Nemo kapitány · Második rész

VIII.

A VIGÓI-ÖBÖL

Место действия главы в Картографической: Vigói-öböl

Az Atlanti-óceán! Ez az óriási kiterjedésű víz huszonötmillió négyzetmérföld területet foglal el: hossza kilencezer, szélessége pedig átlagban kétezer-hétszáz mérföld. E nagy fontosságú tengert a régiek jóformán nem is ismerték, kivéve talán a karthágóiakat, akik az ókorban a hollandusok szerepét töltötték be, s kereskedő vándorútjaik során Európa és Afrika nyugati partjai mentén hajóztak. Az Atlanti-óceánt határoló partok párhuzamosan kanyarognak, a tenger kerülete óriási, a világ legnagyobb folyamai ömlenek belé; a Szent Lőrinc-folyam, a Mississippi, az Amazon, a La Plata, az Orinoko, a Niger, a Szenegál, az Elba, a Loire, a Rajna - s ezek a folyamok a legcivilizáltabb s a legvadabb tájak vizét szállítják hatalmas medencéjébe! Pompás tükrén szakadatlanul járnak a hajók, a világ összes nemzeteinek hajói, mindenféle lobogó védelme alatt - s ez az óriási tenger, két csúcsán a hajósok rémével, a rettegett Horn-fokkal és a Jóreménység fokával végződik!

Az Atlanti-óceán habjait szelő Nautilus eddig csaknem negyvenezer kilométert tett meg három és fél hónap alatt: nagyobb utat, mint amennyi a föld valamelyik nagy délkörének a hosszúsága. Hová megyünk most, s mit tartogat számunkra a jövő?

A Nautilus kifutott a Gibraltári-szorosból, s a nyílt tengerre ért. Ismét a felszínre szállt, s így megint mindennap sétálgathattunk a tetőn.

Ned Landdel és Conseiljel mindjárt fel is mentem. A Szent Vince-fok - a spanyol félsziget délnyugati csúcsa - tizenkét mérföld távolságban, homályosan rajzolódott a látóhatárra. Kemény déli szél fújt. A tenger háborgott. A Nautilus erősen himbálózott a lökésszerűen érkező hullámokon. Szinte lehetetlen volt megmaradni a tetőn, mert percenként nekicsattant egy-egy óriási hullám. Miután teleszívtuk tüdőnket a friss tengeri levegővel, ismét lementünk.

Visszatértem a szobámba. Conseil a kabinjába ment, de a kanadai komor arccal, engem követett. A Földközi-tengeren a gyors átkelés alatt nem tudta megvalósítani tervét, s most cseppet sem leplezte, hogy keserves csalódás érte.

Betette maga mögött az ajtót, leült, s némán az arcomba nézett.

– Kedves barátom - mondtam -, nagyon jól megértem magát. De higgye el, nem tehet magának szemrehányást. Őrültség lett volna olyan körülmények között a *Nautilus*ról távozni!

Ned Land hallgatott. Keményen összeszorította száját, összevonta szemöldökét: s ez azt mutatta, hogy valami rögeszme kerítette hatalmába ezt az embert.

– Nézze csak - mondtam -, semmi sincs még veszve. Portugália partjain haladunk. Franciaország, Anglia sincs messze, ott könnyen menedéket találunk. Igen! Ha a Nautilus a Gibraltári-szorosból kijövet délnek fordult volna, ha olyan tájakra ragadott volna bennünket, ahol nincsen szárazföld, én is magával együtt nyugtalankodnám. De mi most már tudjuk, hogy a kapitány nem kerüli el a civilizált országok tengereit, s azt gondolom, néhány nap múlva némiképp biztonságosabb lesz rátérni a cselekvés útjára.

Ned Land mereven nézett rám, aztán végre megszólalt:

– Ma este megszökünk - mondotta.

Felugrottam, mintha darázs csípett volna meg. Bevallom, erre a hírre nem voltam elkészülve. Felelni akartam a kanadainak, de egyetlen szó sem jött az ajkamra.

– Abban egyeztünk meg, hogy kivárjuk a kedvező alkalmat - kezdte Ned Land. - Most itt az alkalom. Ma este pár mérföldnyire leszünk csak a spanyol parttól. Az éjszaka sötét. A tenger felől fúj a szél. Tanár úr, maga a szavát adta, számítok magára.

Minthogy még mindig hallgattam, a kanadai felállt, s odalépett elém:

– Tehát ma este kilenc órakor - mondta. - Conseilnek már szóltam. Nemo kapitány addigra bezárkózik a szobájába, s valószínűleg ágyban lesz. Se a gépészek, se a matrózok nem láthatnak meg bennünket. Conseil meg én a középső lépcsőhöz megyünk. Maga, tanár úr, beül a könyvtárba, kétlépésnyire lesz tőlünk, és várja, mikor adok jelt. Az evezők, az árboc és a vitorla benn van már a csónakban. Némi élelmiszert is sikerült becsempésznem. Szereztem egy franciakulcsot, azzal fogjuk az anyacsavarokat meglazítani, amelyek a csónakot a Nautilus testéhez erősítik. Minden kész. Tehát ma este!

– A tenger viharos - mondtam.

– Úgy van - felelte a kanadai. - Ennyi kockázatot vállalnunk kell. A szabadságnak ára van. A csónak erős, s néhány mérföldet megtenni hátszélben igazán nem nagy eset. Ki tudja, holnap hol leszünk? Talán száz mérföldnyire, kint, a nyílt tengeren! Ha szerencsénk lesz, tíz és tizenegy óra közt már kiköthetünk valahol a szárazföldön - vagy meghalunk. Tehát - a ma esti viszontlátásra!

A kanadai ezzel magamra hagyott. El voltam képedve. Zúgott a fejem. Úgy képzeltem a dolgot, ha Ned Land valóban előhozakodik valami tervvel, lesz időm meggondolni, vitatkozni vele. De az én konok természetű társam ezt nem hagyta. De hát mit is mondhattam volna neki? Ned Landnek százszor is igaza van. Az alkalom kedvezőnek látszik, s fel akarja használni. Megszeghetem-e szavamat, vállalhatom-e a felelősséget azért, hogy az én személyes érdekeim miatt tönkreteszem a társaim jövőjét? Nem történhetik meg, hogy holnap a kapitány a nyílt tengerre ragad bennünket, és soha többé nem látunk szárazföldet?

E pillanatban erős zubogást hallottam: a szivattyúk megindultak, a tartályok megteltek vízzel, s a Nautilus leszállt az Atlanti-óceán vizébe.

Szobámban maradtam. Nem akartam találkozni a kapitánnyal, attól féltem, leolvassa arcomról izgatottságomat. Szomorúan telt el a nap: két vágy között vergődve, szerettem volna visszanyerni mozgási szabadságomat, s ugyanakkor sajnáltam, hogy nem maradhatok még tovább a csodálatos *Nautilus*on - úgy szerettem volna befejezni tenger alatti kutatásaimat! Búcsút kell vennem az óceántól - „az én Atlanti-óceánomtól”, ahogyan kedvtelve neveztem - anélkül, hogy kifürkészhettem volna mélységeit, hogy ellestem volna titkait - miután az Indiai- s a Csendes-óceánt megismerhettem! Életem nagy regénye az első kötetnél megszakad, a legszebb pillanatban röppen el gyönyörű álmom!

Kínos órákat éltem át, hol a földön képzeltem el magam, társaimmal, biztonságban, hol meg a józan ész ellenére azt kívántam, bárha valamely váratlan körülmény meghiúsítaná Ned Land tervének megvalósítását.

Kétszer is átmentem a szalonba. Meg akartam nézni az iránytűt. Látni akartam, hogy a Nautilus valóban a parthoz közeledik-e, vagy mégis eltávolodik tőle. De nem. A Nautilus még mindig a portugál vizeken haladt. Északnak tartva, állandóan a part mentén futott.

Bele kell hát törődnöm, s készülődnöm kell a szökésre. Könnyű poggyásszal távozom. Csak a jegyzeteimet viszem magammal, semmi mást.

De mit gondol majd szökésünkről a kapitány? Ki tudja, mennyi nyugtalanságot, sőt, mennyi bajt okozunk neki? S mit tesz vajon, ha sikerül a szökés? És ha nem sikerül? Semmi okom sincs panaszkodnom rá - ellenkezőleg. Őszinte, igazi vendégszeretettel fogadott hajóján. De mégsem vádolhat hálátlansággal, ha most itt hagyom. Eskü, ígéret nem köt hozzá bennünket. A kapitány csak a körülmények kényszerítő erejében bízik, ha azt hiszi, hogy örökre hozzá vagyunk kötve - mi nem adtuk a szavunkat, hogy vele maradunk. Ő nyíltan hangoztatta, hogy foglyai vagyunk a hajón, azok is maradunk - tehát jogunk van megszökni.

Mióta a Szantorin-sziget forró katlanjából kikerültünk, színét sem láttam a kapitánynak. Vajon találkozom-e még vele, mielőtt távozunk a hajójáról? Kívántam is a találkozást, és féltem is tőle. Hallgatóztam, nem járkál-e a mellettem levő szobában? A legkisebb neszt sem hallottam. Úgy látszik, nincs a szobájában.

S most az a gondolatom támadt, hogy a különös ember talán nincs is a hajón. Attól fogva, hogy egyik éjszaka a csónaknak az a bizonyos titokzatos útja volt, kissé más színben látom a kapitányt. Beszélhet akármit, én mégis azt hiszem, hogy vannak kapcsolatai a földdel. S a hajóról csakugyan sosem távozna el? Hetek telnek el gyakran, és nem találkozom vele. Mit művel ilyenkor? S amikor én azt hittem, hogy rátört az embergyűlölet, s visszavonult a teljes magányba - talán nem is volt a hajón, hanem valahol távol titokban véghez vitt valamit. De hogy mik lehetnek ezek a titokzatos cselekedetek, arra még nem tudtam rájönni.

Ezen töprengtem, s még ezer más gondolat is felmerült bennem. A mi különös helyzetünkben végtelenül sokféle fordulat állhat be. Elviselhetetlen nyugtalanság vett rajtam erőt. Az volt az érzésem, ez a nap, a várakozás soha nem ér véget. Türelmetlenségemben lassan másztak az órák.

Vacsorámat, mint mindig, most is a szobámban szolgálták fel. Túlságosan izgatott voltam, alig bírtam enni valamit. Hét órakor felkeltem az asztal mellől. Számoltam a perceket. Még százhúsz perc - s Ned Land megadja a jelt. Egyre izgatottabb voltam. Rettenetesen dobogott a szívem. Nem tudtam egy helyben megmaradni. Fel-alá járkáltam a szobámban, reméltem, a testmozgás lecsillapítja belső nyugtalanságomat. Az volt a legkisebb gondom, hogy a vakmerő vállalkozás esetleg nem sikerül; de arra a gondolatra, hogy szökési tervünket még az indulás előtt felfedezik, s engem a kapitány elé visznek, aki dühös lesz rám, vagy ami még ennél is rosszabb, elszomorodik, ha megtudja, hogy el akartam hagyni - erre a gondolatra megremegett a szívem.

Még egyszer körül akartam nézni a szalonban. Végigmentem a folyosón, s beléptem a múzeumba. Hány kellemes és hasznos órát töltöttem itt! Úgy néztem meg még egyszer e drága kincseket, mint valaki, aki örök száműzetésbe indul, s úgy megy el, hogy soha többé vissza nem tér ide. Örökre megválok a természet e ritka alkotásaitól s a gyönyörű műkincsektől - s hány hete, hónapja már, hogy a múzeum jelentette számomra az élet teljességét! Még egyszer ki akartam tekinteni az ablakon, de a redőnyök zárva voltak: acéllemez takarta el előlem az Atlanti-óceánt, s ezt az óceánt én még nem ismertem.

Körüljártam a szalont, s a kapitány szobájába nyíló ajtó elé értem. Elcsodálkoztam: az ajtó félig nyitva volt. Ösztönösen meghátráltam. Ha a kapitány bent van a szobájában, megláthat engem. De semmi neszt sem hallottam, s ismét az ajtóhoz léptem. A szobában nem volt senki. Beléptem a cellaszerűen egyszerű, rideg szobába.

Meghökkenve vettem észre ekkor a falon néhány metszetet, amelyek első látogatásomkor elkerülték a figyelmemet. Arcképek voltak, a történelem nagyjainak arcképei: csupa olyan férfiúé, aki egész életét valamely nagy eszme szolgálatába állította. Kit ábrázoltak e metszetek? Kosciuszkót, a lengyel szabadságharcost, aki a Finis Poloniae1 fájdalmas kiáltásával bukott el, Botzarist, a modern Görögország Leonidasát,2 O’Connelt, Írország védelmezőjét, Washingtont, az Amerikai Egyesült Államok megalapítóját, Manint, az olasz hazafit, Lincolnt, akit egy rabszolgatartó golyója ölt meg, és az akasztófán lógó John Brownt, a négerfelszabadítás vértanúját, ahogy Victor Hugó félelmetes ceruzarajza ábrázolta.

Mi fűzte Nemo kapitányt e hősi lelkekhez? Talán ezek az arcképek világot vetnek végre a kapitány titokzatos életére? Az elnyomott népek ügyének harcosa volna tehát Nemo kapitány? A rabszolgaságban élő népek felszabadításáért küzd? Talán részt vett a századunkban folyó politikai és társadalmi harcokban, az utóbbi évek valamelyik forradalmában? Talán a borzalmas, sajnálatos és örökké dicsőséges amerikai háborúnak volt az egyik hőse?...

Az óra ekkor elütötte a nyolcat. Az első ütés felriasztott álmodozásomból. Összerezzentem, mintha egy láthatatlan tekintet legtitkosabb gondolataimban olvasott volna, s kirohantam a kapitány szobájából.

A küszöbön pillantásom az iránytűre esett. Még mindig észak felé haladunk. A sebességmérő közepes sebességet jelzett, a feszmérő azt mutatta, hogy körülbelül hatvan láb mélységben járunk. A körülmények tehát kedveztek a kanadai tervének.

Visszatértem a szobámba. Meleg holmiba öltöztem; vízhatlan csizmát vettem fel, vidraprém kucsmát, fókabőrrel bélelt kagylóselyem kabátot. Teljesen felkészültem az útra, s várakoztam. A hajón mélységes csend volt, csak a csavar zúgása hallatszott. Figyeltem, hallgatóztam. Hátha valami kiáltozás támad, s kiderül, hogy Ned Landet leleplezték. Halálos félelem fogott el. Hiába igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.

Kilenc óra előtt néhány perccel fülemet a kapitány ajtajára tapasztottam. Semmi nesz. Kimentem a szobámból, s visszatértem a szalonba. Félhomály volt a teremben. Itt sem volt senki.

Kinyitottam a könyvtárba vezető ajtót. Itt is homályos volt a világítás, senkit sem találtam benn. A középső lépcsőre nyíló ajtó mellé álltam. Vártam a jelt.

A hajócsavar zúgása ekkor lehalkult, majd egyszerre csak megszűnt. Miért változtatta meg menetét a Nautilus? Vajon előnyös lesz-e Ned Land számára, hogy a hajó megállt? Vagy rosszabb így? Ki tudja?

A beállott csendben csak a szívem dobogását hallottam.

Egyszerre csak könnyű lökést éreztem. Tudtam, ez azt jelenti, hogy a Nautilus megállt a tengerfenéken. Rettenetes izgalom fogott el. A kanadai még mindig nem adta meg a jelt. Szerettem volna kimenni hozzá, hogy rábeszéljem, halassza el a szökést. Az volt az érzésem, hogy a hajó valamely okból megváltoztatta szokásos menetét...

Ebben a pillanatban megnyílt a nagyterem ajtaja, és én szemben találtam magam Nemo kapitánnyal. Rám nézett, s minden bevezetés nélkül ezzel fordult hozzám:

– Á, ön itt van, professzor úr? Kerestem önt - kezdte szívélyesen. - Ismeri ön Spanyolország történetét?

E hazámmal szomszédos ország történetét elég jól ismerem, de teljesen meg voltam zavarodva, s ebben az állapotban egy kukkot sem tudtam mondani róla.

– Nos? - kérdezte Nemo kapitány. - Ismeri a spanyol történelmet?

– Rosszul - feleltem a kapitánynak.

– No lám, ilyenek a tudósok - mondta a kapitány. - Nem tudnak semmit. Hát akkor üljön le - folytatta -, s elmondok önnek a spanyol történelemből egy nagyon érdekes esetet.

A kapitány leheveredett az egyik díványra, s én gépiesen leültem mellé a félhomályban.

– Professzor úr - kezdte. - Jól figyeljen rám. Ez a történet bizonyos szempontból nagyon érdekelni fogja önt, mert feleletet ad egy kérdésre, amelyre ön, úgy gondolom, nem találta meg a választ.

– Figyelek, kapitány úr - mondtam. Fogalmam sem volt, mire akar a házigazda kilyukadni, s attól tartottam, hogy ez a történet talán kapcsolatban van a tervezett szökésünkkel.

– Professzor úr - kezdte a kapitány -, engedje meg, hogy történetemet 1702-ben kezdjem. Ismeretes, hogy ez idő tájt XIV. Lajos, a francia király abban a hitben ringatta magát, hogy az ő puszta zsarnoki akarata elégséges lesz a Pireneusi-félsziget leigázására, s unokáját, Anjou herceget ültette a spanyol trónra. Ez a herceg, V. Fülöp néven, elég rosszul uralkodott, s külföldön is erős ellenállásra talált.

1701-ben ugyanis a holland, az osztrák és az angol királyi ház Hágában szövetséget kötött, azzal a céllal, hogy V. Fülöpöt megfosszák a spanyol tróntól, s a spanyol koronát egy főherceg fejére tegyék, akit oktalan sietséggel el is neveztek már III. Károlynak.

Spanyolország azonban szembeszállt a szövetkezett hatalmakkal, noha jóformán sem katonája, sem tengerésze nem volt. Pénze ugyan lett volna, ha az Amerikából ezüstöt és aranyat szállító vitorlásai befuthatnak a spanyol kikötőbe. Spanyolország 1702-ben az év végére várt éppen egy gazdag szállítmányt, amelyet a francia kormány Chateau-Renaud tengernagy parancsnoksága alatt egy huszonhárom hajóból álló flottával kísért, mert a szövetségesek hajói ekkor az Atlanti-óceánon jártak.

A tömérdek arannyal és ezüsttel megrakott vitorlásoknak Cadiznál kellett volna kikötniök, de a tengernagy közben arról értesült, hogy az angol hajóraj ezen a tájékon cirkál, s ezért úgy határozott, hogy egy francia kikötőbe vezeti a vitorlásokat.

A spanyol parancsnokok tiltakoztak e határozat ellen. Spanyol kikötőbe akartak befutni, ha nem lehet Cadizba, akkor a Pireneusi-félsziget északnyugati részén levő Vigói-öbölbe, amely nem volt körülzárva.

Chateau-Renaud tengernagy gyengeségében engedett a spanyolok követelésének, s az arannyal megrakott hajók csakugyan a Vigói-öbölbe futottak be.

Ez az öböl azonban minden oldalán nyitott, nem lehet megvédeni. Gyorsan ki kellett tehát rakni a szállítmányt, mielőtt a szövetséges hajóraj odaérkezik. S erre lett is volna elég idő, ha kicsinyes széthúzás nem üti fel fejét a spanyolok között.

– Figyel, professzor úr? - kérdezte Nemo kapitány.

– Figyelek, kapitány úr - feleltem. Még mindig nem tudtam, mi célból tartja nekem ezt a történelmi előadást.

– Folytatom tehát, hiszen az események most kezdenek izgalmas fordulatot venni. A cadizi kereskedők ugyanis azzal a kiváltsággal bírtak, hogy az ottani kikötőben kell minden, Kelet-Indiából érkező áruszállítmányt kihajózni. Kiváltságos jogukat sértette, hogy az aranyrudakat nem Cadizban, hanem a vigói kikötőben rakták ki. Panaszt is tettek Madridban, s kieszközölték a gyenge V. Fülöpnél, hogy a szállítmány az ellenséges hajók távozásáig kirakodás nélkül zár alá vétessék a vigói kikötőben.

Az intézkedés elrendelése még folyamatban volt, amikor az angol hajók 1702. október 22-én megjelentek a Vigói-öbölben. Chateau-Renaud tengernagy hősiesen küzdött, noha az angolok túlerőben voltak. Amikor látta, hogy az aranyszállítmány rövidesen az ellenség kezére kerül, parancsot adott, hogy gyújtsák fel a vitorlásokat, léket üttetett a hajókon, s azok az óriási kinccsel együtt elsüllyedtek.

A randéi tengeri ütközet
A randéi tengeri ütközet В кабинете гравюр →

A kapitány elhallgatott. Bevallom, most sem tudtam, mi érdekessége lehet számomra ennek a történetnek.

– No és? - kérdeztem.

– Professzor úr - felelte a kapitány -, a Vigói-öbölben vagyunk, s ha érdekli önt, most megláthatja, milyen titok van eltemetve az öbölben, a tengerfenéken.

A kapitány erre felállt, s kért, hogy kövessem. Közben összeszedtem magamat, s engedelmeskedtem a felszólításnak. A szalon sötét volt, de az átlátszó ablakon át láttam, hogy fényárban csillog a tenger. S kitekintettem.

A Nautilus körül másfél mérföld körzetben villanyfényárban tündökölt a víz. A homokos, sík tengerfenék élesen meg volt világítva. Búvárruhába bújt embereket láttam, akik félig elkorhadt hordókat, felhasított ládákat emeltek ki a megfeketedett roncsok közül. A ládákból meg a hordókból arany- és ezüstrudak hullottak ki, ömlött belőlük a temérdek drágakő, s egészen elborította a homokot. Azután az emberek, kincsekkel megrakodva, visszatértek a *Nautilus*hoz, felrakták a hajóra terhüket, s folytatták tovább az arany- és ezüsthalászatot.

Kincsek a Vigói-öbölben
Kincsek a Vigói-öbölben В кабинете гравюр →

Mindent értettem már. Az 1702. október 22-i tengeri csata színhelyén voltunk. Itt süllyedtek el a spanyol kormány aranyszállítmányai. És Nemo kapitány itt vette fel hajójára, szükséglete szerint, a milliókat. Az ő számára szállította tehát egyes-egyedül Amerika annak idején az aranyat - ő lett az inkák3 kincsének örököse, az ő kezébe került, amit Fernando Cortez4 a leigázott őslakóktól elrabolt!

– Tudta-e ön, professzor úr, hogy a tenger ekkora kincset rejteget? - kérdezte mosolyogva.

– Annyit tudtam csak, hogy a tengerben elsüllyedt rakományt kétmillió tonnára5 becsülik - feleltem.

– Úgy van. De a kincs kiemelése nagyobb költséggel járna, mint amekkora haszonnal. Én azonban csak egyszerűen felszedem azt a sok pénzt, amit az emberek elvesztettek. De nemcsak a Vigói-öbölben szedem össze, hanem száz meg száz helyen, ahol hajótörés történt. A tengerfenékről készült térképemen ezek a helyek mind fel vannak tüntetve. Megérti már, hogy milliárdokra rúg a vagyonom?

– Megértem, kapitány úr. De engedjen meg egy megjegyzést: ön a Vigói-öböl kiaknázásával megelőzte egy versenytársnak, egy részvénytársaságnak a munkálatait.

– Miféle részvénytársaságét?

– A spanyol kormány ugyanis szabadalmat adott egy részvénytársaságnak az elsüllyedt vitorlások felkutatására. A nyereségvágy rengeteg embert csábított, hogy pénzével részt vegyen ebben a vállalkozásban, minthogy szédítő haszonnal kecsegtették őket. A tengerfenékre süllyedt kincset ugyanis ötszázmillióra becsülik.

– Ötszázmillióra? A számítás helyes. Csakhogy ez a kincs nincs már a tengerfenéken - mondta a kapitány.

– Úgy van - feleltem. - Irgalmas cselekedet lenne tehát figyelmeztetni erre a részvényeseket. Különben, ki tudja, örülnének-e a figyelmeztetésnek? A szerencsejátékosok rendszerint nem is a pénzüket sajnálják, hanem balga reményeik meghiúsulása fáj nekik. Nem is őket sajnálom voltaképpen, hanem azt a sok szerencsétlen embert, aki valami úton-módon hasznát látta volna, ha ez a tömérdek kincs ismét forgalomba kerül - míg így számukra ez a sok pénz örökre elveszett!

Elhallgattam. S máris láttam, hogy szavaimmal megsértettem a kapitányt.

– Miért veszett volna el számukra ez a pénz? - tiltakozott hevesen. - Azt hiszi netalán, professzor úr, ha én összeszedem e kincset, akkor az számukra elveszett? Ön azt gondolja, hogy én magamnak gyűjtöm a tömérdek kincset? Honnan gondolja, hogy nem a legjobb célra használom fel a pénzt? Azt hiszi ön, hogy én nem tudom, mennyi szenvedő ember él a földön, hány elnyomott nép van még és hány szerencsétlen, ínséges ember, akinek könnyíteni kell a sorsán, s hány áldozat vére kiált bosszúért?! Hát még mindig nem érti ön...?

Nemo kapitány hirtelen elhallgatott. Talán megbánta, hogy ennyit is beszélt. De én sejtettem, hogy mit akart mondani. Bármi ok is kényszerítette arra, hogy a tenger alatt keresse a függetlenséget, mégis és mindenekfelett ember maradt! Szíve ma is a szenvedő emberiségért dobog, s végtelen irgalommal fordul a rabszolgaságban sínylődő népek és minden elnyomott ember felé!

Most már azt is tudom, kinek küldte Nemo kapitány a milliókat, mikor a zsarnokság ellen fellázadt Kréta szigete vizeiben hajózott!

Примечания

  1. „Véged van, Lengyelország!” ↩
  2. Leonidas spártai király (i. e. V. század). A perzsa háborúban maroknyi seregével haláláig védte a termopüléi szorost ↩
  3. Peru őslakossága. Igen magas műveltségi fokon éltek, királyaik, főembereik rendkívül gazdagok voltak. A spanyol hódítók csaknem az egész népet kiirtották ↩
  4. Mexikó leigázója ↩
  5. Verne ezúttal nagyon elvetette a sulykot. Kétmillió tonna 200 000 vagonnak felel meg, ilyen hatalmas hajószállítmányra a XVIII. században nem lehetett példa ↩

Ты был внимателен?

  1. Melyik évben süllyedt el a kincs a Vigói-öbölben?

  2. Mekkora utat tett meg a Nautilus három és fél hónap alatt?

  3. Mivel kezdi Nemo a Vigói-öböl történetét?

  4. Kiknek a harcosa lehet Nemo Aronnax sejtése szerint?

Кто ваш любимый персонаж?

Двадцать тысяч льё под водой — из главных героев

Телеграмма

Отправная станция: Всемирная паутина · Место назначения: борт «Наутилуса»

0 слово · тариф: 0 крейцер (точки заменяются на СТОП)