Tudományos vita az óceán alatt

Így tehát vasárnap reggel úgy ébredtem fel, hogy nem várt rám a szokásos feladat: felkészülni a gyors indulásra. Ez pedig még itt a feneketlen mélységben is kellemesnek tűnt.

Már hozzászoktunk a barlangi élethez. Nem gondoltam sem a napra, sem a holdra, a csillagokra, a fákra, házakra, városokra, mindarra a sok fölösleges földi dologra, amit a felszíni lények olyan fontosnak képzelnek. Olyanok voltunk már, mint az itt talált fosszilis élőlények: fittyet hánytunk a sok fölösleges csodának.

A barlang hatalmas teremre hasonlított. Gránitpadlóján csendesen folydogált hűséges patakunk. Olyan messzire volt már a forrásától, hogy elvesztette eredeti hőmérsékletét, akadálytalanul ihattunk belőle.

Reggeli után a professzor néhány órát naplójegyzetei rendezésére akart fordítani.

– Először is számításokat végzek, hogy pontosan megállapíthassam, hol vagyunk. Visszatérésünk után térképet kell készítenem az utunkról, meg akarom rajzolni a glóbus függőleges metszetét, mint expedíciónk vonalát.

– Ez bizony nagyon érdekes lesz. A megfigyelései elég pontosnak ígérkeznek ehhez?

– Hogyne. Gondosan feljegyeztem a szögeket és lejtőket, biztos vagyok benne, hogy nem tévedtem. Lássuk először, hol vagyunk. Fogd az iránytűt, és nézd meg, mit mutat.

Figyelmesen megvizsgáltam a készüléket.

– Kelet-délkelet.

– Helyes - mondta a professzor, lejegyezte az adatot, és néhány gyors számítást végzett. - Ebből következtetem, hogy elindulásunk óta 85 mérföldet tettünk meg.

– Vagyis az Atlanti-óceán alatt járunk?

– Ott bizony.

– Lehet, hogy most éppen vihar tombol a fejünk felett, és a hullámok hajókat dobálnak?

– Az meglehet.

– És bálnák csapkodják a farkukkal börtönünk falait?

– Nyugodt lehetsz, Axel, nem tudják betörni. De térjünk vissza a számításokhoz. Délkeleten vagyunk, 85 mérföldnyire a Snaefells tövétől. Előző számításaim alapján a mélységet 16 mérföldre becsülöm.

Meglepetésemben felkiáltottam:

– 16 mérföld?!

– Annyi bizony.

– De hiszen a tudósok szerint ennyi a földkéreg vastagságának felső határa.

– Igazuk lehet.

– És itt a hőmérséklet növekedésének törvénye szerint 1500 foknak kellene lennie.

– Kellene, fiam.

– És a gránit nem maradhatna meg szilárd állapotban, hanem teljesen elolvadt volna.

– Láthatod, hogy erről szó sincs, és hogy a tények, szokás szerint, meghazudtolják az elméleteket.

– Kénytelen vagyok beismerni, mégis megdöbbent.

– Mit mutat a hőmérő?

– 27,6 fokot.

– Vagyis 1472,4 fok hiányzik ahhoz, hogy a tudósoknak igazuk legyen. Vagyis a hőmérséklet arányos emelkedése tévedés. Vagyis Humphry Davynek van igaza. Vagyis nekem is igazam volt, mikor rá hallgattam. Most mit szólsz?

– Semmit.

Igazából sok mindent mondhattam volna. Egyáltalán nem fogadtam el a Davy-elméletet, még mindig a központi hő elméletére esküdtem, bár a hatását nem éreztem. Inkább úgy véltem, hogy a kihunyt vulkánnak a kürtőjét a láva tűzálló vakolattal vonta be, ezért nem engedi át a falain a meleget.

De miközben tovább kutattam új érvek után, olyannak fogadtam el a helyzetet, amilyen volt.

– A számításokat pontosnak tartom - mondtam nagybátyámnak -, de engedje meg, hogy egy súlyos következtetést levonjak belőlük.

– Rajta, fiam!

– Ott, ahol most vagyunk, Izland magasságában, a Föld sugara körülbelül 1583 mérföld, ugye?

– 1583 és egyharmad mérföld.

– Mondjuk, kereken 1600. Ebből az 1600 mérföldes útból 16-ot tettünk meg?

– Annyit.

– És ehhez 85 mérföldnyit kellett átlósan haladni?

– Úgy van.

– Körülbelül húsz nap alatt?

– Pontosan húsz nap alatt.

– Akkor pedig a 16 mérföld a Föld sugarának századrésze. Ha így megyünk tovább, kétezer nap, vagyis majdnem öt és fél év kell ahhoz, hogy leérjünk.

A professzor nem válaszolt.

– És akkor nem is vettük figyelembe, hogy a 16 mérföldnyi függőleges leereszkedésnek 80 mérföldnyi vízszintes haladás az ára, ami 8000 mérföldet jelent délkeleti irányban, vagyis már régen kijutunk a Földből a kerületének egy pontján, mielőtt beérkeznénk a középpontjába.

– Pokolba a számításokkal! - kiáltott nagybátyám felpaprikázva. - Pokolba az elméletekkel! Min alapulnak? Honnan tudod, nem vezet-e ez a folyosó egyenest a célunkhoz! Egyébként nekem van elődöm is. Amit én próbálok, azt más már megtette előttem, és ami neki sikerült, az nekem is sikerülni fog!

– Remélem; de végül is csak szabad nekem is...

– Neked is szabad befogni a szád, Axel, ha ilyen oktalanságokat készülsz mondani!

Már láttam, hogy a rettegett professzor készült előbújni a derék nagybácsi bőréből, ezért okosabbnak tartottam, ha szót fogadok.

– Most pedig nézd meg a manométert - folytatta. - Mit mutat?

– Tekintélyes légnyomást.

– Jól van. Láthatod, hogy a lassú leereszkedéssel apránként hozzászoktunk az atmoszféra sűrűségéhez, és egyáltalán nem szenvedünk tőle.

– Ez igaz, legfeljebb ha a fülem fáj néha.

– Az semmi, és meg is tudod szüntetni, ha a külső levegőt gyors összeköttetésbe hozod a tüdődben levő levegővel.

– Így van - feleltem, mert semmiképpen nem akartam tovább ellenkezni vele. - Sőt egyenesen kellemes belemerülni ebbe a sűrű atmoszférába. Észrevette, milyen erővel terjed itt a hang?

– Persze. Itt még a süketek is remekül hallanának.

– De a levegő később még sűrűbb lesz, ugye?

– Igen, egy elég kevéssé meghatározott törvényszerűség szerint. De az igaz, hogy a nehézkedés intenzitása csökkenni fog abban a mértékben, ahogy lejjebb jutunk. Tudod, hogy a nehézkedés a Föld felszínén tapasztalható a legerősebben, és hogy a Föld középpontjában a tárgyaknak már nincs súlyuk?

– Tudom, de mondja csak, nem fogja a víz sűrűségét elérni ez a levegő?

– Dehogynem, 710 atmoszféra nyomásnál eléri.

– És lejjebb?

– Lejjebb a sűrűség tovább nő.

– Hát akkor hogy fogunk továbbjutni?

– Majd kavicsokat rakunk a zsebünkbe.

– Maga, Lidenbrock bácsi, mindenre meg tud felelni.

Nem mertem tovább feszegetni a dolgot, mert féltem, hogy újból olyan következtetésekre jutok, amik tervünk lehetetlenségét bizonyítják, a professzort pedig felbosszantják.

Az azonban kétségtelen volt, hogy a levegő több ezer atmoszféra nyomásnál végül is szilárd állapotba megy át, és akkor, még ha fel is tételezzük, hogy a testünk addig kibírta, meg kell állnunk, a világ minden okoskodása ellenére is.

De ezt az érvemet már nem mondtam ki. A nagybátyám úgyis az örökös Saknussemm-ütőkártyáját vette volna elő: azt az elődöt, aki pedig cseppet sem volt meggyőző, mert ha bebizonyítottnak vesszük is az izlandi tudós útját, egészen egyszerű dologgal válaszolhatunk rá: azzal, hogy a XVI. században nem volt még feltalálva sem a barométer, sem a manométer, így tehát Saknussemm nem tudta megállapítani, hogy a Föld középpontjába érkezett-e.

Hanem ezt az ellenérvet megtartottam magamnak, és vártam a fejleményeket.

A nap hátralevő része számításokkal és megbeszélésekkel telt. Mindenben helyeseltem Lidenbrock professzornak, és irigyeltem Hans tökéletes közönyét, mert ő nem kutatta sem az okokat, sem a következményeket, hanem vakon ment arra, amerre a sorsa vitte.