Nemo kapitány · Első rész
VIII.
MOBILIS IN MOBILI1
Az emberrablók villámgyorsan dolgoztak: jóformán észbe sem kaphattunk, s már a kezük között voltunk. Nem tudom, mit érezhettek társaim, amikor elnyelte őket az úszó börtön. Rajtam végigfutott a hideg, hátam lúdbőrzött. Kinek a kezébe kerültünk? Újfajta kalózok, akik a maguk módján lesik a prédát a tengeren?
Becsapódott felettem a keskeny nyílás fedele, mélységes sötétség vett körül. Világossághoz szokott szemem vakon meredt a semmibe. Csupasz lábam alatt vaslétra fokokat éreztem. Hátam mögött tehetetlen társaim vergődtek a rablók kezében. A létra alján megnyílt egy ajtó, s hangos csattanással zárult be ismét mögöttünk.
Egyedül voltunk. De hol? Fogalmam se volt róla, még csak el sem képzelhettem. Fekete éjszaka környékezett, s hiába erőltettem szemem, percek múlva sem láttam semmit a síri sötétségben.
Ned Landet felbőszítette ez az eljárás, s nem tett lakatot a szájára:
– Ördög bújjék beléjük! - kiáltotta. - Szép kis vendégfogadás, mondhatom! Mik ezek? Emberevők? Ez se lepne meg! Várjatok csak, ingyen nem adom a bőrömet!
– Csillapodj, pajtás, csillapodj! - csitította Conseil higgadtan a szigonyost. - Haragod még korai. Még nem húztak nyársra bennünket.
– Azt nem. De már benn vagyunk a kemencében! - morgott a kanadai. - Micsoda sötétség! Ezer szerencse, hogy a késem megmaradt. Látok annyit, hogy használhassam. Az első zsiványt, aki rám emeli a kezét...
– Ne izgassa fel magát, Ned - mondtam erre a szigonyosnak. - Helyzetünk csak rosszabbodhat, ha maga most felesleges tettlegességhez folyamodik. Nem tudjuk, talán minden szavunkat kihallgatják. Fontosabb volna megtudni, hol vagyunk.
Előretapogatóztam börtönömben. Alig tettem öt lépést, és szegecselt acéllemezfalba ütköztem. Megfordultam, s valami faasztalba botlottam, körülötte zsámolyok álltak. A padló tengerifűből font vastag gyékénnyel volt borítva, amely elnyelte a léptek zaját. A csupasz falakon ajtónak, ablaknak semmi nyoma. Conseil ellenkező irányban tapogatta végig a falakat, amíg össze nem találkoztunk. Aztán visszatértünk a kabin közepére. Megállapítottuk, hogy körülbelül húsz láb lehet a hosszúsága, a szélessége pedig tíz. Nem tudtuk azonban, hogy mennyi lehet a magassága: a hatalmas termetű Ned Land hiába ágaskodott, nem érte fel a mennyezetet.
Félóra telt már el, s körülöttünk semmi sem mozdult. Ekkor egyszerre csak vakító fény tűzött a szemünkbe. Börtönünk hirtelen kivilágosodott. Éles, vakító fény töltötte be a kabint: szemem az első percben el sem bírta viselni ezt a ragyogást. Felismertem, a fehér, rendkívül erős fény villanyvilágításból ered.2 Ez hát a magyarázata a tengeralattjárót körülvevő csodálatos, foszforeszkáló fénynek! Ösztönösen lehunytam a szemem. Mikor felnyitottam, láttam, hogy a fény a kabin mennyezetén elhelyezett üveggömbből sugárzik ránk.
– Na! Csakhogy világos van! - kiáltotta Ned Land, s megmarkolva kését, védekező állásba helyezkedett.
– Az ám, kedves barátom! - feleltem tréfásan. - Csakhogy ettől még a helyzetünk nem lett világosabb.
– A tanár úrnak méltóztassék még egy kis türelemmel lenni - mondta Conseil rendületlen nyugalommal.
A világítás lehetővé tette, hogy alaposan szemügyre vegyem a kabint. Csak az asztal és az öt zsámoly volt benne. A láthatatlan ajtó bizonyára légmentesen záródott. A legcsekélyebb nesz se hatolt el hozzánk. Mintha a hajó belül teljesen kihalt volna. Csendesen áll-e most, vagy fut a vízen, az óceán tükrén lebeg-e, vagy alámerült a mélységbe? Megannyi kérdés, amelyre nem volt felelet.
Csakhogy fejünk felett az üveggömb bizonyára nem gyulladt ki ok nélkül. Abban reménykedtem, hogy rövidesen mutatkozni fog a hajószemélyzet. Ha végképp itt akarnának felejteni bennünket, nem világítanák ki börtönünket.
S valóban, nem tévedtem. Neszezés hallatszott, mintha valaki reteszeket tolna félre. Kinyílt az ajtó: két férfi jelent meg a küszöbön.

Az egyik alacsony, tömzsi, széles vállú, izmos ember volt. Nagy feje, sűrű fekete haja, vastag bajsza, szúrós, élénk szeme, mozgékony arca, egész fürge kis alakja a délvidéki ember jellegét hordta magán: én franciának, provence-inak3 néztem. Nagyon találóan mondta Diderot, hogy az ember mozdulatai beszédesek: íme, eleven példa rá ez a kis emberke. Csak ránéztem, és szinte hallottam, milyen szóvirágos, ízes fordulatokkal beszéli anyanyelvét. Amiről egyébként sosem volt alkalmam megbizonyosodni, mert jelenlétemben mindig valami különös, teljesen érthetetlen nyelven beszélt.
A másik férfit már részletesebben kell leírnom. Arcában a jó emberismerő úgy olvashatott, akár a nyitott könyvben. Pillanat alatt felismertem lényének jellemző vonásait: büszke tartású feje, hidegen csillogó, fekete szeme nagy önbizalomra, nyugodt mozdulatai hidegvérre, kemény, összevont szemöldöke erélyre, bátorságra vallott.
S még hozzátenném: az ismeretlen férfi büszke ember benyomását tette rám. Kemény, nyugodt tekintetéből értelem és tisztaság sugárzott, s az egész ember, arckifejezése, taglejtése őszintének tűnt.
Jelenléte megnyugtatóan hatott rám, beszélgetésünktől csakis valami jót vártam.
Még csak hozzávetőlegesen sem tudtam volna megmondani, milyen idős lehet az idegen. Harmincöt? Vagy ötvenéves? Termete magas, homloka domború, orra egyenes, szája határozott vonalú; gyönyörű, egészséges a fogsora, hosszú, keskeny keze roppant kifejező. Életemben nem találkoztam még ilyen pompás és jelentékeny külsejű férfival. Arcának volt egy feltűnő jellegzetessége: szemei kissé távol állottak egymástól, s így a látóhatár negyedrészét egyetlen pillantással áttekinthette. Ehhez a különös adottsághoz bámulatos éleslátás járult - ebben Ned Landet is felülmúlta - mint ahogy erről később meggyőződtem. S milyen volt a tekintete! Ha rászegezte valamire a tekintetét, szemöldökét összevonta, összehúzott szemhéja teljesen körülvette a szembogarát, s akkor nézett, nézett, s szeme felnagyította a távolság által kicsinyre zsugorodott tárgyakat! S hogy bele tudott nézni az ember lelkébe! Hogy hatolt bele ez a tekintet a sötét tengervízbe, mi mindent látott meg az óceán fenekén!...
A két idegen lábán erős, vízhatlan fókabőr csizma volt. Öltözetük valami különös szövetből készült, laza, bő szabása teljesen szabad mozgást engedett.
A magasabbik férfi - nyilván ő volt a hajó parancsnoka - némán s rendkívül figyelmesen megnézett bennünket. Aztán társához fordult, s előttem teljesen ismeretlen nyelven mondott neki valamit. Zengzetes, dallamos, hajlékony nyelven beszélt, s feltűnt nekem, hogy a magánhangzókat többféle árnyalatban ejti.
A másik csak bólintott, s két-három érthetetlen szót mormolt, majd felém fordult, s kérdő tekintetet vetett rám.
Franciául válaszoltam: nem értem azt a nyelvet, amelyen beszél. Úgy látszik, ő sem értett meg engem, a helyzet elég kínos volt.
– Azért csak mondja el a tanár úr, mi történt velünk - tanácsolta Conseil. - Hátha az urak megértenek belőle valamit.
Én erre belefogtam kalandjaink elbeszélésébe. Tisztán, tagoltan ejtettem ki a szavakat, a legcsekélyebb részletről is beszámoltam. Megmondtam, kik vagyunk, mi a foglalkozásunk, majd a szokásos udvariassági formák betartásával sorjában bemutattam az idegennek Aronnax professzort, mármint magamat, Conseilt, az inasomat és Ned Land mestert, a szigonyost.
A szelíd szemű, nyugodt modorú férfi csendesen, sőt udvariasan végighallgatott; látszott rajta, hogy figyel minden szavamra. De arcának egyetlen rezdülésével sem árulta el, hogy megérti-e, amit mondok. Elhallgattam. Az idegen szavaimra egy árva szóval sem felelt.
Nos, kíséreljük meg hát az angolt. Az angol félig-meddig világnyelv: talán megérti. Jómagam elég jól értek angolul is, németül is, mindent olvasok ezen a két nyelven, de egyiket sem beszélem hibátlanul. Márpedig most mindennél fontosabb, hogy megértessük magunkat.
– No, most magán a sor, kedves mester - fordultam a szigonyoshoz. - Szedje elő minden angol tudományát. Magának talán több szerencséje lesz velük.
A szigonyos nem kérette magát, s elölről kezdte a hosszú történetet. Nagyjából megértettem, hogy mit mond. Lényegében ugyanazt mondta, amit én, csak egészen más formában. A szigonyost elragadta a hév, igen izgatottan beszélt. Keservesen panaszkodott, hogy fittyet hányva az emberi jogoknak, bebörtönöztek bennünket, s kérdőre vonta a két idegent, milyen törvény alapján fosztják meg őt személyes szabadságától. Hivatkozott a *habeas corpus*ra,4 törvényes megtorlással fenyegetődzött, amiért jogtalanul fogva tartják, kézzel-lábbal beszélt, handabandázott, ordított - végül egy félreérthetetlen mozdulattal mutatta, hogy az éhhalál küszöbén vagyunk.
Hát ez bizony igaz volt, csakhogy a nagy izgalomban mardosó éhségünkről szinte megfeledkeztünk.
Most következett csak a meglepetés: Ned Landet sem értették meg az idegenek. Mozdulatlan arccal hallgattak. Nyilvánvaló, hogy sem Arago, sem Faraday5 nyelvét nem értik.
Zavarban voltam, mert nyelvtudásunk ezzel ki is merült, s nem tudtam, most hát mihez kezdjek? Conseil egyszerre csak hozzám fordult:
– Ha a tanár úr megengedi, én elmondom németül.
– Mi? Hát te tudsz németül?
– Hát flamand volnék, arra mifelénk sokan beszélnek németül, ha a tanár úrnak nincs ellenére.
– Már hogy volna! Sőt, örülök neki! Rajta, fiam, csak rajta!
Conseil erre nyugodt hangján harmadszor is előadta kalandos históriánkat. De a német nyelvvel sem mentünk semmire, pedig a derék fiú finoman, választékosan, szép hangsúlyozással beszélt.
Végső szorongattatásomban most gyorsan összekapartam, ami ifjúkori tanulmányaimból még megmaradt a fejemben, s belefogtam, hogy latinul mondjam el kalandjainkat. Ha Cicero6 ezt hallja, befogja a fülét, és menten a konyhába száműz a tudományommal, de azért valahogy mégis boldogultam. Ennek sem volt semmi eredménye.
Miután az utolsó kísérlet is csődöt mondott, a két idegen a maga ismeretlen nyelvén néhány szót váltott egymással, majd se szó, se beszéd, eltávozott. Még csak egy biztató, megnyugtató kézmozdulatuk sem volt a számunkra, pedig ez a világ minden táján szokásos az emberek között. Az ajtó becsapódott mögöttük.
Ned Landből ismét kirobbant az indulat.

– Aljasság! Pimaszság! - kiáltotta. - Láttak már ilyet? Franciául szólunk hozzájuk, angolul, németül, latinul, és a gazemberekben annyi tisztesség sincs, hogy feleletre méltassanak bennünket!
– Csillapodjék, Ned - fordultam a magából kikelt emberhez. - Dühöngéssel nem sokra megyünk.
– Tudja-e, tanár úr - folytatta tovább a hirtelen haragú szigonyos -, tudja-e, hogy ebben a vasketrecben rövidesen éhen halunk?
– Á! - legyintett Conseil. - Nem megy az olyan gyorsan, öregem. Egy kis filozófiával még így bezárva is nagyon sokat kibír az ember.
– Barátaim, nem szabad kétségbeesnünk! - biztattam társaimat. - Voltunk mi már sokkal keservesebb helyzetben is. Arra kérem magukat, várjanak egyelőre az ítéletükkel. Korai volna véleményt alkotnunk a parancsnokról meg a személyzetről.
– Énnekem már megvan róluk a véleményem - vágott vissza Ned. - Csirkefogó valamennyi...
– Úgy. És meg tudná mondani, melyik országból valók?
– Hogy melyikből? Hát a csirkefogók országából!
– Kedves barátom, ennek az országnak a határai egyelőre még nincsenek pontosan meghatározva a földabroszon. Bevallom, nehéz volna a két idegen férfi nemzetiségét megállapítanunk. Annyit tudunk csak, hogy nem angolok, nem németek, nem franciák. Énnekem az az érzésem, hogy a parancsnok is meg a másodkapitány is valahonnan délről származik. De hogy spanyolok-e vagy törökök vagy arabok vagy indusok? Ezt a külsejükből nem tudom megállapítani. A nyelvükből pedig egy árva szót sem értek.
– Elég baj, hogy az ember nem érthet minden nyelven - mondta Conseil. - Mennyivel jobb volna, ha a világon mindenki ugyanazt a nyelvet beszélné!
– Mit segítene ez rajtunk? Semmit! - kiáltotta Ned. - Nem látod, öcsém, hogy ezek itt valami külön nyelven beszélnek, amit ők találtak ki, hogy felbosszantsanak vele, amikor enni akarok?! Tátogatom a szám, mozgatom az állkapcsom: hamm-hamm - hát nem ugyanazt jelenti az egész földkerekségen?! Megértik ezt, fiam, mindenütt, Quebecben éppúgy, mint Potomuban vagy Párizsban vagy az Északi-sarkon: éhes vagyok! adjatok ennem!
– Hja! - mondta Conseil. - Vannak értetlen emberek!...
Alighogy az inasom ezt kimondta, megnyílt az ajtó. Egy steward7 lépett be rajta. Valami ismeretlen anyagból készült ruhát hozott számunkra, ujjast és nadrágot. Gyorsan felöltözködtem: társaim követték példámat.
Míg öltözködtünk, a néma steward - vagy talán süketnéma volt? - abroszt tett fel, és három terítéket helyezett az asztalra.
– Ez jó jel - mondta Conseil. - Úgy látszik, komoly kilátás van ebédre.
– Na, és aztán? - békétlenkedett a szigonyos. - Miből áll itt az étlap? Válogathatunk majd teknősbékamáj, cápaszelet meg fókasült között!
– Türelem rózsát terem - nyugtatta Conseil cimboráját.
A steward ezüst fedővel letakart tálakat sorakoztatott egymás mellé a terítőre, s mi asztalhoz ültünk. Vendéglátóink, úgy látszik, mégiscsak civilizált emberek: a választékosan terített asztal mellett, a villanyvilágítás fényében az volt az érzésem, hogy a liverpooli Adelphi Hotel vagy a párizsi Grand Hotel éttermében ebédelek. A terítékről csak a kenyér meg a bor hiányzott. Kristálytiszta, friss víz volt a kancsóban - de hát más itallal nem szolgáltak, s ez Ned Landnek nem volt ínyére. Sokféle fogást hordtak fel, remekül elkészített halakat, de egy sor ízletesnél ízletesebb ételről azt sem tudtam megmondani, hogy növényi vagy állati anyagból készítette-e a szakács. A terítés nagyon elegáns, nagyon ízléses volt. Minden kanálba, villába, késbe betű volt bevésve, a tányérokat is ez a betű díszítette, s fölötte félkörben egy jelmondat. Íme a pontos másolata:

Mozgó elemben mozgó tárgy! Találóbb jelmondatot a tengeralattjáró gazdája nem is választhatott volna! Az N betű a titokzatos ember nevének kezdőbetűje, a gazdáé, az óceán mélyén járó hajó uráé!
Ned és Conseil nem sokat okoskodott, hanem nekilátott az evésnek. Csak úgy falták az ételt, s én követtem példájukat. Egészen megnyugodtam már: biztosra vettem, hogy vendéglátóinknak nincs szándékukban éhen veszíteni bennünket.
De hát a világban minden véges, s elmúlt az éhségünk is, pedig tizenöt órája nem volt szájunkban falat. Jóllaktunk, s egyszerre rettentő álmosság vett erőt rajtunk. Nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen egy végtelennek tűnő éjszakán küzdöttünk életünkért a tengeren.
– Tyű, de jót fogok én most aludni! - mondta Conseil.
– Én máris alszom! - ásított Ned.
Társaim leheveredtek a kabin padlóját borító gyékényre, és csakhamar mélységes álomba merültek.
Nálam az elalvás nem ment ilyen gyorsan, pedig jómagam is igen álmos voltam. Annyi gondolat kergetődzött a fejemben, annyi megoldatlan kérdés nyugtalanított, annyi friss élmény foglalkoztatta agyamat, hogy szemem csak nem akart lecsukódni. Hol vagyunk? Micsoda különös erő ragad tova bennünket? Az volt az érzésem - vagy legalábbis úgy képzeltem -, mintha a hajó mind mélyebbre s mélyebbre merülne az óceánban. Rémképek gyötörtek. Egy egész világ nyüzsgött az óceán titokzatos méhében, ismeretlen, óriási állatok, s a tengeralattjáró, mintha egytestvér volna velük, úgy élt, úgy mozgott a tengerfenéken, s éppoly félelmetes volt, mint azok... Idegeim aztán lassan-lassan lecsillapodtak, agyam elzsibbadt, s nemsokára tompa álomba zuhantam.
Примечания
- Latinul: „Mozgó a mozgóban”, vagyis: mozgó tárgy (hajó) a mozgó elemben (a vízben) ↩
- A múlt század hatvanas éveiben a villanyvilágítás még csak a jövő lehetősége volt. Edison 1879- ben találta fel az izzólámpát ↩
- Provence (ejtsd: provansz): Délkelet-Franciaország tájneve ↩
- 1679-ből származó angol törvény, amely a letartóztatás szabályait tartalmazza. A habeas corpus-elvet (a személyes szabadság védelmét az önkényes letartóztatás ellen) elsőnek az 1215-ben kiadott angol királyi szabadságlevél, az ún. „Magna Charta” mondja ki ↩
- Nagy angol fizikus (1791-1867) ↩
- Nagy római államférfi és szónok (i. e. 106-43) ↩
- Ejtsd: sztyúárd; angol szó. A személyszállító hajóknak és légi járműveknek az utasok kiszolgálásával megbízott személyzetét hívják így ↩
Ты был внимателен?
Hány nyelven szólnak hiába a hajó embereihez?
В точку!Не совсем. В тексте: „– Franciául szólunk hozzájuk, angolul, németül, latinul, és a gazemberekben annyi tisztesség sincs, hogy feleletre méltassanak bennünket!”
Ki mondja el a történetüket németül?
В точку!Не совсем. В тексте: „– Ha a tanár úr megengedi, én elmondom németül.”
Mit markol meg Ned, amikor nyílik a cella ajtaja?
В точку!Не совсем. В тексте: „…kiáltotta Ned Land, s megmarkolva kését, védekező állásba helyezkedett.”
Mihez hasonlítja Aronnax a terített asztalt a cellában?
В точку!Не совсем. В тексте: „…a villanyvilágítás fényében az volt az érzésem, hogy a liverpooli Adelphi Hotel vagy a párizsi Grand Hotel éttermében ebédelek.”
Кто ваш любимый персонаж?
Двадцать тысяч льё под водой — из главных героев
Ваш выбор: