Cseberből vederbe

Ezennel elismerem, hogy a chicagói illetőségű Hermann Titbury háromszáz dollárt lefizetett, amely összegű büntetésre május 14-én a szeszesital-forgalmazást tiltó törvény áthágása miatt bíróilag ítéltetett.

Calais (Maine), 1897. május 19.

Walter Hoek adófelügyelő

Ebből a hivatalos okmányból kitűnik, hogy Hermann Titbury úrnak végül is meg kellett fizetni azt a bizonyos háromszáz dollárnyi bírságot. Mindenekelőtt azonban be kellett bizonyítaniuk, hogy ők valósággal Titburyék és nem Fieldék. R. T. Ordak úr ugyanis nagyon kurtán elbánt velük, és három napig tényleg fogságban tartotta Mr. Titburyt. Harmadnap azonban nagylelkűen szabadlábra helyezte őt. Éppen idejében.

Ezen a napon, május 15-én ugyanis Mr. Thornbrock megejtette a hatodik kockavetést Chicagóban, és ennek az eredményét a sürgönydrót azonnal közvetítette Calais-ba az érdekelthez.

A városka lakói részint megsértődtek, amikor megtudták, hogy a Hypperbone-vetélkedő harmadik versenyzője álnév alatt surrant közéjük, de legtöbben nem sokat törődtek vele, s akadtak olyanok is, akik jóízű kacagásban törtek ki, amint kitudódott, mennyire pórul járt. Azt azonban voltaképpen nem értette senki, hogy a kék zászlóval jelölt játékos miért nem mutatkozott be annak rendje és módja szerint mindjárt megérkezésekor.

Mihelyt a börtönőr kinyitotta cellája ajtaját, Mr. Titbury nyílegyenest a vendégfogadó felé igyekezett, és igencsak örült, amiért ügyet sem vetettek rá a járókelők; egyetlen hő vágyakozás vezérelte, mégpedig az, hogy mielőbb hátat fordítson Calais városának.

Ekkor, reggel kilenc óra lévén, még teljes három órát kellett várnia, míg jelentkezhet a távíróhivatalban. Egy kis hideg sültet ettek nagy bánatukban és teával öblögették le. Nyomtatóul buzgón rágicsálták kedvenc - és olcsó! - csemegéjüket, a tökmagot...

Falatozás közben a megsanyargatott uzsorás így szólt a hitvestársához:

– Mennyit is költöttünk, mióta elindultunk Chicagóból?

– Nyolcvannyolc dollárt és harminchét centet - felelte az asszony.

– Irtózatos nagy összeg!...

– Bizony, pedig nem szórtuk két kézzel a pénzt!...

– Csak az újabb kockavetés ne küldene a világ túlsó végére! - kesergett Mr. Titbury.

– Pedig ha küld, oda megyünk! - jelentette ki határozottan neje őnagysága.

– Hát én legszívesebben tüstént abbahagynám az egé...

– Megint?! - harsogta uralkodónői fenséggel a hölgy. - Már megint okvetetlenkedsz?!... Hermann, ez az utolsó eset, hogy a feladásról beszéltél... Hatvanmillió dollárt akarsz kidobni az ablakon?...

A háromórás várakozás ilyeténforma csevegéssel végül is eltelt, és öt perccel tizenkettő előtt a jeles házaspár megjelent a postahivatalban, hogy átvegye a Chicagóból érkezett táviratot.

Néhány kíváncsi verődött össze a nyitott ajtóban. Azok is furán mosolyogva néztek rájuk. Bezzeg a többi játszótársat jócskán nagyobb tömeg érdeklődő vette körül...

– Hermann Titbury úrnak sürgönye érkezett Chicagóból! - kiáltotta a postahivatalnok.

Hősünket cserbenhagyta minden ereje, e sorsdöntő pillanatban ijesztő gyöngeség fogta el, reszketett a térde, és dadogni kezdett, mert torkán akadt a szó.

Mrs. Titbury válaszolt helyette:

– Itt vagyunk!...

– Önök a címzettek? - kérdezte gyanakodva a tisztviselő.

– Természetesen! - rikácsolta fölpaprikázva Mrs. Titbury.

– Ha nem hiszi - tódította keserves arckifejezéssel Mr. Titbury -, kérdezze meg Ordak bírótól... Elég sok pénzembe került a személyazonosságom... megérdemelném, hogy ne bosszantsanak tovább!...

A táviratot az asszony bontotta fel - Mr. Titburynak erősen reszketett a keze -, majd egyre gyöngülő hangon olvasta az alábbi néhány szót:

Hermann Titbury, egy meg egy, összesen kettő; Utah, Great Salt Lake City, Utah. Thornbrock.

Mintha a mennykő csapott volna belé, Mr. Titbury kiejtette kezéből az esernyőjét, és a legközelebbi padra roskadt.

Az első kockavetés alkalmával is egy meg egy jutott ki neki, így került Maine államba, és lám csak, most is ugyanez az átkozott szám! A negyedik mezőre kell utaznia a második kockavetés után!... A negyedik mezőre!...

Az Egyesült Államok egyik zugából a másikba kell mennie! A hőslelkű asszonyság karon fogta csüggeteg férjét, és visszavezette a Sandy Bar nevezetű vendégfogadóba.

Nem, ez már csakugyan vásott gúnycsapás a sorstól! Mr. Titbury nem is mert hű oldalbordája szemébe nézni, mert attól félt, pillantása elárulja szíve leghőbb vágyát, hogy térjenek vissza Chicagóba, és hagyják félbe ezt a rettentően költséges komédiát... No, hiszen még csak ez kellett volna a harcias amazonnak!...

– Nem, és ezerszer nem - hajtogatta megátalkodottan Mrs. Titbury -, csak tovább előre a hatvanmilliós úton!...

A lesújtott férj és a kardos menyecske nyomban ki is gyalogolt az állomáshoz; Mr. Titbury harmadosztályú jegyet váltott Chicagóba; mivel június 2-ig épp elég idejük van, hogy új rendeltetési helyükre jussanak, egy-két napig otthon maradnak, legalább addig sem kell vendéglőben fecsérelniük a pénzt.

Chicagóban híre kelt a balsorsú házaspár hazaértének, a Staats Zeitung riporterei tüstént bekopogtattak a Robey utcai ház ajtaján, hogy saját szemükkel lássák a nevezetes férfiút, a szesztilalom áldozatát. Mr. Titburyt ugyan szánandó állapotban lelték, de nem vetettek számot mindenre elszánt asszonyával, no meg a rusnya cseléddel; e két dühödt házisárkány olyan éktelen patáliát csapott, hogy a tudósítók lóhalálban elmenekültek. Másnap már a verebek is azt csiripelték egész Chicagóban, hogy Titburyékre nem érdemes fogadni. Ráadásul Mr. Titburyt alaposan megkínozta régi makacs nyavalyája, a köszvény is. Ágyba feküdt, és egész nap jajgatva fájlalta a lábát. Szívszaggatóan panaszolta, hogy ez a nyavalya sírba viszi, most dögrováson van...

No de amíg ott állt oldalánál az erélyes Kate asszony, addig szó sem lehetett arról, hogy csak úgy, minden további nélkül elpatkoljon... A tenyeres-talpas cselédlány segítségével úgy megdörzsölte Mr. Titbury két fájós lábszárát, hogy nemcsak a szőrt nyúzta le róluk, hanem a bőrt is... Így aztán sem doktor nem kellett, sem patika nem kellett, és a beteg, lám csak, mégis meggyógyult, pusztán azért, mert a neje akarta.

Chicagóban mindössze négy napig késlekedtek, május 23-án az asszonyság már csomagolt, hogy folytassák utazásukat. Vasládikájukból jó néhány ezer dollárt kellett kiszedniük, hogy minden eshetőségre felkészüljenek, és másnap, 24-én, férj és feleség felkerekedett, a mormonok fővárosa felé.

Chicagót közvetlen vonatjárat köti össze Omahával; 28-án délután Ogdenbe érkeztek, ahonnan elágazás vezet tovább Great Salt Lake City felé. E jelentékeny állomáson a véletlen úgy intézte, hogy két vetélytárs találkozzék, és ennek a találkozásnak utóbb különös következményei lettek.

Úgy esett, hogy Max Réal épp aznap búcsúzott el a Nemzeti Parktól, és sietett Cheyenne-be, hogy átvegye a táviratot. Amint az ogdeni pályaudvaron sétált, az induló vonatra várva, egyszer csak megpillantotta Mr. Titburyt, akivel együtt ballagott William J. Hypperbone temetési menetében, majd pedig találkozott vele az Auditoriumban is, amikor a közjegyző felolvasta a különc elhunyt sajátos végrendeletét.

Mr. Titbury szintén azonnal ráismert, bár szeretett volna hirtelenében kámforrá válni, hogy a festő meg ne szólítsa; most valahogy még inkább ódzkodott a feltűnéstől, mint Calais-ban, mert tudta, jaj neki meg a zsebének, ha Great Salt Lake City lakói idejekorán értesülnek érkezéséről.

Igen ám, de erről az ő szorongásáról a violaszín zászlócskával jelölt versenyző mit sem sejtett, ezért egyenesen feléje tartott, és így szólt:

– Csak nem a chicagói Hermann Titbury úrhoz van szerencsém?... Ön ugyebár az én versenytársam a Hypperbone-vetélkedőben?

– Nem tudom, uram... - makogta az uzsorás megzavarodva. - Engem kérdez egyáltalán?... Nem téveszt össze valakivel?... Megzavarta valami véletlen hasonlóság, vagy egyéb... de... bocsánatot kérek, én...

– Engedelmet, uram - erősködött a fiatal festő -, de az én szemem nem csal!... Mi együtt vonultunk fel azon az emlékezetes körmeneten, Chicagóban... Én Max Réal vagyok... a játszma első indulója...

– Max Réal!... - vágott közbe Mrs. Titbury, és olyan hüledezve ejtette ki ezt a nevet, mintha most hallaná életében először.

Max Réal türelmetlenül kiáltott fel:

– Ugyan kérem, árulja már el, ön-e Mr. Hermann Titbury, vagy sem?

– Milyen jogon faggat engem uraságod?! - fakadt ki ingerülten Mr. Titbury, akinek sehogy sem tetszett, hogy Max Réal olyan hangosan emlegeti a nevét. A festő mérgében lekapta fejéről a kalapját, összevont szemöldökkel belenézett, mintha tanácsot kérne a fejrevalótól, majd valamelyest lehiggadva így szólt:

– Értem már, nem akarja elismerni, hogy ön az a Hermann Titbury, aki szintén részt vesz a Hypperbone-vetélkedőben, és akit az újabb kockavetés Maine államból Utah államba küld... Nos, bánom is én, ez az ön dolga... Én a magam részéről nem titkolom, hogy Max Réal vagyok, aki Kansasból érkeztem és Wyoming szövetségi államba sietek... Alászolgája!...

Azzal intett Tommynak, s mivel épp akkor tolatott be a szerelvény, felszállt az egyik vasúti kocsiba. Faképnél hagyta a meghökkent házaspárt, akik ugyancsak vasvillatekintettel néztek utána.

Ebben a pillanatban az a férfi, aki eddig is feltűnő érdeklődéssel hallgatta Max Réallal való összeszólalkozásukat, odalépett hozzájuk. Ez a mintegy negyvenéves és szerfölött bizalomgerjesztő arcú férfi mélyen meghajolt Mrs. Titbury előtt, majd így szólt:

– Valóban fölháborító, hogy az az alak milyen arcátlanul háborgatta kegyedéket!... Ha megengedik, hogy közbeavatkozzam, örömest ellátom a baját, és megmutatom neki, hogy...

– Köszönöm, uram! - felelte Mr. Titbury, akinek roppantul hízelgett, hogy ilyen jólnevelt előkelő úr ajánlkozik pártfogóul. - Hagyja csak az imposztort...

– És mondja kérem, vajon csakugyan Max Réal, a festő, és az ön versenytársa merészkedett alkalmatlankodni az imént? - érdeklődött a kissé túl nyájas, túl keresett modorú férfiú.

– Ő hát... azaz, úgy hiszem, hogy ő... különben én igazán nem merném határozottan állítani... - hebegte zavartan az uzsorás.

– Nos hát, ha csakugyan ő az, akkor én mélységesen elítélem ezt a faragatlan fickót, amiért ilyen hangon mert beszélni kegyetekkel, az oly kiválóan tiszteletreméltó egyénekkel... Önöknek viszont azt kívánom, hogy győzzék le őt is, no meg persze a többi vetélytársakat is mind...

Valóban nagy oktalanság lett volna Titburyéktól, ha e módfelett választékos viselkedésű úrnak a jó kívánságait nem fogadták volna a legnagyobb örömmel. Mrs. és Mr. Titburyt meghatotta, hogy az idegen milyen szokatlan jóindulattal viseltetik sorsuk iránt.

Vajon kicsoda ez a finom úr?... Úgy mutatkozott be, hogy ő Mr. Robert Inglis, Great Salt Lake Cityben lakik, nagykereskedő, és éppen üzleti útjáról van hazatérőben. Igen jól ismerte Utah államot is, a fővárosát is, és lekötelező lovagiassággal fölajánlotta, hogy útba igazítja őket. Elmondta a páratlan szívélyességű Robert Inglis azt is, hogy ő bizony tetemes összeggel fogadott Mr. Titbury győzelmére, sőt Mrs. Titbury őnagysága kezéből kivette a poggyászt, és föltette a vasúti kocsira.

Mindez a Titbury házaspárt fölöttébb kellemesen érintette; valóban köszönettel tartoztak a sorsnak, amiért ilyen ritka kedvességű útitárssal hozta őket össze.

Természetesen ugyanabba a kocsiba szálltak föl, és soha az út oly rövidnek nem tetszett nekik, mint ez alkalommal. Mert azt meg kell adni, hogy Mr. Robert Inglis roppant szellemes társalgónak bizonyult. A mormonok családi viszonyairól, vallásáról csevegett érdekesen és tanulságosan. Beszélt Joseph Smith vallásalapítóról, aki 1830-ban állítólag megtalálta azokat az aranytáblákat, amelyekre a mormonizmus szent tanai nyilván isteni kézzel föl voltak jegyezve. Joseph Smith lett a mormonok prófétája. Mr. Robert Inglis azt is elmondta, hogyan gyilkolták meg gonosz kézzel e jámbor férfiút. Majd a lelkesedés szárnyaló szavaival dicsőítette Brigham Youngot, a mormonok pápáját, legfőbb vallási vezetőjét, aki nyugatra vezette a közösséget, és a Nagy Sóstó környékén oly bámulatra méltó hősiességgel ezer vész és viszontagság közepette megalapította 1847-ben az „Új Jeruzsálemet”, a világ legcsodálatosabb városát...

Az igazság az, hogy Mr. Robert Inglis - no persze csak a szülővárosa iránti gyermeki odaadásból - jócskán elvetette a sulykot, enyhén szólva túldicsérte Great Salt Lake Cityt, amely valójában nem érdemelt meg ekkora rajongást...

A Titbury házaspár mindazonáltal könnyekig meghatottan hallgatta Mr. Robert Inglis előadását, aki valósággal dicshimnuszát zengte a mormonizmusnak, és kiváltképp Brigham Youngért lelkesedett.

– Hány éves most a kitűnő mormon pápa? - kérdezte Mr. Titbury.

– Ez idő szerint már nem él ez a szent férfiú - válaszolta szomorúan Mr. Robert Inglis -, de ha élne, éppen százkét esztendős volna.

– És ön, uram, ön családos ember? - érdeklődött Mrs. Titbury, némi habozás után.

– Én, kedves asszonyom, én nőtlen vagyok... Miért is házasodnám meg, mikor az újabb törvények tiltják a többnejűséget?... Egy asszonyt eltartani sokkal nehezebb, mint ötvenet!

Ezen a megjegyzésen aztán Mr. Robert Inglis hatalmasan fölnevetett, rövidesen Mrs. Titbury is csiklandósan kacarászni kezdett, majd Mr. Titbury is részt vett az általános derültségben.

Fél nyolcra járt az idő, amikor a vonat berobogott Great Salt Lake City központi vasútállomására.

Nagyszerű város ez a Great Salt Lake City! Mr. Robert Inglis biztosította az érdemes Titbury házaspárt, semmi esetre sem fogja elmulasztani, hogy apróra meg ne mutasson minden nevezetességet: a nagyszerű és gyönyörű mormon templomot, a nagyszerű és gyönyörű elnöki palotát, ahol hajdan a tiszteletreméltó Brigham Young lakott, a nagyszerű és gyönyörű műemlékeket, a nagyszerű és gyönyörű Tabernaculumot, az ácsmunka és fafaragászat eme műremekét, ahol nyolcezer hívő számára van hely, a rengeteg sok mormon szent szobrait - szóval mindent, ami oly nagyszerű és gyönyörű a mormon fővárosban.

Úgy közbevetőleg meg kell jegyeznünk - hiszen már említettük is futólag -, hogy Mr. Robert Inglis sok mindent nagyszerűnek és gyönyörűnek látott szülővárosában, ami voltaképp igencsak egyszerű és hétköznapi. A környéke még csak megjárja, de műemlékekről, szép monumentális épületekről szó sincsen. Legföljebb az óriási Tabernaculum figyelemreméltó, mert akkora sátor még egy az egész világon nincsen. Valójában ez sem egyéb valamiféle óriási napernyőnél, ahová a mormonok vallásos szertartásaik alkalmával a nap melege elől menekülnek.

Minthogy este érkeztek meg, aznap szó sem lehetett arról, hogy szemügyre vegyék a város nevezetességeit. Titburyék mindenekelőtt arra kérték kedves újdonsült barátjukat, hogy ajánljon nekik alkalmas, szerény vendégfogadót. Mr. Robert Inglis tüstént ajánlkozott, hogy elvezeti őket abba a városszéli csöndes szállóba, amelynek a sokatmondó Cheap Hotel¹ a neve.

Mr. Robert Inglis azt is javallotta, egyelőre hagyják a poggyászt az állomás csomagmegőrzőjében, és ha majd a vendégfogadó megtetszik nekik, ő gondoskodik róla, hogy az útitáskáikat odaszállítsák.

Természetesen gyalog indultak el, mert Mr. Robert Inglis szerint néhány lépésnyire van csak a vendégfogadó. Különben az állomásnál nem is akadt kocsi. Mr. Robert Inglis a vak sötétségben mintegy hárommérföldnyi távolságra vezette barátait. A peremkerületi sikátorokban magából a városból nem láthattak semmit, az út is kezdett túlontúl hosszúra nyúlni, de Mr. Robert Inglis szóval tartotta őket, és biztosította az érdemes Titbury házaspárt, hogy a vendégfogadó csöndje és kényelme ezért a kis fáradalomért bőven fogja kárpótolni őket.

Végre valahára kilenc óra tájban megérkeztek az oly ígéretes elnevezésű vendégfogadóhoz. Addigra már olyan sötét éjszaka borult rájuk, hogy nem láthatták a ház külsejét sem.

A feltűnően durva és marcona ábrázatú fogadós bevitte őket egy meszelt falú, egyszerű földszinti szobácskába, amelyben két ágy, egy asztal és két szék volt csupán.

Titburyék tökéletesen megfelelőnek találták ezt az igénytelen környezetet, melegen megszorították Mr. Robert Inglis kezét, aki elbúcsúzott tőlük, és megígérte, hogy holnap reggel meglátogatja őket.

Titburyék ezután elővették az ételmaradékot a kosárkájukból, megvacsoráltak és lefeküdtek, mert már szédelegtek a fáradságtól. Éjjel azt álmodták, hogy a következő húzás harminc-negyven mezővel fogja előre ugratni őket...

Nyolc órakor ébredtek fel. Igencsak javukra vált a pompás éjszakai nyugodalom, és hamarosan felöltözve várták, hogy Mr. Robert Inglis értük jöjjön, megmutassa nekik a város nevezetességeit. Nem mintha valami nagyon furdalta volna oldalukat a kíváncsiság, de hát ugyebár a világért sem akarták volna visszautasítani az oly szeretetreméltó Mr. Robert Inglis szíves ajánlkozását.

Kibámultak a vasrácsos ablakon, ámbár nem sokat láthattak, mert körös-körül csupa kopár, kietlen pusztaság terült el, távolabb pedig valamiféle szintén igencsak kopár, napsütötte hegyoldal magaslott.

Eltelt egy óra, majd még egy, egyre kínosabb feszengéssel kellett tudomásul venniük, hogy a nyájas Mr. Robert Inglis barátjuknak még mindig se híre, se hamva. Titburyék lassacskán nyugtalankodni kezdtek. Gyomruk hovatovább egyre követelődzőbben korgott - mintha az éhség is kezdte volna bántani őket.

– Gyerünk! - indítványozta végül az asszony.

– Gyerünk! - bólintott rá készségesen Mr. Titbury.

Kinyitották az ajtót, s egyszer csak jókora csapszék söntésébe jutottak, amelynek az ajtaja az utcára nyílt.

Két züllött képű, rongyos ruhájú, vörös orrú csavargó lézengett az ivóban.

Háttal támaszkodtak az ajtónak, mintha el akarták volna torlaszolni a kifelé vezető utat. Titburyék mindazonáltal elszántan tartottak a kijárat felé, míg csak az egyik korhely rekedt hangon rájuk kiáltott:

– Nem szabad kimenni!

– Hogyan?! - hüledezett Mr. Titbury. - És miért nem, kérem?...

– Addig innen ki nem mennek, amíg nem fizetnek.

– Fizetni?

Mr. Titbury úgy érezte, hogy az egész angol nyelvnek ez a legutálatosabb szava, már amennyiben felszólítás gyanánt őhozzá idézik.

– Fizetni? Fizetni azért, hogy elmehessen az ember?... Kérem, micsoda tréfa...

Mrs. Titburyt azonban hirtelen valamilyen ösztönszerű félelem szállta meg, és akaratlanul is megkérdezte:

– Mennyit?

– Háromezer dollárt! - szólalt meg valaki a hátuk mögött.

És ez a hang szerfölött ismerősen csengett!... Úgy van, úgy... Mr. Robert Inglis behízelgő hangja zendült föl; a szeretetreméltó férfiú akkor lépett be a másik ajtón.

Mintha csak őrzőangyaluk libbent volna közéjük, Mr. Titbury boldogan elmosolyodott, és a feleségénél jócskán kevésbé okos, jámbor lélek örömmel felkiáltott:

– Nicsak, a mi jó barátunk!...

– Úgy bizony, én vagyok az!...

– S mindig olyan jókedvű!

– Mindig bizony...

– Ugye, milyen furcsa, hogy ezek az urak háromezer dollárt követelnek tőlünk... háromezer dollárt, hahaha!...

– Pedig komoly beszéd az, jó uram, a *Cheap Hotel*ben ennyi a szoba egységára egy éjszakára - felelte Mr. Robert Inglis.

– Komolyan mondja? - kérdezte Mrs. Titbury, és elsápadt.

– Nagyon is komolyan, asszonyom!

Mr. Titbury haragos mozdulatot tett, majd ki akart szaladni a lebujból, ám abban a pillanatban két erős kar ragadta meg a vállát.

Robert Inglis azok közé a köpedelmes gonosztevők közé tartozott, amilyenek az Egyesült Államokban lépten-nyomon találhatók. Az efféle gazfickók igencsak szemfülesek, és tüstént élnek az adandó alkalommal. Max Réal szavait hallván ez az imposztor is rögtön kifundálta a tervét. A fogás kívánatosnak tetszett, ezért szegődött Titburyékhez, s elhozta őket ebbe a hírhedt alvilági zugcsapszékbe, ahol állandóan hasonszőrű alávaló bitangok tanyáznak.

Mr. Titbury későn döbbent rá, hogy kelepcébe csalták.

– Uram, elvárom öntől, hogy kieresszen innen, de azonnal... dolgom van a városban...

– Csak június 2-án lesz dolga a postahivatalban, amikor a táviratért kell mennie, ma pedig május 29-e van - felelte vigyorogva Mr. Robert Inglis.

– Öt napig akar itt fogni?!

– Ó, még tovább, sokkal tovább - felelte lebilincselő nyájassággal a bűbájos férfiú -, ha csak előbb ki nem fizeti a háromezer dollárt, a Bank of Chicago jó ropogós bankóival...

– Nyomorult!

– Én udvariasan bánok önökkel - jegyezte meg Mr. Inglis -, hasonló jómodorra számítok hát az ön részéről is, tisztelt kék zászlós versenyző úr!

– No de a pénz!... Nekem mindössze annyi pénzem van!

– A dúsgazdag Hermann Titburynak csak egyetlen sort kell papírra vetnie, és annyit küldet magának Chicagóból, amennyit óhajt... Gondolja meg, kedves barátom, hogy én illedelmesen kérem a háromezer dollárt... potom háromezret, pedig el is vehetném, ha kedvem szottyanna rá!... Én azonban nem vagyok bandita vagy zsebtolvaj!... A *Cheap Hotel*ben ez a szobaár, ha nem hiszi, tudakozódjék majd utólag.

– Soha!

– Amint tetszik.

Mr. Inglis intett, és az ajtókat abban a szempillantásban bezárták. Mr. Inglis és cinkostársai eltűntek, és a sorssújtotta Titbury házaspár ott maradt kétségbeesetten. Mr. Titbury keservesen átkozta azt az egész nyomorult és idétlen nagy társasjátékot, amelybe hagyta belerángatni magát, átkozta azt a kotnyeles Max Réalt, aki miatt a zsaroló pernahajder áldozata lett, és jajveszékelve emlegette a háromezer dollárt...

– Mit csináljunk?... Jaj, mitévők legyünk?!

– Fel kell áldoznunk a háromezer dollárt! - indítványozta Mrs. Titbury.

– Soha!... Soha!

– Hermann! - rivallt rá hatalmának teljes súlyával a házsártos némber.

Mindhiába, Hermann Titbury ezúttal valóban nem engedett. Ellenállt. Kötötte az ebet a karóhoz. Abban reménykedett, hogy majd az arra vetődő járókelők sietnek a segítségükre... rendőrosztag jelenik meg az utcában, bevonul a zuglebujba... vagy valamilyen más csoda révén szabadulnak ki alattomos rabtartójuk karmai közül... Képzelete hiába szárnyalt, hiába bizakodott a jószerencsében...

Huszonnégy óra telt el ebben a rettenetes fogságban. Amikor június 1-re virradtak, rádöbbentek: másnap délben már jelentkezniük kell Great Salt Lake City postahivatalában, hogy megtudják a harmadik kockavetés eredményét... És segítség még mindig nem jött... Hiába áltatta újra meg újra csalóka remény, a fizetés iszonyú kényszerűsége vasmarokkal szorította Mr. Titbury torkát... Nem tétovázhat tovább!... Vagy ott maradnak a *Cheap Hotel*ben, vagy kifizetik a háromezer dollárt. És vigasz vagy unaloműző gyanánt egyetlen szem tökmag sem akadt a zsebükben, hogy legalább azt rágcsálhatnák...

Este hét órakor megjelent a mindig rendkívül udvarias és szeretetreméltó Mr. Inglis.

– Holnap lesz tehát a nagy nap, kedves barátaim... mondta szokott nyájas mosolyával. - Bizony, úgy volna ajánlatos, hogy önök már ma este mutatkozzanak Great Salt Lake City nyilvánossága előtt...

– Ki akadályoz meg ebben, ha nem ön? - fortyant föl Mr. Titbury, s ábrázata lila lett a haragtól.

– Mármint hogy én? - kérdezte Mr. Inglis, angyali ártatlan kedvességgel. - Hiszen csak öntől függ, kedves barátom! Fizesse ki a vendéglői számlát, és máris mehet bármely pillanatban...

– Itt van! - csattant föl Mrs. Titbury, és átadta az udvarias rablónak a háromezer dollárt bankjegyekben; a pénzcsomót valósággal vércseként kellett kiragadnia férjeura markából.

– Ugyebár fölösleges, hogy az összegről nyugtát adjak kegyeteknek?... - vigyorgott önelégülten a martalóc. Legyenek nyugodtak, javukra fogom írni, kedves vendégeim... Most pedig szerencsés utat kívánok... Higgyék el, magam is szívből szeretném, hogy önök nyerjék el a Hypperbone-vetélkedő hatvanmillióját...

Mr. Robert Inglis eltávozott, és a börtön ajtaja megnyílt a Titbury házaspár előtt. Elmentek rögtön abból a méregdrága vendégfogadóból, amelynek a számláját nem fogják elfelejteni soha, életük utolsó napjáig.

Másnap, június 2-án Mr. Titbury kora reggel beállított a seriff hivatalába, és panaszt emelt Robert Inglis ellen, aki háromezer dollárt fizettetett velük a *Cheap Hotel*ben.

A rendkívül értelmes rendőrtisztviselő följegyezte a nevet, a helyet, majd részletes személyleírást kért a fosztogatóról, és végül így szólt:

– Mindenekelőtt van szerencsém Mr. Titbury tudomásara hozni, hogy Cheap Hotel nincs városunkban, továbbá, Robert Inglis neve tökéletesen ismeretlen, ámde minden jel arra mutat, hogy a megtévesztéssel és javak elidegenítésével vádolt egyén nem más, mint a hírhedt Bill Arrol...

– És nem csípték még soha nyakon ezt a gyalázatos rablót? - szörnyülködött Mr. Titbury.

– Még nem, de minden szükséges intézkedést foganatosítottunk... a nyomozás folyik... és előbb vagy utóbb lecsapunk erre a szélhámosra.

– És mi lesz a pénzemmel, uram, a háromezer dollárral?!...

– Szép összeg, és az az átkozott Bill Arrol ördöngös fickó, hogy így rá tudta szedni uraságodat!... No de reméljük, ön majd annál szerencsésebb lesz a Hypperbone-versenyben... Hatvanmillió dollár mégis csak több pénz, mint potom háromezer dollár...

És a jeles rendőrtisztnek ebben teljességgel igaza is volt, de Titburyéket nemigen vigasztalta meg ez a tőrőlmetszett mormon bölcsesség.