A Nemzeti Park

Május 15-én történt, délben, Fort Riley városában, hogy Max Réal a postahivatal tisztviselőjétől átvette a Chicagóból érkezett, nevére szóló táviratot. Öt meg öt az tíz - ez lett a kockavetés végösszege, ez a szám indította el új útjára a nagy földrajzi társasjáték első versenyzőjét.

A nyolcadik mezőről, Kansas államból e szerint a tizennyolcadikra kell utaznia, csakhogy a tizennyolcadik Illinois; a játékszabályok szerint tehát a mérkőző félnek ezt a kapott tízes számot meg kell kettőznie, vagyis tizennyolcadik mező helyett huszonnyolcadikra kell sietnie - ez pedig Wyoming állam.

– Igazán burokban születtem - mondta Max Réal mosolyogva Tommynak, amint a postahivatalból a szállásuk felé igyekeztek.

– Ha a gazdám elégedett - felelte a fiú -, magam is az vagyok...

– Bizony, valóban örülhetek - jegyezte meg Max Réal -, mégpedig két okból: először is Kansasból az út Wyomingba nem tart sokáig, mert a két szövetségi állam csaknem tőszomszéd; másodszor pedig gyönyörű vidékek várnak ott rám, időm is lesz bőven, hogy gyönyörködjem bennük. A Yellowstone-i Nemzeti Parkot még úgysem ismerem! Lásd, Tommy, ezért örülök én olyan nagyon ennek a szerencsés kockavetésnek... Ugye, érted, Tommy?

– Nem értem, uram! - felelte Tommy.

És a becsületes Tommy igazat mondott, mert ő az Amerikai Egyesült Államok „Nemes-Lúd-Játéká”-ból csakugyan nem értett egy árva kukkot sem.

Egyébiránt Max Réal ezzel nemigen törődött. Mindenesetre örvendett, hogy a kocka szeszélye nem dobta őt sem Lissy Wag elé, sem Urrican kapitány mögé, akinek tudvalevőleg az oly viszontagságos első utazása befejeztével vissza kell lépnie a kiindulópontra, és a játékot teljesen elölről kell kezdenie.

Max Réal elhatározta, tüstént el is utazik Fort Rileyből, csakhogy minél több időt szentelhessen Wyoming állam természeti szépségeinek.

A legközelebbi kockavetés eredményét Cheyenne-ben, Wyoming fővárosában kell majd bevárnia, ha ugyan addig a játszófelek valamelyike sikeresen be nem jut a hatvanharmadik mezőre. Egyelőre azonban effélétől nemigen kell tartania, mert hiszen Urrican kapitánynak az ötvenharmadik mezőről jókora utat kell megtennie - visszafelé.

– Igazán sajnálom azt a méregzsákot, azt a „rettenetes kapitányt”! - mondta Max Réal, amikor a hírlapokból értesült az újabb fejleményekről. - Ha őkelme elkaparintaná előlem az örökséget, én akkor sem mulasztanám el, hogy megnézzem Wyoming gyönyörű tájait... No, előre, te nyomorult rabszolga, és pakolj!... Gyerünk a Nemzeti Parkba!

És a nyomorult rabszolga boldog mosollyal és nagy buzgósággal hozzáfogott az úti készületekhez.

Ha Max Réalt égető szükség űzte volna, hogy mielőbb Cheyenne-be érkezzék, akár másnap ott teremhetett volna, mert a két város között pompás az összeköttetés. A négyszázötven mérföldnyi út igazán potom távolság; csakhogy neki egyéb célja volt... Wyoming állam északnyugati csücskéig akart fölkalandozni, ahol a híres Nemzeti Park található, márpedig ez legalábbis még egyszer olyan messzire esik Fort Rileytől.

Először is a vasúti menetrendeket kezdte tanulmányozni, hogy kiválassza az odavivő legrövidebb útvonalat. Kétféle irányban is odajuthatott. Az egyik Nebraskán, Marysville-en, Kearney Cityn, North Platte-en, Ogallallán, Antelopen visz keresztül, és Wyoming délkeleti részét érintve vezet vissza Cheyenne-be; a másik Salinát, Ellist, Monument-t, Wallacet, Monotonyt érintve Denveren, Jerseyn, Brightonon, La Salle-on, Doveron át jut el Cheyenne-be.

Max Réal, a violaszín zászlóval jelzett játékos - mert ez a szín jutott neki a Hypperbone-versenyfuttatásban - ez utóbbi vonalat választotta. Tehát előbb Cheyenne-be megy, és onnan a legrövidebb úton a Nemzeti Parkba.

Így hát Max Réal a festékesdobozával és hűséges Tommyjával május 16-án délután elutazott Fort Rileyből.

Kora reggel már befutott Denverbe, aztán a legközelebbi vonattal máris folytatta útját Cheyenne felé. Cheyenne városát arról a folyóról nevezték el, melynek a partján épült. Így hívták egyébiránt azokat az indiánusokat is, akik hajdanában ezen a vidéken vadásztak. Eleinte indián sátrak, majd ezek helyén kunyhók, végül a kunyhók helyén csinos házak épültek. Hajdanában aranyat is bőven találtak itt, de mára már kimerültek a bányák. A vasút felvirágoztatta a városkát, s ez idő szerint tizenkétezernél is több lakója van.¹ Cheyenne hegytetőre épült, környéke ugyancsak hegyes-völgyes; a lankákon hatalmas folyamok erednek, többek közt a Colorado, a Columbia és a Missouri.

Max Réal szokásához híven itt sem fedte fel a kilétét. Cheyenne lakói nem is álmodtak tehát arról, hogy a híres-nevezetes Hypperbone-vetélkedő egyik játékosa városuk vendége lett.

Különben Cheyenne polgárai nem is értek volna rá, hogy sokáig gyönyörködjenek benne, mert amint megérkezett, máris kocsit fogadott, és a Nemzeti Parkot tűzte ki kirándulása céljául. Nem szándékozott vonatra ülni, hanem, részint tengelyen, részint gyalog akarta megtenni az utat. A művész korlátlan szabadsága kellett neki, hogy kigyönyörködje magát kedvére, hogy meg-megállapodjék ott, ahol elbűvölő a tájék, elővegye a vázlatkönyvét, a festékeit, az ecsetjeit, és gyorsan megörökítse friss élményeit.

Eh, ilyenkor mit törődött ő azzal a bolondos játékkal, amelynek a megboldogult milliomos szeszélye őt is versenyzőjévé tette! Kellemetlen nyűgnek érezte, és szerette volna mihamarább lerázni a nyakáról. Olykor valamelyest megalázónak is találta szerepét...

– Mi is vagyok egyéb - mondogatta néha eltűnődve -, mint holmi sakkfigura, amelyet ide-oda rángatnak, ugratnak! És mindezt miért? Csakis azért, hogy a hét vetélkedő közül az egyik zsebre dughassa a milliókat!... Arcomba szökik a vér, ha ez a szerecsen fiú rajongva rám pillant, és kedvem volna Mr. Thornbrockot a pokolba küldeni, és restellem, hogy beleugrottam ebbe a nevetséges játékba!... Jobb volna, ha sutba vágnám, hadd örüljenek Titburyék, Crabbék, Kymbale-ék, Urricanék és a többiek... Hohó, a kedves és szerény Lissy Wag kisasszonyt nem számítom közéjük, mert ő egészen más!... No meg az édesanyámat sem!... Hm, őt persze nagyon búsítaná, ha kiállnék a versenyzők sorából... No hát, hadd lássuk Yellowstone gyönyörű vidékét, aztán majd máskor ráérünk tovább morfondírozni erről a fura ügyről...

Így tűnődött magában Max Réal, mialatt Yellowstone felé utazott. Ámde számot kellett vetnie más egyébbel is. Az előtte álló út nemcsak fáradságosnak ígérkezett, hanem veszedelmesnek is. Wyoming rónaságain meg völgyeiben vajmi kevéssé bátorságos kószálniuk mindazoknak, akik nem kísérettel, hanem csak másodmagukban utaznak. Számos vadállat csatangol ott, továbbá a bozótok sűrűjében nomád sziú indiánok rejtőzködnek, akik kicsapnak a hatóság által szállásterület gyanánt kijelölt rezervátumból, és megtámadják az utazókat. 1870-ben, amikor a szövetséges államok kormánya bizottságot nevezett ki azzal a céllal, hogy derítse fel Yellowstone környékét, a hivatalos kiküldötteket - Mr. Doane, Mr. Langford és dr. Hayden szakértőket - katonai kísérettel bocsáthatta csak útnak. Az expedíció eredménye az lett, hogy az 1872. március 1-jei kongresszuson a Nemzeti Park büszke nevével tüntették ki ezt a gyönyörű vidéket.

A nemzeti parkok az Egyesült Államok területén körülbelül olyanok, mint a nagy városok ligetei. A Yellowstone-i Nemzeti Parkon kívül még számos ilyen park található Amerikában, ilyen többek közt Crater Lake, továbbá az „Istenek kertje” a Colorado hegyes-sziklás vidékén.

1872 februárjában a szenátus és a képviselőház elhatározta, hogy a yellowstone-i parkot állami kezelésbe veszi, a belügyminiszter gondjaira bízták, mint közös nemzeti vagyont, amely arra lesz hivatva, hogy érintetlen növény- és állatvilágával a polgároknak testi és lelki fölüdülést szerezzen, s a maga egyedülálló ősi mivoltában növelje az Egyesült Államok dicsőségét.

Ezen a természeti szépségekben oly pazarul gazdag vidéken a kultúrának jóformán semmi nyoma sincs, sem az óriási sziklás hegyeken, sem a völgyekben. Az éghajlat meglehetősen zordon, alig telik el hónap havazás nélkül. Ez a világon a leghasznavehetetlenebb föld, és mégis egyike a leghíresebbeknek, éppen rendkívüli szépsége miatt. Ilyen széppé emberi kéz nem tehette, csak maga a mindenható természet.

A Nemzeti Park csodálatos látványának természetesen messzi földön híre kerekedett, és a világ minden tájékáról utaznak ide kirándulók, hogy lássák és gyönyörködjenek benne. Területén csakhamar kiépült a turistaházak hálózata; ezekben a vendégfogadókban az utas minden elképzelhető kényelmet megtalál, mint akár a legnagyobb városok szállodáiban. A közelmúltban fölfedeztek melegforrásokat, meg ásványvizes gyógykutakat is, és tömegestül járják a fürdőket a gyógyulni vágyó betegek, hogy egészségüket visszanyerjék. Továbbá a vagyonosabb pénzemberek egész vadászterületeket vesznek bérbe, és ki-kiruccannak nagy társaságokban, hogy kedvüket leljék a vadak űzésében.

Éppen az idő tájt, amikor Max Réal odaérkezett, igen sok látogató tartózkodott a Nemzeti Park területén. Szerencsére senkinek sem lehetett sejtelme arról, hogy a Hypperbone-vetélkedő egyik hőse ott jár-kel köztük, mert különben Max Réalnak egyetlen nyugodt perce sem maradt volna arra, hogy megbámulja a festői tájakat. Így viszont járhatott-kelhetett kedvére, korlátlanul ki-kitörhetett belőle a lelkesedés, ha egy-egy csodálatos részlet megragadta a figyelmét.

Tommy pedig ilyenkor szintén bámult, ő azonban nem a sziklákat, a zuhatagokat, a meredek hegyoldalakat csodálta, hanem gazdája határtalan lelkesedését.

Valóban gyönyörű a yellowstone-i völgy! Kétoldalt hatalmas bazaltsziklák szorítják össze; az égbe nyúló magas ormokon fehérlőn csillog a hó, betarkázza itt-ott az erősen tagolt szakadékfalakat is. A sziklarétegek csíkosak, változatos színekben tündökölnek a napsugarak verőfényétől, a leggyakoribb árnyalat azonban a sárga - innen ered a találó elnevezés is (Yellowstone=sárga kő) -; hellyel-közzel csenevész bokrok kapaszkodnak a kopár talajba, amely isten tudja, honnan került föl e sivár bérctetőkre; amott egész fát látunk, talán éppen ott vert gyökeret, ahol hajdanában a tűzhányókúpnak a torka nyílt meg; a vulkán nyílása azonban azóta, hogy e sziklarengeteget kihányta, örökre bezárult.

Hát még a yellowstone-i tó és a környéke! Az obszidiánkövekkel behintett partok közé rekesztett óriási kristálytó, amelynek háromszázharmincezer négyzetméter a területe; a gleccsermedence tiszta vizéből számos szirtes szigetecske emelkedik ki ködbe burkolt ormaival. Ha a nap sugarai áttörnek a párafátylakon, a kristálytó tükre szemkápráztató fényben úszik. Ugye, mondanunk sem kell, hogy Max Réal, a művész mámoros révületében járta ezt a vidéket, az órák, a napok szinte észrevétlenül suhantak tova, és a szíve csordultig telt feledhetetlen emlékekkel. Olyan fürgén kapaszkodott föl a sziklabércekre, akár a legfáradhatatlanabb hegymászó, megfürdött a langyos vizű tavacskákban, majd elővette vázlatkönyvét, és órák hosszat rajzolgatott, festegetett.

Álmélkodva hallgatta a yellowstone-i nagy zuhatag fülsiketítően zubogó zaját, ennél hatalmasabb vízesést soha életében nem látott még. A félmérföldnyi magasságból alázuhanó víztömeg a kopár sziklák meredékes lépcsőin harsogva ordított, bömbölt... Majd a Fire Hole partján sétálgatott, s a számos melegforrás föl-fölbuggyanó sugarait nézte, amikor a nap sugarai megtörtek a vízgyöngyökön, száz meg száz szivárványt tükrözve a levegőégben. Ezekkel bizony nem vetekedhetnek az Izlandon levő amúgy oly híres-nevezetes gejzírek!

A yellowstone-i tó környéke valósággal megbűvölte Max Réalt. Úgy érezte, hogy nem tud elmenni innen, hiszen lépten-nyomon a természet új meg új csodája tárul a szeme elé.

Úgy tetszett neki ez a Nemzeti Park, mintha valami tündér a varázspálcájával sorra érintette volna a sziklákat, és a tünemények egész halmazát csalta volna elő, hogy a yellowstone-i völgyet páratlanná tegye az egész földkerekségen.