Viszontlátásra.

Deczember 22-dikén a két falca útra készen állott. Ebben az időtájban az Orinoco vizállása még nem volt nagyon magas.

A «Moriche»-t és «Gallinettá»-t az evezőslegényeknek nagy ügygyel-bajjal mintegy öt kilométernyire lejebb kellett szállítaniok, a hol elegendő mély volt a viz.

Esperante atya a falcákig akarta gyermekeit elkisérni, Martial, a ki teljesen felépült és Gomo szintén hozzá csatlakoztak.

Ötven guaharib volt a kiséretük, hogy útközben semmi bajok se történjék.

Valdez és Parschal készen várták őket. Paterne a «Moriche»-ra szállott fel, a fiatal házasok pedig a «Gallinettá»-ra. A két falca természetesen mindenütt egymás mellett fog haladni, s így Paterne nem félhetett attól, hogy egyedül majd unatkozik.

Az időjárás nagyon kedvező volt. Gyönge keleti szellő fujdogált, s a nap tűz-sugarai felhőfátyolon szűrődve át, hőségükből vesztettek.

Kermor ezredes és Martial lementek a viz széléig, hogy gyermekeiket még egyszer a szívökre öleljék. Bizony a két férfiú is sírt, Jeanne is sírt.

Helloch biztatólag súgta hitvesének a fülébe:

– Szeretett Jeannem, visszahozlak én még szüleidhez! Nehány hónap mulva újra Santa-Juanában leszünk...

– Hohó, nem ketten jöttök, hanem hárman jövünk - vágott közbe Paterne, - még csak az kellene, hogy engemet otthon hagyjatok. Van még itt elég ritka faj növény, melyet egyebütt nem találhatunk, csak a misszió-telepen, ... majd lelkére beszélek én a miniszternek...

– Isten veled, ... édes jó Martialom, ... Isten veled! - mondá a fiatal asszony, s kebelére borult a vén katonának.

– Isten veled, ... Jeanne... és gondolj néha a te együgyü nagybátyádra, a ki... a ki sohasem fog rólad megfeledkezni.

Végül Gomóra került a sor. Neki is kijutott a csókból és ölelésből.

– Isten önnel, atyám! - mondá Helloch Jakab, s megszorította a hittérítő kezét - Isten önnel!... A viszontlátásra!... A viszontlátásra!

Helloch Jakab, felesége és Germain Paterne beszállottak a «Gallinettá»-ba.

A kötelet eloldották, a kis vitorlát dagasztotta a szél... A csónak elindult, s a parton áldásra terjesztette kezét a hittérítő.

Martial őrmester, Gomo és a kiséretül jövő guaharibok kis csapata visszafelé vették az útjokat.

Nincs szükségünk arra, hogy nyomról-nyomra kisérjük hazatérő utasainkat lefelé az Orinocón. A viz mentén gyorsan haladhattak, háromszor vagy négyszerte kevesebb időbe és tízszerte kevesebb munkába került az út, mint felfelé jövet. A falca vontatása sem vált sehol szükségessé, s az árral együtt vígan úszott a «Gallinetta».

Ismét elhaladtak azok mellett a szigetek, gyarmatok mellett, a melyeket már ismertek; a zuhatagoknál nem kellett viaskodniok az ellentétes árral; a vizállás elég mély volt mindenütt.

Bezzeg jól esett most visszagondolniok azokra a veszélyekre, a melyek egykor halálos aggodalomba ejtették őket!

A mint Baré kapitány telepéhez érkeztek: Jeannenak eszébe jutott, hogy itt gyötörte őt az a halálos láz, s ha Helloch Jakab nem szerzett volna coloraditot, bizonyára nem menekült volna meg a biztos haláltól.

Majd arra a helyre értek, hol a marha-csordát a rettenetes gymnoták, a villamos angolnák, támadták meg.

Danacóban Assomption úrhoz szólottak be. Helloch bemutatta neki Jeannet, mint feleségét. No hiszen nagy volt a házbeliek öröme, midőn megtudták, hogy az a bizonyos ifjú, ki Martial nevű nagybátyjával náluk megszállott, most Helloch úrnak a felesége.

Végre január 4-dikén a «Gallinetta» és a «Moriche» az Atapabo torkolatához érkeztek. Éppen három hónapja mult ekkor annak, hogy San-Fernandóból elindultak s ott hagyták a ciudad-bolivari három geográfust.

Paterne szörnyen kiváncsi volt arra, hogy vajjon ott rekedtek-e még San-Fernandóban, vagy már régen eldöntötték az Orinocónak vitás kérdését és hazamentek?

Ezt a kiváncsiságot négy nappal utóbb a caïcarai kormányzó elégítette ki. Ugyanis utasaink beszólottak hozzá is. Mindenekelőtt számot adtak neki arról, hogy Kermor ezredest megtalálták, hogy Jeanne jelenleg Helloch Jakabné, s hogy az Alfoniz bandáját megsemmisítették.

– A mi a három bolivari tudóst illeti - mondá a kormányzó - azok még most is itt vannak, s hévvel vitatkoznak a három folyó érdekében.

Valóban még aznap este kezet szoríthattak a három útitárssal.

Elképzelhetjük, hogy nagyot nézett Miguel úr meg két társa, midőn Jeant női ruhában, Helloch Jakab karjába kapaszkodva pillantották meg.

– Mire magyarázzuk ezt az álruhát? - kérdé Varinas.

– Arra, hogy elvettem Jeant feleségül - felelé Helloch Jakab.

– Micsoda, ön elvette Kermor Jeant feleségül? - pattant fel tágra nyitott szemekkel Felipe.

– Nem Kermor Jeant, hanem Kermor Jeanne kisasszonyt.

– Hogyan? - álmélkodék Miguel, - tehát Kermor kisasszonyt?

– Úgy van, Jeannak a testvérhugát - jegyzé meg nagy komolyan Paterne, - úgy-e hogy szakasztott képmása Jeannak?

Végül aztán Helloch mindent elmesélt a tudósoknak, s azok szerfölött örvendettek, hogy útjoknak olyan szerencsés vége lett. Szerencsét és boldogságot kivántak Helloch Jakabnénak, hogy atyját, Kermor ezredest a santa-juanai misszió telepének hittérítőjében megtalálta.

– Hát az Orinoco? - veté közbe Paterne - hányadán vannak az Orinocóval?

– A régiben - viszonzá Miguel.

A mint ez a kérdés szőnyegre került, Varinasnak és Felipnek villámokat szórt a szeme, Miguel úr pedig néma megadással lehajtotta a fejét.

Az Atapabo és Guaviar - t. i. Varinas és Felipe elkezdettek hadakozni, ha lehet, még nagyobb tűzzel és elkeseredéssel, mint hajdanában... Nem! Soha ezek megállapodásra nem fognak jutni.

– Uram! - pattant fel Varinas - feleljen meg ön arra a kérdésre, s tagadja, ha van bátorsága hozzá, hogy nem nevezték-e kiváló szaktudósok a Guaviart Nyugati Orinocónak?

– Ön az egyetlen szaktudós, a kinek ez a véleménye! - vágott vissza Felipe.

Ezzel megindult a szó-csata. Immár hónapok óta napfelkeltétől naplenyugtáig így folyt ez; egy nap sem volt fegyverszünet az elkeseredett ellenfelek között.

– Az ön Atapabojának fekete a vize, s még csak annyi ereje sincs, hogy megváltoztassa az Orinoco vizének a szinét!

– Az ön Guaviarja szennyes sárga, de San-Fernandótól nehány kilométernyire meg sem lehet különböztetni az Orinoco vizétől.

– Az ám, csakhogy a Guaviarban, Varinas uram, temérdek a kaiman, holott az Atapabóban csak nyomorult fekete halacskák ficzánkolnak.

– Tessék hajóval neki indulni az ön Atapabóján, Felipe uram, majd meglátja meddig juthat, holott a Guaviaron ezer kilométernyire is elmehet, bizony még tovább is.

– Már szó, mi szó, uracskáim, de bizonyos hogy mi vagyunk a vizi út, az Amazon vidéke és a köztársaság között!

– Mi pedig Venezuela és Columbia között!

Miguel úr bölcsen hallgatott az Atapabo-Guaviar dicsérőhimnuszának hallatára. Hagyta őket, csendesen mosolygott. A hatalmas Orinoco pedig ez alatt csendesen hömpölygött kétezer-ötszáz kilométer hosszú medrében.

A tovább utazásra megtették utasaink az előkészületeket. Helloch levelet írt Kermor ezredesnek s reá bizta egy kereskedőre, a ki éppen Santa-Juanába igyekezett.

A san-fernandói kormányzó búcsúlakomát rendezett a vendégek tiszteletére, természetesen a tudósokat is meghivta, s ezen az estén Varinas meg Felipe fegyverszünetet kötöttek.

Jeanne megkérdezte Migueltől:

– E szerint Miguel úr az önök «Maripare»-ja nem fog a «Gallinettá»-hoz és «Moriche»-hoz csatlakozni.

– Alig hinném - viszonzá Miguel úr szomorúan bólintva a fejével.

– Még igen fontos kérdéseket kell tisztáznunk - jegyzé meg Varinas.

– Vizsgálódásainkat is kell folytatnunk - vélekedék Felipe.

– Akkor hát a viszontlátásra, uraim! - mondá Helloch Jakab.

– A viszontlátásra? - kérdé Miguel.

– Úgy van - felelé Paterne - a viszontlátásra San-Fernandóban, majd akkor, ha mi újra visszajövünk... tíz hónap múlva, ... mert nem valószinű, hogy addig eldől az Orinoco-kérdés...

Szíves búcsút vettek a kormányzótól, a geográfusoktól s másnap, január 9-dikén elindultak. San-Fernando nemsokára eltünt a távol ködében.

Egy órával utóbb arra a helyre jutottak, a hol Helloch megmentette volt Jeannenak az életét, midőn a rettenetes chubasco dühöngött.

– Úgy van drága Jeanneom!... Itt történt! - mondá Helloch, midőn felesége szóba hozta a dolgot.

A következő napokban a kedvező irányú szél még inkább meggyorsította a falcák haladását. A Maipure és Atur zuhatagjain minden baj nélkül úsztattak le. Élelmiszerekben sem fogyatkoztak meg.

Mirabal úrról sem feledkeztek meg, fölkeresték őt tigrai ültetvényein, s huszonnégy óra hosszáig élvezték a vendégszeretetét e derék barátságos úri embernek.

La Urbanában minden szükséges útravalót beszereztek, a falcákat rendbeszedették s tovább folytatták az utat.

Megemlékeztek a teknősbékák százezreiről is, melyek iránt Helloch nagy hálát érzett a szívében, mert ezek adtak először alkalmat arra, hogy Jeannékkal találkozzanak.

Január 25-dikén Caïcarába érkeztek.

Itt aztán el kellett válniok a falcák gazdáitól. Bőkezűen megfizették őket, meg is jutalmazták azon felül, s melegen kezet szorítottak a két derék kormányossal, kik a veszélyek közepett hűségesen kitartottak mellettök.

Caïcarából egy postahajó két nap alatt elszállitotta utasainkat Ciudad-Bolivarba, onnan pedig Caracasig vasuton mentek.

Tíz nappal utóbb Havannában voltak, s meglátogatták az Eridie családot, huszonöt nap mulva pedig Európában, Francziaországban, Bretagneban, Saint-Nazaireban, Nantesban voltak.

Ekkor Germain Paterne így szólott Helloch-hoz:

– Tudod-e, Jakab, hogy ötezer kilométernyi utat tettünk meg az Orinocón?... Nemde, egy cseppet sem untad magadat ezen a hosszú úton?

– Nem, főleg visszajövet! - felelé Helloch Jakab s boldogan mosolyogva nézett Jeannera.

-&-