Buena Vista és La Urbana közt.

A vihar iszonyú pusztításokat vitt véghez nem csak azon a vidéken, a hol a két falca menedéket keresett, hanem egészen a Rio Arauca torkolatáig, tehát mintegy tizenöt kilométer távolságra attól a helytől. Az Orinoco szennyes hullámai hömpölygették a fasudarakat, s egyéb tárgyakat, melyek a folyó áradásának, s az égi háborúnak áldozatul estek. Ha a két csónak a buena-vistai kikötőben idejekorán menedéket nem talált volna, bizonyára mind egy szálig oda vesznek.

A vihar nyugat felé elvonúlt, s így Buena Vistát nem érintette nagyon.

Ez a Buena Vista nem egyéb, mint nyomorúságos indiánus telep, még akkor sem lehet jogczíme, hogy falunak nevezzék, mert mindössze száz-százötven benszülött lakik a part menteti elszórt hitvány kunyhókban, s mind azzal foglalkoznak, hogy teknősbéka-tojásokat gyűjtenek, melyből olajat sajtolnak, s míg az esős évszak tart, halászgatnak. Abban az időben, mikor a «Gallinetta» és «Maripare» utasai partra szállottak, hogy az éjszakát biztos fedél alatt tölthessék, mindössze húsz-huszonnégy indiánus volt a telepen. Jámbor és békességszerető halásznép létökre szívesen fogadták az utasokat; az egyik felajánlotta, hogy menjenek az ő kunyhójába, s ott várják meg, míg a vihar elvonúl.

A kunyhó meglehetősen tiszta volt. A házigazda és fiatal felesége meg tizenkét éves leánykájuk hálásan fogadták azokat az ajándékokat, melyekkel az utasok őket megörvendeztették. Értéktelen, szines üveg-gyöngyök voltak az ajándékok, s a leánykának nagy öröme telt benne, hogy nézegesse.

Martialnak is akarva nem akarva bele kellett törődnie a helyzetbe; a «Maripare» utasaival egy fedél alatt kellett neki is meg unokaöcscsének is töltenie az éjszakát. Nem lehetett módja válogatni a kunyhókban. Miguel úr rendkívül udvarias volt a francziák iránt, két kollegája azonban némileg tartózkodóan viselte magát; ennek az oka alighanem Martial mérges pillantása volt, melylyel végig-végig méregette azt, a ki unokaöcscséhez mert szólani. Kermor Jeant a benszülöttek csaknem a tenyerükön hordották, úgy megszerették nyájas, szelid modora miatt.

Künn dühöngött a vihar, benn a kunyhóban pedig folyt a beszéd az utasok között, s már akár tetszett az őrmesternek, akár nem, Jean is élénken társalgott a tudósokkal. Olykor-olykor megakadt a beszélgetés, mert a mennydörgés zaja elnémította őket. Jean egy kissé összerezzent, bezzeg a tizenkét éves indiánus leányka nem félt sem a villámlástól, sem a mennydörgéstől. Az Orinoco környékén nem ritka az ilyen égi háború, s a benszülöttek idegei megedződtek.

A tudósok leginkább arról beszéltek, hogy mi az Orinoco mellett lakó indiánusoknak a foglalkozása. A teknősbéka mindenfelé gyakori ebben az országban, de sehol sem találni annyit, mint Buena Vista és La Urbana között. Az indiánus házigazda állítása szerint február hónapjától kezdve százezer meg százezer teknősbéka nyüzsög az Orinocónak ezen a vidékén.

A benszülöttek canot-jaikon bejárják a partvidéket, kihalászszák a teknősbéka tojásait, egyszerüen bedobják a canotban elhelyezett kosarakba, aztán feltörik, s a vizet belőle kiforralják, a tíz elpárolog, s az olaj készen van. Venezuela piaczain a teknősbéka-olaj nagyon keresett czikk.

– Kitünő olaj ez - jegyzé meg Jean, - mert így olvasta a franczia utazó könyvében.

– Meghiszem azt! - felelé Felipe.

– Minő fajta teknősbékák ezek? - kérdé az ifjú.

– A skorpio-félékhez, az úgynevezett cinosternidákhoz tartoznak - viszonzá Miguel úr; hátpajzsok néha egy méter hosszú, s egyiknek-másiknak a súlya százötven font.

Varinas nem állhatta meg, hogy kollegáját, a ki véleménye szerint kissé tévedett a teknősbéka fajának meghatározásában, ki ne igazítsa. Szerinte a skorpióféléknek «Podacuemis dumerilianus» az az alfaj, melyhez az Orinoco melléki teknősbékák tartoznak.

– Még szeretnék valamit kérdezni - szólalt meg Kermor Jean Miguel úrhoz intézve szavait.

– Elég volna már, kedves unokaöcsém - dörmögé bajuszát csavargatva Martial őrmester.

– Őrmester úr, - vágott közbe Miguel, - miért nincs önnek inyére, hogyha öcscse egyet-mást tanulni akar?

– Mert... hát, mert nem illik, hogy többet tudjon, mint a nagybátyja.

– Igazad van, édes nagybácsi - viszonzá az ifjú - s mégis szeretném még azt az egyet tudni, hogy nem veszélyesek-e a teknősbékák?

– Lehetnek veszélyesek is, ha az embernek egyszerre százezer vetődnék az útjába.

– Százezer?

– Bizony százezer, sőt százezrek, ha úgy tetszik - mondá Miguel. - Gondolja meg, hogy annak a tizezer üveg olajnak a megtöltésére, melyet évenkint erről a vidékről a venezuelai piaczra szállítanak, nem kevesebb, mint ötven millió teknősbéka-tojás kell; már pedig egy teknősbékának középszámítással száz tojása van; vegyük hozzá, hogy felét ragadozó halak meg egyéb állatok pusztítják el, s mégis elég tojás marad arra is, hogy a faj tovább tenyésszék. Az Orinoconak ezen a vidékén legalább millió teknősbékának kell lennie.

Miguel nem mondott többet, mint a mennyi a valóságnak megfelel. Reclus, a hires franczia természettudós is azt állítja, hogyha a teknősbéka tojásait ezen a vidéken nem pusztítanák illetve gyűjtenék, a teknősbékák miriádjai lepnék el a folyam mentét.

Az indiánus elmesélte, hogy miként ássák el a fövenyes parton a teknősbékák a tojásaikat, miként vonnak hosszú barázdákat, belerakják tojásaikat, s aztán fövénynyel beborítják. A nap melege költi ki aztán.

A teknősbékáknak a húsa is nagyon izletes. A benszülöttek olyanformán kerítik hatalmukba, hogy megvárják, míg a partra kimászkálnak, s ott rúdakkal a hátukra fordítják. Bizony gyakran megtörténik, hogy az indiánusok maguk fordulnak fel, ha egy-egy derekabb példánynyal akad dolguk.

A teknősbéka-kérdést csakhamar a régi tárgy, az Orinoco-ügy váltotta föl.

Miguel megkérdezte az indiánus házigazdától:

– Nem látta ön ezelőtt négy-öt héttel azt a két francziát itt Buena-Vistában, a kik az Orinocón felfelé utaztak.

Kermor Jean izgatottan várta a házigazda feleletét.

– Két európait?... kérdé az indiánus.

– Úgy van, két francziát.

– Öt héttel ezelőtt?... Persze, hogy láttam; a falcá-juk huszonnégy óra hosszáig ott vesztegelt, a hol most az önökéi.

– Nem volt akkor semmi bajuk? - kérdé Jean.

– A világon semmi bajuk sem volt. Igen vidámaknak látszottak. Az egyik kitünő vadász volt, magam is szeretnék olyan lenni; olyan karabélya volt, hogy ugyancsak fájt reá a fogam. Egész rakás jaguárt és pumát lőtt le.

Az indiánusnak ragyogott a szeme. A legnagyobb földi boldogságnak nyilván azt tartotta, ha valaki jó vadász, s kitünő puska van a kezében.

– Hát az útitársa? - kérdé Miguel.

– Az valami tudós lehetett. Mindenütt virágot, növényeket gyüjtött. Adtam neki egy ritka sóskafélét, e miatt való örömében elővett egy masinát, vagy mi lehetett, sorjába állított minket, s nehány percz alatt lepingált.

– Lefotografálta őket - magyarázá Felipe.

– Mi történt azóta velük? - kérdé Jean.

– Nem tudom. Innen La Urbanaba mentek, azóta semmi hírt sem hallottunk.

Jóval éjfél után járt az idő, midőn vége szakadt a beszélgetésnek, s akkor szállott csak álom az utasok szemére. Künn már nem dühöngött a vihar, s az indiánus kinézve a kunyhóból, azt jósolta, hogy holnap szép idő lesz.

Másnap útra keltek, miután a vendégszerető indiánus családtól nyájasan elbúcsúztak. A «Gallinetta» vígan szelte a hullámokat. Jean olvasott, Martial pedig fútta vidáman a füstöt, s szívta az egészséges, üde reggeli levegőt.

Egyszer csak megszólalt Martial:

– Hallod-e, öcsém, mondd meg őszintén, hiszel te abban, a mit tegnap beszéltetek az indiánusnál?

– Nos?

– Hogy százezrével fordulhat elő a teknősbéka... Hm, százezer patkány, az még hagyján, de százezer óriási teknősbéka! - kicsit sok a jóból, te?

– Miért ne hinném. Az utazók is említik műveikben.

– Ugyan, hagyd el azokat a könyveket! Nem mind szent irás az, a mi nyomtatva van.

– Az utazók leirásaiban megbizhatunk, bácsi.

– Bánja a macska! Hanem azt ugyancsak kötve hiszem, mit a legöregebb könyvmoly mondott, - Miguelnek vagy mi a csodának hivják - hogy ezek a jámbor békák veszedelmesekké is válhatnak.

– Azt is elhihetnéd: mert hátha elállják az utat, mit csinálsz akkor?

– A hátukra ugrom az adta teknősbékáknak, s úgy megyek tovább...

– S hátha félre talál a lábad csúszni és közéjük szorulsz? Agyonnyomnak...

– Látni kellene azt elébb, öcsém; eddigelé egy szem teknősbékát sem láttunk.

– Nem most az ideje annak, nagybácsi. Buena-Vistában nem tiz-tizenkét ember tanyázik a teknősbéka-vadászat idején, hanem tizszer annyi.

– Higyje, a ki akarja - dörmögött az őrmester, kinek a teknősbéka-leves jutott az eszébe, melyet roppantul szeretett, de a millió teknősbéka közül egy sem akart mutatkozni. Végül is hajlandó volt azt hinni, hogy az a sok teknősbéka csak a tudósok fejében mászkált ide-oda.

Ezen közben pedig a falcák La Urbana felé vették az útjokat, s így keresztül kellett a folyam másik partjára hatolniok. A folyam közepén erős volt az ár, s így szükség volt, hogy mindenik utas evezőt vegyen a kezébe, s hathatósan közreműködjék.

A nap sugarai égető özönnel ömlöttek alá, s dél felé járt az idő, mikor egy fával sűrűn benőtt szigetkéhez vergődhetett a két falca.

Egyértelmüleg kikötött a «Gallinetta» és a «Maripare», s az utasok leheveredtek az árnyas, lombos fák aljában, melyek megvédtek őket a nap forró sugaraitól.

A két csónak utasai között a lehető legszivesebb viszony kezdett kifejlődni. Martial őrmester tüske természete nem sokat változtatott a helyzeten, mert a mennyiben ő visszariasztotta a tudósokat, Kermor Jean szeretetreméltó egyénisége annál inkább megnyerte az amerikaiak rokonszenvét. A közös erő hatalma igen lényeges dolog efféle utak megtételénél, s remélhetőleg Martial őrmester sem fog sokáig makacskodni, s előbb-utóbb belátja annak szükségességét.

Délután három óráig pihentek az erdős szigeten, s akkor Valdez intett, hogy induljanak, ha este La-Urbanóba akarnak érni, hol élelmi szerrel s minden szükségessel elláthatják magukat.

La Urbanóig nem történt semmi különös. A «Gallinetta» és «Maripare» még az éj leszállta előtt szerencsésen megérkezett oda.