Passepartout óránként húszmérföldes sebességgel átfutja a mormonok történetét

December 5-éről 6-ára virradóra a vonat mintegy 50 mérföldön át délkeletnek futott, majd ugyanennyit haladt északkeleti irányban, és a Nagy-Sós-tóhoz közeledett.

Passepartout reggel kilenc óra tájt az egyik átjárón szellőzködött. Hideg volt, az ég felhős, de nem havazott. A napkorong mintha megnőtt volna a ködben; olyan volt, mint egy óriási aranypénz; Passepartout éppen azon tűnődött, vajon mennyit érhet font sterlingben, midőn ezt a hasznos munkáját egy meglehetősen furcsa személyiség megjelenése szakította félbe.

A személyiség Elko állomáson szállt fel a vonatra; magas termetű, cserzett képű, fekete bajuszú férfi volt; fekete harisnyát, fekete cilindert, fekete mellényt, fekete nadrágot, fehér nyakkendőt és kutyabőr kesztyűt viselt. Papnak nézhette volna akárki. Végigjárta a vonatot, és ragasztóostyával kézírásos hirdetményt tapasztott valamennyi kocsi ajtajára.

Passepartout közelebb lépett, s az egyik hirdetményből megtudta, hogy William Hitch, a tiszteletre méltó „elder”¹, mormon misszionárius abból az alkalomból, hogy a 48. számú vonaton utazik, tizenegy és tizenkét óra között előadást tart a 117-es kocsiban a mormonizmusról, és meghív minden gentlemant, aki tájékozódni óhajt a „Végnapok Szentjeinek” hitéről.

„Én bizony elmegyek” - gondolta Passepartout, aki csupán a mormon vallás többnejűségi gyakorlatát ismerte; ezen alapul a mormon társadalom.

A hír gyorsan elterjedt a vonat mintegy száz utasa között. Legalább harmincuk kíváncsiságát felkeltette az előadás, ezek tizenegy órakor elfoglalták a 117-es kocsi padjait. Passepartout a hivők első sorában foglalt helyet. Gazdája és Fix egyaránt úgy döntött, hogy nem zavartatja magát.

A jelzett időben William Hitch „elder” felállt, és mintha eleve ellentmondásra számítana, elég ingerült hangon így kiáltott:

– Én mondom önöknek, hogy Joe Smyth vértanú, fivére, Hyram szintén vértanú, s az Unió kormányának a próféták ellen folytatott üldözései Brigham Youngból is vértanút csinálnak! Ki merészelné ezt kétségbe vonni?

Senki nem mert ellentmondani a misszionáriusnak, akinek izgatott viselkedése különös ellentétben állt természettől fogva nyugodt arcvonásaival. Haragját minden bizonnyal az magyarázta, hogy a mormonizmus akkoriban éppen súlyos megpróbáltatásokon esett át. Ugyanis az Egyesült Államok kormánya nemrégiben törte meg, nagy nehézségek árán, a függetlenségnek ezeket a megszállottjait. A központi kormány kiterjesztette fennhatóságát Utahra, rákényszerítette az Unió törvényeit, miután Brigham Youngot lázadás és többnejűség vádja alá helyezte és bebörtönözte. Ettől fogva a próféta tanítványai még fokozottabb buzgalmat tanúsítottak, s a cselekvés óráját várva, egyelőre szóban harcoltak a kongresszus törekvései ellen.

Mint látjuk, William Hitch „elder” még a vonatot is felhasználta agitációra.

Előadását fel-felcsattanó hangjával és lázas taglejtéssel festve alá, a bibliai időktől fogva előadta a mormonizmus történetét; elmondta, „hogyan tette közzé és hogyan testálta fiára, Moromra Izraelben egy József törzséből való mormon próféta az új vallás évkönyveit; hogyan fordította le évszázadokkal később az egyiptomi betűkkel írott értékes könyvet ifjabb Joseph Smyth farmer, Vermont államából, miközben 1825-ben misztikus prófétának nyilatkoztatta ki magát, és végül hogyan jelent meg neki a fények erdejében egy mennyei hírnök, s hogyan kapta meg tőle az Úr évkönyveit”.

E pillanatban néhány hallgató, akiket kevéssé érdekelt a misszionárius visszapillantása, eltávozott a kocsiból, William Hitch azonban folytatta, és elmondta, „hogyan vette maga mellé ifjabb Smyth tulajdon atyját, két fivérét és néhány tanítványát, megalapítva a Végnapok Szentjeinek vallását, mely nem csupán Amerikában, hanem Angliában, Skandináviában és Németországban is elterjedt, és iparosokat, sőt számos szellemi foglalkozású egyént is számíthat hívei közé; hogyan alapítottak kolóniát Ohióban, hogyan emeltek templomot kétszázezer dollár költségen, és építtettek várost Kirklandben, hogyan csapott fel Smyth merészen bankárnak, s hogyan tett szert egy közönséges múmiamutogató révén egy papiruszra, mely Ábrahám és több más nevezetes egyiptomi saját kezűleg megírt történetét tartalmazza”.

Kicsit hosszúra nyúlt már az előadás, mindjobban ritkultak a hallgatóság sorai, legföljebb ha húszan maradtak.

Az „eldert” azonban csöppet sem zavarta a sok elpártolás, és aprólékosan részletezte, „hogyan került csődbe Joe Smyth 1837-ben, hogyan kenték be kátránnyal és forgatták meg tollban tönkrement részvényesei, hogyan tűnt fel néhány év múlva, nagyobb tiszteletben és nagyobb megbecsülésben, mint valaha, Missouri állam Independence nevű városában, hogyan állt egy nem kevesebb mint háromezer tanítványt számláló közösség élére, amikor is a hitetlenek gyűlölete miatt kénytelen volt az amerikai Vadnyugatra menekülni”.

Vagy tízen hallgatták még, köztük a derék Passepartout, aki ugyancsak hegyezte a fülét. Így tudta meg, „hogyan került elő hosszas üldöztetés után Smyth Illinoisban, s hogyan alapította meg 1839-ben a Mississippi partján Nauvoo-la-Belle-t, melynek népessége elérte a 25 000 lelket; hogyan lett a város elöljárója, legfőbb bírája és generálisa; hogyan jelöltette magát 1843-ban az Egyesült Államok elnökségére, és végül hogyan csalták kelepcébe Carthage-ban, ahol is börtönbe vetették, s egy álarcos banda lemészárolta”.

E pillanatban már csak Passepartout volt a kocsiban; az „elder” rámeresztette szemét, szinte hipnotizálta szavaival, és közölte vele, hogy két évvel Smyth meggyilkolása után utóda, Brigham Young, az ihletett próféta elhagyta Nauvoo-t, a Nagy-Sós-tó partján telepedett le, és itt, ezen a csodás tájon, istenáldotta vidéken, amerre átvonul minden kivándorló, útban Kalifornia felé, az új kolónia roppantul felvirágzott, hála a mormonizmus többnejűségi tanainak.

– Hát ezért - folytatta William Hitch -, ezért fenekedik ránk oly féltékenyen a kongresszus! Ezért tapodják az Unió katonái Utah földjét! Ezért vetették börtönbe az igazság megcsúfolásaként Brigham Youngot, a mi prófétánkat! Meghátráljunk-e az erőszak előtt? Soha! Kiűztek Vermontból, ki Illinoisból, ki Ohióból, ki Missouriból, ki Utahból, de majd csak találunk még szabad földre, ahol felütjük sátrainkat... És ön, kedves hívem - folytatta az „elder”, bősz pillantást vetve egy szál hallgatójára -, felüti-e majd sátrát zászlóink árnyékában?

– Nem! - felelte Passepartout vitézül, és ő is elmenekült, magára hagyva a megszállottat pusztába kiáltó szavával.

Előadás közben is egyre robogott a vonat, és fél egy tájban elérte a Nagy-Sós-tó északnyugati csücskét. Innen tágas-téresen áttekinthető az egész beltenger, melyet a Holt-tenger névvel is illetnek; ennek is megvan a maga amerikai Jordánja. Gyönyörű szép tó, szélesen rétegeződő, vad szirtek fogják körül, fehéren csillog rajtuk a só; a felséges víztükör valaha nagyobb felületű volt, idők múltán azonban lassanként mind magasabbra torlódtak partjai, csökkentve a víz felszínét, növelve mélységét.

A Nagy-Sós-tó mintegy 70 mérföld hosszú és 35 széles; 3800 lábnyira fekszik a tenger színe fölött. Ugyancsak különbözik a Holt-tengertől, mely 1200 lábnyira van a tenger színe alatt; sótartalma jelentős, a vizében oldva található szilárd anyagok súlyának negyede. Ha a desztillált víz fajsúlya 1000, a Nagy-Sós-tó vizének fajsúlya 1170. A halak nem élnek meg benne, valahányat a tóba sodor a Jordan, Weber s a többi „creek”, csakhamar belepusztul; azonban nem igaz, hogy a víz sűrűsége oly nagy, hogy az ember nem merülhet el benne.

A tó körül remekül megművelt földek terülnek el, mert a mormonok mesterei a földművelésnek; sorra követik egymást a háziállatokat védelmező ranchó-k² és corral-ok³, majd búza-, kukorica- és cirokföldek, buja rétek, egyre-másra vadrózsasövények, akác- és euforbialigetecskék⁴ - legalábbis ezt láthatták volna utasaink, ha fél évvel korábban járnak erre, jelenleg azonban vékony, könnyű porhó takarta a földet.

Két órakor az utasok kiszálltak Ogden állomáson. A vonat csupán hat órakor indult tovább; Mr. Foggnak, Mrs. Audának és két útitársának maradt hát idejük, hogy az ogdeni állomásról elágazó helyi vasúton felkeressék a Szentek Városát. Két óra bőségesen elég erre az ízig-vérig amerikai városra; mivel ízig-vérig amerikai, egészen egy kaptafára készült az Unió összes többi városával: ez is roppant sakktábla, rideg, hosszú vonalakkal; rajtuk, Victor Hugót idézve: „a derékszögek síri szomorúsága”. A Szentek Városának alapítója sem tudta leküzdeni az angolszászokra jellemző szimmetriaszomjúságot. Ebben a furcsa országban, ahol az emberek tagadhatatlanul az intézmények alatt maradnak, minden „szögletes”: városok, házak, ostobaságok.

Utasaink tehát három órakor a Jordán partja s a Wahsatch-hegység első domborulatai között épült város utcáin sétálgattak. Templomot szinte nem is láttak, csupán a próféta háza, a Courthouse és a hadiszertár számított a nevezetességek közé, majd verandás-oszlopsoros, kertekkel körülvett, akáccal, pálmával, szentjánoskenyérfával szegélyezett, kéklő téglaházak következtek. A várost 1853-ban emelt agyag- és kavicsfal védelmezte. A főutcán - itt van a piac is - néhány, lobogókkal díszes szálloda emelkedik, például a Salt Lake House.

Mr. Fogg és társai nem találták túl népesnek a várost. Csaknem elhagyatott volt minden utca, kivéve talán a templom vidékét; ide csupán akkor jutottak el, miután több, fakerítéssel védett városnegyeden áthaladtak. Elég sok asszonnyal találkoztak; ennek oka a mormon családi élet sajátos jellege. Azért ne higgyük, hogy minden mormon többnejű. A többnejűség nem kötelező, de nem árt megjegyezni, hogy Utahban elsősorban a hölgyek törik magukat a házasság után, mert a vidék vallása szerint a mormon mennyország nem részesíti gyönyöreiben azokat a nőket, akik pártában maradnak. Egy-két nő, nyilván a gazdagabbja, derékban nyitott, fekete selyemkabátot viselt, igen szerény csuklya vagy kendő alatt. A többiek csupán kartonban jártak.

Passepartout mint megrögzött agglegény nem minden borzadály nélkül figyelte a mormon hölgyeket, akiknek az a hivatásuk, hogy többedmagukkal boldogítsanak egy-egy mormont. Józan felfogású volt, és részvéte inkább a férjek felé fordult. Iszonyatos lehet - gondolta - egyszerre ennyi nőt átkormányozni az élet viszontagságain, így vezetni el őket, csapatostul, a mormon paradicsomba, és előre tudni, hogy ott is együtt lesznek, az idők végezetéig, a megdicsőült Smyth társaságában, mert nyilván ő a gyönyörök e helyének legfőbb ékessége. Nem, erre nem érez semmi hivatást, és - talán igaztalanul - máris úgy találta, hogy meglehetősen nyugtalanító pillantásokkal méregetik személyét Salt Lake City hölgyei.

Ezer szerencse, hogy nem tartózkodnak túl sokáig a Szentek Városában. Néhány perccel négy óra előtt ismét a pályaudvaron voltak utasaink, és elfoglalták helyüket a kocsiban.

Felharsant a vonat füttye, de amikor a mozdony kerekei néhányszor üresen körbeforogtak a síneken, és lassan megindult a szerelvény, nagy kiáltozás verte fel a pályaudvart: „Várjanak! Várjanak!”

A mozgó vonat azonban senkire sem vár. Nyilván egy mormon lehetett ez a nagyhangú, elkésett gentleman. Lélekszakadva rohant. Szerencséjére sem kapuk, sem korlátok nem zárták el a pályaudvart. Tovább futhatott a vágányok mentén, felugrott az utolsó kocsi lépcsőjére, és kifulladva az egyik padra roskadt.

Passepartout izgatottan figyelte a futóverseny mozzanatait, és a későn jövő utas közelébe férkőzött; nyomban rendkívül felcsigázódott az érdeklődése, amikor megtudta, hogy Utah állam jeles polgárát egy családi jelenet űzte ki otthonából.

Mihelyt a mormon lélegzethez jutott, Passepartout nagy udvariasan megkérdezte, hány felesége van - abból, ahogy menekült, úgy gondolta, legalább húszan lehetnek.

– Egy, uram - felelt a mormon, és égnek emelte a kezét -, egyetlenegy, de az is elég!