentős mellékfolyó mentén, amelyet útjában talál, feltár és annak a mellékét gondosan átvizsgálja.

Délután öt óráig azonban egyetlen folyóvizet sem talált, amely „patakocskánál” nagyobb nevet érdemelt volna. Kissé elfáradva, Jane rövid pihenőt tartott, s a hátizsákjából némi harapnivalót is elővett. Mióta elhagyta a várost, egy árva lélekkel sem találkozott. Tökéletes csend honolt körülötte, s az egész vidék kihaltnak látszott.

Amint a falatozást befejezte, s már indult is volna tovább, Dawson City felől egy kocsi tűnt fel és sebesen közeledett. Tulajdonképpen nem is kocsi volt, inkább amolyan parasztszekér, amelyet vászonkóber borított, és egy jó ló húzta. A bak kötéllel a két lőcsre volt függesztve, rajta kerek, vidám arcú erőteljes férfi ült és élénken pattogtatta az ostorát.

Ott éppen meredek kapaszkodó kezdődött, a szekérnek lassítania kellett. Jane a háta mögött mintha állandóan ugyanakkora távolságból hallotta volna a patkók kopogását és a szekér nyikorgását.

Ám egyszer csak kissé rekedtes, de vidor hangot hallott.

– Ej, te legényke, mit keresel te itt?

E szavakra, melyek ugyan érthetően és angolul hangzottak el, de oly hibásan, hogy született angol fülében bizony nevetségesen csengtek. Jane megfordult, és nyugodtan a beszélő szeme közé nézett:

– Hát ön, uram? - kérdezett vissza.

A kerekképű szélesen elmosolyodott:

– Te Úristen! - kiáltott fel és idegenes hanghordozásából már azt is ki lehetett venni, hogy francia, talán marseilles-i lehet -, te aztán nem vagy beijedős fickó, kakócám! Nézzünk csak oda, van mersze így visszakérdezni! Véletlenül nem a rendőrség embere vagy, kiskomám?

– Hát ön, uram? - szólt Jane Edgerton.

– Hát én, uram? - utánozta tréfásan a bakon ülő. - Mást nem tudsz mondani, fiam?... Vagy esetleg be kéne mutatkoznom uraságodnak?

– Miért ne? - válaszolta Jane mosolyogva.

– Annál mi sem könnyebb - jelentette ki a férfi vidáman, és meglegyintette a lovát a korbács hegyével. - Van szerencsém ajánlani magamat: Marius Rouveyre vagyok, Fort Cudahy legjelentősebb vegyeskereskedője. De most te következel, igaz-e?

– Jean Edgerton, aranyásó.

Nagy csodálkozásában Marius Rouveyre meghúzta a gyeplőt, s a ló megállt. Aztán hagyta, hogy a ló tovább lépdeljen, ő pedig a hasát fogva hahotázott. - Aranyásó! - alig tudta kimondani a fuldokló kacagástól:

– Aranyásó! Jaj, meg kell dögleni a nevetéstől... És lennél szíves megmondani, mióta vagy aranyásó?

– Három órája - válaszolta Jane Edgerton, és az arca vörös volt a haragtól. - De két hónapig utaztam, hogy ide érhessek; és amint látható, nem ettek meg a farkasok.

– Ez igaz! - ismerte el a kövérkés Marius, de most már komolyan. - Igaz biza’, az öcskös eljött idáig!... De azért, nem mondható, hogy valami finom mesterséget választottál... Szegény fejed!... És milyen jóképű vagy. Tetszel nekem; pedig magasan hordod az orrod... Éppen valami segítség után járok, ha akarod, ezt az állást felajánlom neked... Akárhogy vesszük, csak megfelelőbb neked, mint az aranyásás.

– Segítség? Miféle segítség?

– Olyan mindenes - válaszolta Marius. - Én adok-veszek az égvilágon mindent. A boltomban és ebben a szekérben mindenféle áru van. El sem tudod képzelni, mi mindent szállítok ezekben a ládákban. Cérna, varrótű, hajtű, spárga, sonka, írópapír, kolbász, fűző, konzerv, harisnyakötő, dohány, férfi- és női ruhák, serpenyők, cipők és még mi minden van bennük. Valódi bazár! Ebben a dobozban egy klakk van, ez lesz belőle az egyetlen egész Fort Cudahy-ban. Minden esküvőre én kölcsönzöm, és így ezerszeresen visszahozza majd azt, amennyiért én vettem. Minden fejre találtatom valahogy!... Ebben egy női ruha van... báli ruha... mély kivágással... az utolsó párizsi divat szerint... úgy ám, fiacskám!

– Ilyen holmikat itt el lehet adni?

– Hogy el lehet-e? Hajjajaj! Valósággal kitépik a kezemből! Aki az első nagyobbacska aranyrögöt megtalálja, a feleségének ajándékozza, hogy etesse a sárga irigységgel a többieket a Fort Cudahy-i táncestélyeken... De ezek csak semmiségek... A komoly dolgok ott, azokban a ládákban vannak... pezsgő, brandy, whisky satöbbi. Ebből akármennyit szállítok, sohasem elég... Na, mit szólsz az ajánlatomhoz? Napjára négy dollárt adok, kosztot és lakást!

– Nem, uram - utasította el tisztességesen Jane. - Köszönöm, de a magam útján maradok.

– Szép kis út, öcskös, szép kis út... - csóválgatta a fejét Marius Rouveyre. - Én értek az aranyásáshoz. Nem csak a szám jár, mert én is foglalkoztam ilyesmivel.

– Szintén aranyásó volt?

– Persze! Mint mindenki. Itt mindenki azzal kezdi. De száz közül ha egynek sikerül, kettő azzal marad, amije volt, vagy tízen szegényebben térnek meg, mint ahogy ide jöttek, a többi itt hagyja a fogát... Majdhogynem én is ezek közé kerültem.

– Tényleg? - vetette közbe Jane, mert szeretett újdonságokat hallani.

– Engem úgy nézz meg - folytatta Marius -, hogy voltaképpen tengerész vagyok, marseille-i francia tengerész. A világ mind az öt részét bejártam, aztán valami semmirekellővel találkoztam Vancouverben, ahol éppen kikötöttünk. Itt - mondta - szanaszét hevernek az emberfej nagyságú aranyrögök. Ketten indultunk útnak. Persze, az útiköltségeket én álltam, és persze, itt csak nyomorúságot találtunk. Csontra, bőrre sorvadtunk, s a pénztárcám is kiürült, a csirkefogó pedig, aki idehozott, egy másik pénzes balek nyakába akasztotta magát, s engem faképnél hagyott. Ezen aztán elgondolkoztam, s mivel Marius nem butább másoknál, hamar rájöttem, hogy amit egy aranyásó Klondike-ban keres, az Klondike-ban is marad a játékbarlangokban, a boltokban, ahol száz frankba kerül, amit máshol egy frankért adnak. Így határoztam el, hogy kocsmáros és kereskedő leszek, és gratulálhatok magamnak az ötletért - Marius Rouveyre elégedetten simogatta a pocakját -, mert lám, én és a pénzes zacskóm milyen szépen kigömbölyödtünk!

Felértek a dombtetőre. Marius megállította a lovát.

– Szóval nemet mondasz?

– Szóval nemet mondok - válaszolta Jane Edgerton.

– Pedig rosszul teszed - sóhajtott egy nagyot Marius, és ismét kézbe vette a gyeplőt.

De alighogy megindult, a kocsi ismét megállt.

– Ne mondják, hogy az úton hagytalak. Marius van olyan módban, hogy egy ilyen legénykén, mint te, segítsen valamit. Hova mész?

– Mondtam már: előre.

– Előre..., előre!... Mehetsz itt eleget. Fort Cudahy-ig nincs egyetlen valamirevaló folyó. Ha akarod, odáig elviszlek.

– Szekéren?

– Szekéren.

– Hogyne akarnám!... Őszinte elismerésem... - tette hozzá gyorsan, mert valóban megörült az ajánlatnak.

– Akkor ugorj fel gyorsan!... Eb, aki nem állja a szavát!

E szerencsés fordulat Jane-nek jócskán lerövidítette az útját. A ló szaporán haladt, és június 4-én, igaz, hogy a napnak egy késői órájában, megálltak Marius Rouveyre boltja előtt.

A kereskedő megismételte az ajánlatát, és ugyancsak igyekezett rábeszélni „a fiút”. Az a harminchat óra, amit együtt töltöttek, csak megnövelte a rokonszenvét, melyet első pillanattól érzett a „fiatalember” iránt. De kárba veszett minden fáradsága. Jane Edgertont csak a maga terve lelkesítette; így aztán másnap, június 5-én korán hajnalban útnak indult.

Útját rövidesen a Yukon egyik mellékfolyója keresztezte. Janen-ek fogalma sem volt róla, mi a neve, de elindult a partján délnyugati irányban.

Egész nap gyalogolt. Útja hol szorosan a folyócska mellett vitt, hol eltávolodott attól, ha egy-egy dombhoz ért, amelyről letekintve csak a völgy mélyén lehetett a vizet megpillantani, és elérni csak úgy, ha az ember a többé-kevésbé meredek marton leereszkedett.

Jane ezekbe a völgykatlanokba sem restellt lemászni. Hátha valamelyikben talál egy alkalmas zugot, amely az előtte ide tévedt vándor figyelmét elkerülte. De közeledett az éjszaka és a reményei bizony megcsalták. Minden alkalmas helyen már talált valakit, vagy körül volt cövekelve, jeléül annak, hogy az már valakinek törvényes tulajdona. Tenyérnyi földecske sem volt res nullius. A claimek - a szemmel láthatóan meddő területeket kivéve - szorosan egymás mellett voltak kijelölve.

Egyébként ezen Jane nem is csodálkozott. Hogy is lehetne másképpen ezen az aranyásók bejárta vidéken, ahol már minden földdarabocskán folyt a törvényes feltárómunka? Már nem lakatlan pusztaság vette körül. Akármerre nézett, mindenfelé keményen dolgozó embereket látott, és lehetetlennek tűnt, hogy odaadó figyelmüket akár a legkisebb aranyrögöcske is elkerülte volna.

No, annyi bizonyos, hogy innen tovább kell mennie. Tovább is ment tehát, s addig megy, amíg csak kell!

Estefelé újabb patakvölgyre bukkant az út jobb oldalán. Jane, akárcsak korábban, ebbe is le szándékozott ereszkedni, hogy a patak homokos partját gondosan átfürkéssze. Itt a vidék vadabb, elhagyottabb volt, a völgy mélyére vezető vízmosás ide-oda kanyargott, míg a patak partjáig nem ért. Alig száz lépés után Jane szeme elől eltűnt az ösvény, helyette csak afféle csapás sejlett, amely két magas sziklafal között kanyargott, és amelyet úgyszólván minden lépésre széles és mély horhosok kereszteztek.

Éppen egy ilyen mélyedés szélére ért, és készült, hogy átszökjön rajta, mikor az ösvény kanyarulatában, tőle vagy húsz méterre egy ijesztő arcú férfi tűnt fel. Vörhenyes üstöke és a homlokába hulló loncsosan göndörödő csimbókjai állatias kifejezést kölcsönöztek arcának. Lapos orra volt, elálló füle, vastag ajka, hatalmas mancsa, kezefejét vörös szőrzet borította, széttaposott bakancsai felett elrongyolódott nadrág lebegett, de az nem lehetett vitás, hogy e durva fickó hihetetlen testi erővel rendelkezik.

Amint megpillantották egymást, Jane Edgerton is, a férfi is azonnal megállt. A férfi - már amennyire kitelhetett tőle - gondolkozni látszott. Aztán újból nekiindult olyan nehézkes léptekkel, mint egy ökör. Amint közeledett, Jane jobban megfigyelhette a vonásait, s arca vad kifejezése láttán nyugtalansága egyre nőtt.

Néhány másodperc múlva az ember elérte a horhost, amelyen Jane nem ugrott keresztül, mert az innenső szélén nagyobb biztonságban érezte magát. De most már nem kételkedhetett az idegen szándékában. Szúrós, fenyegető tekintete, fogát villogtató vigyora, támadásra kész, ökölbe szoruló keze nyilvánvalóvá tették gyilkos szándékát. Jane előkapta a pisztolyát, és felhúzta a kakast.

Hanem a férfi - mintha csúfot űzne a kis fegyverből, melyet egy gyermek tart a kezében - csak megvonta a vállát, elvigyorodott, s egy hirtelen felkapott követ teljes erejéből a lány felé hajított, de nem találta el, miért is vad elszántsággal nekiugrott a vízmosásos mélyedésnek, amelyen talán három szökelléssel túl is jutott volna. Jane, hogy biztosabban célozhasson, állva, mozdulatlanul várta a támadót.

A lövésre azonban nem került sor. Az óriás egy kavicsra lépett, amely kigurult a talpa alól, és ő felüvöltve a mélybe hengeredett. Többé nem tudott felemelkedni.

Tulajdonképpen mi történt?... Jane nem értette. Támadója nem halt meg. A melléből szaggatott zihálás tört fel, és egyet-egyet jajdult is. Mivel a veszedelmes fickó harcképtelenné vált, Jane most legokosabban tenné, ha a patak völgyéből kikapaszkodna az útra, s minél hamarabb eltűnne a közelből.

Ezt is tette volna, de egy keserves nyögés visszafordulásra késztette, és a földön heverő támadójára irányította a figyelmét. Nem ismert rá, az imént még vérben forgó szeme most csak végtelen fájdalmat sugárzott, az ökle kinyílt, és a kezeivel mintha könyörögve intett volna a lány felé. Mintha csoda történt volna: a gyilkos indulatú óriás fájdalmában fetrengő emberré változott, aki olyan magatehetetlen, mint egy - kisgyermek.

– Hagyja, hogy itt vesszek?... - rimánkodott rekedt hangon, de igen jó angolsággal.

Jane csak egy pillanatig tétovázott. Nőies együttérzés támadt a szívében. Leereszkedett a horhosba, és a férfihez közeledett.

– Vagy éppen maga akar megölni engem?... - nyögte a szerencsétlen, és tekintetével reménytelenül követte a pisztolyt, amelyet Jane még mindig a kezében szorongatott.

Erre tokjába dugta a fegyvert, és az ember felé indult.

– Mi van veled? Mi a bajod?... - kérdezte.

– Lehet, hogy eltört valamim. Itt fáj, és itt... - s a derekára és jobb lábára mutatott.

– Bízd csak rám... Hadd lám - térdelt le Jane a sérült mellé.

Könnyedén, finom, biztos mozdulatokkal felhúzta a férfi mocskos blúzát, majd nadrágja feslett szárát is.

– Törés nincs - jelentette ki, miután megvizsgálta. - Csak jól megrándult, mert rosszul léptél és elcsúsztál. Negyedóra múlva már jobban érzed magad.

A lány nagy hozzáértéssel végezte el a szükséges teendőket, miközben teljesen megfeledkezett a veszélyről, aminek kitette magát, mikor a hatalmas mancsok közelébe lépett, amelyek nemrég még az életét fenyegették. Az óriás testét a megfelelő helyen megkenegette, máshol erősen megdörzsölte, az aranyásó bödön fedeléből tapadó poharat rögtönzött - szóval a sérültet egy orvos sem kezelhette volna jobban. Az eredmény nem váratott magára sokáig. Egy derék- és egy bokarándulás bármilyen fájdalmas, mégsem valami súlyos dolog. Nemsokára a sérült szabályosan lélegzett. Félóra múlva, bár még talpra állni nem tudott, de háttal egy sziklának támaszkodva az ember már felülhetett, és felelni tudott a Jane kérdéseire.

– Ki vagy?... Hogy hívnak?...

A szerencsétlen ember tekintetében csodálat tükröződött. Hogy éppen ez a legényke mentse meg az életét, akit ő meg akart ölni, ez felkavarta a gondolatait.

Tétovázva válaszolt:

– Patrick Richardson, uram.

– Angol vagy?... Vagy amerikai?

– Írországi.

– Aranyásó?

– Nem uram, patkoló kovács.

– És miért hagytad ott a hazádat és a mesterségedet?

– Nem volt munka... Csak a nyomorúság... Nem volt kenyerem.

– Itt jobb sorod lett?

– Itt sem, uram.

– Nem találtál magadnak egy claimet?

– Minek kerestem volna? Én az ilyesmihez nem értek.

– Hát akkor mit akartál csinálni?

– Beállni munkásnak.

– És?

– Megpróbáltam. De most éppen a claimtulajdonosoknak nem kell munkaerő.

– Hova indultál, mikor találkoztunk?

– Keletre, hátha ott szerencsém akadna.

– Az imént miért akartál megölni?

– Már nem bírom tovább... Szédelgek az éhségtől - panaszolta Patrick Richardson, és lesütötte a szemét.

– Oh, jaj!... - kiáltott fel Jane.

És pillanatnyi hallgatás után hátizsákjából ennivalót vett elő.

– Egyél - biztatta a sérültet.

De az nem mert az étel után nyúlni. Elhomályosuló szemmel Patrick Richardson csak nézte a fiút, aki íme a hóna alá nyúlt. A nyomorult ember végül is sírva fakadt.

– Egyél már na! - biztatta Jane.

A kiéhezett óriás most már nem kérette magát. Mint a farkas ugrott az ennivalóra.

Miközben falt, hogy a szeme is belemeredt, Jane jobban szemügyre vette váratlan vendégét. Nem vitás, hogy ez a Patrick Richardson egy olyan minus habens.

Elálló fülei, erősen előreugró álla messziről elárulták, hogy ész dolgában gyengén eresztették el otthonról. De iménti erőszakos szándéka ellenére valószínűleg nem gonosztevő. Az viszont bizonyos, hogy Jane előtt egy sorsüldözött ember ül, egyike azoknak a szerencsétleneknek - a nagy város áldozatainak -, akiket az irgalmatlan élet mindig visszataszít az útszéli árokba. Ha jól megfigyeljük, vastag ajka az emberi jóság jele, kék szemei pedig a gyermek csodálkozó szelídségével tekintenek a világba. Lehet, hogy élete keserves útján most találkozott először némi együttérzéssel.

Miközben Patrick elverte az éhét, Jane határozott:

– Ha te is akarod, én felfogadlak - mondta, és a szemébe nézett.

– Ön?...

– Én bizony, napi tíz dollárt kapsz, mert errefelé ennyi a bér. De csak később tudlak kifizetni, ha elég aranyam gyűl össze, s lesz miből adjak. Addig, előlegképpen, gondoskodom a táplálékodról és mihelyt lehet, veszek neked valami rendesebb ruhát. Rendben van?

Patrick elkapta a Jane kezét, és megcsókolta. Más válaszra nem is volt szükség. Az óriás személyében Jane-nek nem szolgája lesz, de rabszolgája, hűséges kutyája.

– Most pedig - folytatta a lány -, aludnunk kell. Megpróbálok levelekből valami derékaljat összekotorni neked, hogy kinyújtózkodhass. Holnapra már el is felejtetted ezt a kis esést.

Valóban, másnap reggel Patrick egy kis dörzsölgetés után útnak is tudott indulni. Persze egy-egy hirtelenebb mozdulatra még el-elfintorította az arcát, és megtapogatta a derekát vagy a lábát. De gazdája vállára támaszkodva nagyobb nehézség nélkül sikerült felkapaszkodnia egy ösvényen, hogy kiérjenek az útra. Különös látványt nyújtott a hatalmas, medvéhez hasonló kolosszus, amint egy serdülő fiúra támaszkodva sántikál, akinek szerény testi erejét töretlen akaratereje pótolja.

Járás közben Patrick lassacskán visszanyerte izmai rugalmasságát, és gyorsabban haladhattak. Csak dél felé tartottak kisebb pihenőt, hogy megebédeljenek. Jane nyugtalanul szemlélte, hogy útitársa miként habzsolja fel kevéske élelmüket. Hatalmas testét, akár egy mély vermet, nem lehetett egyhamar megtölteni.

Estefelé az út jobb oldalán ismét feltűnt egy völgykatlan. Jane és Patrick igyekeztek a víz partjáig ereszkedni a meredek völgyben, amely az eddigieknél szélesebbnek mutatkozott. Amint lejjebb értek, a völgy mind szélesebbre tárult, s a lejtő lábánál láthatták, hogy legalább ötszáz méter széles lehet. A természet a völgyoldalban kettős teraszt alkotott; az alacsonyabb a víz irányába lejtett, a magasabb ellenkező irányba; közöttük, a folyó medrére merőlegesen egy sziklagát húzódott, be a víz közepéig, ahol hatalmas sziklatarajban végződött. Jane az alacsonyabb teraszt vizsgálgatta e helyen, ahova a véletlen vetette.

Egy szakadékos vízmosás oldalában megfigyelte a talajrétegek hajlását, azt, hogy azok megfelelnek a vízfolyás irányába lejtő terasz vonulatának. A földet itt több merőleges akna lyuggatta meg; azok már többé-kevésbé beomlottak, és mindenfelé szétszórtan aranymosó felszerelések maradványait lehetett látni. Bizonyos, hogy egy régi claimre tévedtek.

Hogy ezt a claimet elhagyták, ahhoz semmi kétség sem férhetett. Ezt bizonyították az elhanyagolt furatok, az elszórt eszközök, valamint az is, hogy egyetlen cövek sem jelezte a claim széleit. De mivel a kezdeti munkálatok nagyobb részét itt már elvégezték, nem látszott érdektelennek újra nekiállni a kitermeléséhez, és Jane elhatározta, hogy elsőként itt próbál szerencsét.

Már másnap - miután a közelben megvásárolta a legszükségesebb felszerelési tárgyakat: néhány vedret, serpenyőt és szitát - megparancsolta Patricknak, hogy ásson ki egy beomlott aknát. Huszonnégy óra sem telt el, s az óriás már mosni kezdte a homokot, miközben a lány a szükséges egyéb munkákkal foglalkozott: jól levert cövekekkel körülhatárolta a claimet, hogy ily módon annak tulajdonjogát a maga számára biztosítsa.

Mindezen munkákon - beleértve a jogi formaságokat is - három nap alatt túlesett. Azonban már az elején, miközben elhatárolta a 127/b számú tulajdonát, Jane rájött, hogy bár ez a claim ad valamelyes aranyat, ahhoz, hogy itt megtollasodjék, csak kevés reményt lehet fűzni. Akármilyen keményen dolgozott is Patrick, ketten együtt sem tudtak, talán mert tapasztalatuk sem volt, huszonnégy óra alatt száz serpenyőnél több homokot átmosni, így aztán munkájuk hozama naponta alig haladta meg a tíz dollárt. Ez pedig nem fedezte a munkabért és kettejük élelmét. Ha a helyzet nem javul, Jane a nyár végén éppen olyan szegény lesz, mint a nyár elején volt.

Vajon tévedett, mikor ezt a helyet választotta? Nem kellett volna inkább tovább mennie, át a határon, amelytől alig öt-hatszáz méter választotta el, amint megtudta, mikor a kitermelési engedélyt ment kiváltani?

De mást is megtudott Jane. Megtudta, hogy a claimje melletti folyót, ahol aranyásó mesterségét elkezdte, Forty Milesnek hívják, és ugyanennek a partján fekszik a 129-es claim is; méghozzá éppen itt a szomszédságában, túl azokon a dombokon, amelyek délnyugat felől határolják az ő területét.

Talán a hiú reménykedés okozta, talán a konokság, hogy amibe egyszer belefogott, annak a végére is jár, de Jane úgy döntött, nem adja fel a harcot, amíg végig nem küzdötte; mindent beleadva dolgozott, hogy minél több serpenyővel mosson naponta a soványan eresztő homokból.

Június 11-én délután, mikor a lányt és Patrickot szokásuk szerint úgy lekötötte a munka, hogy se nem láttak, se nem hallottak, egyszerre ismerős hang verte fel a csendet:

– Bátorkodhatom, kisasszony, megérdeklődni, hogy szolgál a kedves egészsége?

– Ó, Skim úr! - kiáltott fel a lány, és belepirult az örömbe, amelyet nem is akart elrejteni.

– Saját személyében - mondta Summy, és melegen megragadta a feléje nyújtott kezecskét.

– Az egészségem jól szolgál, Skim úr - folytatta Jane.

– Hát a claim hogy szuperál, kisasszony?... Mert, ha jól látom, már önnek is van claimje.

– Bevallom, Skim úr, nem vagyok tőle elragadtatva - ismerte be Jane, de már nem olyan vidáman -, tíz-tizenkét cent serpenyőnként... Alig fedezi a kiadásaimat.

– Ej, de kár! - mondta Summy Skim, aki pedig az efféle „szerencsétlenségek” miatt nem szokott meghatódni. - És mik a tervei?

– Magam sem tudom - válaszolta Jane. - Lehet, hogy tovább megyek... itt hagyom ezt a nyomorult claimet, ahova a nem valami szerencsés véletlen vetett, és amely nekem annyiba kerül, amennyit nem ér meg...

– A véletlen? - csodálkozott Summy. - Vagyis nem tudta, hogy a szomszédunk lett?

– Most néhány napja tudtam meg. De amikor megállapodtam, még azt sem tudtam, hogy ennek a folyócskának Forty Miles a neve, és hogy az önök birtoka odaát, a dombokon túl terül el.

– Úgy!... - dörmögte Summy zavartan.

Aztán pillanatnyi hallgatás után így folytatta:

– Kisasszony, miért nem használja ki ezt a véletlent, ha már véletlenül így sikerült? Mielőtt beletemetkezne az alaszkai pusztaságba, véleményem szerint jobban tenné, ha alaposan megvizsgálná ezt a földecskét, amelyet itt kiválasztott. Nem ajánlom fel az én segítségemet, mert én az efféle mesterségekben nagyon járatlan vagyok, de ide csak ötszáz méterre van az unokaöcsém, Ben Raddle, ő aztán olyan mérnök, amilyen nem minden bokorban akad. Ha óhajtja...

– A jó tanács mindig jól jön, és örömmel veszek minden útbaigazítást Ben Raddle úrtól - mondta Jane. - Ha ő is megvizsgálja a claimemet, legalább ő is megtudja, hogy milyen esélyeim vannak.

– Tehát megegyeztünk... Addig, ha nem tart tolakodónak, engedjen meg egy kérdést.

– Egyáltalán nem - nyugtatta meg Jane.

– Nem látok itt sehol kunyhót... Éjjel hol alszik?

– Egyszerűen a szabad ég alatt - felelte Jane nevetve. - Levelekből összehordott ágon, homokpárnán. Kitűnő fekhely.

Summy Skim szemei kerekre nyíltak.

– Szabad ég alatt! - kiáltott fel elképedve. - Remélem, ezt nem mondta komolyan. Nagy meggondolatlanság volna!

– Egyáltalán nem! - válaszolta Jane. - Két őrizőm is van.

– Két őrizője?

– Íme az egyik - ütött Jane a tokjában pihenő pisztolyára... - És íme, a másik - mutatott Patrick Richardsonra, aki néhány lépésről bámulta a jövevényt.

De mindez Summyt csak félig-meddig nyugtatta meg.

– Ez a vadember?... Ahogy kinéz, elhiszem, hogy képes megvédeni önt, de azért mégis!... Jobban tenné, ha a munka végeztével átsétálna itt a dombon, és elfogadná a vendéglátásunkat, amelyet én és az unokaöcsém boldogan felajánlunk.

Jane tagadólag megrázta a fejét.

– Nagy hiba volna, kisasszony, nagy hiba - erősködött Summy. - Higgye el, biztonságosabb... és nem is az, hogy biztonságosabb, hanem...

– Hanem?

– Izé... illendőbb - nyögte ki Summy Skim félve.

Jane Edgertonnak összerándult a szemöldöke. Tulajdonképpen ez a Skim úr milyen alapon üti bele az orrát az ő dolgába? Már kész volt a kemény visszautasításra és arra, hogy a nemek egyenjogúságáról ismét előadja a tőle már megszokott kitételeket, hogy azokkal elvegye a kedvét a további okvetetlenkedéstől... De most restellt úgy viselkedni. Talán azért is, mert Summy még rá sem mert nézni, és ő is olyan furán érezte magát; dühös volt ugyan, de mégis tétovázott, és valami meggondolásra késztette.

Az ajkán ugyan ironikus mosollyal, de magán uralkodva nyújtott kezet:

– Igaza van, Skim úr - mondta elkomolyodva. - Elfogadom a vendégszeretetüket, és köszönöm a jóságukat.

– Nagyszerű! - csapta össze a tenyerét Summy. - Akkor, kedves kisasszony, toldja meg a jóságát. Fejezzék ma be hamarabb a munkát, és most rögtön tegyen eleget a meghívásnak. Az úton majd elmeséli, hogy került ide, és holnap reggel Ben meglátogatja ezt a claimet.

– Legyen - engedékenykedett Jane, majd egy nagyot kiáltott: - Patrick!

– Tessék, Jean úr - válaszolta az ír.

– Mára elég. Átmegyünk a 129-es claimre.

– Igenis, Jean úr.

– Szedd össze a szerszámokat és eredj előre.

– Igenis, Jean úr - mondta alázatosan Patrick; és hátán-vállán a szitákkal, ásókkal nekiindult a domboldalnak, tisztelettudó távolságot tartva Jane-től és Summytól.

– „Jean úr”? - csodálkozott Summy. - Hát férfinek nézi magát?

– Amint látja, Skim úr, mivelhogy aranyásóruhában járok.

Summy közben csak bámulta az előttük járó óriás hatalmas vállait.

– Mekkora egy marha! - dörmögte magában elképedve, és észre sem vette, hogy Jane Edgertonból erre kitört a nevetés.