Ő Felsége Mszelo-Tala-Tala.

Április 15-dikén nagy sürgés-forgás támadt a fővárosban. Az idő nagyszerű volt, sőt tán kissé meleg is, mert a nap tikkasztóan sütött reggeltől estig.

Valamivel délutáni három óra előtt az egész Mai-család: a ngoro és a ngora meg a fiúk, meglátogatta a foglyokat. Meglátszott rajtuk, hogy valami ünnepnap van, mert mindnyájan a legszebb köntösökbe öltöztek, úgy, hogy Max Huber önkénytelenül fölkiáltott:

– Nini! ezek gálában vannak!

Meg kell jegyeznünk, hogy a foglyok nagyon benső barátságot kötöttek a Mai-családdal. Mindennap meglátogatták őket, s bár beszélni nem igen tudtak velük, azért mégis nagyon jól elmulattak náluk, mert Lo-Mai, az apa és La-Mai az anya, még a széket is megtörülték volna - ha lett volna nekik! - a hova az idegenek ültek.

E látogatások közben Khamis és társai gyakran emlegették a Mszelo-Tala-Tala nevét, mintegy értésére akarván adni Lo-Mainak, mennyire szeretnének ő Felsége színe elé járulni. De házi gazdájuk, talán meg sem értvén vendégei kívánságát, csak a fejét hajtogatta, végtelen nagy tisztelettel és semmit sem felelt. Ha pedig sétálni mentek együtt, a mi csaknem minden este megtörtént, s elvetődtek a királyi palota elé, a ngoro (annyi, mint: apa) mindig szent áhítattal mutogatott arra. S ha ilyenkor a heves vérű franczia taglejtésekkel értésére adta, hogy szeretne bemenni ő királyi fölségéhez, Lo-Mai mindannyiszor babonás borzalommal ellenkezett és szinte erőszakkal hurczolta másfelé a foglyokat.

Ezen az április 15-én tehát, a mint mondtuk, a Mai-család ünneplő ruhájában tisztelgett a foglyok előtt.

– Bizonyosan ünnepük van! - mondta John Cort.

– Talán csak nem a templomba igyekeznek? - kérdezte Max Huber.

– Miért ne? - felelte John Cort. - Hátha ma van a bálványuk nevenapja?... S megtudjuk azt is, milyen a vallásuk?...

És Lo-Mai, mintha csak erre a kérdésre felelt volna, mélyen hajlongva mondta:

– Mszelo-Tala-Tala...

– A Tükörszemű Atya! - kiáltott föl Max Huber.

És mindjárt kiszaladt a házból, azt vélve, hogy e pillanatban halad el arra a vagdiak királya...

De keservesen csalódott! A rejtélyes uralkodónak nyoma sem volt. Ellenben nyilvánvaló volt, hogy egész Ngala talpon van és nagyban készülődik valamire. Mindenfelől özönlött a víg nép, mely épp oly ünneplő köntösben volt, mint a Mai-család...

– Itt valami szokatlan dolog készül, - mondta John Cort, megállván a küszöbön.

– Majd megtudjuk, hogy mi az, - felelte Max Huber.

S oda fordulva Lo-Maihoz, megkérdezte:

– Mszelo-Tala-Tala?...

– Mszelo-Tala-Tala! - felelte a ngoro, s keresztbe rakva a karjait, mély tisztelettel bólintgatott a fejével. Ebből John Cort és Max Huber azt következtették, hogy a vagdi nép készülődik a királyát ünnepelni, a ki nemsokára teljes dicsőségében tündökölve fog megjelenni az utczán.

A foglyoknak, fájdalom! nem volt ünneplő gúnyájuk, amit a Tükörszemű Atya tiszteletére felölthettek volna. Még azt is, a mi rajtuk volt, elnyűtte már a hosszú út, a sok viszontagság s nagyon rá fért volna egy kis foldozás, takarítás.

Mind a mellett, midőn a Mai-család elindult az ünnepélyre, ők is elmentek vele, csak Khamis maradt otthon, mit sem törődve a «Majom-királlyal», a hogy Mszelo-Tala-Tala Ő Felségét megvetőleg elnevezte.

A kis társaság csak lassan haladhatott a nagy tolongásban és szinte nem is a maga lábán ment a királyi palota felé, mert az arra özönlő nép vitte, sodorta magával.

– Egészen olyan ez a nép, - mondta John Cort, - mint a mi nagy városainkban a tömeg; kíváncsi, zajos, türelmetlen, tolakodó...

– S a mellett épp úgy kaczag, mulat, tréfál, incselkedik, - tette hozzá Max Huber.

Végre, vagy félóra múlva, oda értek a nagy térre, a hol most ember-ember hátán tolongott.

Akár csak Európa nagyobb városaiban, itt is katonai kordon tartott rendet a tömegben. A harczosok is teljes hadi díszbe öltöztek: rendes fegyverzetükön kívül nagy antilop-szarvakat raktak a fejükre, ezredesük pedig, a durva Raggi, egész bivalyfejet - még pedig szőröstől-bőröstől, szarvastól - rakott a feje búbjára.

– Ő pápaszemes felsége alighanem csapatszemlét tart, - mondta John Cort.

– De hátha éppen ma ki sem jön? - aggódott Max Huber.

S oda fordulva Lo-Maihoz, a királyi palotára mutatott, majd taglejtésekkel kérdezte, hogy kijön-e a király.

– Mszelo-Tala-Tala? - mondta szóval is.

Lo-Mai megértette a kérdést és megnyugtatólag intett, mintha mondaná:

– Később!... később!...

– Hát várakozzunk, - nyugodott bele Max Huber. - A fő az, hogy végre valahára meglássuk azt a fölséges majompofát.

A tér közepe, vagy ötven négyszögméternyi területen, üres volt. Valószínűleg ott lesz az ünnep, a czeremónia, a mely bizonyára akkor kezdődik, ha majd a fölséges úr megjelenik palotája küszöbén... De hát a nép, hogyan üdvözli majd királyát?... Leborul előtte a porba?... És úgy imádja?...

– Akkor ez tulajdonképpen nem is vallásos ünnep, - jegyezte meg John Cort; - mert, ha imádják is uralkodójukat, ez csak földi isten...

– Kivéve, ha nem kőből, vagy fából faragott bálvány, - felelte Max Huber. - Mert ha ez az uralkodó csak olyan bálvány, a milyet például a polinéziai vadak szoktak imádni...

– Akkor, kedves Max, - folytatta John Cort, - ezek a vagdik is épp oly emberek, mint a polinéziai vadak...

– Föltéve, - mondta Max Huber vállat vonva, - hogy a polinéziai vadakat egyáltalában embereknek tartjuk!

– Pedig annak kell őket tartanunk, kedves Max: mert talpon járnak, beszélnek, gondolkodnak, van vallásuk, hisznek egy természetfölötti lényben: szóval semmi egyébben sem különböznek tőlünk, csak abban, hogy értelmiségük fejletlenebb, mint a miénk... De köztünk is vannak fejletlenebb értelmiségűek: például a hülyék, dadogók és gyönge elméjűek, a kiknek ember voltát ezért még sem tagadja senki.

Lo-Mai szívességéből Max Huber, John Cort és Llanga oly jó helyet kaptak, hogy mindent láthattak.

E pillanatban huszonöt-harmincz pár fiatal vagdi ifjú és leány lépett ki a szabadon hagyott térre és tánczolni kezdett, mialatt az öregek hozzá fogtak az iváshoz.

A mulatság egészen úgy kezdődött, mint a falusi búcsú: a legények és leányok tánczra perdülnek a korcsma udvarán, az öregek meg iddogálnak.

Az ital erjesztett, megforrott tamarind-bor volt, melyet borssal fűszereztek. Erős szesztartalma lehetett, mert az ivók csakhamar dülöngeni kezdtek, akárcsak az európai részegek.

A táncz azonban egyáltalában nem hasonlított a mi ütemes szabályos tánczainkhoz. Mindenki tetszése szerint ugrált, forgott, kénye kedvére bukfenczezett, s közbe-közbe nagyokat rikkantgatott. S a kísérő zene úgyszólván nem szabályozója volt a táncznak, hanem csak egyszerű hangverseny: kisebb nagyobb üst-dobok, tilinkók, illetőleg egyenes fasípok, szarvból készült tülkök voltak a hangszerek, a melyekkel oly fülsértő zajt csaptak, hogy a két európai füldobja majd megrepedt bele.

– Ez aztán a macskazene - bosszankodott Max Huber.

– Tele tüdőből fújják, a gazemberek! - bosszankodott John Cort is.

– És nem is a zenére tánczolnak...

– De legalább van érzékük iránta és szeretik a zenét, - mondta John Cort. - Ez is bizonyítja, hogy emberek...

– Oh, ez semmit sem bizonyít, édes John, - felelte a franczia; - mert tudjuk, hogy a legtöbb állat szintén szereti a zenét, s van is érzéke iránta. Szerintem a zene alacsonyabb fokú művészet, mely inkább csak az érzékeinkre hat; ellenben nincsen állat, mely érezné a festészet, a költészet hatását: s még a legértelmesebb állatok sem indultak föl soha egy kép láttára, vagy egy költemény hallatára.

Mind a mellett a vagdiak mégis inkább emberek voltak, mint állatok, mert nemcsak érezték, hanem gyakorolták is a zenét, ez pedig nagy különbség.

Két óra múlhatott el így, Max Huber legnagyobb türelmetlenségére. Végtelenül dühbe hozta, hogy Mszelo-Tala-Tala ő Felsége nem kegyeskedett megjelenni, hogy elfogadja alattvalói hódolatát.

Az ünnep e közben tovább tartott s az éktelen lárma és macskazene egyre fülhasogatóbb lett. A részegek már kezdtek garázdálkodni, s félni lehetett, hogy a mulatságnak általános duhajkodás lesz a vége, mikor egyszerre úgy vége lett a lármának, mintha csak ketté vágták volna.

Mindenki lecsillapodott és szinte mozdulatlanul állt a helyén. A pokoli lárma után halálos csönd lett.

E pillanatban kinyílt a királyi palota kapuja, s a harczosok két felől sort álltak.

– Végre! - sóhajtott Max Huber megkönnyebbülve. - Végre hát mégis meglátjuk ezt a rejtélyes uralkodót!

De a palotából nem ő felsége lépett ki. Valami levelekkel, virágokkal behintett bútordarabot hoztak ki a tér közepére. S hogy elbámult a két jó barát, mikor látta, hogy ez a bútordarab egy közönséges... verkli, azaz kintorna volt!... Valószínű, hogy ezt a szent hangszert csak a nagy nemzeti ünnepeken szólaltatták meg, Ngala nagyjának, aprajának végtelen gyönyörűségére!

– Hiszen ez a Johansen doktor kintornája! - mondta John Cort.

– Más nem is lehet ez a vízözön előtti jószág, - felelte Max Huber. - S most már értem, hogyan hallhattam megérkezésünk éjszakáján a Bűvös Vadász keringőjét!

– S erről nem is beszélt, Max?!...

– Mert azt hittem, hogy álmodtam, kedves John.

– Ezt a hangszert a vagdiak bizonyára úgy rabolták el a doktortól...

– S akkor bizonyára meg is ölték a szegény embert! - tette hozzá Max Huber.

E perczben egy szálas, díszes gálába öltözött vagdi, - valószínűleg a karmester, - oda lépett a kintornához és elkezdte hajtani.

S mindnyájuk végtelen örömére fölhangzott az ismeretes keringő.

A karmester komolyan, ünnepélyesen hajtotta a kintornát, mialatt a hallgatók, szinte megittasulva a roppant élvezettől, egyre jobbra-balra ingatták a fejüket...

De tudták-e Ngalában, hogy a kintornában rendesen több dallam van, s csak az oldalán levő gombokat kell odább tolni, hogy egyik nóta a másikat váltsa föl?...

Ezt kérdezte magában John Cort, s meg akarta várni, mi lesz, ha az erdőlakók beleunnak az első áriába.

Miután a karmester vagy félóráig nyekegtette a Bűvös Vadász keringőjét, megállt s oly ügyesen félre tolta az első rézgombot, mint akármelyik fővárosi kintornás, a ki egész életében egyebet sem tett.

– Ah, ez már csakugyan sok! - kiáltott föl Max Huber.

S valóban sok is volt... ha csak valaki meg nem tanította ezeket a vadakat a kintorna titkára...

A karmester ismét megfogta a kintorna fogantyúját és hajtani kezdte. Ezúttal valami siralmas német románczot játszott, mely hosszú és unalmas volt, akárcsak a szentiváni ének... Félóráig játszotta ezt is, azután megint visszatolta a kintorna rézgombját és ismét a Bűvös Vadász keringőjét zendítette rá.

Úgy látszott, hogy a kintornában nincs több ária, csak ez a kettő, mert egyiket a másik után, de folyvást csak ezt a kettőt játszotta minden félórában.

Mikor vége volt ennek a hangversenynek, az előbbeni tánczoló párok ismét összeálltak a téren, az irtózatos macskazene megint elölről kezdődött és tovább folyt az ivás is, melyet a kintorna egyelőre félbe szakított.

A nap lassankint lehanyatlott a fák mögött, s kezdett besötétedni. John Cort és Max Huber, bódultan, kábultan a pokoli lármától, máshova akartak indulni, mikor hirtelen sok fáklya gyúlt ki köröskörül és Loi-Mai, hozzájuk fordulva, jelentősen mondta:

– Mszelo-Tala-Tala!

Hát mégis?... A láthatatlan, rejtélyes földi-isten csakugyan kegyeskedik kijönni alattvalói közé?...

Persze, hogy most már a két jó barát sem mozdult a helyéről.

Nemsokára mozgás támadt a királyi palota előtt, a pokoli lárma hirtelen elhallgatott, s csak a tömeg lassú morajlását lehetett hallani. Az ajtó kinyílt, a harczosok sorba álltak és Raggi ezredes a csapat élére állt.

Majdnem ugyanakkor látható lett a trón - egy ócska, kopott díván, - melyet négy izmos ficzkó hozott a vállain.

A trónuson ott terpeszkedett a Tükörszemű Atya...

Hatvan éves, elhízott ember lehetett, a kinek súlya ugyancsak nyomhatta a dívánt hordozó alattvalók vállait; a haja és szakálla már őszbe csavarodott, a fején lombkoszorú volt.

A díszes menet megindult, hogy körüljárja a teret.

A tömeg alázattal egész a porig hajlott, mintha Mszelo-Tala-Tala ő Felségének dicső jelenléte megigézte volna.

Maga a király, úgy látszott, nem sokat törődik alattvalói jobbágyi hódolatával, mert csak alig bólintgatott a fejével. Kétszer-háromszor unottan megvakarta nagy uborka-orrát, a melyen otromba pápaszeme nyugodott: ezért nevezték hát el Tükörszemű Atyának!

A két európai nagyon élesen szemügyre vette ő Felségét, a mint elhaladt előttük.

– De hisz ez igazi ember! - kiáltott föl John Cort.

– Igazi ember? - hökkent meg Max Huber.

– Úgy van... igazi ember!... Sőt, mi több: fehér!...

– Fehér ember?... álmélkodott a franczia.

Az, valóban fehér ember volt. Lehetetlen volt kételkedniök is, hogy az a pápaszemes, ősz öreg, a kit a vagdiak diadallal hordoztak körül az ócska dívánon, csakugyan ember, - még pedig fehér ember!...

– S meg sem lepte, hogy minket látott, - mondta Max Huber: - sőt úgy látszik, még csak észre sem vett bennünket!... Ez már bosszant!... Mi csak nem hasonlítunk ezekhez a félmajmokhoz, s noha már négy hete lesz, hogy köztük vagyunk, azért még talán nem vesztettük el az emberi ábrázatunkat!...

És már rá akart rivallni ő Felségére:

– Hé!... hallja az úr!... Legyen szíves csak egy kicsit erre tekinteni!...

De ekkor John Cort megragadta a karját, s az izgatottságtól, meglepetéstől fojtott, rekedt hangon mondta:

– Ismerem, ki az!...

– Ismeri?... a királyt?...

– Ismerem!... Johansen doktor az!...