Utazás a Föld középpontja felé
44.
A Stromboli!
Amikor újra felnyitottam a szemem, éreztem, hogy Hans erős keze tart az övemnél fogva. Másik kezével nagybátyámat támogatta. Nem sebesültem meg súlyosan, de össze voltam törve, minden tagom fájt. Egy hegy oldalán feküdtem, két lépésre a szakadéktól, ahová könnyen belezuhanhattam volna. Hans a haláltól mentett meg, amikor lefelé gurultam a kráter oldalán.
– Hol vagyunk? - kérdezte nagybátyám. Láthatólag nagyon bosszús volt, amiért visszakerültünk a Földre.
A vadász megrándította a vállát, annak jeléül, hogy nem tudja.
– Izlandban?
– Nej - felelte.
– Hogyhogy nem?! - kiáltott fel a professzor.
– Hans biztosan téved - emelkedtem fel.
Úgy látszik, ez az utazás, számtalan meglepetése után, még egyet tartogatott nekünk. Arra számítottam, hogy örök hóval borított csúcsot pillantok meg, az északi vidékek puszta síkságai közepén, a sarki égbolt sápadt sugaraiban fürdő tájat. Éppen ellenkezőleg: napsütötte hegyoldalon feküdtünk, teljes erőből tűzött ránk a napfény.
Nem akartam hinni a szememnek, de a perzselő sugarak nem hagytak kétséget. Félmeztelenül kerültünk ki a kráterből, és a két hónapja nem látott égitest bőven ontotta ránk sugarait.
Amikor a szemem hozzászokott a már elfelejtett ragyogáshoz, megpróbáltam helyrehozni képzeletem tévedéseit. Eddig azt hittem, hogy a Spitzbergákon vagyok, és most nem egykönnyen tettem le erről az elképzelésről.
Elsőnek a professzor szólalt meg:
– Ez bizony igazán nem hasonlít Izlandra.
– És a Jan Mayen-szigetre?
– Arra se jobban. Ez nem északi vulkán, nincsenek se gránitdombok, se hósipkák.
– De hát...
– Nézz csak arra, Axel!
Éppen a fejünk felett, legfeljebb ha 150 méternyire tőlünk, egy vulkán krátere tornyosodott. Negyedóránként óriási dördüléssel magas lángoszlop csapott fel belőle, hamu-, salak- és lávaesőt sodorva magával. Éreztem, hogyan rázkódik a hegy, hogyan lélegzik, mint valami óriás bálna, amikor tüzet és gőzöket hány roppant kopoltyúin. Alattunk, a meredek hegyoldalon, a vulkáni kőzetek 2-300 méter mélységben terültek el, így a vulkán maga csak 200 méter magas volt. A hegy lába úgy tűnt el a fák közt, mintha virágkosárból nyúlna ki: láttam olajfákat, fügét és sötétvörös fürtöktől roskadozó szőlőtöveket.
Ez bizony nem a sarkvidék volt, be kellett ismernem.
A zöld lombövezet mögött tenger vagy tó fénylő vize terült el, a varázsos birodalom körülöttünk csak néhány mérföldes sziget volt. Keletre kis kikötőt láttunk, mellette néhány ház. A kikötőben furcsa formájú hajócskák ringatóztak a kék habokon. A vízben mindenfelé apró szigetek emelkedtek, olyan sok, hogy szinte nyüzsgött tőlük a táj. Nyugaton a horizont szélén távoli partok domborodtak, egy helyütt szépen ívelt kék hegyek, másutt, messzebb, magas vulkán, csúcsán a jellegzetes füstcsóvával. Északon óriási víztükör csillogott a napfényben; csak itt-ott tűnt fel rajta egy árboc csúcsa vagy egy szél duzzasztotta vitorla vászna.
Csodálatosan szép volt a táj, és a látvány váratlansága még megszázszorozta szépségét.
– Hol vagyunk, hol lehetünk? - suttogtam.
Hans közönyösen hunyta be a szemét, a nagybátyám értetlenül nézett.
– Akárhol is, itt egy kicsit meleg van - mondta. - A kitörések nem szűnnek, és igazán nem volt érdemes élve kijutnunk a vulkánból, ha most aztán egy szikladarabot kapunk a fejünkre. Menjünk le a hegyről, és lássuk, hogy állunk. Különben is halálosan éhes és szomjas vagyok.
A professzor igazán nem volt szemlélődő fajta. Én bizony megfeledkeztem minden bajomról, és még órákig ott tudtam volna állni, de indulnom kellett társaim után.
A vulkán oldalán meredekek voltak a lejtők. Hamuhalmokon csúsztunk le, kerülgetve a lávafolyamokat, amelyek tüzes kígyókként tekergőztek. Lefelé menet szüntelenül izgatottan beszéltem, mert túlságosan tele voltam élménnyel ahhoz, hogy hallgassak.
– Ázsiában vagyunk, Indiában, a Maláj-szigeteken, Óceánia szívében! Átkeltünk a fél glóbus alatt, Európával szemben bukkantunk ki!
– És az iránytű? - figyelmeztetett a nagybátyám.
– Igaz, az iránytű - jöttem zavarba. - Ha annak hiszünk, akkor állandóan északnak tartottunk.
– Talán hazudott.
– Hogy hazudott volna?
– Vagy talán ez az Északi-sark.
– Északi? Ugyan, dehogy...
Érthetetlen, megmagyarázhatatlan dolog. Nem tudtam, mit gondoljak.
Közeledtünk a zöldellő tájhoz, de jó volt ilyet látni! Gyötört az éhség és a szomjúság. Szerencsére két óra járás után szép helyre értünk, tele olajfákkal, szőlővel, gránátalmafákkal, melyek mintha a vándoroknak kínálták volna gyümölcseiket. Egyébként amilyen bajban voltunk, nem is nagyon érdekelt bennünket, kié az a gyümölcs... Micsoda boldogság volt beleharapni a zamatos almába, leszakítani a sötétvörös szőlőfürtöket! Nem messze a fűben, a fák árnyékában friss vizű forrást találtam. Élvezet volt megmosni az arcunkat és kezünket.
Miközben ezeket az örömöket élveztük, megjelent egy gyerek két olajbokor között.
– Nézzétek, egy helybeli lakos, ennek a szép vidéknek a lakója! - kiáltottam.
Rosszul öltözött, beteges arcú, szegény kicsi gyerek volt. A külsőnk nagyon megijesztette, de nem is csoda: félmeztelenek voltunk, a szakállunk megnőtt, sápadt volt az arcunk - mindenki megijedt volna tőlünk, talán az útonállókat kivéve.
A gyerek el akart szaladni, de Hans utána eredt, és visszahozta, akárhogy sivalkodott és rugdalódzott is.
A nagybátyám igyekezett megnyugtatni, és németül szólt hozzá:
– Hogy hívják ezt a helyet, te gyerek?
A kisgyerek nem válaszolt.
– Úgy látszik, nem Németországban vagyunk - szögezte le a nagybátyám.
Megismételte ugyanazt a kérdést angolul. A gyerek erre se szólt semmit. Nagyon kíváncsi voltam, mi lesz.
– Csak nem néma?! - kiáltott fel a professzor, miután franciául is megismételte a kérdést - nagyon büszke is volt rá, mennyi nyelvet tud.
A gyerek továbbra is hallgatott.
– Próbáljuk meg olaszul - mondta végül a professzor. - Dove noi siamo?
– Igen, hol vagyunk? - ismételtem meg türelmetlenül.
A gyerek nem felelt.
– Hallod-e, megszólalsz végre?! - futotta el a méreg a nagybátyámat, és megrázta a gyereket a fülénél fogva. - Come si chiama questa isola?
– Stromboli - felelt a kis lurkó, kicsúszott Hans keze közül, és elfutott az olajfák között a rétre.
Törődtünk is vele! A Stromboli! Hogyan hatott képzeletemre ez a váratlan név! A Földközi-tengernél voltunk, a mitológiai emlékű aiol szigetvilág közepén, az antik Sztrongyulében, ahol Aiolosz tartotta féken a szeleket és viharokat. És a kelet felé domborodó kék hegyek, hiszen akkor azok a calabriai hegyek. És délen a vulkán, az Etna, maga a vad Etna!
– Stromboli, Stromboli - ismételgettem.
A nagybátyám mozdulatai, szavai ugyanazt fejezték ki, amit én éreztem. Úgy viselkedtünk, mintha kórusban énekelnénk ugyanazt a szólamot.
Micsoda utazás! Micsoda csodálatos utazás! Egyik vulkánon bementünk a föld alá, a másikon kijöttünk, de ez a másik 1200 mérföldre volt a Snaefellstől, Izland isten háta mögötti, kopár vidékétől. Expedíciónk elvezetett minket a Föld legharmonikusabb tájára. Otthagytuk az örök hó világát, és eljutottunk oda, ahol örökké zöldell minden, otthagytuk a jégmezők fölötti szürke ködöt, és elkerültünk Szicília azúrkék ege alá!
Jóllaktunk gyümölccsel és friss vízzel, aztán útnak indultunk Stromboli kikötő felé. Nem tartottuk volna okosnak megmondani, honnan kerültünk ide, a babonás olaszok biztosan démonoknak tartottak volna, akiket a pokol vetett fel. Meg kellett elégednünk azzal, hogy egyszerű hajótörötteknek tartsanak. Ez nem volt olyan dicső, de mindenesetre biztonságosabb.
Hallottam útközben, hogy nagybátyám halkan beszélt maga elé:
– De az iránytű! Az iránytű északot jelzett. Mi ennek a magyarázata?
Fölényes arcot vágtam.
– Egyszerűen nem kell magyarázgatni, és kész.
– De az már nagy szégyen volna, ha egy akadémikus nem találná meg valami természeti jelenség magyarázatát.
És hiába volt nagybátyám félig meztelen, a derekán a bőrövvel és az orrán leeresztett pápaszemmel egyszeriben visszavedlett félelmetes professzorrá.
Egy órával azután, hogy elhagytuk az olajerdőt, megérkeztünk a San Vicenzó-i kikötőbe, ahol Hans elkérte tizenharmadik heti bérét. Meleg kézszorítás kíséretében kapta meg a pénzt.
Ő ugyan szokás szerint nem osztozott a mi nagyon is érthető meghatódottságunkban, de azért most még ő is megengedett magának egy nála szokatlanul túláradó mozdulatot: könnyedén megszorította a kezünket, és mosolygott.