Ki az az utas, aki hol itt, hol ott tűnik fel futtában a Mennyei Birodalom vízi és szárazföldi útjain, csatornák és folyamok mentén? Megállás nélkül megy, csak megy előre, és nem tudja, másnap hol hajtja le a fejét. Körül se néz a városokban, amelyeken keresztülhalad, néhány órát alszik csupán a szállodákban, fogadókban, s a vendéglőkben is épp hogy csak néhány falatot eszik. Két kézzel szórja a pénzt, hogy még gyorsabban utazhasson. Vajh ki ő?

E férfiú bizonyára nem üzleti ügyben utazik. Nem kereskedő, sem pedig miniszteri megbízást teljesítő, sürgős küldetésben járó mandarin. Nem a természet szépségeit kereső művész, de nem is tudós irodalmár, akit régi okmányok felkutatása vonz az ősi Kína buddhista szerzetesi kolostoraiba. Még kevésbé a Vizsgák Pagodájában egyetemi fokozatra törekvő diák, sem pedig Buddha papja, aki a szent fügefák gyökerei közt emelt kis mezei oltárokat látogatja, és nem is zarándok, aki valamely fogadalmát teljesítve keresi fel az öt szent hegy egyikét a Mennyei Birodalomban.

Olvasóink bizonyára kitalálták már, hogy ez az utas a hamis Ki-nan, az örökké szolgálatkész Fry-Craig meg az állandó végkimerülésben szenvedő Szun kíséretében. Ő Kin-fu, akit különös lelkiállapota űz mindegyre, hogy a köddé vált Vangot felkutassa. A Százéves ügyfele nem kíván egyebet e lázas jövés-menéstől, mint azt, hogy mielőbb elfeledhesse mostani helyzetét, és talán némi biztosítékot is remél az őt fenyegető láthatatlan veszélyekkel szemben. A legjobb lövész is eltéveszti néha a mozgó célpontot, de ő szívesen lemondana e mozgásról.

Az utasok Nankingban ismét ama gyors amerikai gőzösök egyikére szálltak fel, amelyek úszó szállodaként a Kék folyón teljesítenek szolgálatot. Hatvan óra múltán Hancseuban szálltak partra, pillantást sem vetve a Kis Árva nevű furcsa sziklaalakzatra, amely a Jangce-kiang folyó közepén emelkedik, csúcsán égbetörő buddhista templommal.

A vándor Kin-fu mindössze fél napot töltött el a Kék folyó és legfontosabb mellékfolyója, a Han-kiang találkozása mentén elterülő Hancseuban. A tajpingok ebben a kereskedővárosban is, amely Hajjangfu külvárosa, hátrahagyták pusztításuk nyomait. Vangot azonban nem találta sem itt, sem pedig Hupej tartomány székhelyén, a folyó jobb partjára épült Vucsangfuban. Kin-fut nem hagyták nyugodni a koronás szerzetes sírjánál látott kezdőbetűk.

Ha Craig és Fry abban reménykedtek, hogy ezen a nagy kínai körúton majd megtudnak valamit a kínai szokásokról vagy megismernek néhány várost, akkor nagyon hamar csalódniuk kellett. Még arra sem futotta az idejükből, hogy följegyezzék a legfontosabbakat, csak halvány emlékeik maradtak városokról, épületekről, és a végén már azt sem tudták, hányadika van. Szerencséjükre nem voltak se kíváncsiak, se fecsegők. Szinte sohasem beszélgettek. Ugyan minek? Hiszen Craig ugyanazt gondolta, mint Fry. Mintha önmagukkal beszéltek volna. Így hát ügyfelükhöz hasonlóan, ők se fordítottak különösebb gondot a legtöbb kínai város kétarcúságának megfigyelésére: amilyen kihalt a központjuk, olyan eleven élet zajlik a külvárosokban. Hancseuban jóformán pillantást sem vetettek az európai negyedre: a széles, egymásra merőleges utcákra, az előkelő lakóházakra meg a Kék folyót szegélyező, hatalmas fáktól árnyékos sétányra. Tekintetük mindenhol csak egyvalakit keresett, egyetlen embert, aki azonban láthatatlan maradt.

A Han-kiang éppen áradt, így a gőzös még vagy százharminc mérföld távolságot megtehetett: egészen Laohokouig eljuthattak vele.

Kin-funak megtetszett a helyváltoztatásnak ez a módja. Elhatározta, hogy mindaddig a hajóval utazik, ameddig a Han-kiang hajózható. Onnantól pedig majd eldöntik, hogyan tovább. Craig-Fry is szívesen vette volna, ha útjukat ezentúl kizárólag hajón folytatják. Itt ugyanis könnyebb a megfigyelés, és sokkal kisebb a veszély. Később, Közép-Kína kevésbé biztonságos útjain egészen más lesz a helyzet. Ami pedig Szunt illeti, neki kiváltképp megfelelt a hajókázás. Nem kellett gyalogolni, egyáltalán nem kellett semmit sem csinálnia: gazdáját szíves örömest Craig-Fry gondjaira bízta. Neki nem maradt más, mint valamelyik árnyas zugban szundikálni a bőséges reggeli, ebéd és vacsora közti szünetekben. Meg kell hagyni, a hajón kitűnő volt a konyha!

Néhány nap múlva némi módosulás következett be a hajó élelmezésében, ennek oka a tudatlan inason kívül mindenki előtt világos volt: a földrajzi helyzet változásával az éghajlati viszonyok megváltozását is érzékelhették az utasok.

Az étkezésben például a gabonafélék felváltották a rizst: megjelent a kovásztalan kenyér, amely a sütőből frissen kikerülve igen jóízű.

Szun, igazi dél-kínai létére hiányolta a megszokott rizst. Igencsak ügyesen forgatta a kis pálcikákat; a tálkában levő rizsszemekből villámgyorsan hatalmas mennyiséget tudott eltüntetni kitátott szájában. A Mennyei Birodalom alattvalójának nincs is más kívánsága, ha elegendő a rizse meg a teája!

A gőzös a Han-kiangon fölfelé haladva elérte tehát a gabonaövezetet. A táj domborzata változatosabbá vált. Hegycsúcsok rajzolódtak ki itt-ott a láthatáron, rajtuk a Ming-dinasztia korában épült erődítményekkel. A lejjebb mesterséges gátak közé szorított folyó itt kiszélesedett és sekélyebbé vált. Huanglofu megyeszékhelyhez közeledtek.

Kin-fu ki sem szállt a fűtőanyag berakodásához szükséges néhány óra alatt, amíg a hajó a vámterület épületei előtt vesztegelt. Semmi keresnivalója sem volt ebben a számára érdektelen városban. Most már csupán egyetlen cél hajtotta: ha úgysem akad a tudós nyomára, legalább minél távolabb kerüljön a veszélyzónából. Ezért tartott Kína belseje felé, ahol ha nem is találja meg Vangot, de legalább a filozófus is nehezebben akad rá.

Huanglofut elhagyva két, egymással szemben épült városhoz értek: a bal parton Fangcseng kereskedőváros, míg a jobb parton Hszianjangfu megyeszékhely terült el. Az előbbi külvárosa élénk, emberektől nyüzsgő képet mutatott, míg a másik város, tele hivatalos épületekkel, inkább kihaltnak tetszett, mint élőnek.

A Han folyó Fangcseng után merész kanyarral egyenesen északnak fordul, és csak Laohokouig hajózható. Most azonban túl sekély volt a folyó vize, ezért a gőzös nem folytathatta az útját.

Új helyzet állt elő. Ettől kezdve megváltoznak az utazás feltételei. Búcsút mondanak a „mozgó” vízi útnak: ezentúl a saját erejükből kell helyet változtatniuk, de legalábbis felcserélni a puhán sikló hajót a Mennyei Birodalomban használatos siralmas szállítóeszközök rázkódásával, zötykölődésével a hepehupás utakon. Szegény Szun! Újra kezdődik számára a fáradtságos hercehurcák, no meg a szemrehányások korszaka!

Az már szent igaz, hogy nem kevés megpróbáltatás várt azokra, akik Kin-fuval tartottak e változatos vándorúton tartományról tartományra, városról városra. Az egyik nap kocsin utazott, de milyen kocsin! Két kerék tengelyére vasszögekkel odaerősített ládát vonszolt az öszvérfogat. A ládát olyan ritka szövésű vászon fedte, hogy egyaránt áthatolt rajta a nap meg az eső is. A másik nap már bambuszrudakkal öszvérekre akasztott hordszéken imbolygott és akkorákat rázkódott, hogy a hajónak minden eresztéke belerecsegett volna.

Craig és Fry, mint két szárnysegéd, az ajtó mellett kuporgott egy-egy szamár hátán, még nagyobbakat rázkódva és imbolyogva, mint a hordszék. Ami Szunt illeti, bizony ilyenkor meg kellett gyorsítania a lépteit, mivelhogy ő gyalogosan rótta az utat. Jajgatott, morgott, és a kelleténél gyakrabban kortyolgatott a csaolzang pálinkából. Így hát még a valóságosnál is göröngyösebbnek érezte a talajt a lába alatt. Egyszóval, akkor sem érte volna több hányattatás a kis csapatot, ha viharos tengeren utazik.

Lóháton, mégpedig eléggé rozzant példányokon vonult be Kin-fu és csapata Hszinjangfuba, a Középső Királyság egykori fővárosába, a Tang-dinasztia hajdani székhelyére.

Addig azonban, amíg elérték Senhszi távoli tartományát, végtelen kopár pusztaságokat kellett bejárniuk, vállalva a rengeteg fáradtságot és veszélyt is.

A spanyolországinak megfelelő szélességi övön, ahol ők jártak, már elviselhetetlenül égetett a májusi nap sugara, az utakon fölverődött a finom szemcséjű por, mivel errefelé ismeretlen a kikövezett út kényelme. A sárgás, kavargó porfelhő az egészségtelen füstködhöz hasonlóan megállt a levegőben, és tetőtől talpig beborította a kis csapatot. Az Észak-Kínában jellegzetes földtani képződmény, a lösz vidéke volt ez: „a lösz sem nem föld, sem nem kő, avagy jobban mondva olyan kő, amelynek még nem volt ideje megszilárdulni”.

A veszedelmekről annyit, hogy nagyon is jelenvalók ebben az országban, ahol a rendőrök betegesen félnek a tolvajok késszúrásától. Ha a tipaok már a városokban is szabad teret engednek a bűnözőknek, és a város kellős közepében lakók sem mernek az utcákra menni, kivált éjszakánként, akkor el lehet képzelni az országutak biztonságát! Többször is láttak útközben gyanús alakokat a löszrétegekbe mélyen bevájt szűk ösvényeken, de tekintettel a Craig és Fry övéből kikandikáló pisztolyokra, eddig sikerült megfutamítani az útonállókat. A Százéves ügynökei számos alkalommal éltek át nehéz perceket nem annyira saját maguk, sokkal inkább a két lábon járó millió miatt, akit meg kellett védelmezniük. Az már teljesen mindegy lett volna, hogy Vang vagy valami gonosztevő késszúrása teríti le Kin-fut, a biztosítótársaságot sújtotta volna a csapás.

Tekintettel a körülményekre, Kin-fu sem volt éppen fegyvertelen, és készen állt rá, hogy megvédje saját magát. Sokkal jobban ragaszkodott az életéhez, mint eddig bármikor. Ahogy Craig és Fry megjegyezte róla: - Meghalni is kész lenne az életéért.

Nem sok reményt fűztek hozzá, hogy Vang nyomára bukkannak Hszinjangfuban. Mint hajdani tajpingnak, nyilván meg sem fordult a fejében, hogy ide rejtőzzék. A lázadók ugyanis nem tudták elfoglalni annak idején ezt az erős fallal körülvett várost, mivel népes mandzsu helyőrség állomásozott itt. Hacsak nem vonzották ide a filozófust a városban található régészeti nevezetességek, vagy éppen a feliratokban kívánt elmélyedni, hiszen a helyi múzeum „táblaerdejével” felbecsülhetetlen értékeket rejtett, egyébért nemigen jött volna ide.

Így hát Kin-fu már ideérkezése másnapján elhagyta ezt a várost, amely fontos kereskedelmi utak csomópontja Közép-Ázsia, Tibet, Mongólia és Kína között, és továbbindult észak felé. Csaohszien és Hszintonghszien érintésével haladt a kis csapat a lösztől sárgára festett vizű Vu-ho völgyében, amelyet a folyó vájt magának a löszrétegeken át. Előbb az 1860. évi szörnyű muzulmán felkelés színhelyére, Huacsuan városába vezetett az útjuk. Ezután hajón, majd szekéren igyekeztek nem kis fáradtság árán a Vu-ho és a Huang-ho folyók találkozásánál épült Csoukoutien erődje felé.

A Huang-ho, a nevezetes Sárga folyó északon ered, és áthaladva a keleti tartományokon a Sárga-tengerbe ömlik, amely legalább annyira nem sárga, mint ahogyan a Vörös-tenger sem vörös, a Fehér-tenger nem fehér és a Fekete-tenger sem fekete. Híres-nevezetes, minden bizonnyal égi eredetű folyó, hiszen az Ég Fiának színét viseli a neve, de „Kína istencsapása” is a szörnyű áradásai miatt, amelyek következtében mára részben használhatatlanná vált a Császár-csatorna.

Csoukoutienben az utasok biztonságban érezhették magukat éjszaka is. Ez az erődítmény katonai település volt, nem holmi kereskedőváros. Lakói, a kínai hadsereg élvonalának számító mandzsu tatárok nem sátortáborban, hanem kőépületekben laktak. Kin-funak már-már kedve támadt itt pihenni néhány napot. Megfelelő szállodában szép szoba, kényelmes ágy és jó ételek: Craig és Fry sem talált volna benne semmi kivetnivalót, Szunról nem is beszélve!

Csakhogy éppen ez a kétbalkezes inas követte el ama óvatlanságot, hogy gazdája álneve helyett a valódit adta meg a vámhatóságoknak. Kiszállt a fejéből, hogy neki nem Kin-fut, hanem Ki-nant van szerencséje szolgálni. Meg is rövidült vagy egy hüvelyknyivel a varkocsa.

Micsoda bosszúság! Kin-fu tehetetlen dühében azonnal sarkon fordult, hogy elhagyja a várost. A név ugyanis azonnal megtette a hatását. A híres Kin-fu Csoukoutienbe érkezett! Összecsődültek az emberek, hogy láthassák ama különleges személyt, akinek „egyedüli vágya, hogy megérje a száz esztendőt”.

A felbőszült földönfutó két testőre és inasa kíséretében épp hogy csak ki tudott szabadulni a kíváncsiskodók gyűrűjéből, akik tódultak a nyomába. Ezúttal gyalog - gyalog! - vágtak neki a Sárga folyót övező gátaknak, és végső erejükkel elértek egy kisvárost, ahol ismeretlenségbe burkolózva néhány órát pihenhettek.

Szun végső csüggedésében egyetlen szót sem mert többé kinyögni. Nevetségesen rövidre zsugorodott pocokfark-hajfonatával a legkínosabb nevetség tárgya lett. Az utcagyerekek csapatba verődve szaladtak utána, és válogatott csúfolódásokkal illették.

Alig várta már, hogy megérkezzenek. De hová? Gazdája ugyanis - amint azt William J. Bidulphnak kijelentette - arra megy, amerre a lába viszi.

Rejtekhelyükön, a Csoukoutientől mintegy tíz kilométerre fekvő nyomorúságos kis falucskában, ahol megpihentek, nem találtak se lovat, se szamarat, de még öszvért sem; kocsiról, hordszékről nem is beszélve. Választhattak. Ott maradnak, vagy gyalogosan folytatják az utat. Vang filozófus tanítványa nem volt éppen rózsás kedvében; a bölcselet tudománya, úgy tetszett, nem kínál megoldást ilyen esetekre. Átkozta az egész világot, pedig csak saját magát okolhatta. Fájó szívvel gondolt vissza azokra az időkre, amikor még gondtalanul élhetett... Vang szerint csakis akkor becsülhetjük meg a boldogságot, ha már megismertük a gondokat, bajokat és kínokat. Való igaz! Ő már kivette belőlük a részét. Csak azt nem tudhatta, mi vár még rá!

Meg aztán, barangolásai közben találkozott becsületes emberekkel, akiknek egyetlen rézgarasuk sem volt, mégis boldogok voltak! Észrevehette azt is, hogy a kedvvel végzett munka hányféle örömöt ad. Látta a barázdája fölé hajló parasztot meg a dúdolgató munkást, amint a szerszámát forgatja. Nem a tétlensége, a munka hiánya vezetett-e Kin-funál az érzéketlenségére, a vágyakozás hiányára, végül a boldogtalanságára ezen a földön? Ó, teljes sikerrel járt a megleckéztetése! Ő legalábbis azt hitte... Nem, barátocskám, Kin-fu, a leckének még nincs vége!

Eközben Craig és Fry mindenhová bekopogtattak, tűvé tették az egész falut valami jármű után és találtak is - egyetlenegyet! Csupán egy személy szállítására volt alkalmas, és a tetejében hiányzott a „motorja”.

E jármű ugyanis leginkább a taligára emlékeztetett, amelynek tökéletesített változata a Pascal-féle gyaloghintó. Ezt az útitaligát azonban valószínűleg már jóval előbb kitalálták a puskapor, az írás, az iránytű meg a papírsárkány egykori feltalálói. A kínai változat aránytalanul nagy kereke azonban nem a jármű elején, hanem középen, az utasfülkék között található, mint némelyik gőzhajónál. A két részből álló fülkét a kerék tengelyére rögzítették: az egyikben az utas kényelmesen elhelyezkedhet, a másikba a csomagjai kerülnek.

E kínai közlekedési eszköz „motorja” nem más, mint az az ember, aki tolja, nem pedig húzza előre. Az utas háta mögött helyezkedik el, így nem veszi el a kilátást, az angol hintók mintájára. Jó szél esetén, azaz amikor hátszelet kap, ez az ember felhasználja a természet erejét is: árbocot erősít az utasfülkére, és kifeszíti a négyszögletű vitorlát. Amikor erős a szél, szinte repülni kényszerül, gyakran gyorsabban kell haladnia, mint ahogyan a szándékában állna.

Megvették a járművet a tartozékaival együtt. Kin-fu helyet foglalt benne. Jó szél volt, így a vitorlát is kifeszítették.

– Gyerünk, Szun! - szólt Kin-fu.

Szun nekikészülődött, hogy helyet foglaljon a másik fülkében.

– A kocsirúdhoz! - kiáltott rá a gazdája ellentmondást nem tűrő hangon.

– Gazdám... hogy nekem... én... - hebegett Szun, és lába már előre remegett, mint a meghajtott lóé.

– Csak azt kapod, amit megérdemelsz a fecsegésedért és az ostobaságodért! Gyerünk, Szun! - visszhangozta Craig és Fry.

– A kocsirúdhoz! - ismételte meg Kin-fu, tekintetét a szerencsétlen inas hajdíszének maradványára függesztve. - A kocsirúdhoz, te barom, és jaj neked, ha megbotlasz!...

Kin-fu jobb kezének mutató- és középső ujjával az olló nyisszentését utánozva fejezte be a mondandóját, és ez szemmel látható hatással volt Szunra: nyakába akasztotta a hámot, és két kézzel megragadta az útitaliga rúdját. Fry és Craig közrefogták a fura targoncát, és enyhe hátszéllel szaporán útnak eredt a kis csoport.

Tekintsünk el attól, hogy ecseteljük az elkeseredett Szun tehetetlen dühét, amiért az igavonó ló szerepébe kényszerült. Közben pedig Craig és Fry hajlandónak mutatkozott időnként átvenni tőle e „tisztet”. Szerencsés körülménynek mondható, hogy a déli szél is segítette őket, ezért a szokásos erőkifejtés negyedével megúszták. A taligát jól kiegyensúlyozta a középen elhelyezkedő kerék, így az igavonónak inkább a kormányos szerepe jutott: csak a helyes irányra kellett ügyelnie.

Kin-fu a fenti „díszkísérettel” érkezett el az észak-kínai tartományok határáig. Hol gyalogolt valamennyit, hogy megjártassa a lábát, ha meg pihenni óhajtott, hát fölkapaszkodott a taligára. Elkerülték Huangput és Kajfenget, végighaladtak a híres Császár-csatorna gátjai mentén, amelyen még húsz éve is, mielőtt a Sárga folyót visszavezették volna régi medrébe, néhány száz mérföldnyi kellemes hajóutat lehetett tenni Szucsöből, a tea honából Pekingbe.

Keresztülhaladtak Csinanon, Hohszienen, és beléptek Pejcsen tartományba; itt emelkedik Peking, a Mennyei Birodalom négyszeres fővárosa. Maguk mögött hagyták Tiencsint, a négyszázezer lakosú, két erődítménnyel és magas fallal körülvett várost, amelynek jelentős kikötője a Császár-csatorna és a Pej-ho folyam találkozásánál épült ki. Ide érkeznek a hajók pamutkelme- és lenszövet-rakományukkal Manchesterből, továbbá a világ más részeiből is a rézzel, vassal, szantálfával, német gyufával megrakott teherhajók; innen indulnak a jujuba-, tavirózsalevél-, valamint a tatárföldi dohányszállítmányok stb. Százhetvenmilliós nagyságrendben kötnek üzleteket e kikötőben. Kin-funak esze ágában sem volt meglátogatni a különös város, Tiencsin híres pagodáját, amely a „pokoli szenvedésekről” kapta a nevét. Nem járt a keleti külvárosban, a látványos „lámpás utcában” vagy az ószeresek utcájában sem, nem ebédelt a muzulmán Liu-Sao-csi „Harmónia és barátság” éttermében, amely kitűnő boráról híres; bármit hirdetett is Mohamed, nem került le a nagy, vörös cégér a homlokzatról. Kin-fu - érthető módon - elkerülte Li-Csong-tang palotáját is, aki 1870 óta a tartomány alkirálya, a Gyarmati Tanács meg a Császári Tanács tagja, és a Fej-hszien Csao-pao cím birtokosa a sárga mellénnyel.

Helyette a rakparton vonultak végig, a sóval teli zsákhegyek közt: elől Kin-fu a taligán, mögötte Szun, a jármű motorja. Áthaladtak a külvárosokon, majd az angol és az amerikai bérleti területen. A lóversenypályát elhagyva a cirok-, szezám- és árpaföldek, a dús konyhakertek és gyümölcsösök mentén haladtak tovább a füves síkságon keresztül, ahol ezrével futkároztak a mezei nyulak; fogoly- és fürjrajok rebbentek föl, amikor lecsapni készült rájuk a sólyom vagy a vércse. A négytagú csapat ezután rátért a változatos fajtájú lombos fák és folyami nádasok szegélyezte köves útra: még huszonnégy mérföld volt hátra Pekingig. Épen és egészségesen értek Tungcsiangba; Kin-fu, aki még mindig kétszázezer dollárt ért; Craig és Fry ugyanolyan állóképességgel, akárcsak az út kezdetén, Szun elcsigázva, csapzottan, mindkét lábára sántán, a feje búbján alig háromhüvelyknyi fonatával.

Június 19-ét mutatott a naptár. Hét nap múlva jár le a Vanggal megállapodott határidő! De hol lehet Vang?