Nemo kapitány · Első rész

VI.

TELJES GŐZZEL

Место действия главы в Картографической: Az ütközés helye

Mindenki a szigonyoshoz rohant. Parancsnok, tisztek, altisztek, matrózok, hajóinasok, az utolsó szál emberig mindenki, még a gépészek is otthagyták a gépeket, a fűtők a kazánokat. Felhangzott az „Állj”-t kiáltó parancs, s a fregatt már csak leállított csavarral úszott a vízen.

Koromsötét éjszaka vett körül bennünket. A kanadai szeme olyan éles, mint a sasé - mégsem értettem, hogyan láthatott meg ebben a koromfekete éjszakában valamit. Szívem úgy dobogott, hogy majd szétvetette mellemet.

Pedig Ned Land nem tévedett. Kinyújtott jobbjával a tengerre mutatott, s most már mi is láttunk ott valamit.

Két kötélhossznyira az *Abraham Lincoln*tól, a tattól jobbfelé a tenger úgy ragyogott, mintha meg volna alulról világítva. Mi ez? Foszforeszkálás? Rögtön láttuk: nem, ez valami egészen más. Ezt a tündöklő fényességet alig néhány ölnyi mélységből a tengeri szörny sugározza. Hogyan? Miből? Érthetetlen! Csak azt láttuk, hogy a ragyogás pontosan olyan, mint azt a hajóskapitányok jelentéseikben leírták. Ez a csodálatos, hatalmas kisugárzás csak valami óriási erejű fényforrásból eredhet. A fény nagy, hosszúra nyúlt, tojásdad foltot rajzolt a tenger tükrére; vakító fehéren izzó magva most fokozatosan elhomályosult.

– Tudják mi ez? - kiáltott fel az egyik tiszt. - Óriási tömegű, foszforeszkáló1 molekula!2

– Téved, uram! - ellenkeztem erélyesen. - Ekkora erejű fényt se a csigák, se a zsákállatok nem sugároznak. Ez csak elektromos fény lehet... Nézze csak! Nézze! Nézze! Mozog! Most előre... most hátrafelé! Mindjárt nekünk ront!

A fedélzeten izgatott kiáltozás, lárma támadt.

– Csöndet! - csattant fel Farragut parancsnok hangja. - Teljes fordulat, szélirányba! Ellengőzt!

A matrózok a kormányhoz rohantak, a gépészek futva tértek vissza a gépekhez, s azonnal ellengőzt adtak. Az Abraham Lincoln félkörben szél iránt fordult.

– Kormányt balra! Gőzt! - kiáltotta Farragut.

Parancs szerint a fregatt nagy sebességgel távolodott el a fényes góctól.

Nem. Tévedek. A fregatt valóban el akart a fényes góctól távolodni. De a mesebeli lény most kétszer akkora gyorsasággal úszott felénk, mint amellyel a mi hajónk távolodott tőle.

Szörnyű izgalom vett erőt rajtunk. Szívunk akkorát vert, hogy a lélegzetünk is elállt. Félelem volt ez? Nem hinném: de a megdöbbenés torkunkra forrasztotta a szót. Sóbálvánnyá dermedve meredtünk a tengerre. Az óriási állat játszva utolért bennünket. Megkerülte a 14 csomó sebességgel futó fregattot, ránk lövellte fényét, szikrázó, csillogó felhőbe burkolt bennünket. Aztán két vagy három mérföldnyire megint eltávolodott tőlünk. Hosszú foszforeszkáló uszály jelezte útját, mint a robogó gyorsvonat mozdonya mögött a gomolygó gőzfelhő. A szörny, hogy nekirugaszkodhassék a támadásnak, a látóhatár sötétlő messzesége felé száguldott, aztán egyszerre csak megfordult, s iszonyatos gyorsasággal rohant felénk. A hajótól húszlábnyi távolságra hirtelen megállt és - egyszerre kialudt! Igen, kialudt! A víz alá nem süllyedhetett, mert a fény fokozatosan halványult volna el... Nem: a fény hirtelen aludt ki, mintha a ragyogó fényforrás egyszerre kimerült volna! S az állat pár perc múlva megint feltűnt a hajó ellenkező oldalán: megkerülte a fregattot, vagy átsiklott alatta. Bármely pillanatban várhattuk a végzetes összeütközést.

Fény a tengeren
Fény a tengeren В кабинете гравюр →

Ámulva láttam, hogy a fregatt ebben a válságos helyzetben meglepő mozdulatokat végez! Nem támad - hanem menekül! Megjegyzést tettem erre Farragut kapitánynak. A parancsnok máskor oly hideg arcán most zavar és csodálkozás tükröződött.

– Én nem tudom, professzor úr, miféle óriási állattal kerülök szembe - felelte. - Nem szándékozom könnyelműen kockára tenni a fregattot ebben a sötétségben. Hogyan támadjak egy teljesen ismeretlen ellenfélre? Hogyan védekezzem ellene? Várjuk meg, míg kivilágosodik. Akkor majd felcserélődnek a szerepek.

– De állat ez? Ön biztos benne? - kérdeztem a parancsnoktól.

– Ebben egészen biztos vagyok. Valami óriás cethal lehet. Elektromos narvál.

– Nem tudja megközelíteni? Az áramütés miatt? Mint a villamos angolnát vagy a ráját?3

– Ennek a narválnak, a jelek szerint, nagyfeszültségű elektromos töltés van a testében. Ha ez valóban így van, akkor ez az állat rettentő. Ehhez fogható nincs is a tengerekben. Én, uram, mindenesetre óvatos leszek.

A legénység az utolsó szál emberig talpon volt egész éjjel. Alvásra senki se gondolt. Minthogy az Abraham Lincoln gyorsaságban úgysem vehette fel a versenyt az ellenféllel, jobbnak látta lelassítani futását, és most félgőzzel haladt. A narvál is - a hajóhoz hasonlóan - ringatta magát a hullámokon. De nem tágított a küzdelem színteréről.

Éjfélkor azután egyszerre csak eltűnt az állat. Helyesebben mondva: „kialudt”, mint valami nagy szentjánosbogár. Megfutamodott volna? Ki tudja?... Félő, hogy igen... Félő, hiszen ilyesmit becsületből nem remélhettünk... S éjfél után, 1 óra előtt 7 perccel egyszerre csak fülsiketítő sistergés hallatszott, mint amikor valahonnan irtózatos erővel feltör egy vastag vízsugár.

Farragut parancsnokkal és Ned Landdel éppen a hátsó fedélzeten álltunk, s izgatottan fürkésztük a sötétséget.

– Ned Land! - szólt a parancsnok. - Hallott-e már maga gyakran bálnabőgést?

– Én igen, parancsnok úr. De olyan bálna nekem még nem bőgött, amelyikért kétezer dollárt adnak. Csak azért, hogy rámeresszem a szemem a vízre.

– Valóban, a jutalmat magának kell megkapnia. De mondja csak, nem olyan volt ez a zaj, mint mikor a bálna a fecskendőnyíláson kilövelli a vizet?

– Éppen olyan volt, uram. Csak sokkal, de sokkal erősebb. Rögtön ráismertem. Valami cetféle mászkál itt a közelünkben. Parancsnok úr engedelmével, holnap hajnalban majd megcsiklandozzuk egy kicsit az oldalát - mondta a szigonyos.

– Kérdés, hogy hagyja-e - csóváltam kételkedve a fejem.

– Ha négy szigonyhossznyira meg bírom közelíteni, akkor már nem rajta múlik - felelte a kanadai.

– De hogyan közelítheti meg? Csak ha rendelkezésére bocsátok egy bálnavadászcsónakot.

– Csakis úgy, parancsnok úr.

– De akkor az embereim életét kockáztatom.

– Én meg a magamét - felelte a szigonyos nyugodtan.

Éjfél után két óra tájt öt mérföldnyi távolságban, szélirányban, újra feltűnt a fényfolt. Éppolyan erősen világított, mint az előbb. A távolság ellenére, a szélzúgás és a harsogó hullámok közepette is tisztán hallottuk az állat farkának iszonyatos csapkodását, s tüdejének fújtató lélegzetét. Az óriási narvál bizonyára feljött a víz színére, s most lélegzik. Úgy tódul tüdejébe a levegő, mint egy kétezer lóerős gép óriási hengereibe a gőz.

– Hm! - gondoltam. - Szép kis bálna! Felér egy egész lovasezreddel!

Résen álltunk hajnalig. A fregatt felkészült az összecsapásra. A halászathoz szükséges gépi felszerelést felállították a széles mellvédre. A másodkapitány megtöltette a kurta, öblös puskákat, amelyek egy mérföldnyi távolságba lövik ki a szigonyt. Megtöltötte a robbanó golyókat kilövő ágyúkat is: ezek a golyók halálra sebzik a legnagyobb állatot is. Ned Land csupán a szigonyát köszörülte ki: félelmetes fegyver volt ez a kanadai mesteri kezében.

Hat órakor megpirkadt, s a hajnal első sugaraival a narvál elektromos fénye is kialudt. Hét órára már eléggé kivilágosodott, de sűrű reggeli köd ülte meg a szemhatárt. A legjobb távcső sem használt. Nem láttunk semmit. Micsoda csalódás! Mindenki dühöngött.

Felkúsztam a tatvitorla keresztrúdjára. Az árbocok csúcsán már fenn gubbasztottak a tisztek.

Nyolc órakor a köd megmozdult. Vastagon gomolygott egy ideig a hullámok felett, azután lassan felszállt. Egyre jobban tágult a látóhatár, s nemsokára egészen kitisztult.

S mint tegnap, most is egyszerre csak felcsattant Ned Land hangja:

– Az a micsoda ott van balra, a far felé!

Minden szem arra fordult.

A fregattól másfél mérföld távolságban hosszú, fekete test emelkedett ki a vízből, talán egy méternyi magasra. Hatalmas farka óriási örvényt kavart. Hihetetlennek tűnt, hogy egy állat ekkora erővel csapdossa a vizet. Hosszan elnyúló, görbe vonalú, vakító fehér, széles barázda jelezte útját a tengeren.

A fregatt a cet felé futott. Nyugodtan, pontosan megfigyelhettem most az állatot. A Shannon és a Helvetia jelentései kissé túlozták méreteit: hosszát én csak kétszázötven lábra becsültem. Vastagságát nemigen ítélhettem meg, de az volt a benyomásom, hogy az állat teste egészében igen arányos.

Le nem vettem szememet a csodálatos állatról. Fecskendőnyílásaiból egyszerre csak két hatalmas; gőzzel kevert vízsugarat lövellt fel a levegőbe, negyven méter magasba. Ebből már meg is határozhattam, hogy hogyan lélegzik. S levontam belőle a végleges következtetést, hogy az állat a gerincesek ágazatához, az emlősök osztályába, az egyméhűek alosztályába, a hal alakúak csoportjába, a cetfélék rendjébe tartozik. Hogy melyik családba?... Erre nézve még nem nyilatkozhattam.

A cetfélékhez ugyanis három család tartozik: a bálnák, a cetek és a delfinek: a narvál ez utóbbiakhoz sorolandó. Mindhárom család több nemre oszlik, a nemek több fajtára és minden fajtának több változata van. Hogy ez a narvál melyik változatban, melyik fajtához és melyik családhoz tartozik, még nem tudtam megállapítani, de nagyban reménykedtem, hogy Farragut parancsnok és a kitűnő szigonyos segítségével majd pontosan osztályozhatom.

A legénység türelmetlenül várta Farragut parancsait. A parancsnok figyelmesen megnézte az állatot, majd maga elé hívatta a főgépészt.

– Van gőzünk? - kérdezte tőle.

– Van, kapitány úr - volt a válasz.

– Helyes. Fűtse fel a kazánokat, s aztán teljes gőzzel előre!

Háromszoros éljen fogadta a parancsot. Kezdődik a harc. Pár pillanat múlva a fregatt két kéménye már vastag, fekete füstfelhőt okádott. A dohogó kazánok megremegtették az egész fedélzetet.

A hatalmas hajócsavar vágta, marta a vizet. A fregatt egyenesen az állatnak rohant. De ez csak ringatózott a habokon. Amikor a fregatt már fél kötélhossznyira megközelítette - könnyedén odább úszott. Még csak alá sem merült a tengerbe. Nem menekült előlünk, éppen csak hogy nem engedte közelebb magához a hajót.

Már vagy háromnegyed órája folyt az üldözés, de a távolság még csak kétölnyivel sem csökkent a fregatt és a narvál között. Ha ez így megy tovább, sosem érjük utol.

Farragut kapitány éktelen dühvel tépdeste az állán burjánzó vastag szőrcsomót.

– Ned Land! - kiáltotta.

A kanadai jelentkezett.

– Nos, mester, magának még most is az a véleménye, hogy eresszük le a csónakokat? - kérdezte a parancsnok.

– Nekem már nem - felelte a szigonyos. - A dögöt csak akkor fogjuk el, ha ő maga tolja oda a hátát a szigonyom alá.

– Mit tegyünk?

– Fokozzuk a gőzt, kapitány úr, ameddig csak lehetséges. Én pedig, engedelmével, elhelyezkedem az orrárbocon, s ha kellő közelségbe érünk, megszigonyozom az állatot.

– Menjen, mester - szólt a parancsnok. - Főgépész! - kiáltotta. - Fokozza a nyomást.

Ned Land őrhelyére állt. A kazánokat izzásig hevítették. A hajócsavar negyvenhárom fordulatot tett percenként. A gőz sisteregve nyomult a szelepekbe. Leeresztették a sebességmérőt, s megállapították, hogy az Abraham Lincoln 18,5 mérföldes óránkénti sebességgel fut a tengeren.

Igen ám! De az átkozott narvál is pontosan ekkora sebességgel úszott előttünk.

A fregatt még egy óra hosszat tartotta ezt az iramot, de egy ölnyit sem tudott behozni a távolságból! Micsoda megalázó helyzet! Hát megtörténhetik ilyesmi az *Abraham Lincoln*nal, az amerikai haditengerészet egyik leggyorsabb hajójával?... A legénység fogát csikorgatta dühében. Káromkodtak, szidták a narvált, de ez fel sem vette az átkozódást. Farragut parancsnok már nemcsak tépte, de rágta is dühében a szakállát.

Még egyszer maga elé hívatta a főgépészt.

– Mennyi a nyomás? Elérte a legfelsőbb határt? - kérdezte a parancsnok.

– Elérte, parancsnok úr.

– A szelepek is meg vannak terhelve?

– Hat és fél atmoszférára.4

– Adjon tíz atmoszférát.

Igazi amerikai ízű parancs. Mintha csak a Mississippin járnánk, s a „konkurrenciát” akarnók lerohanni!5

– Conseil! - szóltam kedves inasomhoz, aki ekkor éppen mellettem állt. - Tudod-e, hogy talán mindjárt felrobbanunk?

– Ahogy a tanár úr parancsolja! - felelte a jó ember.

Rendben van, gondoltam, mindent meg kell kockáztatni!

A szelepeket a legfelső határig terhelték. A kazánok csak úgy falták a szenet. A fújtatóberendezésből szakadatlanul áradt a levegő az izzó parázsra. Az *Abraham Lincoln*nak csakugyan sikerült a sebességet fokoznia. Árbocai csúcstól a fészekig remegtek, a gomolygó füst a szűk kéményeken keresztül alig bírt magának utat törni a szabadba.

Megint kivetették a sebességmérőt.

– Mennyi? - fordult a parancsnok a kormányoshoz.

– Tizenkilenc egész háromtized mérföld, kapitány úr.

– Több gőzt!

A gépész engedelmeskedett. A feszmérő tíz atmoszféranyomást mutatott. De úgy látszik, a cet is „több gőzt” adott: arcátlanul felfokozta sebességét tizenkilenc egész háromtizedre.

Micsoda hajsza! Nem... nem bírom leírni azt a szörnyű izgalmat, amely egész bensőmet remegésben tartotta. Ned Land szigonnyal a kezében helyén állt. A narvál egynéhányszor közelebb engedte magához a fregattot.

– Elcsípjük! Elcsípjük! - ujjongott fel ilyenkor a kanadai hangja.

Aztán abban a pillanatban, amikor szigonyát bele akarta döfni az állatba, a cet egyszerre csak elsiklott előle. Mégpedig - számításom szerint - legalább harminc mérföldes sebességgel. És mit művelt az átkozott! Amikor a leggyorsabban rohantunk, packázni kezdett velünk, s ukmukfuk megkerülte a fregattot! A fedélzeten ordított mindenki dühében.

Déli tizenkettőkor ugyanott tartottunk, ahol nyolc órakor reggel.

Egyetlen lépéssel sem kerültünk közelebb az ellenséghez.

Farragut parancsnok ekkor elhatározta, hogy élesebb harci eszközökhöz folyamodik.

– Na jó! A bestia gyorsabban száguld, mint az Abraham Lincoln. Hát majd meglátjuk! Hegyes golyóink elől talán mégsem tud elfutni. Hajómester, minden embert az orrba, az ágyúhoz!

Az előbástyán az ágyút azon nyomban megtöltötték, és az állatra irányították. Eldördült a lövés. Az ágyúgolyó a vízbe csapott, néhány lábbal a narvál mögött. A narvál akkor félmérföldnyi távolságra volt a fregattól.

– Ügyetlen fickó! Leváltani! - mennydörögte a parancsnok. - Ötszáz dollárt kap, aki beletalál ebbe az ördöngös szörnyetegbe!

Öreg, ősz szakállas tüzér lépett most az ágyúhoz. Ma is magam előtt látom: szeme nyugodt, egy arcizma sem rezzen. Beállította az irányzékot: nagyon sokáig célzott. Hatalmas dörej reszkettette meg a levegőt. A legénység éljenzett.

Ágyútűz a tengeren
Ágyútűz a tengeren В кабинете гравюр →

Az ágyúgolyó célba talált. Bele az állat testébe. Illetve: gömbölyű hátát érte és... egészen természetellenes módon csak végigcsusszant rajta, s elmerült a tengerben. Két mérföldnyi távolságban a kilövés helyétől.

– A kirelejzumát! - Az öreg tüzér dühöngött. - Mintha hathüvelykes páncéllal volna a nyomorult háta kirakva!

– Az ördögbe! - csikorgatta fogát a parancsnok.

Újra kezdődött a hajsza. Farragut felém hajolt, s azt mormolta:

– Nem hagyom abba, míg fel nem robbanok!

– Nagyon helyes! - feleltem. - Igaza van! Ne hagyja!

Abban reménykedtünk, hogy a narvál egyszer majd csak kimerül. A gőzgép pedig nem ismer fáradtságot. De elszámítottuk magunkat. Órák óta folyt a hajsza, s az állat még mindig bírta. Mégpedig kitűnően.

Meg kell mondanom - s ez a fregatt dicséretére szolgáljon -, hogy az Abraham Lincoln szívósan, fáradhatatlanul állta a harcot. Becslésem szerint legalábbis 500 kilométert tett meg ezen a balsorsverte novemberi napon. De leszállt az éj, és a háborgó óceán mélységes sötétbe borult.

Azt hittem akkor, hogy expedíciónk véget is ért ezen az estén, hogy többé nem találkozunk a titokzatos narvállal. Tévedtem: nem így történt.

Este 10 óra 50 perckor megint felragyogott az elektromos sugárzás. A fregattól három mérföldnyi távolságban, széloldalt szikrázni kezdett a tenger. A fény éppoly tiszta s erős volt, mint az előző éjszakán.

A narvál mozdulatlannak látszott. Talán kifárasztotta a hosszú út, s most alszik a hullámokon? A parancsnok ezt a kedvező alkalmat nem akarta elszalasztani.

Kiadta parancsait. Az Abraham Lincoln gyenge gőzzel futott. Óvatosan közelítette meg az ellenfelet, hogy álmában csapjon le rá. Gyakran megtörténik, hogy a vadászok az óceán kellős közepén mélyen alvó bálnával találkoznak; ilyenkor a támadás biztos sikerrel jár. Ned Land is már számos édesdeden szendergő bálnát szigonyozott meg életében. A kanadai megint elfoglalta helyét az orrárbocon.

A fregatt nesztelenül közeledett a narválhoz. Amikor már csak két kötélhossznyi távolságra volt tőle, leállította gépét s üresen futott. Lélegzeni se mertünk. Mélységes csend honolt a hajón. Százlábnyira voltunk már csak a fényes magtól. A fehér ragyogás egyre nőtt, elkápráztatta szemünket.

Kihajoltam az előbástya mellvédjén, s láttam, hogy Ned Land ebben a pillanatban fél kézzel a kötélbe kapaszkodik, s jobbjával felemeli rettenetes szigonyát. Húszlábnyi távolság választotta már csak el a narváltól.

Karja hirtelen megfeszült; elvetette a szigonyt. Érces pengést hallottam, mintha a szigony valami kemény tárgynak ütődött volna.

Az elektromos fény hirtelen kialudt. Két hatalmas víztölcsér zúdult rá a fregattra, s mint az özönvíz, orrtól farig végigsöpört a fedélzeten, eldöntötte az embereket s széttépte a kötélzetet.

Irtózatos erejű összeütközés rázta meg a hajót. Nem sikerült megkapaszkodnom a mellvédben, s a hajóperem felett a tengerbe repültem.

Примечания

  1. A foszfor a levegőn gyenge fényt sugároz, mert lassan egyesül a levegő oxigénjével. Ezért általában foszforeszkálásnak nevezik az anyagok gyenge fényerejű sugárzását ↩
  2. Molekulák: az elemek apró részecskéi, amelyeket a múlt század végéig oszthatatlanoknak tekintettek ↩
  3. Egyes halak - így az ún. elektromos angolna és az elektromos rája - sajátos, szarunemű szervükkel villanyáramot fejlesztenek, és erős ütést mérnek támadóikra ↩
  4. A túlságos nyomású gőz a szelepeken távozik el. Minél nagyobb ellensúllyal terhelik meg a szelepet, annál nagyobb nyomású gőznek tud ellenállni. A nyomás mértékegysége az atmoszféra ↩
  5. A Mississippi - Észak-Amerika legnagyobb folyója - hajóstársaságai a múlt században reklámcélból hajóversenyeket rendeztek. Egy ilyen hajóverseny leírása Mark Twain „Hajósélet a Mississippin” c. könyvében olvasható ↩

Ты был внимателен?

  1. Mi történik Ned szigonyával, amikor eltalálja a lényt?

  2. Hogyan árulja el magát éjjel a „szörny”?

  3. Ki kiált fel elsőként, amikor újra meglátják?

  4. Mivel lőnek az állatra az előbástyáról?

Кто ваш любимый персонаж?

Двадцать тысяч льё под водой — из главных героев

Телеграмма

Отправная станция: Всемирная паутина · Место назначения: борт «Наутилуса»

0 слово · тариф: 0 крейцер (точки заменяются на СТОП)