Három óra múlva már a hajnal derengő fényei mutatkoztak a látóhatáron. Nem sokra rá fölkelt a nap, és akkor szemügyre vehették a tengert teljes kiterjedésében.

A dzsunkát már nem lehetett látni. Gyorsan lehagyta a búvárruhásokat, akik gyorsaságban nem állhatták vele a versenyt. Egyazon úton haladtak nyugat felé, ugyanaz a szél hajtotta őket, a Szanjep azonban már több mint hárommérföldnyire járt tőlük, szél alatt. Így hát nem kellett félniük azoktól, akik a dzsunkát a hatalmukba kerítették.

Azzal, hogy ez a veszély elhárult a fejük fölül, mit sem enyhült súlyos helyzetük.

Néptelen tenger vette körül őket. Teherhajónak, halászbárkának semmi nyoma, amerre csak szem ellátott. Földnek se híre, se hamva, akár északra, akár keletre néztek. Semmi sem utalt partvidék közelségére. Vajon a Pejcseli-öböl vagy a Sárga-tenger öblében hánykolódnak? E tekintetben teljes volt a bizonytalanság.

A szél egy-egy fuvallata még mindig végigfutott a hullámok taraján, igyekeztek hát kihasználni az erejét. A dzsunka iránya is azt jelezte, hogy előbb-utóbb föltűnik majd a szárazföld nyugaton; mindenesetre érdemes volt arrafelé folytatni az utat.

A búvárruhások elhatározták, hogy újra felhúzzák a vitorlákat, mindenesetre csak a reggeli után. Tízórányi ilyen tengeri utazás meghozza az étvágyat: a gyomruk erőteljesen követelte jogait.

– Reggelizzünk! - adta ki a várva várt utasítást Craig.

– Mégpedig bőségesen! - egészítette ki Fry.

Kin-fu egyetértése jeléül bólintott, Szun pedig az állkapcsát csattogtatta. El is felejtette, hogy az imént még attól félt, hogy előbb-utóbb fölfalják. Csalhatatlan jelét adta, hogy most neki van farkasétvágya.

Fölnyitották hát a vízhatlan zsákot. Fry különféle ízletes eledeleket varázsolt elő: kenyeret, konzerveket meg persze hozzávaló evőeszközöket, egyszóval mindent, ami az éhet és a szomjat csillapítja. A kínai konyha kötelező száz fogása közül legalább kilencvennyolc hiányzott, de azért volt mit jóízűen elfogyasztania a négytagú „asztaltársaságnak”. Nem is panaszkodott senki.

Jó étvággyal elköltötték hát a reggelit. A zsák még két napra való tartalékot rejtett. Márpedig vagy két napon belül partra szállnak, vagy sohasem érik el a szárazföldet.

– Mindenesetre reménykedhetünk - jelentette ki Craig.

– Vajon miben reménykedhetünk? - kérdezte Kin-fu, némi gúnnyal a hangjában.

– A szerencse ismét mellénk szegődik - válaszolt Fry.

– Ah, úgy gondolja?

– Hát hogyne - vette át a szót Craig. - Eddig a dzsunka jelentette a legnagyobb veszélyt, és sikerült megúsznunk.

– Higgye el, uram - fűzte hozzá Fry -, amióta az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy az ön közelében tartózkodhatunk, még sohasem érezhette magát ennél nagyobb biztonságban.

– Ha a világ összes tajpingja üldözné is... - kezdte Craig.

– Itt nem érheti utol... - folytatta Fry.

– Könnyedén lebeg a vízen... - így Craig.

– Ahhoz képest, hogy súlyos kétszázezer dollárt ér - mondta még Fry.

Kin-fu nem állhatta meg mosoly nélkül.

– Ha még lebegek, azt maguknak köszönhetem, uraim! - jelentette ki Kin-fu. - A segítségük nélkül már én is a tengerfenéken pihennék, mint szegény Jin kapitány!

– Velünk együtt - vágta rá Fry és Craig.

– Meg velem! - akarta kiáltani Szun, de csak hangfoszlányok jöttek ki a torkán, mivel éppen egy hatalmas falat kenyeret próbált közben lenyelni.

– Mindenesetre, jól tudom, mivel tartozom maguknak - szólt Kin-fu.

– Semmivel sem tartozik, tekintettel arra, hogy ön még a Százéves...

– Húszmillió dollár alaptőkéjű...

– Élet- és vagyonbiztosítási társaság ügyfele...

– És nagyon reméljük...

– Hogy ebbéli minőségében...

– Nem fog pénzébe kerülni társaságunknak! - mondta Fry és Craig, az elválaszthatatlan páros.

Kin-fut őszintén meghatotta a két ügynök ragaszkodásának ilyetén kinyilvánítása, bármi legyen a kiváltó ok. Nem is rejtette el érzelmeit irányukban.

– Még beszélünk erről, ha ismét a kezemben lesz a levél, amelyet Vang olyan könnyelműen átruházott - mondta nekik Kin-fu.

Craig és Fry egymásra néztek. Észrevétlen mosoly rajzolódott ki a szájuk szögletén. Nyilván ugyanarra gondoltak.

– Szun! - kiáltotta Kin-fu.

– Uram?

– Hol a tea?

– Máris, uram - válaszolt helyette Fry.

Joggal válaszolt Fry, mivel Szun csak azt tudta volna mondani, hogy teát főzni e körülmények közepette egyszerűen lehetetlen. Nem ismernénk azonban a két ügynököt, ha azt hinnénk, hogy zavarba jöttek efféle apróság miatt.

Fry megint csak a zsákba nyúlt, ahonnan a Boyton-féle mentőöltözék nélkülözhetetlen részeként számon tartott készüléket vett elő. Ez a szerkezet fáklyaként világít a sötét éjszakában, kandallóként melegít a hidegben, és ha kell, apró tűzhely, amelyen bármiféle forró ital elkészíthető.

Az alapelve valóban igen egyszerű: öt-hat hüvelyk hosszú cső az alapja, amely alul-fölül csappal ellátott fémedényhez kapcsolódik, és az egészet parafaköpeny burkolja, amely a víz felszínén tartja, mint a fürdőhőmérőket. Ez tehát a szóban forgó készülék.

Fry a szerkezetet a víz sima felszínére helyezte. Egyik kezével megnyitotta a vízben levő edény felső csapját, a másikkal pedig az alsó csapot csavarta el. Rövidesen láng csapott ki a cső végén, és érezhető meleget árasztott.

– Íme, a kis tűzhely! - mutatta be Fry.

Szun nem hitt a szemének.

– Vízzel csinál tüzet? - kiáltott föl.

– Vízzel és kálciumfoszfiddal! - válaszolta Craig.

A készülék működésének alapja ugyanis a kálciumfoszfid, e foszforvegyület különleges tulajdonsága: a vízzel való érintkezésekor foszforhidrogént termel. Ez a gáz a levegő hatására meggyullad, és nem alszik el sem a szélben, sem az esőben, de még a tengervíz sem képes eloltani. Újabban a korszerűsített mentőöveket ilyen szerkezetekkel szerelik fel. A mentőöv vízbe csapódásának hatására a kálciumfoszfid érintkezésbe kerül a vízzel. Rövidesen sárgás láng csap fel, így jelzi a helyet, akár éjszaka is, ahol valaki a vízbe esett, és jelt ad a segítségére siető matrózoknak.

Craig a cső tetején égő hidrogén fölé helyezte az édesvízzel megtöltött forralóedényt. A vizet a zsákban őrzött kis vizeshordóból merítette.

Pár perc múlva fölforrt a teavíz. Craig teáskannába töltötte, amely néhány csipetnyi kitűnő minőségű teát tartalmazott. Ezúttal Kin-fu és Szun is amerikai módra itták a teát, ám egyáltalán nem lehetett okuk panaszra.

A forró ital kellemesen zárta le a sík tengeren fölszolgált reggelit, az „ilyen és ilyen” szélességi és hosszúsági fokon. Helyzetük pontos meghatározásához csupán a szextáns meg a kronométer hiányzott. Egy napon majd ezek a műszerek is bekerülnek a zsákba; a Boyton-féle mentőöltözék alaptartozékai közé, és akkor a hajótörötteket már nem fenyegeti az a veszély, hogy irányt vesztve hánykolódjanak az óceánokon.

Kin-fu és társai kipihenve, jóllakottan ismét fölvonták a kis vitorlákat, és folytatták a kellemes reggeli miatt félbeszakított útjukat nyugat felé.

A hátszél még tizenkét órán át segítette a búvárruhásokat, akik ezalatt kitűnően haladtak előre. Ritkán volt szükségük rá, hogy be-besegítsenek az evezővel. Fekvő helyzetükben lágyan siklottak előre, és közben kis híján elszundítottak. Pedig le kellett küzdeniük az álmosságukat: a nem kifejezetten kedvező körülmények miatt.

Craig és Fry elszívott egy-egy szivart bóbiskolás ellen: akár az angol ficsúrok az uszoda előcsarnokában...

A gumiruhás „békaembereket” időnként igazi tengeri lények szökdelték körbe. A boldogtalan Szun egyik rémületből a másikba esett.

Szerencséjükre azonban a látogatók csak ártalmatlan barnadelfinek voltak. A „tenger bohócai” jó szándékkal, kíváncsiságból közeledtek hozzájuk. Azt fürkészték, vajon mifélék ezek a különös lények, akik az ő világukban mozognak: emlősök, mint ők, de egyáltalán nem tengeri eredetűek.

Micsoda látvány! A delfinek csapatosan közeledtek feléjük. Gyorsan cikáztak, mint a nyíl, smaragd színük a tenger árnyalatában csillogott, amikor öt-hat láb magasra is kiugrottak a hullámokból. Valamiféle halálugrást mutattak be, mintegy kérkedve rugalmas, izmos testükkel. Ah, bárcsak a búvárruhások is ilyen sebesen hasíthatnák a vizet, a leggyorsabb hajókat is fölülmúlva! Akkor bizonyára rövid időn belül elérnék a szárazföldet! Szinte vágytak rá, hogy a delfinekbe kapaszkodva vontatóra fogják őket. Csakhogy ezek a kedves bohócok minduntalan bukfencet vetettek, alámerültek, így hát mégis inkább a szélre bízták magukat. Igaz, hogy sokkal lassabban haladtak előre, mégis célszerűbbnek találták.

Dél felé járt az idő, amikor egyszer csak teljesen megszűnt a szél. A szeszélyes kis fuvallatoknak is vége lett, amikor hol duzzadt a vitorla, hol meg elernyedt. Most meg hiába feszítették a vonókötelet. A szél már nem süvített se a csuklyájuk, se a csizmájuk fölött.

– Ez bizony... - kezdte Craig.

– Eléggé nehéz helyzet! - fejezte be Fry.

Kis időre megálltak. Leszerelték az árbocokat, összesodorták a vitorlákat, majd függőleges helyzetre váltva kémlelték a látóhatárt.

A tenger még mindig kihalt volt. Sehol sem mutatkozott vitorlás, és gőzhajó füstje sem rajzolódott az égre a kihalt tengeren. A tűző nap fölitta a párát, és mintha megritkult volna a légáramlat. A víz hőmérséklete emelkedett, ezt még azok is megérezhették, akik nem viseltek kétrétegű gumiruhát. Craig és Fry változatlanul hitt a tengeri kaland szerencsés kimenetelében, ezért náluk szó sem lehetett nyugtalanságról. Igaz, nem tudták felmérni, pontosan mennyit haladtak előre a tizenhat órányi vitorlázás alatt, és mind kevésbé találtak magyarázatot arra, hogy miért nem mutatkoznak már a közeli part jelei, miért nem látnak már teherhajót vagy halászbárkát.

Szerencsére sem Kin-fu, sem Craig és Fry nem esett idejekorán kétségbe, és remélték, hogy később sem lesz okuk kétségbeesésre. Még volt egy napra való élelmük, és semmi jel nem mutatta, hogy rosszabbra fordulna az időjárás.

– Elő az evezőkkel! - vezényelt Kin-fu.

Ezzel jelt adott az indulásra. A búvárruhások hol hanyatt, hol hason fekve eveztek tovább nyugati irányban.

Nem haladtak elég gyorsan. Hamar kifárasztotta a karjukat az evezés, ezt gyakorlatlanságuk magyarázta. A tetejében gyakran meg kellett állniuk, hogy bevárják a folyton lemaradó, siránkozó Szunt. Gazdája kérte, szidta, fenyegette, de Szun ezúttal nem féltette maradék varkocsát, mert vastag csuklya védte. Mindenesetre elegendőnek bizonyult a félelme attól, hogy egyszerűen otthagyják, ezért hát Szun legalábbis igyekezett behozni állandó lemaradását.

Két óra felé észrevettek néhány madarat: dolmányos sirályokat. Ezek a nagy testű, gyors sirályok messze bemerészkednek a nyílt tenger fölé. A madarak jelenlétéből tehát még nem következtethettek arra, hogy közel a part. Mindenesetre biztató jelnek tekintették.

Egy órára rá a búvárruhások a „hajónyűgnek” nevezett hínármező szövevényébe gabalyodtak, ahonnan nagy üggyel-bajjal tudtak csak kiszabadulni. Úgy akadtak fönn rajta, mint a halak a fenékvonó-hálóban. Késeikkel próbálták „kivágni” magukat szorongató helyzetükből. Bő fél órájukba és sok erejükbe került, amit másra kellett volna tartalékolniuk.

Négy órakor a kis úszóraj ismét megállt, méghozzá meglehetősen kimerülve. Újra szél támadt, de ezúttal dél felől, amit eléggé nyugtalanító körülménynek tekintettek. A búvárruhások ugyanis nem haladhattak oldalszéllel, mint a hajók, amelyek a tőkesúlyukkal ellensúlyozhatják a szélirányt. Ha tehát fölhúzzák a vitorlákat, félő, hogy észak felé sodródnak, és kárba vész az eddigi, nyugat felé megtett útjuk nagy része. Fölerősödött a hullámverés is. Szél korbácsolta a mélységi hullámok taraját, és fölöttébb kínos helyzetbe hozta őket.

Meglehetősen hosszú ideig vesztegeltek. Ezalatt nem csupán pihentek, hanem új erőt is gyűjtöttek. Megrohamozták a maradék élelmiszerkészletet, habár ez az estebéd már korántsem zajlott le olyan jó hangulatban, mint a reggeli. Néhány órán belül leszáll az este. Hűvösödött a szél... Mit tegyenek?

Kin-fu az evezőjére támaszkodott, összevonta a szemöldökét, és rossz sorsa ezen újabb megnyilvánulása miatt inkább bosszankodva, mint aggódva, egyetlen szót sem szólt. Szun megállás nélkül nyögdécselt és tüsszögött, mintha félholt volna a náthától. Craig és Fry érezte, hogy két útitársuk gondolatban kérdéseket tesz föl nekik, ám nem tudtak mit válaszolni.

Végül a szerencsés véletlen hozta meg a választ.

Nem sokkal öt óra előtt Craig és Fry felkiáltott, és egyszerre mutatott a karjával dél felé:

– Vitorlás!

Hárommérföldnyire tőlük valóban bárka közeledett szélirányban, dagadó vitorlákkal. Márpedig ha továbbra is tartja az irányt, amerre a szél sodorja, valószínűleg kis távolságra halad el attól a helytől, ahol Kin-fu és társai vesztegelnek.

Így hát nem volt más teendőjük, mint hogy a bárkával merőlegesen szembehelyezkedve elvágják az útját. A búvárruhások nekiláttak hát, hogy fölkészüljenek a hadműveletre.

A szélirány miatt nem vonták föl a kis vitorlákat, de evezővel is megtehették azt a viszonylag rövid utat. Mind nagyobbnak látták a bárkát, amely gyorsan közeledett az erősödő szélben. Halászbárka volt: egyértelműen azt jelezte, hogy már nem lehet messze a part. A kínai halászok ugyanis ritkán merészkednek a nyílt tengerre.

– Gyorsabban! Gyorsabban! - kiáltotta Craig és Fry, nagy csapásokkal evezve.

Így sem tudtak túltenni útitársaikon: Kin-fu úgy siklott a víz felszínén előrehajolva, mint valami versenyszkiff. Még Szun is felülmúlta saját magát: a fejét emelgetve szaporán lapátolt, annyira rettegett, nehogy lemaradjon!

Körülbelül fél mérföldet kellett megtenniük ahhoz, hogy egy vonalba érjenek a bárkával. Még világos volt, ezért ha nem közelítenek is annyira a hajóhoz, hogy meglássák őket, legalább oda tudnak kiáltani. De vajon a halászok nem menekülnek-e hanyatt-homlok, ha meglátják e fura tengeri lényeket, akik ráadásul még szólnak is hozzájuk?! Mindenesetre számolniuk kellett ezzel az eléggé veszélyes eshetőséggel.

Akárhogyan lesz is, most nem szabad az időt vesztegetni. Karjukat megnyújtva, evezőjükkel gyorsan szelték a rövid, tarajos hullámokat. A távolság szemlátomást csökkent, amikor Szun, aki újabban az élmezőnyben haladt, rettenetes kiáltást hallatott rémületében.

– Cápa! Cápa!

Szun ezúttal nem tévedett.

Mintegy húsz láb távolságra két hegyes háromszög emelkedett ki a vízből. A környékbeli tengerek ragadozójának, a tigriscápának az uszonyait látták, amely a nevéhez híven sokkalta falánkabb és vadabb a kék cápánál vagy bármely más ragadozónál.

– Elő a késeket! - adta ki a parancsot Fry és Craig.

Ez volt az egyetlen fegyverük: ki tudja, boldogulnak-e vele?

Szun, amint várható volt, sürgősen a második vonalba húzódott.

A cápa észrevette a búvárruhásokat, és feléjük tartott. Szempillantás alatt föltűnt óriás, zöld csíkos és foltos teste az áttetsző vízben. Legalább tizenhat-tizennyolc láb hosszú hatalmas szörnyeteg!

Egyenesen Kin-fura támadt: fél fordulatot tett, hogy belemarjon.

Kin-fu nem veszítette el hidegvérét. Amikor a cápa már-már rávetette magát, Kin-fu a fenevad hátának támasztotta az evezőjét, és erőteljes mozdulattal eltaszította magától.

Craig és Fry azonnal ott termett, támadásra és védelemre készen.

A cápa szempillantásnyira lemerült, majd újra fölbukkant óriási ollóra emlékeztető tátott szájjal, amelyből kivillant tűhegyes, négyszeres fogsora.

Kin-fu az imént bevált módszert akarta megismételni de az evező az állat állkapcsa közelébe került s az egy-kettőre átharapta.

A szörnyeteg ekkor az oldalára fordult, és az áldozatára vetette magát.

Egyszer csak patakzani kezdett azonban a vére, és vörösre festette a tengert. Fry és Craig két oldalról szúrt a hatalmas fenevadba, és bármilyen vastag volt is a bőre, hosszú pengéjű amerikai késüket sikerült belemártaniuk.

A szörnyeteg kitátotta a száját, majd messzehangzó üvöltéssel becsukta, miközben uszonyai iszonyúan verdesték a vizet. Fryt oldalba kapta az egyik farkcsapása: tíz lábbal odébb kötött ki.

– Fry! - kiáltott utána Craig olyan fájdalmasan, mintha őt érte volna a farkcsapás.

– Hajrá! - kiáltotta Fry, újabb támadásra készen.

Sértetlenül megúszta; gumipáncélja fölfogta a hatalmas ütés erejét.

Eszeveszett dühvel támadtak ismét a cápára. Az meg csak forgott, csapkodott maga körül. Kin-fu egyenesen az állat szemgödrébe mélyesztette a kettéharapott evező nyelének élesebbik csúcsát. Annak a kockázatával is, hogy kettéharapja a fenevad, addig tartotta mozdulatlanul, amíg Fry és Craig megpróbálja szíven szúrni.

A két ügynöknek valószínűleg sikerült is a késével eltalálnia, mivel a szörnyeteg még egy utolsó csapással megfordult maga körül, és elmerült a véres hullámokban.

– Hurrá! Hurrá! Hurrá! - kiáltott Fry és Craig egyhangúlag, a hosszú pengéjű késsel hadonászva.

– Köszönöm - csak ennyit mondott Kin-fu.

– Nincs mit - válaszolt Craig. - Túl nagy falat lett volna kétszázezer dollár ennek a halnak!

– Azt már nem! - tette hozzá Fry.

És Szun? Hová lett Szun? Ezúttal megelőzte a többieket, és egészen a bárka közelébe jutott: alig három kötélhossznyira volt tőle. A nyúlszívű inkább egyedül evezett tovább, csakhogy mentse az irháját, de majdnem rajtavesztett.

A halászok ugyanis észrevették, de aligha hihették, hogy ez a macskacápa külsejű lény emberi fajzat volna. Nekiláttak hát, hogy kötélvégre kapják, ahogyan a delfineket vagy a fókákat szokták. Amikor a feltételezett tengeri zsákmány a közelükbe ért, erős kampóval ellátott kötelet hajítottak feléje a fedélzetről. A kampó az öve fölött akadt Szun ruhájába, és felhasította a hátától egészen a nyakáig. Mivel a felsőrészből kiszállt a levegő, már csak a nadrágja tartotta a víz felszínén. Addig kalimpált, amíg fejjel lefelé a vízbe merült, két lába pedig a víz fölött rugdalózott.

Addigra Kin-fu, Craig és Fry is odaért, és elővigyázatosan, ékes kínai nyelven szóltak a halászokhoz.

Most ijedtek meg csak igazán a jámbor atyafiak! Beszélő fókák! Már fordították volna a szélnek a vitorlákat, hogy minél előbb elszeleljenek...

Kin-fu azonban megnyugtatta őket. Fölfedte kilétüket: elmondta, hogy a társaival együtt emberek, azaz ugyanolyan kínaiak, mint a halászok. Pillanatba tellett, és a három szárazföldi emlős már a fedélzeten volt.

Szun maradt csak hátra. A csónakhoz vonták egy csáklyával, és végre kihúzták a fejét a vízből. Az egyik halász megragadta a varkocsánál fogva, fölemelte, és... a kezében maradt Szun egész hajfonata úgy, hogy a szegény ördög újra a víz alá merült.

A halászok erre kötelet tekertek köréje, és nagy üggyel-bajjal fölhúzták a hajóba. Alig jutott föl a fedélzetre, és épp hogy kirázták belőle a sok lenyelt tengervizet, amikor Kin-fu hozzálépett. Szigorú hangon megkérdezte tőle:

– Tehát a varkocsod hamis volt?

– Enélkül be sem álltam volna önhöz inasnak, hiszen ismertem a szokását.

Szun ezt úgy adta elő, hogy kitört belőlük a nevetés.

A halászok Funingból jöttek, tehát alig kétmérföldnyire volt tőlük éppen az a kikötő, ahová Kin-fu el akart jutni. Kin-fu társaival együtt még aznap este nyolc óra tájt partra szállt Funingban. Végre kibújhattak Boyton kapitány mentőöltözékéből, és mind a négyen visszanyerték emberi külsejüket.