Nemo kapitány · Első rész

X.

A TENGER VÁNDORA

A parancsnok hangja volt.

Ned Land eleresztette a stewardot s felállt. A steward inkább halott volt, mint eleven, de ura intésére szó nélkül kitámolygott az ajtón. Ekkora tekintélye van hát itt a parancsnoknak? Ez a szerencsétlen flótás fél mozdulattal sem árulta el, mi forr benne a kanadai ellen. Conseil is kizökkent ezúttal egykedvűségéből; én szörnyen meg voltam lepve. Némán vártuk a fejleményeket.

A parancsnok az asztal sarkának dőlve, keresztbe font karral, feszült figyelemmel nézett bennünket. Talán habozott, hogy beszéljen-e? Talán már megbánta, hogy az előbb franciául szólt hozzánk? Ez volt most a benyomásom.

Percek teltek el néma hallgatásban, majd a parancsnok nyugodt, kemény hangján megszólalt:

– Uraim, én franciául, angolul, németül és latinul is beszélek. Első találkozásunk alkalmával is felelhettem volna kérdéseikre, de előbb meg akartam önöket ismerni, hogy azután majd gondolkozzam a továbbiakról. Négyszer mondották el történetüket; a négy elbeszélés lényegében egybehangzó volt, s ezzel teljesen hihető módon igazolták kilétüket. Most már tudom, kit vezetett hozzám a véletlen: Pierre Aronnax professzor urat, a Párizsi Természetrajzi Múzeum helyettes igazgatóját, akit a francia kormány külföldön tudományos kutatással bízott meg; Conseilt, az inasát, és Ned Landet, a kanadai szigonyost, aki az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének Abraham Lincoln nevű egységére szegődött.

Válasz helyett meghajtottam magam. A parancsnok nem intézett hozzám kérdést, tehát nem volt mit felelnem. Folyékonyan, választékosan beszélt, kiejtésében sem volt semmi idegenszerű. Amellett mondatfűzése is világos volt, szavait helyesen válogatta meg, és igen könnyen fejezte ki magát. Mégis, az volt az érzésem, hogy ez az ember nem honfitársam.

Így folytatta beszédét:

– Ön úgy vélheti, professzor úr, hogy sokáig késtem a második látogatással. Amikor megtudtam, hogy önök kicsodák, jól meg akartam fontolni, hogy önökkel kapcsolatban mit határozzak. Sokáig haboztam. A sajnálatos körülmények egy olyan férfi közelébe sodorták önöket, aki teljesen szakított az emberekkel. Önök idejöttek, s megzavarták az életemet.

– Nem volt szándékunkban - szóltam.

– Nem volt szándékukban? - emelte fel kissé hangját az ismeretlen. - Valóban! Az *Abraham Lincoln*nak nem volt szándékában felhajszolni engem a tengereken! Ön szándéka ellenére került a fregattra! Szándékuk ellenére szórták golyóikat a hajómra! Ned Land mesternek sem volt szándékában engem megszigonyozni!

Szavaiban leplezett ingerültség forrt. Vádjaira azonban könnyű volt megfelelnem, s meg is adtam a választ:

– Uram - kezdtem -, ön bizonyára nem tudja, milyen viták folytak önnel kapcsolatban mind Amerikában, mind Európában. Ön nem tudja, hogy azok a balesetek, amelyeket a tengeralattjáró a különböző összeütközések során előidézett, hatalmas felzúdulást keltettek. Nem fárasztom önt azzal, hogy most felsoroljam a különböző feltevéseket, amelyekkel az érthetetlen jelenségeket magyarázták - a titok magyarázata természetesen az ön kezében volt. De tudja meg, uram, hogy amikor az Abraham Lincoln önt a Csendes-óceán vizein üldözte, azt hitte, hogy egy óriási tengeri szörnnyel van dolga, amelytől a tengert mindenképp meg kell szabadítani.

A parancsnok ajkát gúnyos kis mosoly fodrozta, s már nyugodtabb hangon válaszolt:

– Merné-e állítani, professzor úr, hogy a fregatt a tengeralattjárót nem is üldözte volna? Nem is lövetett volna rá? Csak a szörnyre lövetett volna?

Zavarba hozott ezzel a kérdéssel. Jól tudtam, Farragut parancsnok minden habozás nélkül lövetett volna a tengeralattjáróra. Éppúgy kötelességének tartotta volna elpusztítani a járművet, mint az óriáscetet.

– Ezek után meg kell, uram, értenie, hogy jogomban van úgy bánni önökkel, mint ellenséggel.

Nem feleltem. Nem is volt mit felelnem. Mi értelme van a vitának, amikor nem az érvek döntenek, hanem az erőszak?

– Sokáig haboztam, mit tegyek - folytatta a parancsnok. - Vendégszeretetre nem tarthatnak igényt. Ha meg akarok önöktől szabadulni, semmi értelme sincs, hogy még egyszer találkozzunk. Felvitethetem önöket a hajó tetejére, ahová éjjel felkapaszkodtak - s elmerülök. Azt is elfelejtem, hogy valaha is léteztek. Nincs meg erre minden jogom?

– Egy vadembernek talán megvan rá a joga - feleltem. - De nem egy művelt embernek.

– Én nem számítom magam azok közé, akiket ön művelt embereknek nevez, professzor úr! - tiltakozott élénken a parancsnok. - Én szakítottam az egész társadalommal, mégpedig olyan okokból, amelyek egyes-egyedül énreám tartoznak. Én nem vetem alá magam a társadalmi szabályoknak, és felhívom önt, hogy azokra előttem soha ne is hivatkozzék.

Ezt kereken megmondotta. Harag, megvetés villámlott az idegen férfi szeméből, s megéreztem, hogy ennek az embernek borzalmas múltja van. Nemcsak hogy kívül helyezkedett az emberiesség és a társadalom törvényein, de a szó szoros értelmében függetlenítette is magát a törvénytől: teljesen szabad, és nem lehet elérni! Ki merészelné őt a tengerfenéken üldözőbe venni, mikor a felszínen is ő az erősebb? Melyik hajó kerülhet ki épségben a tenger alatti Monitorral való összeütközésből? Van-e olyan erős a legvastagabb acélpáncél, amelyet ez vágósarkantyúval nem bírna meglékelni? Nincs ember a földön, aki felelősségre vonhatná tetteiért. Isten, ha hisz benne, s a lelkiismerete, ha van - ezek az ő egyedüli bírái.

Ilyen gondolatok cikáztak át agyamon, míg a különös férfi magába merülten, idegenül hallgatott. Félelemmel vegyes érdeklődéssel figyeltem arcát: Oedipus nézhette így egykor a szfinxet.1

Hosszú hallgatás után a parancsnok ismét megszólalt:

– Igen, sokáig haboztam, mitévő legyek - mondta. - Végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy személyes érdekem mégiscsak összeegyeztethető a szánalommal, amelyre, természetesen, minden embernek igénye van. Ha már a véletlen idevetette önöket a hajómra, itt is maradhatnak. A hajón szabadok lesznek. E szabadság ellenében - ami itt egyébként igen viszonylagos - egyetlen feltételt szabok. Beérem az ön szavával, hogy ezt a feltételt teljesíteni fogják.

Nemo kapitány
Nemo kapitány В кабинете гравюр →

– Hadd halljam - mondtam. - Gondolom, olyan feltételt szab, amit becsületes ember teljesíthet?

– Igen. S meg is mondom, mi az. Megtörténhetik, hogy bizonyos körülmények arra kényszeríthetnek, hogy néhány órára, esetleg néhány napra szobafogságot rendeljek el az önök számára: erre az időre nem hagyhatják el kabinjukat. Semmiképpen sem óhajtanék erőszakot alkalmazni; ilyen adandó alkalmakkor tehát, még inkább, mint egyébkor, vak engedelmességet várok el önöktől. Ezzel minden felelősség alól felmentem önöket, fedezem önöket. Az én dolgom lesz lehetetlenné tennem az önök számára, hogy olyasmit lássanak, amit nem szabad látniok. Elfogadja a feltételemet?

A hajón tehát olyan dolgok mennek végbe, amelyek legalábbis különösek... olyanok, hogy nekünk, akik nem helyeztük magunkat a társadalom törvényein kívül, nem szabad meglátnunk! Nem tudom, miféle meglepetéseket tartogat még számomra a jövő, de ez mindenesetre megdöbbentett.

– Elfogadjuk a feltételt - feleltem. - Csupán arra kérem, engedjen meg előbb egy kérdést. Egyetlenegyet.

– Beszéljen, uram.

– Ön azt mondta: szabadok leszünk a hajón?

– Teljesen szabadok.

– Mit ért ön szabadságon?

– Szabadon járhatnak-kelhetnek, nézelődhetnek, meg is figyelhetik, mi történik a hajón - egyes ritka esetek kivételével. Ugyanolyan szabadságot élveznek itt, mint mi magunk: én és a társaim.

Világos, hogy mi két külön malomban őrlünk.

– Bocsánat, uram - folytattam. - Minden rab szabadon járkálhat a börtönében. Ennyivel mi nem érhetjük be.

– Be kell érniök ennyivel!

– Hogyan? Azt kívánja tőlünk, mondjunk le örökre arról, hogy hazánkat, barátainkat, családunkat viszontlássuk?!

– Azt. De ne gondolja, hogy olyan fájdalmas lesz a lemondás. Miről mondanak le? Hogy nyakukba vegyék újra a földi élet elviselhetetlen jármát - amelyről azt képzelik az emberek, hogy az a szabadság!

– A teremtésit! - horkant fel a szigonyos. - Nem ígérek semmit! Amint tehetem, megszököm!

– Magától nem kértem semmiféle ígéretet, Land mester - felelte a parancsnok hűvösen.

Nem bírtam tovább türtőztetni magam.

– Uram - mondtam indulatosan -, ön visszaél a helyzetünkkel. Mi önnek ki vagyunk szolgáltatva. Ezt követelni: kegyetlenség!

– Nem, uram! Ez irgalom! Önök hadifoglyok, az én foglyaim. Egyetlen szavamba kerülne, s elnyelné önöket a tenger - de én életben hagyom önöket! Önök voltak a támadók! Ellesték titkomat, életem titkát, pedig nincsen a földön ember, akinek kiszolgáltatnám! Én örökre eltávoztam a földről - s még azt hiszik, hogy önöket visszaküldöm oda? Nem, soha! Önök a hajón maradnak, de nem azért, hogy magukat őrizzem: én csak a magam életét védem!

E szavakból kitűnt, hogy a parancsnok döntése ellen hiábavaló minden érvelés.

– Egyszóval ön élet és halál között enged választani bennünket? - kérdeztem.

– Úgy van.

– Barátaim - fordultam társaimhoz -, erre a kérdésre nincs felelet. De adott szó nem köt bennünket a hajó urához.

– Nem is kívánom - mondta az ismeretlen.

Majd szelídebb hangon így folytatta:

– Most pedig engedje meg, hogy befejezzem mondanivalómat. Én ismerem önt, professzor úr. Önnek - még ha társaival másként állna is a dolog - mondom, önnek aligha lesz oka megbánni, hogy sorsát az én sorsomhoz kötötte a véletlen. A tenger mély rétegeiről írt művét megtalálja könyvtáramban, a leggyakrabban forgatott tanulmánykötetek között. Ön ebben a műben olyan eredményekre jutott, hogy a szárazföldön élő tudós azon túl egy lépést sem tehetett. De ön mégsem tud mindent, nem látott mindent. Engedje meg, professzor úr, hogy nyíltan megmondjam: nem fogja megbánni, hogy hajómra került. Útja a csodák birodalmába vezet: el nem képzelhető, döbbenetes meglepetések szakadatlan sorozatát fogja megélni. Sohasem unhatja meg a szeme előtt feltáruló csodálatos látványt. Újabb föld körüli útra készülök a tenger alatt - s ki tudja, talán ez lesz az utolsó föld körüli utam -, hogy még egyszer megszemléljem mindazt, amit korábbi tenger alatti utaim során eddig tanulmányoztam, s ön lesz a munkatársam. A mai napon ön egy új elembe lép, s meglátja azt, amit még egyetlen ember sem látott - mert én és a társaim, mi már nem számítunk az emberek közé. Az én jóvoltomból feltárulnak ön előtt bolygónk végső titkai.

Miért tagadnám - a parancsnok szavai mély hatást tettek rám. Ez az ember rátapintott a gyöngémre, s egy pillanatra valóban elfelejtettem, hogy a szabadságom árán jutok hozzá a tudós számára páratlan megismeréshez, e fenséges élményhez. De bíztam a jövőben: majd csak megoldódik ez a súlyos kérdés. S ezért csak ennyit feleltem:

– Uram, ön szakított az emberekkel. De bízom benne, hogy azért nem vetkezett ki magából minden emberi érzést. Hajótöröttek vagyunk, ön irgalomból felvett a hajójára, ezt mi nem felejtjük el. Ami engem illet, nem tagadom, hogy az önnel való találkozás mindenért kárpótolna, ha a tudományért való lelkesedés bennem még a szabadság szeretetét is kiölhetné.

Azt hittem, a parancsnok erre majd kezet nyújt, hogy szerződésünket megpecsételje. Nem így történt. S ezt már őmiatta is sajnáltam.

A rejtélyes férfi távozni készült.

– Még egy kérdésem volna. Az utolsó.

– Beszéljen, professzor úr.

– Hogyan, milyen néven szólítsam önt?

– Uram - felelte a kapitány -, én az ön számára Nemo2 kapitány vagyok, ön és társai pedig számomra a Nautilus utasai.

Nemo kapitány az ajtó felé fordult, s kiáltott valakiért. Egy steward lépett be. Házigazdánk azon a bizonyos, számomra érthetetlen idegen nyelven parancsokat adott, majd társaimhoz fordulva így szólt:

– Kabinjukban ebéd várja önöket. Kövessék, kérem, vezetőjüket.

– Semmi kifogásom ellene! - felelte a szigonyos.

Conseiljel együtt kilépett a cellából, ahol több mint harminc órája volt már bezárva.

– Tálalva van, professzor úr. Engedje meg, hogy előremenjek.

– Tessék.

Kiléptem az ajtón, s követtem a kapitányt. Hosszú, keskeny, villanyfénnyel megvilágított folyosón mentünk végig. Mintegy tízméternyi távolságban ajtó nyílt meg ismét előttem.

Beléptünk az ebédlőbe. A nemes ízléssel berendezett terem két végén két hatalmas, ébenfával berakott tölgyfa pohárszék állt; polcain felbecsülhetetlen értékű fajansz, porcelán, üvegedény s ezüst szikrázott a pompás kivilágításban. A mennyezet finom színű üvegfestményei kellemesen szűrték meg a magasból aláhulló fényt.

Étkezés a Nautiluson
Étkezés a Nautiluson В кабинете гравюр →

Középen gazdagon megterített asztal állt. Nemo kapitány helyet mutatott.

– Üljön le - mondta -, lásson hozzá derekasan az ebédhez. Hiszen már az éhhalál környékezi.

Az ebédre felszolgált fogások egy része tengeri halból állt, de felhordtak olyan ételeket is, amelyekről még csak nem is sejtettem, miből készültek. Bevallom, ez is mind egészen kitűnő volt; ízüket ugyan elég különösnek találtam, de szokatlan zamatukkal azért gyorsan megbarátkoztam. Az ismeretlen ételeknek, érzésem szerint, nagy volt a foszfortartalmuk: nyersanyaguk bizonyára óceáni eredetű volt.

Nemo kapitány rám nézett. Nem tettem semmi megjegyzést, de ő olvasott gondolataimban, s máris megfelelt az ajkamra tóduló kíváncsi kérdésekre:

– Az ételek nagy részét ön bizonnyal nem ismeri - mondta. - Bátran ehet mindenből. Egészséges, tápláló ételek. Én már régen lemondtam mindennemű szárazföldi táplálékról, mégis kitűnően érzem magam. Tengerészeim ugyanazt eszik, amit én, s a hajón pompás erőben, egészségben van mindenki.

– Eszerint minden ételhez a tenger szolgáltatja a hozzávalót? - kérdeztem.

– Mindenhez, professzor úr. A tengerből fedezem minden szükségletemet. Vontatóhálóimat kivetem a vízbe; szakadásig telnek meg zsákmánnyal. Máskor vadászatra indulok a vízben s itt, az ember számára járhatatlannak tartott elemben, tenger alatti erdőségeimben felhajtom a vadat. Nyájaim, akárcsak Neptun3 nyájai, békésen legelnek az óceán végtelen mezőin. Óriási birtokom van a tengerfenéken. Magam takarítom be a termést. De a vetést a teremtő keze végzi.

Megdöbbenve néztem Nemo kapitányra, s így feleltem:

– Megértem, uram, hogy hálói kitűnő halat szolgáltatnak az asztalra. Azt már kevésbé értem, hogyan ejti el ön a víz alatti erdőségekben a tengeri vadat. Semmiképp sem értem azonban, hogyan kerülhet mégis hús az asztalára? Akár egy falat is?

– Szárazföldi állat húsa nem szerepel nálam az étrendben - felelte a kapitány.

– Ez mégiscsak hús volt - mutattam az egyik tálban megmaradt szeletekre.

– Nem, dehogy. Ez tengeriteknőc-szelet. Ön alighanem bélszínnek ette. Ez itt delfinmáj - mutatott egy másik tálra. - Az íze egészen olyan, mint a disznópörkölté. Szakácsom kitűnően érti a mesterségét, mindenféle konzervet készít a tenger változatos termékeiből. Kóstoljon csak meg mindent. Vegyen ebből a tengeri ugorkából:4 a maláji ember szerint ez a világ legpompásabb csemegéje. A tejszínt a cethal tőgyéből kifejt tejből fölözték le, a cukor pedig az Északi-tenger óriási hólyagmoszatjából készült. Engedje meg, hogy a tengerirózsa-befőttel megkínáljam: a legzamatosabb gyümölcs se vetekedhetik az ízével.

Nagyon is jóllaktam már, de puszta kíváncsiságból mindent megízleltem. Nemo kapitány pedig a leghihetetlenebb történetekkel fűszerezte ebédünket.

– A tenger, professzor úr - csevegett tovább a kapitány -, a tenger nemcsak hogy táplál csodálatos, kifogyhatatlan kincseivel, de fel is ruház. A ruha, amit most ön visel, a kagylószakáll rostjaiból van szőve; festőanyagát az ókori ember által is ismert bíborcsigából nyerem. A lilás árnyalathoz a Földközi-tengerben élő tengeri nyúl váladéka szolgáltatja a festéket. Kabinjában az öltözőasztalon levő illatszereket tengeri növényekből pároltam. Ágyában a puha pelyhet a legfinomabb tengeri pázsitból fosztották. Írótollát a bálna halcsontjából hegyezték, tintája pedig nem más, mint a szépia vagy kalamájó5 által kibocsátott váladék. A tengertől kapom mindenem, amim csak van. S egy napon majd mindez vissza is kerül a tengerbe!

– Ön a tenger szerelmese, Nemo kapitány?

– Szeretem a tengert! A tenger a mindenség! A föld felületének héttizedét tenger borítja. A tenger felett tiszta és éltető a szél. A tenger végtelen magányában az ember soha sincs egyedül, mert milliónyi élet rezdülését érzi maga körül. A tenger a lét csodálatos, kiapadhatatlan gazdagságát hordja méhében: csupa mozgás és szeretet. Az élő végtelenség, ahogyan az önök nagy költője mondotta. Valóban, professzor úr, a természet mindhárom világa megtalálható benne: az ásványok világa, a növény- és az állatvilág. Igen gazdag állatvilág él a mélyében: a virágállatok négy csoportja, az ízelttestűek három, a puhányok öt és a gerincesek három osztálya, emlősök, kétéltűek, és ezenfelül a halak légiója, az állatoknak ez a megszámlálhatatlan rendje, amelyhez több mint tizenháromezer fajta tartozik - de csak egytized részük él az édesvízben. A tengerben van a természet hatalmas nagy élettani tartaléka. Földünk, hogy úgy mondjam, a tengerből keletkezett, s ki tudja, talán ott is végződik az élete! Mélyén tökéletes nyugalom honol. A zsarnokok a tengert nem hajthatják uralmuk alá. Felszínén ma még folytathatják jogellenes üzelmeiket, háborúskodhatnak, felfalhatják egymást, kihurcolhatják a víz színére a föld minden borzalmát. De harminc lábbal a tenger színe alatt hatalmuk véget ér, befolyásuk semmivé lesz, erejük összeomlik! Ó, professzor úr, a tenger ölén érdemes csak élni! A tenger ölén van csak igazi függetlenség! A tengerfenéken nincsenek urak és hatalmasok! A tenger alatt én szabad vagyok!

A túláradó, lelkes szavak sodra megtorpant: Nemo kapitány hirtelen elhallgatott. Talán elragadtatta magát? Kizökkent megszokott tartózkodásából s túl sokat beszélt? Izgatottan járkált pár percig a teremben. Kis idő múlva aztán megnyugodtak az idegei; arca ismét hűvös kifejezést öltött. Ezekkel a szavakkal fordult hozzám:

– Most pedig, professzor úr, ha úgy tetszik, megnézheti a *Nautilus*t. Rendelkezésére állok.

Примечания

  1. Oedipus görög mondai alak. A rege szerint megfejtette a szfinx nevű szörnyállat találós kérdését, és ezzel megölte a szfinxet ↩
  2. Latinul: senki ↩
  3. A római hitregében a tenger istene ↩
  4. Nagy mélységekben élő tengeri állat. Sok száz fajtája van ↩
  5. Meszes vázú, lábasfejű tengeri állatok. A szépia (sepia) tintahal néven is ismert ↩

Ты был внимателен?

  1. Minek tekinti Nemo a foglyokat?

  2. Mivel kínálja Nemo Aronnaxot az asztalnál?

  3. Mit hitt Aronnax szerint az Abraham Lincoln, amikor a Nautilust üldözte?

  4. Mennyi ideje volt már bezárva Ned, amikor kiléphetett a cellából?

Кто ваш любимый персонаж?

Двадцать тысяч льё под водой — из главных героев

Телеграмма

Отправная станция: Всемирная паутина · Место назначения: борт «Наутилуса»

0 слово · тариф: 0 крейцер (точки заменяются на СТОП)