– Ez bizony, Bidulph úr, sima tőzsdei fogás volt, amerikai módra! - jelentette ki Kin-fu a biztosítótársaság ügyvezető igazgatójának.

A tiszteletreméltó William J. Bidulph mosolya roppant szakértői tapasztalatról árulkodott.

– Mesteri fogás - jegyezte meg. - Sikerült is mindenkit lóvá tenni.

– Még az amerikai ügynökömet is! - kiáltott fel Kin-fu. - Egyetlen szó sem igaz fizetésképtelenségről, csődről. Álhírnek bizonyult, uram! Egy hét leforgása alatt minden visszazökkent a régi kerékvágásba; kinyitottak a pénztárak, mintha mi sem történt volna. Megcsinálták az évszázad üzletét! A részvények értéke nyolcvan százalékot zuhant, és a legalacsonyabb értékén ugyanaz a bank vásárolta vissza! Mikor aztán afelől faggatták, hogy ez a fogás mennyit hozott a konyhára, az igazgató elégedetten válaszolt: „Százhetvenöt százalékot!...”

– Lám csak, kedves Bidulph úr - magyarázta tovább Kin-fu -, ezt az ügynököm írta meg ma reggel érkezett levelében, amikor már azt hittem, hogy teljesen tönkrementem... és...

– Kezet akart emelni magára? - kiáltott fel William J. Bidulph.

– Nem, hanem kis híján megöltek - válaszolta Kin-fu.

– Megölni, magát?

– Az írásos beleegyezésemmel, előzetes megállapodással, s ez maguknak...

– Kétszázezer dollárunkba került volna, mivel az összes szóba jöhető haláleset ellen biztosítást kötött - fejezte be a mondatot az ügyvezető igazgató. - Ó, mennyire sajnáltuk volna!

– A tőke miatt?...

– És a kamatok miatt is!

William J. Bidulph amúgy amerikai módra szívélyesen kezet rázott ügyfelével.

– Valamit azonban nem értek... - fűzte még hozzá.

– Mindjárt megérti - válaszolta Kin-fu.

Ezután fölfedte a megállapodás jellegét azzal az emberrel, aki élvezi a teljes bizalmát. Kin-fu még idézett is az illető zsebében lapuló levélből, amely fölmenti őt tettének következményeitől, és teljes büntetlenséget biztosít a számára. Ami a legveszélyesebb az ügyben, hogy ez az ember meg is tartja adott szavát, efelől semmi kétség.

– Az illető a barátja? - kérdezte az ügyvezető igazgató.

– Igen, a barátom - felelte Kin-fu.

– Akkor hát barátságból?...

– Igen, barátságból, azonkívül... ki tudja?... talán számításból is... Ötvenezer dollárt érne neki a halálom.

– Ötvenezer dollárt! - kiáltott fel William J. Bidulph.

– Talán csak nem Vang úr lenne az?

– De ő.

– A filozófus! Sohasem lenne képes rá...

Kin-fu már majdnem kimondta:

„Ez a filozófus valamikor tajping volt. Élete derekáig több embert ölt meg, mint ahányan a Százévesnél biztosítást kötöttek; ha mind itt biztosította volna magát, csődbe ment volna a biztosítótársaság! Tizennyolc év telt el azóta, és eddig sikerült féken tartania ádáz indulatait. Most azonban itt az alkalom, hiszen úgy tudja, hogy tönkrementem és meg akarok halni. Ugyanakkor a halálommal csinos összeghez juthat, így hát nem fog tétovázni...”

Kin-fu azonban minderről egy szót sem szólt. Elárulta volna Vangot, és William J. Bidulph habozás nélkül följelenti a filozófust, mint egykori tajpingot a tartományi kormányzónál. Ezzel ugyan Kin-fu megmenekülne, Vang viszont biztosan belebukik.

– Nos hát, egyszerűen megoldhatjuk a dolgot - állt elő javaslatával a biztosítótársaság igazgatója.

– Mégis, hogyan?

– Értesíteni kell Vang urat, hogy nem érvényes többé az egyezség, és vissza kell tőle szerezni azt az életveszélyes írást...

– Könnyebb ezt mondani, mint megtenni! - kiáltott föl Kin-fu. - Vang tegnap eltűnt, és senki sem tudja, hová lett.

– Hm! - szaladt ki William J. Bidulph száján, ami pillanatnyi tanácstalanságát jelezte.

Figyelmesen vizsgálgatta ügyfelét.

– És most, kedves uram, már nem szándékozik meghalni? - kérdezte.

– Önszántamból nem - válaszolta Kin-fu. - Hiszen a Központi Kaliforniai Bank fogása csaknem megkétszerezte a vagyonomat, és rövidesen megházasodom! Addig azonban meg kell találnom Vangot, vagy szerencsésen túl kell élnem a biztosítási kötvény lejártát.

– És az mikor esedékes?

– Ez év június 25-én. Ez idő alatt különösen nagy a Százéves kockázata. Ezért hát a biztosítótársaságon a sor a szükséges intézkedések foganatosításában.

– És a filozófus fölkutatásában - fűzte hozzá a tiszteletreméltó William J. Bidulph.

Az igazgató kis ideig föl-alá járkált hátrakulcsolt kézzel, majd hirtelen ügyfele felé fordult:

– Nézze, uram! Mi megtaláljuk a maga mindenre kész barátját, ha a föld alá bújt is! Addig azonban megvédjük önt mindenfajta gyilkossági kísérlettől, mint ahogy eddig is megvédtük az öngyilkossági kísérletektől!

– Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Kin-fu.

– Csak azt, hogy április 30-ától fogva, amióta aláírta a biztosítási kötvényét, két ügynököm követte az ön lépteit, figyelte a sétáin, és kikémlelte minden cselekedetét.

– Az égvilágon semmit sem vettem észre mindebből...

– Ó! Az embereim igen tapintatosan végzik a feladatukat. Ha megengedi, most bemutatom őket, hiszen már nem kell titkolózniuk, legföljebb Vang úr előtt.

– Kész örömmel - válaszolta Kin-fu.

– Craig és Fry nem lehet messze, mivel ön itt van!

William J. Bidulph elkiáltotta magát:

– Craig-Fry!

A két ügynök valóban a különszoba ajtajában várakozott. Nyomon követték a Százéves ügyfelének útját egészen addig, hogy belépett az irodába. Az ajtó előtt vártak rá.

– Craig-Fry - szólt hozzájuk a főnökük -, nagyrabecsült ügyfelünket biztosítási kötvénye lejártáig most már nem saját magával szemben, hanem barátja, a filozófus Vang ellenében kell megvédeniük, aki arra vállalkozott, hogy megölje őt.

Az elválaszthatatlan páros ily módon értesült a legújabb fejleményekről. Megértették és tudomásul vették a feladatukat. Rájuk bízták a gazdag Kin-fut. Ő pedig keresve se találhatott volna náluk hűségesebb testőröket.

De hogyan kezdjenek hozzá?

A főnökük szerint két megoldás kínálkozik. Az egyik az lenne, hogy Kin-fu gondosan bezárkózik a sanghaji jamenjébe, a két ügynök pedig azonnal jelzi Vang esetleges érkezését. A másik megoldás szerint minden erővel azon kell lenniük, hogy fölkutassák a szóban forgó Vang tartózkodási helyét, elvegyék és érvénytelenítsék a nála levő „megbízólevelet”.

– Az első használhatatlan - jelentette ki Kin-fu. - Vang észrevétlenül bejuthat hozzám a házba, amely az övé is. Így hát mindenáron föl kell őt kutatni.

– Igazat kell adnom önnek, uram - válaszolt William J. Bidulph. - Az a legbiztosabb, ha megtaláljuk a szóban forgó Vangot, és meg is fogjuk találni!

– Élve... - így Craig.

– Vagy halva... - fűzte hozzá Fry.

– Nem! Élve! - kiáltott fel Kin-fu. - Szó sem lehet róla, hogy Vang akár egy másodpercig is veszélybe kerüljön az én hibámból!

– Craig és Fry - szólt a főnökük -, még negyvenöt napig felelnek az ügyfelünkért. Június 30-áig ez az úr kétszázezer dollárt ér nekünk.

Ezután a Százéves ügyfele és ügyvezető igazgatója elbúcsúztak egymástól. Tíz perc múlva Kin-fu hazaérkezett a jamenbe két testőre kíséretében, akik ezután már el sem mozdultak mellőle.

Amikor Szun meglátta, hogy Craig és Fry hivatalosan beköltözött a házba, bizony fájó szívvel vette tudomásul. Nincsenek többé kérdések meg válaszok, az ezüsttallérokról nem is beszélve. A tetejében új életre kelt gazdája a régi szigorral büntette ügyetlen és lusta inasát. A szerencsétlen Szun! Mit szólt volna, ha valaki fölfedi előtte, mit tartogat számára a jövő!

Kin-fu legelső dolga volt, hogy „fonográfozzon” Pekingbe, a Csakua sugárútra: sürgősen közölnie kellett, hogy a szerencse forgandósága még gazdagabbá tette. Az ifjú hölgy csak hallgatta a gyöngéd szavakat a férfitól, akiről azt hitte, hogy örökre elveszítette. Rövidesen viszontlátja kis húgát. Még nem múlik el a hetedik hold, amikor hozzá siet majd, hogy soha többé ne hagyják el egymást. Ahogyan korábban nem akarta szerencsétlenné tenni, úgy most meg akarja óvni attól, hogy újra özvegy legyen.

Li-u nemigen tudhatta mire vélni az utolsó mondat jelentését. Egyet azonban pontosan megértett: a vőlegénye visszatér hozzá: két hónapon belül mellette lesz. Ama napon nem lesz nála boldogabb asszony az egész Mennyei Birodalomban!

Kin-fu gondolkodásmódja valóban gyökeresen megváltozott. Négyszeres milliomos lett, a Kaliforniai Központi Bank gyümölcsöző mesterfogásának következtében. Most már ragaszkodott a létéhez, méghozzá a jólétéhez. A húsz napig átélt izgalom hatására teljesen kicserélődött. Barátai: Pao-sen mandarin, Jin-pang kereskedő, Tim, az életművész és Hual, az irodalmár sem ismertek volna rá: az egykori életunt vendéglátójukra, akinek a legénybúcsúját ülték a Gyöngy folyó hajóéttermében. Vang nem hinne a saját szemének, ha itt volna. De nincs itt: nyomtalanul eltűnt. Nem tért vissza a sanghaji palotába. Ebből eredt Kin-fu nagy gondja és testőrei állandó szorongása.

Egy hét telt el. Május 24-ét írták, és még mindig semmi hír a filozófusról; fikarcnyi esély sem kínálkozott a felkutatására. Kin-fu, Craig és Fry hiába fésülte át a külföldiek bérleti területeit, a bazárokat, a rossz hírű negyedeket, Sanghaj környékét. A rendőrség legügyesebb tipaói sem tudtak segíteni. A filozófust elnyelte a föld.

Eközben Craig és Fry mind nyugtalanabb lett. Megsokszorozták az óvintézkedéseket: éjt nappallá téve el sem mozdultak ügyfelük mellől, az asztalánál étkeztek, a szobájában aludtak. Még arra is rá akarták venni, hogy páncélmellényt viseljen a tőrdöfés kivédésére, és csak lágy tojást fogyasszon, mert egyedül azt nem lehet megmérgezni.

Kin-fu persze a pokolba kívánta őket az ötleteikkel együtt. Miért nem zárják mindjárt a Százéves páncélszekrényébe erre a két hónapra, hiszen kétszázezer dollárt ér!

William J. Bidulph, a gyakorlatias szakember ekkor felajánlotta ügyfelének, hogy visszafizeti a biztosítási összeget, és tépjék szét a kötvényt.

– Végtelenül sajnálom - jelentette ki határozottan Kin-fu -, de az üzletet megkötöttük, a következményeket önöknek kell vállalniuk.

– Hát legyen! - adta meg magát az ügyvezető igazgató, aki belátta, hogy vállalnia kell a maga részét, ha már így adódott. - Igaza van! Nálunk jobban senki sem védené meg.

– Kivált ilyen áron! - válaszolta Kin-fu.