A «Bolivar Simon» födélzetén.

«Az Orinoco a földi paradicsomban ered» - e szavakat irta Columbus jelentésében. Midőn Jean a genuai nagy hajósnak ezt a véleményét elmondá Martialnak, az őrmester megjegyzé:

– Majd megválik!

Aligha nem igaza volt Martialnak abban, hogy Amerika hires fölfedezőjének csak kötve hisz.

Az bizonyos, hogy a venezuelaiak módfelett büszkék a maguk hatalmas folyamára, s ez a nemzeti büszkeség a három tudós geográfusnak is ugyancsak dagasztotta a kebelét. Nyilván Reclus-t, a hires-nevezetes földrajz-tekintélyt is meg akarták czáfolni, a ki nem átallotta a világ legnagyobb folyamai között az Orinocot csak a kilenczedik helyre szorítani. Reclus szerint az Orinoconál a következő folyamok a nagyobbak: Amazon, Congo, Panama-Uruguay, Niger, Yang-tse-Kiang, Brahmaputra, Missisippi és a Szent-Lőrincz folyama. Mindazonáltal csinyján kellett bánni az ilyen vakmerő vállalkozással, mert a nagy franczia geográfus állításai nagyon szilárd alapokon nyugszanak.

Augusztus 12-ikén a «Bolivar Simon» nevéről elnevezett gőzhajó útrakészen állott. Az Orinocon fel egész az Apur torkolatáig közlekedő gőzösök Ciudad-Bolivarból indulnak ki. Innen feljebb San-Fernandóig indiánus-csónakra kell az utasoknak szállaniok, mert gőzhajó nem közlekedhetik.

Ciudad-Bolivar mintegy négyszázhúsz kilométernyire fekszik az Orinoco torkolatától, elég gyors az árja, de azért még az esős évszakban sem akadályozhatja meg a folyón felfelé való haladását a gőzhajóknak. A folyam augusztus közepéig fokozatosan árad, de ezentul szeptember végeig megtartja vizmagasságát, ekkor kezd állandóan apadni.

A három tudós e szerint a legkedvezőbb időben indult el, hogy az Orinoco eredetének vitás kérdését eldöntse.

A ciudad-bolivari rakodóparton, hol a gőzhajó állomás volt, a «Bolivar Simon» elindulásának napján nagy tömeg kiváncsi ember verődött össze. A három tudós vállalata iránt nagy volt az érdeklődés; egyik csoport az Orinocot, a másik a Guaviart, a harmadik az Atapabot védte, élénken sürögtek-forogtak, vitatkoztak; a gőzsíp visító hangját, a kazánból kiszabaduló fáradt gőz sustorgását, a matrózok, az áru-berakodók lármáját elnyomta ez a hármas felkiáltás:

– Éljen a Guaviar!

– Éljen az Atapabo!

– Éljen az Orinoco!

Jean és Martial ott állottak a fedélzeten, nézték a lármázó, lelkesülő bolivariakat, s nem tudták elképzelni, hogy mi lehet az oka.

– Mi bajuk lehet az atyafiaknak? - kérdé Martial - úgy látom, valami kisebb fajta forradalom van készülőben!...

Amerikában nem ritka dolog a forradalom, de hát forradalmat katonaság nélkül ugyan ki látott még? Már pedig a parton egy szál venezuelai generálist sem lehetett látni, pedig Venezuelában hétezer generális vagyon.

Martial és unokaöcscse útközben majd meg fogják érteni a dolog mivoltát, mert a három tudós bizonyára nem mulaszt el semmi alkalmat, hogy a vitát föl ne elevenítse.

Ezenközben a kapitány megadta a jelt, hogy a hajó induljon. A födélzetre tolakodó kiváncsiakat hol szép szerével, hol erőszakkal, egy-két derék oldalbalökés segítségével sikerült kiszorítani a partra, s a hajóköteleket bevonták, a bejáró korlátait elzárták, s a gőzsíp, mint a nyíl átszelte a levegőt, s a «Bolivar Simon» elindult.

Ebben a pillanatban még siketítőbb lárma keletkezett a parton. A három párt igyekezett egymást túlkiáltani. Kalapokat lengettek, kendőket lobogtattak s a három tudós lelkesen viszonozta híveinek jó kivánságait.

A hatalmas keréklapát körül örvényzett a viz, fehér habtajtékot hányva, s a part mind távolabb távolabb látszott. Negyedórával utóbb egy kanyarulattal más irányt vett az Orinoco, s a város utolsó házai is eltüntek a távol ködében.

Venezuelának ötszázezer négyzet kilométer a területe, s csaknem mindenütt sikság. Csak elvétve emelkedik itt-ott a talaj, ezeket a kis dombokat banco-knak hivják, még ritkábban fordulnak elő a nagyobb halmok, melyeknek némileg menedékes a lejtőjük, ezeknek a neve meza. Ezen a rónaságon kanyarog hatalmas félkörben az Orinoco. Partvidéke főleg az esős évszakban gazdag, puha gyepszőnyeg; őszszel fakósárga kiaszott puszta-vidék.

A három tudós kimerítő részletezéssel elmondhatta volna az Orinoco partvidéke iránt érdeklődőknek, hogy minő patakok, folyók szakadnak az Orinocóba jobbról vagy balról, hogy azok hol erednek, minő utat tesznek meg, minő falvak vagy városok látszanak a távolban, de hát az utazók javarészének, mivelhogy mind venezuelaiak voltak, ilyen felvilágosításra nem volt szükségük. Gyakran megtették már ezt az utat, többnyire kereskedők voltak, árúkat vittek és hoztak: cacaot, nyers bőrt, rezet, fa- és festékárúkat, tonka-babot, kaucsukot, sassaparillát, legfőképen pedig vágó-marhát, mert a marhatenyésztés a venezuelaiak főfoglalkozása.

Venezuelának csaknem mindenütt tropikus az égalja. Közép hőmérséke 24-30° Celsius, nyugaton az Andesek aljában a legnagyobb a hőség, egyebütt váltakozó.

A «Bolivar Simon» elindulása napján az ég kissé borult volt, s így az utasoknak nem kellett a hőség miatt szenvedniök, a szél nyugatról fújt, tehát a hajóval épen ellenkező irányban.

Martial és unokaöcscse a fedélzeten állottak s figyelmesen nézték a folyónak hol jobb, hol bal partját, a messze elterülő sikságon kóválygott tekintetük. A kereskedőket a tájék könnyen megérthető okból nem érdekelte, bezzeg a tudósok minden apróságot megfigyeltek, s nyomban szóvá tették.

Jean sok mindent megtudhatott volna, ha a tudósokhoz közelebb megy, s hallgatja a beszélgetésüket. Az ám, de nagybátyja Argus-szemekkel vigyázta, s ugyancsak nem lett volna ajánlatos, hogy a tudósok bármelyike szóba álljon Jeannal. Egyéb iránt az ifjúnak nem volt élőkalauzra szüksége, ott volt a kezében Chaffanjou könyve, mely az Orinoco vidékét megbizható pontossággal ismertette. Ez a Chaffanjou a franczia kormány megbizásából járt itt 1884-ben először, aztán 1886-ban és 1887-ben másodszor; mind két útjáról vaskos kötetekben számolt be.

Jean szorgalmasan tanulmányozta már előbb ezeket az útrajzokat, s most látta csak minő nagy hasznát veszi.

Nyomról-nyomra figyelemmel kisérte a jelenségeket, s mindent ott és úgy látott, a mint azt a franczia iró megirta. Akkortájban gőzhajók még nem jártak az Orinocon, be kellett érnie a csónakkal, Jeanéknak a gyorsan járó gőzös sokkal kényelmesebbé tette az utat.

Már korán reggel feltünt Orocopille szigete, mely veteménynyel és gyümölcscsel dúsan ellátja a fővárost. Az Orinoco medre itt már összébb szorul, kilenczszáz méterre, de feljebb megint kiszélesedik háromszor annyira.

A hajó utasai - körülbelül huszan lehettek - délelőtt a reggelinél összegyűltek az ebédlő-teremben. A tudósok voltak az elsők, nyomban utánuk lépett be Martial is az unokaöcscsével, s oly bárdolatlan nyerseséggel bánt a szegény fiuval, hogy Miguel úr is megsokalta:

– Goromba fráter lehet ez a franczia - mondá fél halkan Varinashoz fordulva.

– Szóval: katona - jegyzé meg a Guaviar rendíthetetlen védője.

Hogy Martial katona volt, azt első tekintetre meg lehetett beszédén, viselkedésén ismerni. Így már reggeli előtt egy nehány pohár szines és nagyon erős folyadékkal «kente meg» a torkát, nyilván csak azért, hogy jobb étvágya legyen szegénynek. Jean az efféle mérges italtól nagyon tartózkodott, neki anélkül is jó étvágya volt. A szigorú nagybácsi mellett, az asztal végén ült, s a vasvilla szemű őrmestertől való félelem miatt senki sem közeledett az ifjúhoz.

A tudósok az asztalfőn ültek, s természetesen újra az utazás czéljáról beszélgettek még pedig oly hevesen, hogy a társaság minden tagja akarva nem akarva rájuk hallgatott. Az ellen végre Martial őrmesternek sem volt semmi kifogása, hogy unokaöcscse figyelmessen hallgassa a tudósok vitatkozását, mert esetleg annak mind hasznát vehetik, a mit a tudósoktól hallanak.

Az ételek, a miket az Orinoco gőzösének ebédlőjében feltálaltak, elég változatosak voltak ugyan, de a kényesebb izlésüek nem igen lehettek azokkal megelégedve. A kenyér jó volt, a bor méregdrága, de annál czudarabb.

Délután Bernavelle szigete mellett haladtak el, e helyen számos apró szigetecske van még, melyek az Orinoco medrét jelentékenyen összeszorítják, s így a folyónak az árját sodróvá teszik. A «Bolivar Simon» lassabban haladhatott, de a kapitány ügyes ember volt, ki tudott igazodni a szigetek tömkelegéből. Egyebütt sziklás zátonyok is nyulnak ki az Orinoco ágyából, s ezek is útjába állnak a felfelé haladó gőzhajónak. A folyó partján néhol sűrű erdőségek nyúlnak nagy messzeségbe, másutt újra rónaság terül el.

Este felé járt már az idő, mikor Moitaco falvához érkeztek. Az nap 25-30 lieu-nyi utat tett meg a «Bolivar Simon».

Az éjszakát itt töltötték, mert a köd és a sötétség épen nem voltak alkalmasak arra, hogy éjjel folytassák az útat. Martial szúnyoghálóval gondosan betakarta a Jean kabinjának az ablakocskáját, hogy az utálatos moszkitó-legyek közül egyetlenegy se férkőzzék be az ő unokaöcscséhez, nyugalmát meg ne háborítsa. A vén kiszolgált katona magával nem törődött, az ő viharedzett bőre vastag, nem hitte, hogy a szemtelen moszkitók annyira oktalanok legyenek, hogy az ő bőrét akarják kikezdeni.

Másnap kora reggel útra készen állott a gőzhajó. A matrózok gondoskodtak fáról, kiszállottak, a partmenti erdőkben elegendő fát vágtak és a hajóra szállították.

Az nap elhaladtak Santa-Cruz telep mellett, mely mindössze húsz házból állott, majd a Guanar szigeteket érintették, holott hajdanában a hittérítők tanyája volt, végül Muerto szigetét.

Mindezeket a szigeteket Jean már előre várta, sőt az irányt, a helyet is megmondta, hogy hol fogják találni.

– Nézd, nagybátyám, amott látom Matapabo szigetét!

– Lánczosadta, úgy látszik az a mennydörgős könyv mindent előre tud! - dörmögte az őrmester.

– Meghiszem azt! A könyv irója annak idején sokkal lassabban haladt; négy napig tartott neki az az út, melyet mi most huszonnégy óra alatt teszünk meg. Később nekünk is csónakra kell szorulnunk, csak úgy juthatunk San-Fernandóba. Mit törődünk mi azzal, csak egyszer valahára már ott legyünk, s nyomozásainkat megkezdhessük.

– Kell nyomra akadnunk, mert az én ezredesem nem mehetett úgy át Fernandón, hogy arról senki sem tudott. Majd kikutatjuk mi, hogy hova ment, s hol ütötte fel a sátrát... Istenem, ha aztán szemtől-szembe fogunk vele állani, ha te a nyakán csüngesz... és ő tudni fogja, hogy...

– Hogy az unokaöcséd vagyok, ... az, a te unokaöcséd! - vágott, közbe az ifjú attól félvén, hogy Martial egy őrzetlen pillanatban el találja árulni a titkot.

Másodnap este Mapire helység közelében állapodott meg a «Bolivar Simon».

A tudósok: Miguel, Felipe és Varinas elhatározták, hogy partra szállanak s az esti szürkületben begyalogolnak a helységbe. Bezzeg Jean is szívesen csatlakozott volna hozzájuk, de Martial tudni sem akart róla. Az öreg erélyesen gyakorolta «nagybátyai» jogait. Az unokaöcsnek engedelmeskednie kellett.

Harmadnap irtózatos záporeső kopogása, locsogása ébresztette fel a hajó utasait. Martial és unokaöcscse jóformán egész nap a társalgó szobában ültek. A tudós hármasszövetség is oda húzódott, mert a fedélzeten kinek lett volna kedve ázni?... No hiszen volt ott szócsata, még az áruczikkeket szállító kereskedők is belemelegedtek az Orinoco-Guaviar-Atapabo-kérdést szétszedték, bonczolták, heveskedtek, czáfoltak és bizonyítottak a nélkül, hogy egymást csak egy mákszemnyire is meggyőzték volna.

Martial csak rázta a fejét, s hallgatta a haragos vitatkozókat. Végre kitört belőle a méltatlankodás:

– Már ugyan bizony miféle bolond dolog a miatt kapni hajba, hogy egy folyam hol eredett, s vajjon melyik a fő, melyik a mellékfolyó? A viz neki szalad a lejtőnek s aztán valahol egy nagyobb vizbe beleszakad...

– Világért sem bolond dolog az, nagybácsi - jegyzé meg Jean. - Ha ilyen vitatkozások nem volnának, egyátalában nem kellene geográfusoknak lenniök, s ha geográfusok nem volnának...

– Akkor nem tanulhatnánk geográfiát - vágott közbe az őrmester. - Iszonyú! Ezek a mérges urak valószinüleg San-Fernandóig fognak veszekedni.

Az eső miatt a vidéket sem lehetett megfigyelni. Nem láthatták Tigritta szigetét, de mintegy kárpótlásul pompás halakat ettek ebédre, mert az Orinoco e helyütt halban nagyon gazdag.

Este felé haladtak el annál a helynél, hol a Caura folyó szakad az Orinocóba. Ez a folyó Venezuela legszebb völgyein foly keresztül, s partján czivilizált spanyol meszticzek laknak, a távolabb eső vidéken egy-egy nomád indiánus csapat kószál s nagyobbrészt marhatenyésztéssel foglalkozik.

Jean a franczia utazó könyvét olvasgatta, mintegy erőt merítve abból arra, hogy ő is megfeleljen annak a feladatnak, melyet kitűzött. Azok a veszélyek, melyek a franczia utazót fenyegették, fenyegethetik majd őket is, ha feljebb hatolnak. Jean jóformán gyermek volt még, de lelkében érzett elég erőt, hogy daczoljon, küzdjön, s remélte, hogy Isten segítségével czélt fog érni.

Az Orinoco a Caura torkolatától feljebb is még mindig nagyon széles, csaknem három kilométer, de mélysége nem mindenütt megfelelő, s így a «Bolivar Simon» kapitányának nagyon óvatosnak kellett lennie, hogy zátonyra ne jusson, mert néha meg-megzökkent a hajó, súrolta a feneket; ilyenkor az utasok megdöbbentek, mert könnyen eshetett volna kár a gőzcsavarban vagy a keréklapátban.

No de szerencsére nem történt semmi baj, s estére az Orinoco jobb partján fekvő Las Bonitas nevű jelentékeny helységhez érkeztek.